HETI HAFTARA - NICÁVIM-VÁJÉLECH 2010

MÁR SEMMIN NEM CSODÁLKOZUNK   "Nem hallgathatok Cion miatt, nem nyughatom Jeruzsálem miatt, míg nem ragyog igazsága, mint a hajnalfény, és szabadulása, mint az égő fáklya .... Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaság­nak ... ahogy a völegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened."  (Jesájáhu  62:1-5.)         A vigasztalás hetedik háftáráját mindig a Ros HáSáná, a zsidó újév előtti szombaton olvassuk, mégpedig azért, mert ebben fordