NAFTALI KRAUS
AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR A TETT SZINHELYÉRE(*
AMIKOR MENÁCHEM TENYERÉN SZŐR NŐ...
NEGYEDIK FEJEZET
Mikor volt az, amit az emberek úgy hívnak, hogy boldog gyerekkor ? - kérdeztem Dávidot, legjobb barátomat, a bécsi Rotschild Spital nagy hálótermében, ahol több százan aludtak, fiatalok és öregek, fiuk és lányok, festői összevisszaságban.
Mikor voltunk mi egyáltalán gyerekek? - kérdezett vissza, rossz szokása szerint. A kérdés jó volt, el lehetett gondolkodni rajta. Dávid szerint ő akkor szünt meg gyerek lenni, amikor '44 vége felé, egy védett házban, szemtanúja volt valaminek, ami nem egy 12 éves fiú szemeinek való. Én még előbb, tromfoltam, akkor, amikor a Mójse Ungar kalapját a dunai sétahajóról a vízbe dobták, és azt kiáltották harsányan a halálrávált melámednek hogy „menjetek a francba, Palesztinába”. Ez még '38-ban volt, én akkor mindössze hat és fél éves voltam, vesztettem egy évet, még chéderbe jártam, amit Gabi öcsém óvodának hívott. Másnap megkérdeztük reb Mójsét, hogy mit akartak, azok ott, a sétahajón, ő meg csak köhécselt diszkréten, mint amikor a szülők azt mondják otthon, hogy nicht vor dem Kind.
Nagy unszolásra reb Mójse csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy „azok ott” azt akarják, hogy menjünk el innen, Palesztinába, mert mi nem vagyunk magyarok. „Hátha igaza van” - okvetetlenkedett Glück Pindi, akinek az egyik bátyja már évek óta abban a bizonyos Palesztinában élt, mint cháluc (ki tudja, mi az?). Én csak magyarul tudok - jegyezte meg a kis Gelb. Ebben maradtunk. Reb Mójse is csak magyarul tudott, meg egy kicsit jiddisül, ami inkább német volt. Magyarul Ungár Mór volt a neve, amin nem győztünk nevetni, mert akkor már járta körünkben a vicc, miszerint az első világháborúban, egy lövészárokban, három katona dekkol: egy német, egy mór és egy finn. Amikor egy srapnel becsapott, a német azt mondta mein Gott, a mór morgott a finn pedig.... Ha-ha-ha.
Sör az artéziben
Ezt csak a Dávidnak mondtam - mivel nagyon szeretek vitatkozni - de magamban beláttam, hogy még később is, kilenc- tíz éves koromban is, úgymond gyerek voltam. Ez akkor volt, vasárnaponként, amikor apa elvitt magával az artézi fürdőbe. Ez az én kiváltságom volt, mint a legnagyobbé, akinek erev pészachkor böjtölnie kellett volna, ha nem vesz részt egy szijemen.1 Büszkén mentem apával, aki kiöltözött az alkalomra, és úgy festett, mint egy lecsúszott magyar dzsentri. A fürdőben hatalmas borravalókat adott, és ezért a személyzet kegyelmes úrnak hívta. A fürdő maga egy szükséges rossz volt, az artézi vizet büdösnek találtam, és nem kedveltem, de volt hideg medence is, ahol úszni lehetett.
Néha a Széchenyibe mentünk, néha a Rudasba, és apa néha megkérdezte, na találd ki hova megyünk. Én már átláttam a szitán, de szándékosan rosszul tippeltem, aminek nagyon örült, és barackot nyomott a fejemre, amit én viszont nagyon utáltam. Kifelé menet ittunk „egy pofa sört”, ahogy apa mondta, és én akkor igazi felnőttnek éreztem magam, pedig a sör keserű volt, mint az epe. Ez volt a boldog gyerekkor. Ilyenkor - de csak ilyenkor - apa nem volt ideges, türelmesen hallgatta felnőttesnek álcázott csacsogásaimat, és mindig megkérdezte: Na mi van az iskolában? Mit tudnak a tanárok. A válaszra persze nem volt kíváncsi.
Aztán elvitték Ukrajnába munkaszolgálatosnak, megsebesült, levágták néhány lábujját, mert egy repülőbomba-repesz összeroncsolta jobb lábfejét. Sokszor mesélte, hogyan és miért operálta meg őt az őrnagy katonaorvos a Sztárij Oszkol-i katonai kórházban, ahelyett hogy egyszerűen amputálta volna lábát, ahogy eleve tervezte.
„Egyszer, kora reggel, jön az orvos, és hallom hogy mondja az ápoló személyzetnek: na ez a zsidó is döglődik már, holnapra kifingik”.
„Erre utolsó erőmmel felkeltem, leszálltam az ágyról, egészséges lábamon állva, és harsányan odakiáltottam az ápolónak: Szanitéc! Lavór vizet ide! Az meg csak elhűlve állt, nem hitt a fülének, hogy egy zsidó így merjen beszélni vele. A végén csak annyit tudott kinyögni, hogy nincs meleg víz. Nem baj, mondtam, hozzon hideget. Egy lavór jéghideg vízben derékig lemosakodtam, majd visszafeküdtem a szalmazsákra”.
Apa sztorijában a katonaorvos, aki végignézte a jelenetet, azt mondta, hogy „én ezt még ma megoperálom, Ennek az embernek a lábát meg kell menteni”. Apa itt elsírta magát, és amikor az őrnagy megkérdezte, most meg miért sír, azt válaszolta, "Doktor úr ön engem embernek nevezett, és ez már nagyon rég nem fordult elő velem". Jó, jó, mondta az őrnagy, és kisvártatva bevitette apát a tábori kórház primitív műtőjébe, és ott némi helyi érzéstelenítéssel, megműtötte az elroncsolt lábfejet. „Igyekezzen hazajutni” - mondta az őrnagy, és apa megcsókolta a kezét. „Igenis őrnagy úr. Alázatosan jelentem, igyekezni fogok“.
Ketten - kétszázból
(Apa igyekezett. Amikor, egy hónappal később az oroszok áttörték a frontot Voronyezsnél, és a németek fejveszetten menekültek - lelődözve a nyomukban igyekvő lerongyolt, kiéhezett magyar bakákat - a Sztárij Oszkol-i „pályaudvarra“ is befutott egy hazafelé igyekvő kórházvonat. Aki időben eljut oda, van esélye, hogy felkerül rá - közölte az orvosőrnagy, mielőtt csicskásával autóba ült, hogy elpályázzon. Apának adott egy marék vitamint és néhány aszpirin tablettát, mondván, igyekezzen öreg - majd rövid gondolkodás után hozzátette: ember...)
Apa igyekezett. Szalmába és újságpapírba bugyolált lábával, két kezdetleges katonai mankóval, egy haslövéses társától támogatva, időben kiért a vonathoz. Már fel akart kapaszkodni, amikor egy magyar zupásőrmester durván ráordított, hogy „ez nem zsidó vonat“, és ellökte. Apa hanyatt esett volna, ha nincs mögötte egy Wermacht tiszt, aki testével felfogta, és megkérdezte Was ist los, mi van itt. Az őrmester nem tudott németül, és a tiszt megkérdezte apát, kicsoda ő.
Apa próbált vigyázzba állni, és elmondta, hogy ő Ungarischer Arbeitersoldat, amiben persze benne foglaltatott, hogy zsidó.
Ganz egal - mondta a német - der Fuß ist verloren, alter Kamerad, majd két kezével segítette fel a vonatra a mögötte bukdácsoló mohácsi, haslövéses Fillerrel együtt. Az őrmester még ugatott valamit lent a magyar-német fegyverbarátságról, de a vonat elindult. Bent ugyan a padlón ültek, de kellemes meleg volt és apa - mondjam hogy szokása szerint? - sírni kezdett.
Miért sírsz, Imre, érdeklődött Filler Laci, megyünk hazafelé.
(Apa, későbbi elbeszélése szerint, próbálta bajtársának értésére adni, miért sír. Először is, mondta, láttad hogy egy német segített rajtunk, míg a magyar katona eltaszított volna, ha rajta múlik Apában ezzel egy világ omlott össze. Ő, aki Petőfi versein és Arany balladáin nőtt fel, és minden córeszt2 a nácizmusnak tulajdonított - nem tudta felfogni, hogy egy magyar kegyetlenebb, antiszemitább lehet, mint egy náci német. Filler igyekezett nyugtatgatni apát, mondván, hogy nem minden magyar antiszemita – „hiszen az őrnagy, aki megmentette a lábadat az is magyar volt“, és nem minden német náci.)
Többnapos lassú bumlizás után a kórházvonat elérte a magyar határt. Itt pántlikás lányok és rezesbanda fogadta „hős katonáink“-at, akik - úgy tűnt - egy majálisról jöttek győztesen haza. Vöröskeresztes nővérek és kiaszott magyar arisztokrata hölgyek szálltak fel a vonatra, még Debrecen előtt, és hoztak minden jót, míg a hadsereg defenzív osztályának tisztje megjelent minden vagonban, és nyomatékosan kérte, utasította a katonákat: egy szót sem arról, amit Oroszországban a saját szemükkel láttak, sem a fejveszett visszavonulásról, sem a németek viselkedéséről. Filler könyöke egész időben apa bordáiban volt: Imre, könyörgöm hallgass. Nem kell neked mindenhez hozzászólni. Ha már eljutottunk idáig – engedd, hogy haza is érjünk. Feleséged és három fiad vár rád. És Mohács olyan közel van ide...
Aztán kiderült, hogy a vonaton (mindössze) tucatnyi zsidó muszos volt. A debreceni katonai parancsnokság dicséretére legyen mondva , hogy nem csinált ebből „ügyet“, és kórház, katonagondozás, ellátás szempontjából nem volt diszkrimináció.
Az is kiderült, hogy a Nagykátára bevonuló 24/2 muszos század 200-as legénységéből ketten jöttek élve haza - apa és Filler. Egy százalék. Amikor apa azt mondta erre Fillernek: látod az isteni csodát! Ketten jöttünk haza 200-ból, egy százalék - Filler válasza szkeptikus volt: csoda? És akkor hol a csodába van a hiányzó 99%?
Az csak évekkel később derült ki, hogy a mohácsi Filler Laci - az egy százalék fele - Auschwitzban fejezte be, amit Ukrajnában nem állt módjában befejezni...
Nem ugattunk vissza
Amikor mindezt elmeséltem Dávidnak, a Rotschild Spital egyik nagy hálótermében, ahol pokrócokkal körülkerített részlegben aludt vagy hat jesívabócher - őt, aki egy gyakorlatias lélek, csak az érdekelte, hogy „miből éltetek, miközben apád kint volt?”
(Nem tudtam megmondhatom-e az igazat - ezért hosszú hallgatás következett. Dávid apja valahogy elkerülte a munkaszolgálatot - rongykereskedő volt a Kazár utcában - és ezért nem voltak megélhetési problémáik. Nekünk a Weill család - anyám családja - adott havonta annyi pénzt, amennyire szükségünk volt. Nem fényűzően tehát, de megvoltunk. A Weillek emberemlékezet (vagyis az én emlékezetem óta) fukarok és titoktartók voltak, és ennélfogva nem tudtam elárulhatom-e Dávidnak a „titkot“. Miközben ezen töprengtem, hallom, hogy Dávid azt mondja: persze a te nagyszüleid gazdagok, biztos ők tartottak el benneteket.
Na, tessék itt titkot tartani...)
Bécsbe Pozsonyból érkeztünk, oda meg Putnokról, ami a magyar-szlovák határ magyar oldalán van. Egy szép napon jött a távirat Hadházra, hogy Mokrazuba azonnal jöjjön fel. Ezt Duci szignálta, vagyis Horn Ervin (Ben Cion), aki a Poálé részéről a brichát5 szervezte. Így állapodtunk meg annakidején, ha elérkezik az ideje, hogy nekivágjunk a határnak, akkor Mo(ldován)-Kra(us)-Zu(cker)-Ba(uer) kap egy ilyen rejtjeles táviratot. Bementünk a ros jesívéhez,4 Reb Mordche Grünfeldhez, aki mindent tudott. Megáldott bennünket, és azt mondta, hogy majd kint találkozunk. „Kint” - Izraelben volt, a nemrég megalakult zsidó államban.
(Egy aktatáskán kívül nem volt szabad semmit vinni, mivel jámbor turistáknak voltunk álcázva, akik Bodrogkeresztúrra mennek reb Sájele sírjához.5 Egy bizonyos állomáson le kellett szállni, ott bemenni egy házba, és várni az embert, aki átvisz minket a határon. Hatan voltunk, négy 17 év körüli fiú, és egy idős úr, aki a pénzéért lett csatolva a csoporthoz, valamint Jichák Katz, aki a csoportot vezette. Ő már felnőtt volt, 25 éves, aki tudott egy kicsit oroszul. Apa az aktatáska utasítást úgy akarta kijátszani, hogy szerzett valahonnan egy bőrönd nagyságú aktatáskát, amibe a tfillinen kívül, két pár ortopéd cipő - „a lúdtalpadnak” -, extra nadrág, fehérnemű és miegymás került).
Majdnem egész éjjel mentünk, úttalan utakon, felszántott mezőkön, összesen több mint 25 kilométert - én életemben sem azelőtt, sem azután, nem gyalogoltam annyit. Táskám dögnehéz, erőnlétem csapnivaló, a vezető látta, hogy nehezen mozgok, és felajánlotta, viszi a táskámat, ha odaadom neki a kesztyűmet. Március 25 volt, csípős-hideg tavaszi éjszaka. Boldogan odaadtam, és mi mentünk-mentünk, mígcsak a mező kellős közepén, valami láthatatlan jelre, a vezető megállt, teátrális mozdulattal meghajolt, és azt mondta: uraim, ez itt a határ. Maguk innen egyedül mennek tovább. Mindig csak egyenesen, az orruk irányában. Nemsokára egy faluhoz érnek. Ez már Szlovákia. Végigmennek a főutcán, ha a kutyák megugatják magukat, ne ugassanak vissza, hanem tegyenek úgy, mintha észre sem vennének. Aztán egy keskeny patakhoz érnek, ami mögött egy kétméteres fal van. Azon át kell mászni, és így bejutnak a zsinagóga és a paplakás udvarába. Bemennek a zsinagógába, ott már várják magukat.
Ezzel a kezembe nyomta csomagomat, elegánsan megfeledkezett a kesztyűmről, és sietős léptekkel megindult a szántóföldön - visszafelé.
A további út nem volt leányálom, de pontosan úgy történt minden, ahogy a vezető elmondta. A kutyák ugattak, a patak vize hideg volt, a többiek átugrották, én beleestem, a falat mindenki könnyedén megmászta, engem úgy kellett húzni-tolni. A végén benn voltunk a sülben,6 ahol nem volt egy teremtett lélek sem, viszont jó meleg volt, és az asztalon, termoszban, forró tea.
Lefeküdtünk a padokra, és lidérces álomba merültünk. Éjjel 3 körül volt, és már hatkor jöttek az első minjen7 tagjai, akik könyörtelenül felébresztettek bennünket. Na, nyomás, imádkozni, reggelizni, és uzsgyi a vonathoz - mondták. Péntek reggel volt, az a nap, amikor a leviták a 2000 éve volt Szentélyben azt a zsoltárt énekelték, hogy „Az Örökkévaló uralomra lépett, méltóságot öltött, hatalommal övezte fel magát...” 8
Ebben a percben irigyeltem az egykori levitákat. Minden porcikám fájt, nehezemre esett a szememet kinyitni, illetve lábra állni. Jichák vigasztalt hogy majd a vonaton kialszom magam. Milyen vonat? - kérdeztem durcásan, de itt Dávid a lábamra lépett: „Ne dumálj annyit, megyünk Pozsonyba, most mindjárt”.
Villámgyors ima után villásreggeli villa nélkül: két szelet kenyér lekvárral és egy bögre forró tej. Közben egy helyi zsidó elmondta, mennyire unják már a naponta érkező csoportokat, de „nem tudjuk, mikor kerülünk mi sorra...”
Aztán már kint is voltunk a pályaudvaron. Itt a vonat két percig áll, mondta önkéntes kísérőnk, aki adott nekünk csehszlovák pénzt - ha beáll a vonat, azonnal szálljatok fel. Egy szót ne beszéljetek magyarul, mert azt nem szeretik, és feltűnést kelt.
Amikor megállt a vonat, három kupéval arrébb, három szlovák zsandár szállt le róla. Nagy mázlisták vagytok, mondta a jid, majd Erecben találkozunk...
„Utca a határon”
Egész nap utaztunk. Jichák váltotta a jegyeket, és fizette a bírságot, amikor jött a kalauz, mi alvást tetettünk. Jichák próbált társalogni a kalauzzal (oroszul) de az a szájára tette az ujját, hogy hallgasson. „Az orosz csak hasonlít a szlovákra, de nem ugyanaz” - mondta magyarul.
Este már besötétedéskor érkeztünk Pozsonyba. Már szombat van - mondtam megrémülve Dávidnak, amikor Jichák bejelentette, hogy taxit fogadunk, és azzal megyünk a címre, amit egy gyűrött papírszeleten szorongatott a kezében. „Én még soha nem utaztam szombaton - mondtam Dávidnak. Én se, de szükség törvényt bont - válaszolta barátom. Jichák megnyugtatott, hogy ez pikuách nefes.9
A taxis kívülről tudta a helyet: ez a lányiskola, mondta, a magyar menekültek gyülekezőhelye. Na, szép dolog, gondoltam, a magyarok elől menekülök, és most besoroltak magyar menekültnek.
Az iskolában sok száz ember és példás rend. Épp a péntekesti vacsorát ették, zmireszt10 énekeltek, gyertyák égtek, szürrealista kép, nem lehet elfelejteni. Valami vezetőféle akart regisztrálni bennünket, mondtuk, hogy szombaton nem szabad írni, de ő legyintett, mint aki egy szemtelen legyet akar elhessegetni. Regisztrálás nélkül nincs vacsora és nincs alvóhely. Azonkívül, ha sokat ugráltok, beraklak benneteket egy nagy terembe, ahol sómér lányok vannak.
Ez hatott. Mindnyájan odamentünk a terem végében álló asztalhoz, ahol bejegyezték személyi adatainkat. Én ujjlenyomatot adtam, gondoltam az nem számit írásnak. Aztán kiderült, hogy a regisztráló nem is zsidó, és így a tilalom csak svut.11
A lányiskola - mint kiderült - a pozsonyi Bét Jákov volt. Szép nagy zsinagógájában imádkoztunk másnap reggel nyolc órakor. Jichák megismerkedett egy mádrichával,12 (aki azelőtt itt volt tanítónő - Mirának hívták - aki szombat este elvitt bennünket a moziba. Egy cseh filmet adtak, Ulica na granice (Utca a határon) ami egy szokványos holokauszt sztori volt. Mindenki sírt, és Jichák, akinek Mira nagyon tetszett, egész idő alatt a lány kezét szorongatta. Megfogadták, hogy Erecben majd találkoznak, de ebből nem lett semmi.
Nyolc napig voltunk Pozsonyban, és nekem égett a talpam alatt a föld. Vad hírek jártak hogy a csehszlovák elvtársak visszatoloncolják a szökött magyarokat az ottani elvtársakhoz, és ez minimum pár havi börtön tiltott határátlépésért13. Azt is rebesgették, hogy már 3000-en vagyunk, és a pozsonyi hitközség elnöke, bizonyos Max Weisz, tárgyal a hatóságokkal, hogy toloncoljanak át bennünket... Ausztriába. Ez volt a cél, az eredeti terv.
(Aztán, egy vasárnapi napon, összetereltek bennünket egy hatalmas hodályba, azzal, hogy mindenki hozza magával csomagját. Tényleg voltunk vagy párezren, a legtöbb fiatal, de idősek is; voltak, akik kétségbeesve néztek maguk elé. A csehszlovák kommunista kormánytól semmi jót nem lehetett várni. A fiatal cionisták énekeltek mozgalmi dalokat, de halkan, mert Max Weisz állandóan csitította őket, mondván, hogy mindent elrontanak, ha nem fogják be a szájukat. Mi tilemet mondtunk, 14 ezt szabad volt.
Délfelé bejött egy rendőrtiszt, aki felolvasott egy papírról valami végzést. Utálom azt az irodalmi fordulatot, hogy „a légy zümmögését is lehetett hallani”, de ott és akkor ez valóság volt, bár nem voltak legyek. Nem lehetett tudni mi van a rövid szláv karattyolásban, amit a tiszt hallatott. Amint befejezte sarkon fordult és elment. Max Weisz lépett a helyére, aki közölte, magyarul és jiddisül, most az egyszer és utoljára a hatóságok beleegyeztek, hogy az itt dekkoló csürhét átdobják az osztrák határon. Kérte, mindenki, akinek módjában áll, közölje otthon azokkal, akiket illet, hogy ezentúl a magyar határon fogják „átdobni” az érkezőket.)
Amikor ez végetért, Weisz, kérte a népet, sorakozzanak fel, és fegyelmezetten vonuljanak a - nem messze lévő - vonatállomásra. Most értettük meg, miért kellett a cókmókot magunkkal hozni. Csak Jichák volt szomorú, nem búcsúzott el Mirától. Majd Erecben találkoztok - gonoszkodtam. Jichák szeme felragyogott: gondolod? - kérdezte. Miért ne, mondtam, a jó Isten ennél sokkal nehezebb dolgokat is el tud intézni...
...és a „Tóparti látomás"
Mindenkinek más a baja, más a dilije. Míg Jichák Mirán búsult, engem az nyugtalanított, hogy mit kell érteni az „átdobás” alatt. Még élénken emlékezetemben volt, hogyan estem a szlovák határnál a patak vizébe. Ne marhulj már, mondta Dávid, ez egy műkifejezés a katonai fanyelven, ami annyit tesz, hogy áttesznek a határon. A lényeg, hogy az osztrák határon - ha igaz - és nem a magyaron.
Végszóra a vonat elindult. Marhavagonokban álltunk, zsúfoltan, és nekem több se kellett, hogy Auschwitzra asszociáljak. Egyedül voltam ezzel a pszichés micsodával, a fiuk énekelni kezdtek, összevissza mindent, a sómérok az Internacionálét, a bné Ákívások a Torá vá-ávodá ismert dalát. Amint valakinek úgy tűnt, hogy a vonat átment az osztrák határon, elkezdték énekelni a Há-tikvát, előbb halkan, aztán egyre hangosabban. Sokan hangosan sírtak (én is), Dávid az orrát törülgette - ez nála az elérzékenyülés ismert jele - csak Jisáj fejezte ki fenntartását a cionista himnusszal szemben, azzal hogy egy ismert zsoltárverset dúdolt, amit a Hállél-ből ismertünk: „Hajdi lásém ki tajv, ki löajlom chászdaj”.15
A vonatból kiszállva már teherautók vártak, hogy a Rotschild Spitalba vigyenek. Én még aznap szereztem egy képes levelezőlapot, ráírtam héberül, egy sort a szombati imából,16 és elküldtem haza. Telefon nem volt nálunk a Dobozi utcában, tudtam, hogy a szüleim aggódnak, hadd tudják meg, hogy tíz nappal azután, hogy elmentem, szabad földre értem.
Csak évekkel később tudtam meg, hogy apa a levelezőlappal elrohant az Adler sülbe, ahol akkor még voltak, akik egy egysoros héber üzenetet képesek voltak megfejteni – pláne, ha azt az imakönyvből ismerték. Amikor felolvasták, és megmagyarázták neki, először férfias sírásban tört ki, majd azt mondta, most látja milyen jól tette, hogy jesívába küldött engem: Most a fiam tud egy nyelvet, amit a zsidók a világon mindenütt megértenek. Én sajnos nem - tette hozzá. Valóban, egész életemben hálás voltam apának, azért mert képes volt önmagán és beidegződésein túllépni, és engem jesívába küldeni, ami egész további életemre meghatározó jelleggel bírt.
Bécsben Dávid és én csupán egy hetet töltöttünk. Voltak, akik hónapokig ott maradtak, mint Sábsze (a táviratban a „ba”), akinek nagybátyja és nagynénje már rég Bécsben voltak, úton Izrael felé. Mások üzleteltek, csavarogtak, vagy édes semmittevéssel töltötték az időt. Lakás és koszt a Rotschildban volt ingyen, az élelmesebbek különféle menekülteket segítő szervezetektől még némi készpénzt is koldultak (mint 7 évvel később az '56-os magyar menekültek), és éltek, mint Marci Hevesen.
Egyszer voltunk Bécsben moziban, akárcsak Pozsonyban, valami régi klasszikus magyar filmet láttunk; a címére emlékszem („Tóparti látomás”), de nem a főszereplőkre, talán Páger Antal, talán Jávor Pál. A német szinkron tönkretette nosztalgikus élvezetünket: a film nem beszélt magyarul.
„Gatya le” - vagy Rási
Engem megrémített a hír hogy az oroszok összefogdosnak embereket, és a bécsi utcákról egyenesen zsuppolják őket „haza”, Pestre. Mondtam Dávidnak, iratkozzunk fel most azonnal, és pucoljunk el innen. Először nem hitte hogy ez lehetséges, de aztán kisírtuk, hogy bekerüljünk az első transzportba. A cionista aktivisták nem hittek a szemüknek: jesívabócherek sietnek Erecbe...
Felkerültünk a listára - nem mielőtt bizonyítanunk kellett, hogy valóban zsidók vagyunk. Akkor még az ifjú Izrael Állama nem fogadott be százezer számra gójokat, mint a kilencvenes években. Ennélfogva, gatyaletolás volt férfiaknál, és egy imakönyvből való olvasás - nőknél. Abban az időben még minden zsidó nő, lány vagy asszony, tudott héberül olvasni - ha nem is értette, mit olvas. Velünk kivételt tettek. Mivel láthatóan zsidók voltunk, eltekintettek a gatyázástól, hanem egy jóhumorú pasas chümest17 vett elő, és abból kért egy passzus Rásit18 elolvasni. Dávid kérdezte, el is magyarázza, mit mond itt a nagy exegéta, de erre nem volt szükség. Mindketten zsidóknak minősültünk, és megkezdődött a végnélküli űrlap kitöltés; személyi adatok stb.
Volt egy kis - hogy ne mondjam – „probléma”. Mivel Magyarországról egy árva papírt nem volt szabad magunkkal hozni - itt mindenki újjászületett, és azt diktálta be, ami éppen eszébe jutott. Ha nem mondod, hogy te vagy a Dalai Láma - magyaráztam Dávidnak - azt írják be, amit akarsz. Miért ne iratkozzak fel a saját nevemen - játszotta most Dávid az ütődöttet - mi jó abban nekem, ha én vagyok az a... Dalos micsoda, amit mondtál?
Nem erről van szó - mondtam neki. Hanem miről, kérdezte dühösen, amikor már csak két ügyfél volt előttünk a sorban. Az ajtót bezárták, mi voltunk az utolsók. A csoport 120 főből áll, mi leszünk a 119. és a 120. Ha lemaradunk, itt kell töltenünk a pészáchot, amire nekem nagyon nem fűlt a fogam.
Akkor meg mi a ló... diktáljak be ? - dühöngött Dávid, aki a tiszta helyzeteket szerette, ez meg egyáltalán nem volt tiszta. Mondd magad egy évvel fiatalabbnak - súgtam oda neki, mielőtt sorra kerültünk.
Dávid nem értette, miért kell neki fiatalítani magát, amikor eddig pont az ellenkezőjét tette. Ettől még dühösebb lett, de amikor megígértem, hogy minden meg lesz magyarázva - szemrebbenés nélkül tette magát 16 évesnek, pedig már elmúlt 17.
Amikor kimentünk, nem vártam meg hogy rám támad, hanem egy sarokba húztam őt, és elmondtam, miről van szó. Aznap reggel tudtam meg, egy kihallgatott beszélgetésből - hogy Izraelben az álijját noárba19 17 éves korig vesznek fel. Utána már felnőttnek számít a delikvens. Mi ennek a jelentősége - kérdezte Dávid, aki már örült, hogy hallgatott rám. Világos, mint a vakablak – mondtam - mi kiérünk egy szál pendelyben, egy fillér nélkül. Hallottam hogy az álijját nóár felruházza a körébe tartozó fiatalokat, mint a jó Isten a mező liliomait. Mi most 17 évesek vagyunk, miért veszítsük el mindezt egy év miatt?
Dávid megölelt, és azt mondta, nem is néz ki rólam, hogy olyan okos vagyok, mint egy öreg elefánt. Kértem, ha lehet, adja ezt írásban.
(A Dáviddal való barátság sokéves volt. Az iskolában ugyan egy évvel felettem járt, de a jesívákban, Csabán, Hadházon, sülve-főve együtt voltunk. Egyfajta véd- és dacszövetség volt ez, ami egyesítette mindkettőnk jó tulajdonságait, míg a rosszaktól eltekintettünk. Dávid erős volt és kisportolt, hatalmas öklei védelmet jelentettek nekem az előforduló verekedésekben, míg ő, alkalmasint, bennem a szellem emberét látta. Később, Izraelben is hosszú ideig együtt voltunk, segítettük egymást, ahol tudtuk, és szüleinket is egy közös akció keretében hozattuk ki utánunk. A mai napig is jóbarátok vagyunk).
Lehet szél ellen...?
Bécsben tehát csak egy hetet töltöttünk. Az utazás napján derült ki, hogy további négy hajdúhadházi bócher is velünk tart. Ezt ők titokban tartották, de igaz, hogy mi sem kötöttük orrukra az első transzportba való bekerüléssel kapcsolatos erőfeszítéseinket.
Egy lyukas garas nem sok, annyi sem volt a zsebemben, ezért elfogadtam Friedmann néni ajánlatát, hogy hozzak el valamit a lányának Bné Brákba, és ezért kapok néhányszáz schillinget Bécsben - már nem emlékszem mennyit. A pénzért vettem egy villanyborotvát, amit életemben kétszer használtam, már Izraelben. Utána elhatároztam, hogy szakállt növesztek, és ezt a mai napig is teszem. Ezenkívül vettem egy gumicsizmát és néhány zsebkendőt. Utána megint szegény voltam, mint a templom egere.
Az út nagy részét Bécsből az olasz csizma végén lévő Bariba teherautón tettük meg. A kísérők nem szóltak egy szót sem, nem magyarázták meg, miről van szó, és csak találgathattuk, hogy melyik határt szeltük át illegálisan (ahol egy szót nem volt szabad kiejteni), hol voltak orosz katonák, hol franciák és hol amerikaiak. Az utóbbiak barátságosak voltak, az előbbiek ellenségesek. Egy német kisvárosban töltöttük a szombatot (ott volt melegvíz a tussoló csapjaiban), és amerikai kóser húskonzerveket kaptunk. Jisáj azt mondta, hogy neki ez nem elég kóser; a többiek ettek, és hasmentek, engem is beleértve.
A hosszú utakon ez a téma akut volt. A teherautó nem állt meg, ha valakinek hirtelen szükséglete támadt; a fiatalabbak bírták valahogy, míg az idősebbeket sorban a ponyvával letakart teherautó végére küldték, és ott menetközben, kifelé… Itt derült ki, hogy minden hiedelemmel ellentétben lehet szél ellen is...
A férfiak még csak hagyján, hogy a nők mit csináltak azt nem tudom, igyekeztem nem odanézni.
Bariba egy kétnapos vonatbumli után érkeztünk. Valahol a csizma végén bejött a kupénkba egy idősebb úr, aki héberül próbált velünk beszélni, nyájasan érdeklődött, kik vagyunk, mit szándékozunk Erecben csinálni, stb. Viszontkérdésünkre azt mondta, hogy ő a csoportunk egyik felelős kísérője. Amikor elmondtuk, hogy jesíva növendékek vagyunk és Erecben is tanulni szándékozunk - éktelen haragra gerjedt, és azt mondta, hogy a zsidó államnak nincs szüksége mistámtim-okra,20 és majd gondja lesz ránk... Ezzel dühösen el, mi meg ott maradtunk, leesett állal. Á jidise ántiszemit - mondta Jisáj - és ezúttal mindenki egyetértett vele.
A hajón - egy Galila nevű lélekvesztőn - öt felejthetetlen napot töltöttünk. Itt utáltam meg - majdnem egy életre - a nedvdús jaffa narancsot. Otthon, amikor egyszer egy évben hámisószerra,21 anya szokott egy narancsot venni - még a boldog békeidőkben, amikor legfeljebb öt éves voltam - és azt gerezdekre osztva, beosztva, hogy jusson is és maradjon is, osztogatta a család tagjainak - otthon még igencsak szerettem a narancsot. De a Galilán, ahol háromszor naponta narancsot kaptunk minden mennyiségben, elment a kedvem tőle alaposan. Ha ehhez hozzászámítjuk a tengeri betegséget, a kezdetleges alvási és tisztálkodási lehetőségeket és a jesívabócheri szemhez nem való látványokat - nem volt leányálom. Csak az angolok hiányzanak, hogy Ciprusra vigyenek bennünket22 - mondta egy idősebb mádrich, és ez lecsendesítette a zúgolódókat.
l949. április 12. volt - egy héttel pészách előtt - amikor a Galila befutott a haifai kikötőbe. Mindenki a Há-tikvát énekelte, csak a Jisáj mondta, fényes szemmel, a zsoltárok egy idevaló versét, azt, amit akkor is mondott, amikor átléptük az osztrák határt.
Józsefnéből Josephine lesz
Amíg kikötött - több órát vesztegelt a hullámtörőn kívül, úgy tűnt sorára várt. Ott zsúfolódtunk a fedélzeten, néztük-néztük azt a valamit, ami a mi országunk lenne. Egyszercsak valaki azt mondja: nézzétek vonat! Valóban ott lent, valahol a távolban, feltűnt egy mozdony és mögötte 4-5 kocsi - az egész szerelvény 5-6 kocsiból állott!! Ennyi az egész? - kérdezte Dávid, és én azt válaszoltam, hogy - úgy látszik - hozzá kell szoknunk az itteni operett-méretekhez. Itt 5-6 kocsi már vonatnak számit...
A kikötőben működő Szochnut tisztviselők már akkor egy kihalófélben lévő állatfajtát testesítettek meg. Tőlük hallottam azt a tipikusan izraeli mondatot, hogy bezzeg amikor én jöttem az országba...”. A mondat standard befejezése az volt, hogy „akkor itt csak homok volt”, és nem adtak mindenkinek bét olimot,23 vaságyat, két lópokrócot és naponta háromszori négyfogásos étkezést. Akkor pomeráncot24 ettünk egész nap, és a szabad ég alatt háltunk, de akkor nem is voltak olyan unintelligens olék, akik még jiddisül sem tudnak...
Főleg a magyar olékat pécézték ki, mert azok aztán nótoriusan nem tudtak jiddisül, de más nyelven sem. Néhai anyai nagynéném, Rezsin néni, a későbbi dodá Lea, férfiasan bemondta, hogy neve özvegy Fried Józsefné. Legott beírták Fried Josephine-nek, mert „olyan név nincs hogy Józsefné”. A később világhírű Kishont Ferencnek a Szochnut tisztviselő adta héber nevét. Mi az, hogy Ferenc? - kérdezte logikusan, és lett belőle Efrájim, míg a Kishontot leegyszerűsítette Kishonra)
Ott álltunk megilletődve, majdnem vigyázzban őfelsége a tisztviselő előtt. Honnan tudhattuk volna, hogy ezek az emberek pártkulcs alapon odaszalasztott ici-pici kis niemandok voltak, akik szadista örömmel szórakoztak azokkal, akik esetleg 2-3 évvel később jöttek, mint ők.
A legrosszabbak a horgolt kipás, úgynevezett vallásos tisztviselők voltak, minden százból talán egy. Ezek a Mizráchi pártot képviselték, és állandóan demonstrálták a bizonyítványukat, hogy megszolgálják a beléjük helyezett bizalmat. Jaj volt annak, aki tiltakozni mert a DDT túlzott használata ellen, azonnal ki lett kiáltva a „nép ellenségének” (ez ismerős volt valahonnan), aki nem tudja megbecsülni, hogy íme, 2000 év után újból van medinánk,25 ami „megváltásunk első jele, visszfénye...” 26
Megjelenik Jákov Katz
Mi, a hat jesívabócher, Jisáj, Dóved Elje, a testvére, Smilku, Jajlis (a makói), Dávid és én, szinte insztinktive egy ilyen horgolt kapelist fogtunk ki magunknak. Hát, ha valaki, akkor egy ilyen segíteni fog nekünk. Hiszen itt állunk pár nappal pészách előtt.
Bár ne tettük volna. Ahogy meglátott bennünket, még mielőtt azt mondhattuk volna, hogy bikk-makk, odaintett egy egyenruhás valakit, aki valami liskát gijusz névre hallgatott,27 mondván neki: vidd ezeket, ezek a tiétek. Én voltam az utolsó a sorban, nem mentem, és a horgolt megnézte az úti okmányomat, amelyen ott volt, hogy 16 éves vagyok.
Dávid messziről látta ezt, és amikor odaértek a liskát gijusz asztalához, ő is megmutatta papírját, mire visszaküldték hozzánk. A többi négy idősebb volt nálunk. 18 éven felüliek - a Jajlis, ki tudja miért, 24 évesnek íratta be magát Bécsben, bár alig múlt 19 -, és így katonakötelesek voltak.
Fogalmam sem volt miről van szó; Dávid dettó. Csak annyit értettünk, hogy viszik őket a harctérre. Mire ezt felfogtuk, megjelent egy kis köpcös úriember, ritka arcszakállal és kedélyes sólem aléchemet adott kettőnknek. Közben a horgolt töltötte ki űrlapjainkat, és azt mondta, hogy: kibbuc. Mi azt mondtuk: álijját nóár, és ő ismét kibicelt, illetve kibbucolt. Közben mondtuk a köpcösnek, izzadt magyar jiddisünkkel, hogy négy bóchert elvittek valahová, és mutattuk az irányt.
Maradjatok itt, ne menjetek sehová - mondta a köpcös, és ezzel el. Kisvártatva visszajött négy társunkkal, utánuk a liskát egyik marcona egyenruhása, aki izgága módon gesztikulált, és próbálta a köpcöst valamiről meggyőzni. Ál teválbél et hámoách 28 - mondta a köpcös, és egy olyan mozdulatot tett, mint aki egy hernyót akar lerázni kabátujjáról. Amaz dühöngve elrohant, és a köpcös megkérdezte a horgoltat, mi van velünk. „Nem akarnak kibbucba menni” - mondta a horgolt, azt hajtogatják, hogy álijját nóár.
Igazuk van, mondta, a köpcös, akiről kiderült, hogy Jákov Katz-nak hívják, és a Poálé Águdá delegáltja a haifai oléfogadó Szochnut bizottságban. Gyertek velem - mondta Katz - miközben megsemmisítő pillantást vetett a horgoltra, majd felmarkolta az asztalon fekvő majdhogy teljesen kitöltött űrlapokat, és teátrális mozdulattal kettétépte azokat. „Panaszt teszek!” - üvöltött a horgolt de Katz a jiddis nyelv árnyalatait mesterien használva pontosan megmondta neki, hol és mit csókoljon meg nála...
Melegítette a szívünket, hogy Katz tudott rólunk. Bár majdnem egész nap a kikötőben lófrált, kivéve, amikor hal és baromfi üzletét vezette - most direkt értünk jött. Azt mondta, hogy ő PÁJ, és mi, akik a PÁJ által jöttünk ki - az ő emberei vagyunk. Bevezetett bennünket egy irodába, ahol újfent kitöltötték az űrlapokat, most már sokkal barátságosabb körülmények között. Most elmentek Sáár álijjára, és ott holnap találkozunk. Legyetek a PÁJ crif környékén. Befejezésül előhúzott feneketlen zsebei egyikéből egy üveg bort. Ma csütörtök van, holnap péntek, ámól legyen nektek sábeszre kiddus-borotok.
Aztán eltűnt, ahogy jött, mint akit a föld nyelt el. Meg se köszöntük neki - mondta Jisáj, de én megnyugtattam, hogy még lesz alkalma rá.
"Mily szépek sátraid..."
Sáár álijjá - az alijja kapuja, az egykori angol koncentrációs tábor, amit akkor még Saint Lucasnak hívtak - a Szochnut legjobb választása volt, ha azt akarta, hogy világ minden tájáról összesereglett olék, vagyis zsidó bevándorlók, ne sokáig időzzenek ebben az ideiglenes táborban, hanem mindenki menjen, mielőbb, Isten hírével, az egyik bét olimba, hogy ott várja ki elhelyezkedését, megélhetését, esetleges nyelvtanulását.
(Persze hogy ezt akarta, hiszen a Sáár álijjában kellett a hely a megállás nélkül érkező további olé hajók ontotta embereknek. 1949. április vége volt, Izraelt, a Zsidó Államot, majdnem egy éve, 1948. május 15. kiáltották ki. Ez az év ugyan szüntelen háborúzással telt el, mivel a szomszédos arab államok egy pillanatig sem törődtek bele, hogy itt a jahud30 önálló országot akar magának, kétezer éves szünet után. A jeruzsálemi főmufti, Hadzs Emin El-Husszeini, Hitler jó barátja és vendége Berlinben a háború alatt - arab légiót szervezett muszlim önkéntesekből, akik a nácikkal vállvetve harcoltak a Szovjetunió és a „zsidó bolsevizmus” ellen. A főleg boszniai mohamedánokból toborzott SS 13. (1.horvát) „Handschar” fegyveres-hegyihadosztály résztvett Magyarország megszállásában is, és emberei őrizték a hírhedt Bácstopolya-i gyűjtőtábort [Cvi Erez információja alapján]. Dacára a háborúnak és a nehéz helyzetnek - a kapuk megnyíltak, a ciprusi brit koncentrációs tábor kiürült, és a fiatal Izrael egy-két év leforgása alatt, több mint egy millió új olét fogadott be, részben Európából, részben a muszlim országokból, mint Jemen, Irak és Marokkó - leírhatatlan körülmények között.).
Sáár álijjában az olék vagy a brit hadsereg kimustrált, korhadt barakkjaiban, vagy katonai sátrakban laktak. A vécék - a brit katonai latrinák - kettéosztva egy deszkapalánkkal, külön férfi és női toalettekké avanzsáltak; ami ott ment, azt nem lehet leírni, anélkül hogy a krónikás az ízléstelenség naturalisztikus vétkébe ne esne. A legrosszabb az egész napos tétlenség volt, ami a legdrasztikusabb anomáliákat szülte. Az egyetlen „szórakozás” a napi háromszori étkezés előtti sorbaállás rituáléja volt. Katz szerint - akit már másnap megkerestünk - az ennivaló kóser,31 nyugodtan ehetünk, de amikor megkérdeztük, ő is eszik-e itt - kitérő választ adott. Mi lesz pészáchkor? - kérdeztük, mivel már tudtuk, hogy a rabbinátus megengedte a hüvelyesek használatát,32 de ezt mi nem esszük. Pészách még messze van - mondta Katz (három nap múlva volt), majd meglátjuk...
Mi, mind a hatan, egy sátorban aludtunk. Egynek állandóan ott kellett maradni és őrizni szegényes holminkat, mert ellenkező esetben „lába kelt valamennyi rögnek”. Állandóan regisztráltak, jobbra-balra és ezzel telt el a nap nagy része, ami a mi szemünkben - akik a jesívában napi 14 órás tanrendhez voltunk szokva - aktív semmittevésnek tűnt. Úgy volt, hogy a négy idősebb mehet tovább egy bét olimba - vagy akár egy maguk választotta jesívába - miután Katz elintézte nekik az ideiglenes felmentést a katonai szolgálat alól - de nekem és Dávidnak maradnunk kellett, mert mi egy különleges ifjúsági, álijját nóár táborba leszünk irányítva - ha azt akarjuk, hogy az illusztris szervezet felvegyen bennünket. Naná hogy akartuk. Mióta otthonról eljöttünk, lerongyolódtunk, mosás híján mindenünk koszos volt; nagyon el kellett volna már, amit az álijját nóár ad pártfogoltjainak.
Azért nagyon jó hangulatban voltunk. Egész nap viccelődtünk. Humorunk morbid volt, amit mások akasztófahumornak mondanak. Ketten voltunk Dáviddal pestiek, a másik négy vidéki, és ez kiütközött felfogásban, mentalitásban, gondolatmenetben. Míg Jisáj és Dóved Elje azon derültek, hogyan álmodta ezt meg Bilem Horóse33 - aki biztos az itteni lakásviszonyokra mondta, hogy „Mily szépek a te sátraid, Jákob...” 34 - addig Dávid és én a pészáchi hüvelyesekről értekeztünk, a legkétértelműbben, ahogy azt egy jesívabócher megengedheti magának.
(Azt csak legszemélyesebben tehetem szóvá, és nem szólhatok barátaim nevében - hogy nálam a jó kedélyt az a csodálatos szabadságérzés váltotta ki, ami az óta volt osztályrészem, amióta pár héttel ezelőtt elhagytam Magyarországot, ahol az eluralkodó kommunizmus belefojtotta az emberekbe a szót. Végső fokon - meditáltam - nekik köszönhetem, hogy itt vagyok saját hazámban, a zsidók hazájában. Ha nem Rákosi és társai terrorja és mögöttük az orosz szuronyok - a mi felszabadítóink, akiknek életünket köszönhetjük! - talán ott maradok egy langy-meleg demokratikus Magyarországon és várom a Messiást, mint őseim azelőtt. Érdekes - meditáltam - amit a nácizmus nem tudott nálam elérni 17 éves létem alatt - azt elérte Sztálin '47 és '49 között. Ez nálam tudatos volt, úgy utáltam a kommunistákat, akiknek 95 százaléka vagy volt nyilas vagy egyszerű karrierista volt, mint a kutya a saját okádékát. Szégyelltem és személyes inzultusnak tartottam, hogy sok zsidó kommunista lett, bár valahol - lásd az első fejezetben - megértettem őket.)
„Ajrech” a Dob utcai Katzéknál
Eljött az erev pészách, ha jól emlékszem szerdai napra esett, aznap este kellett a szédernek lenni. Nagyon nyomott hangulatban voltunk; a vidékiek a hüvelyes miatt - soha nem ettek pészáchkor babot, borsót, rizst, kukoricát - és itt ez volt a sláger. Dávid és én nem is nagyon emiatt borultunk ki, hanem az egyedüllét, a szülők távolléte okozta a krízist. Még soha nem voltunk ünnepkor távol a szülői háztól...
Katz ugyan megígérte, hogy „utánanéz”, de már majdnem dél volt és ő sehol. Ott ácsorogtunk a PÁJ barakkja körül - nem mondhatnám hogy ez volt a „legvidámabb barakk”, és ha akkor ismerem a kifejezést, azt mondtam volna, hogy a béka feneke alatt voltunk. De nem ismertem.
Egyszercsak előgurult valahonnan Jákov Katz. Most még köpcösebbnek tűnt, mint azelőtt, széles mosoly ült kerek arcán és vöröses szakállán, és a zsebei tele voltak boros flaskákkal, amiket boldog-boldogtalannak osztogatott. Mi szomorúan néztük, hogy mennyi üveg bor van nála, és mind a másé, de Katz egyszercsak azt mondja: ti velem jöttök, a cháveroknál lesztek az ünnepen. Legyetek kész délután három körül, autóval jövök értetek...
Te érted ezt? - kérdeztem Dávidot - kik azok a „chávérok”, akiknek mi kellünk a széderre? És hol fogunk aludni? És mi lesz holnap?
Peszter nár35 mondta a makói Jajlis, és ezzel részéről az ügy el volt intézve. Jisáj, aki egy mentsch volt, félrevont bennünket, és megmagyarázta. „Ti pestiek ezt nem értitek, mert Pesten a zsidók már annyira elgójosodtak, hogy nem érzik át mi az, amit úgy hívnak, hogy zsidó szolidaritás. A chávérok azt jelenti, hogy itt vannak jóérzésű vallásos zsidók, akiket Katz megorganizált, hogy hívjanak meg az ünnepre egy-egy jesívabóchert. Majd meglátod, milyen jól fogod érezni magad.”
(Jisáj nem tudta, mennyire igaza van, már ami a pestieket illeti. Azon, hogy szerinte el vagyunk „gójosodva”, illene megsértődnöm, gondoltam, de aztán beláttam, hogy az ő szemszögéből ezt nem lehet másképp kifejezni. Emlékszem, amikor 1942 elején kezdtek szlovák menekültek érkezni, és a mi sülünkben is volt péntek este egy pár, a gábe próbálta a bálbószokat beszervezni, hogy vigyenek haza egy-egy bóchert vacsoravendégnek - apa azt mondta, menjenek az ő kontójára ketten a Lujza utcai Rosenthal vendéglőbe, adassék nekik egy-egy kismenű, de haza ő nem viszi őket. Miért nem? - kockáztattam meg a kérdést, de apa leintett: koszosak és rémhíreket terjesztenek...
Ami a koszt illeti, ez való igaz volt, a „rémhír” pedig az, hogy a náci Szlovákiából, a gálech Tisó országából, haláltáborba deportálják a zsidókat. Ki volt hajlandó ezt akkor elhinni?)
Úton Haifába délután csak azon főtt a fejem, hogy legalább együtt legyek Dáviddal. Azt nem lehet, mondta Katz, joviális mosoly kíséretében, nagy családok, kis lakások, mindenki csak egyet-egyet vállal. De te egy pesti zsidónál leszel, aki jól tud magyarul.
Ez a pesti zsidó Smája Kátz volt, akinek a Dob utca tízben volt üzlete, valami villanyszereléssel egybekötött szaküzlet. A család úgy nézett rám, amikor hazajöttünk a sülből, mint aki most szállt ki sírjából, ahová a holokauszt temette. Pedig délután, még a sülből az ima előtt, elmentünk a közeli mikvébe, ahol alaposan megtisztálkodtunk (hogy ne legyünk büdösek - gonoszkodott Dávid, aki ismerte a szlovák menekültek történetét), én meg felvettem egyetlen tiszta ingemet, ami minden kétséget kizáróan tiszta kellett, hogy legyen, hiszen én magam mostam ki.
A Katzék valóban jól tudtak magyarul, még az idősebb gyerekek is. Ők még '35-ben jöttek ki - amikor itt még homok sem volt, mondtam, azt is az új olék hozták magukkal. Jót nevettek és Katz bácsi megdicsért: ahhoz képest, hogy alig pár napja vagyok az országban, milyen jó a hely(zet)ismeretem.
A széder nagyon szép volt. Katz bácsi beretvált, modern-ortodox zsidó volt - hasonlított apára. De csak addig, amíg ki nyitotta a száját. Ekkor kibujt a tálmid cháchám36, akinek a szájából gyöngyszemek hullottak,37 és aki gyerekeivel - volt vagy hat - versengve magyarázták, értelmezték, csűrték-csavarták a Hággádát. Én is mondtam egy-két psetlit38, hogy szégyent ne hozzak fejemre, de én magyarul mondtam, ami úgy hangzott mintha a Hiszekegy-et jiddisül mondaná valaki. Ők héberül beszéltek, amiből egy keveset értettem, ha lassan beszéltek. De - nem beszéltek lassan.
A maceszgombóc nagyon finom volt, de én, amennyire ki voltam éhezve, a vasszöget is megettem volna. Becsukódtam, mint egy kagyló, és miközben ők énekeltek, én arra a midrásra gondoltam, amelyben a parabola egy királyfiról szól, akit száműztek apja asztaláról. Csak nem fogsz itt sírni? - kérdeztem magamtól, és műsoron kívül egy nagy adag márort39 vettem a számba. Ettől legitim a sírás.
A széder után még feltettek kérdéseket, hogy volt a gettóban, hogy maradtunk életben? Hirtelen megdühödtem, és megkérdeztem Katz bácsit, szégyen az, ha valaki életben maradt?! Nagy csend támadt, és Katz néni megkérdezte a férjét: Má etám rocim mé-há-jeled há-ze?! 40 Ekkor Katz néni anyámra hasonlított, ettől ismét sírhatnékom támadt, amit egy újabb adag erős torma vezetett le. Ennyire szereted a tormát? - kérdezte egy velem egyidőskorú kislány, s én mondtam, persze nagyon szeretem, hát hogy lehet az erős tormát nem szeretni?
Égett a szám, kisült a szemem, azt gondoltam, bár maradtam volna Sáár álijján, ahol senki nem kérdezte volna, miért maradtam életben. Aztán jól lemarháztam magam, mondván, úgy kell annak, akinek semmi nem jó.
Már az ágyban voltam, külön kis szobát kaptam, ilyen ágyban nem aludtam, mióta elmentem otthonról. Már majdnem elaludtam, amikor lábujjhegyen bejött Katz néni, letett egy fehér inget a székre, és azt mondta, holnap reggel ezt vedd fel, Zolika. Nagyon halkan megköszöntem, és ő megsimogatta a homlokomat majd kiment. Mintha anya lenne, mondtam magamban, és most már nem kellett álcázásra semmiféle torma, a könnyek szabadon folyhattak.
A "szent ágyú" és a kommunisták
Másnap ünnepi ima. A Tóra elé citáltak, ahol gajmelt bencsoltam,41 majd bőséges, az askenáz zsidó konyha pészáchi remekműveit tartalmazó, nem-diétás ebéd. Knédli, chremzli, borst és a legkülönbözőbb húsok. Kétségtelenül jómódú család, akik ünnepeken különösen nem spórolnak. Katz néni meg csak rakta a tányéromra megállás nélkül a különféle ínyencfalatokat. Szabadkoztam, hogy elhízok - olyan sovány voltam akkoriban hogy a lélek hálni járt belém - majd elmondtam, mit tett velünk, barátaimmal, társaimmal, a holokauszt, azonkívül hogy megölt bennünket.
(A Vini apja megjárta Auschwitzot. Amikor hazajött, a derűs kedélyű, mindig mosolygó ember búskomor lett, szavát nem lehetett venni. Egyszer Vini úgy jött az iskolába, hogy fél arca be volt pólyázva. Mi történt - kérdeztük. Ez a karfiol miatt van - mondta Vini. Tudtam, hogy Vini humorából nem futja egy ilyen chochmére,42 és rossztól tartva kérdőjellé görbültem. Persze - mondta Vini síri hangon - tegnap karfiol volt ebédre, amit én utálok. Amikor nem akartam megenni, apám megdühödött, és agyba-főbe vert, miközben azt kiáltozta, hogy „Auschwitzban megetted volna, te gazember”. Vini rendes fiú volt, szerette szüleit, és ésszel nem tudta felérni mi ütött apjába.)
Hallgatóságom sem értette, és leszegett fejjel hallgattak. Bencsolás után kértem, hadd mehessek egy kicsit csavarogni, kiszellőztetni a fejemet, nomeg lejárni a dús ebédet. A korombeli kislány el akart kísérni, de szerényen elhárítottam a megtiszteltetést. De hová gondolsz, Chánele, a Náftóle egy jesívebócher - sietett segítségemre Katz néni, aki tegnap este Zolikának hívott. Honnan tudta, hogy ez a nevem? Én kotyogtam volna el, amikor a széder végén, a négy pohár jófajta bor után, kissé spicces voltam?
Magamban akartam lenni. Egyrészt, hogy meghányjam-vessem, hol állok a világban, másrészt szemügyre akartam venni a városban látható, hirdetési oszlopokon kiragasztott plakátokat. Ezekből többet lehetett megtudni a helyzetről, mint egy tudálékos előadásból. Bécsben is, alighogy megláttam a heute Mindszenty - morgen du-t, az injekció fecskendővel, tudtam mi a helyzet.
Itt nemrég voltak választások, és a falakon még a különböző pártok versengésének utóakkordjai látszottak. Megdöbbenve láttam, hogy itt is van kommunista párt - valami MAKI - de a legérdekesebb egy rajz volt, amelyen valami hajó látható a tengeren, és a parton Ben Gurion karikatúrája - ezt már ismertem, és mellette egy ágyú, amire rá volt írva há-totách há-kádos43. Kádos - azt tudtam, hogy szent és a totách úgy látszik az ágyú héberül - kombináltam. Sok plakátot nem értettem
(Este kiment az ünnep, amit módfelett csodáltam, pedig tudtam, hogy itt csak egy ünnepnapot tartanak, nem kettőt, mint a diaszpórában. Másnap péntek, marasztaltak, maradjak vasárnapig. De mi van a barátaimmal, nekem mellettük a helyem. Katz bácsi azzal érvelt, hogy úgy sem akartunk a Sáár álijján enni, a hüvelyes miatt - én meg azt válaszoltam, hogy „és ha vasárnapig maradok, akkor mi lesz hétfőn? A pészách itt is hét nap...”
Ebben nekem adtak igazat, és Katz bácsi péntek reggel telefonált a másik Katznak, hosszan és gyorsan beszélt vele, csak annyit értettem, hogy rólam, és aztán a másik Katz csinált egy körtelefont. Abban maradtak, hogy mind a hatan maradunk vasárnapig, és Jisáj, a nagyokos azt mondta, hogy aztán majd megyünk Tel Avivba, a belzi rebbéhez.).
Hagymaleves Belzben
Ez tulajdonképpen a Jajlis ötlete volt. Az ő apja szokott még annakidején a nagy ünnepekre Makóról a galíciai Belzbe utazni. A rebbe nálatok volt Pesten, mielőtt kijött Erecbe44 - mondta nekem Jisáj, amikor elegánsan átmásztunk a Sáár álijja kerítésének egyik tátongó résén, és kiálltunk az útra trempelni45. Valaki bent, egy veterán izraeli, aki már közel négy hónapja ette a Szochnut komiszkenyerét, azt a jó tanácsot adta, hogy „csak a kezet kell felemelni, és máris megáll melletted egy autó. Csupán három héber szót kell tudni, de azt perfektül: "áni olé chádás.”46 Ez már a hálemajd47 végén volt, erev jontev, 42 és estig kellett szállást, koszt-kvártélyt találnunk.
Két részletben mentünk, mert az első autó, amely megállt, csak hármat tudott felvenni. Én Dáviddal és Smilkuval maradtam, és megegyeztünk, hogy a belziek Áchád Há’ám utcai főhadiszállásán találkozunk. Az úton mindenki elmesélte széderi élményeit
Dávid a fogait csikorgatta: ő egy olyan helyen vendégeskedett, ahol nem tudtak magyarul - eléggé nem szép tőlük, jegyeztem meg epésen - és az egész széder este kénytelen volt jiddisül beszélni. Smilkunak, aki téglási, ezzel nem volt problémája, neki úgyszólván jiddis az anyanyelve.
A belzi rezidenciát Tel Avivban már messziről meglehetett ismerni jellegzetes szagáról. A megjegyzést én kockáztattam meg, és két társam - Dávid is! - azonnal lehurrogott, mondván, hogy ...antiszemita vagyok. Aztán kiderült, hogy a jellegzetes szag a hagymaleves szaga volt, amit hatalmas kondérokból mértek boldog-boldogtalannak.
(Sok évvel később a párizsi Les Halles-ben, egy átkószált éjszaka után, társaink ilyen hagymalevest ettek egy kiskocsmában. Bátjá meg én csak néztük őket, de nekem a szagtól majd kifordult a gyomrom. És még én vagyok antiszemita...)
A négy vidéki fiú láthatóan révbe érkezett. Dóvid Elje, Jisáj és Jajlis már nagyban horkoltak, egy-egy lócán, amikor mi megérkeztünk. Smilku azonnal melléjük feküdt - a földre - és már ő is aludt. Nekem korgott a gyomrom, de nem voltam képes még megkóstolni sem, a barátságosan felajánlott hagymalevest. Este lesz bilke49 is, mondta egy kedves arcú gábeféle fiú, de mi Dáviddal egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mi itt nem maradunk. Minden szép és jó, de ez nem nekünk való.
De akkor hová? Melyik jesívába menjünk?
Már az utcán voltunk, ott ténferegtünk az Áchád Há’ám és Montefiori utcák között. Délfelé járt, és hol leszünk este meg holnap, pészách hetedik napján, amikor a zsidók a Tenger dalát éneklik a csodálatos megmenekülés emlékére? Nagyon éhesek voltunk, és nagyon elárvultnak nézhettünk ki, amikor egy idősebb ember megszólított, és jiddisül kérdezte, miben lehetne segítségünkre?
Dávid, az ő felejthetetlen Klauzál utcai jiddisével, elmondta, hogy nájje ajlim50 vagyunk, megszöktünk a Sáár álijjáról, ami egy gyűjtőfogházra emlékeztetett bennünket, és nincs hol lennünk ünnepkor. Az illető azt mondta, menjünk vele, és elvitt bennünket egy alacsony kis házba, valahol a Montefiori utcában. Bevitt bennünket a házba, ahol bemutatott egy alacsony, hófehér szakállú embernek, akit ráv Márguliesznek51 hívott. Amaz barátságos sólem áléchemet adott, leültetett bennünket. Kísérőnk ezzel elment, és vendéglátónk teát és pészáchi aprósüteményt hozott. Örömmel látta, hogy szabályosan mondjuk a vonatkozó bróchekat, és úgy tűnt elhitte, hogy jesívebócherek vagyunk. Adott egy cetlit, amivel, mondta, menjünk el az utca végén levő háromemeletes házba. A felső emeleten volt egy családi panzió, ahol ha szobákat nem is, de ágyakat adtak ki. Ott lesz hol aludnotok, a számlát én fizetem - mondta. Estefelé gyertek el a Jávne sülbe, ott keressetek meg engem, és a többit bízzátok rám.
Miközben beszélt, mi megettük az aprósüteményeket egy szálig. Ezek a pészáchi sütemények kókuszból készültek, és csak látni lehetett őket, de nem töltötték meg a bendőt. Márguliesz rabbi-bácsinak ez nem kerülte el a figyelmét, almákat hozott, és gondosan meghámozta őket52. Figyelmesen magunkra hagyott bennünket, és miközben ettük-ettük az almákat, Dávid megjegyezte, hogy „ma megint ajrechok leszünk”. Van rossz és van még rosszabb - filozofáltam én - ha maradunk Saint Lucasban, még rosszabb lenne. „Esetleg maradtunk volna otthon” - próbált Dávid húzni engem, de én elhessentettem ezt, mint egy legyet. „Észnél légy Gergely, ha nehezedre esik is...” 53, mondtam a Ludas Matyit idézve.
Este a Jávne sülben a hívek jobb híján rajtunk vesztek össze. Majdnem mindenki meg akart hívni bennünket, legalább harmincan - kettőt. A döntőbíró Marguliesz rabbi volt, aki mindkettőnknek „magyar” vendéglátót választott. Az enyém az ismert pesti ortodox pedagógus, a „Klein tanár” fia, dr. Cvi Klein - a nemrég alakult izraeli vallásügyi minisztérium egyik főtisztviselője - volt.
Itt talán még jobban éreztem magam, mint Haifán. A Kleinéknél nem volt gyerek, engem úgy dédelgettek, mintha örökbe akarnának fogadni. A háziasszony attól volt elragadtatva, hogy felfedezte: tudok héber újságot olvasni. Ez egyébként nekem is újdonság volt.
Ez úgy történt, hogy a bőséges vacsora után, miután itt is fel kell mondanom, hogy és miért maradtam életben - a Klein bácsi beült egy kényelmes fotelbe és egy Há-cofe nevezetű újságot kezdett olvasni. A lap egy részét a kezembe véve, azon kaptam magam, hogy folyékonyan olvasok. Klein néni, akinek saját doktorátusa volt - már nem emlékszem miből – érdeklődött, hogy tényleg értem-e a mit olvasok és mindenki meglepetésére kiderült, hogy igen - néhány szót kivéve. Hol tanultál héberül? - kérdezte a házigazda, és én mondtam az igazat, hogy sehol, „dehát ez losn kajdes54 nem ivrit” - magyaráztam a bizonyítványomat, és én, ugye, a jesívében...
Itt is elhitték, hogy jesívebócher vagyok, és én sietve hozzátettem, hogy itt is tanulni szeretnék. Dr. Klein ezt nem látszott ellenezni, csak azon meditált, hogy melyik jesíve felelne meg nekem legjobban. Rávágtam hogy Ponyevics, de ő azt mondta, hogy oda nem fognak felvenni, mert a magyar oktatási szisztéma nem smakkol a litvákoknak55. Ezt a kifejezést akkor hallottam először. Aztán Klein bácsi kikérdezett, mit tanultunk, hogy tanultunk. Elmondtam az utolsó szigjét56, amit Hadházon tanultunk. Mire dr. Klein elgondolkozott, és azt mondta: lehet, hogy mégis felvesznek Ponyevicsbe.
Ki fogja "Isten lábát"?
Ünnep után vissza Sáár álijjára, majd kettőnket - Dávidot és engem - egy külön álijját nóár táborba küldtek, ami nem messze volt onnan, a Haifa melletti Kirját Smuélben.
Itt néhány napot ádáz semmittevéssel töltöttünk, miközben valami Menáchemre vártunk, aki majd sorsunkról dönteni fog. Hogy azért még se unatkozzunk, a tábor vezetősége, illetve az általuk kinevezett két mádrich, egy huszonéves fiú és egy hasonlókorú amazon - akik persze karöltve jártak-keltek, és egy sátrat osztottak meg - be akartak minket kényszeríteni, egy közös, nagy, talán harminc személyes sátorba, ahol „magyar fiatalok vannak”. Amikor kiderült, hogy ezek sómér és dror chavérok és chavérák, akiket még Pestről, meg az útról ismertünk - megtagadtuk az együttműködést, mondván, hogy mi oda nem megyünk. Mi jesívabócherek vagyunk, és nekünk nem passzol lányokkal egy sátorban aludni.
A mádrich - valami Cvi - és barátnője harsány nevetésben törtek ki. Mindketten beszéltek magyarul, és egymás szavába kapva röhögtek ki bennünket a sárga földig, mondván, hogy mi sem fogjuk az Isten lábát, semmi bajunk nem lesz, ha a közös sátorban fogunk aludni. Mi meg kötöttük az ebet a karóhoz, hogy nem, inkább a szabad ég alatt alszunk, mire ők, hogy az veszélyes, mert itt skorpiók vannak. És azok a közös sátor bejáratánál hátra arcot csinálnak? - kérdezte Dávid az ő ismert pléh-pofájával. Cvi erre kilátásba helyezett egy pofont, mire én kérdeztem, hol van itt telefon.
Csak nem a jó Istennek akarsz telefonálni? - érdeklődött a nőci, mire én hogy nem, csak az első helyettesének, Jákov Katznak.
Hogy ugrott be hirtelen a köpcös neve - nem tudnám most megmondani. De a hatás leírhatatlan volt. Úgy látszik már ismerték közelről a Poálé Águdá erélyes képviselőjét. Jó, jó, nem kell annyit ugrálni, majd keresünk nektek egy különbejáratú, kétszemélyes óhel szájjárim-ot57 - mondta Cvi. Azért én akartam tudni, hol a telefon de Chává - rémlik így hívták a leányzót - azt mondta, hogy itt nem lehet tantuszt kapni.
Tíz perccel előbb könyörögtünk egy ilyen sátorért. Akkor nem volt, most hála Istennek és Katznak, lett, de bosszúból a közös sátor tőszomszédságában állították fel. Dávid erősködött, hogy felrúgja, és máshol, messzebb, üti fel, de én mondtam, hogy hagyja. Nem kell csepenolni velük58 fölöslegesen, mondtam, ha látjuk hogy itt nem jó - másnap továbbállunk.
Most hadd ne beszéljek az éjszaka hangjairól, amiket szerencsénkre, csak hallottunk, de nem láttunk. Két naiv, jámbor jesívabócher, bedugtuk a fülünket és próbáltunk aludni. Másnap messzebbre vittük a sátrat, és amikor találkoztam Ákívával, a drorosok vezetőjével, nagydühösen mondtam neki, hogy egy tipikus pesti kuplerájt hoztak ide magukkal. Nem tudod, mit beszélsz - mondta Ákivá, és fuldoklott a röhögéstől - ez nem az, mert nálunk nem kerül pénzbe... 59
@ @ @ @
Aztán megjött a Menáchem, akire vártunk, mint zsidók a Messiásra. Hosszú, sovány langaléta ember volt, kidülledt szemekkel, és a feje búbján egy mikroszkopikus horgolt sipka, a mizráchisták60 felség- és ismertető jele. Úgy látszott, hogy már hallott rólunk egyet-mást, mivel nem volt túl barátságos, amikor az irodában, Cvi jelenlétében, kinyitott egy irdatlan nagy könyvet, és felvette személyi adatainkat.
Magyarul nem tudott Menáchem, jiddisül, ha tudott is, nem akart beszélni, és így a „társalgás” héberül folyt. Nos, van fogalmatok, melyik kibbucba akartok menni? - kérdezte atyai hangon, miután már minden adatunkat felvette - mivel ti vallásosok vagytok, ajánlhatom nektek Sluchotót, Émek Bét Seán-ban, ami egy vallásos kibbuc.
Tudtam, hogy ott van a Glück Pindi, és egy pillanatra meginogtam, mert a herce-hurca kifárasztott. A lényeg, hogy ez az alak felvegyen bennünket az álijját nóárba, ami kizárólag rajta múlik - gondoltam. De még mielőtt megszólalhattam volna, Dávid ezúttal megelőzött, és nagyon határozottan kijelentette, hogy semmiféle kibbuc nem kell, mi jesívába akarunk menni. Én meg rábólintottam, mit tehettem volna.
„Akkor nincs álijját nóár” - mondta Menáchem, majd felállt és egy színpadias mozdulattal becsukta a nagy könyvet. „De talán mégis…” - nyögtem ki. „Hiszen megígérték nekünk” - mondta Dávid kijavítandó előbbi harcias kijelentését – „és nekünk az álijját nóár nagyon fontos” - tettem hozzá siránkozva.
„Akkor mentek ti jesivába, amikor itt szőr fog nőni!” - mondta ki Menáchem a szentenciát, mutatván kidolgozott lapát tenyerét, és máris szedelőzködött, mint aki menni készül. Hogy lehet egy zsidó ilyen antiszemita? - kérdeztem Dávidot magyarul, amit Cvi kéretlenül azonnal lefordított Menáchemnek. Ezen ő megdühödött, azt sziszegte, hogy ha nekünk a vallásos kibbuc nem jó - menjünk a fenébe.
Jobb híján - mentünk is. Én utána hosszú ideig, álmaimban Menáchem tenyerét láttam, amin dús szőr nő...
Jegyzetek
1Szijem = szijum (héber) szószerint befejezés. Amikor egy zsidó befejezi egy Talmud-traktátus tanulását, az örömünnepnek számit, amire áldomást isznak. Aki ezen részt vesz, az fel van mentve a pészách előtti napon kötelező „Elsőszülöttek böjtje” alól.
2Córesz = cárót (héber) bú és baj. A jiddis nyelvben is használatos.
3Poálé Águdát Jiszráél - az ultraortodox águdista mozgalom munkás szervezete. Brichá - (héber) szószerint futás-menekülés) a háború utáni cionista embercsempész mozgalom fedőneve.
4Ros jesíva (jesíve) - a jesiva vezetője, feje.
5Reb Jesájá (Steiner) Kereszturer, a bodrogkeresztúri csodarabbi, kinek sírját ezrek (külföldről is) látogatták, nem-zsidók is.
6Sül (sil) - jiddis) zsidó imaház.
7Minjen - minján (héber). Az első tíz, a kvórum, ami a zsidó közösségi imához szükséges.
8Zsoltárok, 93, 1.
9Pikuách nefes (héber) életmentés, ami majdnem minden tilalmat felold.
10Zmiresz = zmirót (héber), szombati és ünnepi dalok, zsolozsmák, amiket étkezés közben énekelnek.
11Svut (héber) szombati tilalmak, amelyeket a Bölcsek rendeltek el, és így enyhébb elbírálás alá esnek, mint azok, amelyek a Tórában említtetnek.
12Mádrichá (hímnemben mádrich) - (héber) oktató, instruktor.
13Így járt Horn Duci is, utunk szervezője, aki, mikor már rászánta magát, hogy útnak induljon, lebukott, és hónapokba került, míg sikerült kiszabadulnia, és újra nekiindulnia - ezúttal sikeresen.
14Tilem (t’hillim) - héber - Zsoltárok.
15„Áldjátok Istent, aki jó, akinek örökké tart a kegyelme” (Zsolt. 118.1)
16„Örömmel távoznak, és vidáman érkeznek, félve teljesítik Istenük akaratát”.
17Chümes = chumás (héber) szószerint egyötöd, vagyis az öt részre, öt könyvre felosztott Tóra egyik része.
18Rási = Rabbi Slómó Jicháki - mind idők legnagyobb Tóra exegétája. Szövege különleges héber betűkkel íródott (amit Rási betűknek neveznek), és amit csak a tanultabbak tudtak elolvasni.
19Álijját nóár (héber) ifjúsági alijja. A Szochnut speciális részlege, ami zsidó gyerekek, illetve fiatalok alijjáztatásával foglalkozott.
20Mistámét (többes számban mistámtim) héberül olyasvalakit jelent, aki kibújik kötelességei alól, itt konkréten katonaszökevényt.
21Hámisószer = chámisá ászár (héber) 15, vagyis svát hó 15, a fák újéve. Ezen a napon a vallásos magyar zsidók igyekeztek 15 féle gyümölcsöt enni.
22Az angolok, palesztinai mandátumuk utolsó éveiben, Ciprus szigetére deportálták a tengeren, hajókon elfogott, illegális bevándorlókat, vagyis olé jelölteket.
23Bét olim (héber) szószerint az olék háza. A gyakorlatban rendszerint egy kezdetlegesen primitív lakótelep volt, ami arra ösztökélte az olékat, hogy mielőbb elhagyják. Ez nem mindig sikerült.
24A narancs jiddis neve.
25Mediná - állam héberül.
26Részlet az Állam békéje (jóléte) imából, amit S. J. Agnon, a később Nobel díjas izraeli író szerzett, az országos főrabbik kérésére.
27Liskát gijusz - Mozgósítási Központ. Ezek egyenesen a kikötőből vitték az olé fiatalembereket a harctérre - nem egyszer kiképzés nélkül
28„Ne szédítsd a fejemet” (héberül).
29PÁJ = Poalé Águdát Jiszráél rövidítése (lásd a 3. jegyzetet).
30Jahud - zsidók (arabul).
31Kóser (héber) rituális szempontból megfelel a zsidó vallás előírásainak.
32Hüvelyesek (kitniót héberül) beleértve a rizst és a kukoricát is. Az askenáz (európai) zsidóság hagyományai szerint ezek tilosak pészáchkor, míg a szfárádi (keleti) zsidók megeszik, ha gondosan kiválogatják őket a gabonaféléktől, ami a tulajdonképpeni kovászos (vagyis cháméc).
33Bilem Horóse - Bileám (Bálám) Há-rásá (héber) a bibliai kuruzsló, aki azt a szép mondatot mondta „Jákov sátrairól”.
341Mózes, 24:5.
35Peszter nár - pesti hülye (jiddis), ezzel a szóval, illettek bennünket, pesti bóchereket, vidéki társaink, amikor már nem tudták elviselni magyarkodásainkat. Annyiszor hallottam, hogy már-már elhittem.
36Tálmid cháchám - Talmud-tudós (héber), szélesebb értelemben tanult, okos zsidó.
37Héber kifejezés: ha valaki okosakat mond, az olyan mintha szájából gyöngyszemek peregnének.
38Psetli (a héber psát szóból), kis, néha könnyed, humoros hangvételű Tóra magyarázat.
39Máror (héber) keserű gyökér, rendszerint reszelt torma, ami frissen reszelve igencsak csípős.
40„Mit akartok ettől a gyerektől”? (héber).
41Gajmel - gomél (héber), valamit tenni (jót vagy rosszat). Birchát há-gomél - a megmenekült hálaimája, amit olyankor mond valaki - a Tóra elé járulva - amikor valami konkrét veszedelemből megmenekült.
42Chochme - chohmá - (héber) bölcselkedés, okos mondás, néha idézőjelben.
43Há-totách há-kádos (héber) a „szent ágyú”. Így nevezte Ben Gurion jobboldali ellenzéke azt az akciót, amelynek keretén belül Ben Gurion lövette a partokhoz érkező Altaléna hajót, amelyen az Écel (a jobboldali Irgun szervezet) fegyvereket akart importálni az országba.
44Erec (héber) Izrael földje. A belzi cáddik, Áron Rokéách és fivére, valóban Pesten időztek körülbelül egy fél évig, amikor magyar ortodox zsidók kezdeményezésére megszöktették őket a galíciai kisvárosból, ahol bujkáltak, és a magyar fővárosba jöttek. 1944. február 18-án hagyta el a rebbe Pestet, testvére kíséretében, hogy egy-egy cionista certifikát segítségével az akkori Palesztinába utazzon.
45Tremp - autóstop (angol).
46„Én új olé vagyok” (héber).
47Hále-majd - chol há-moéd (héber), „az ünnep hétköznapja”, vagyis félünnep. Kétszer egy évben van, pészách és szukkót ünnepén, az ünnepek közötti 4 nap.
48Erev jom tov - az ünnep előtti nap (szószerint az ünnep előestje.).
49Bilke - kalács (jiddis).
50Új bevándorlók.
51Reuven Márgáliót rabbiról van szó, a Rámbám Könyvtár nagytudású igazgatójáról, aki nem csak nagy tudós, hanem igaz ember is volt.
52Szigoruan vallásos, chászíd zsidók, pészáchkor gyümölcsöt, zöldséget csak hámozva esznek.
53Ismert rovat volt az akkor még nem gleichshaltolt Ludas Matyiban. Taszajtó Nagy Gergely címen futott.
54Losn kajdes - láson há-kódes (héber) - a szent nyelv. A bibliai, misnai és középkori hébert hívták így, ami csak annyiban különbözött a modern hébertől (ivrit), hogy hiányoztak belőle a modern élet műszavai.
55Litvákok - a litvániai jesiva szisztéma, amely a pilpulra (csűrés-csavarás) helyezi a hangsúlyt, szemben a magyar szisztémával, amely a háláchát helyezi előnyben, és odagravitál, hogy a diák ismerje a vonatkozó, a talmudi disputából fakadó, gyakorlati elemzéseket, követendő utasításokat.
56Szigjve - szugjá - talmudi témakör, amit a jesívákban sokoldalúan. minden oldalról megvilágítva tárgyalnak.
57Óhel szájjárim (héber) katonai sátor, amelyben a kettesével járó terepkutatók alszanak.
58Csepenolni (jiddis) vacakolni velük. Itt abban az értelemben, hogy nem érdemes magunkra haragítanunk őket.
59Ez az Ákívá volt az, akit, amikor - a határátlépés egy szakaszában együtt kúszott csoportunk hason az ő csoportjával, hogy a határőrök reflektorai ne vegyenek észre bennünket - megkérdeztem, milyen Izraelt akartok ti kint teremteni azt mondta, hogy mint ami Magyarországon van, vagyis a Rákosi féle kommunista rendszert...
60Mizráchi - cionista vallásos párt, valamikor az izraeli vallási élet teljhatalmú ura. Napjainkra úgyszólván teljesen eltűnt, felszívódott.
(FOLYT.KÖV.)
(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)
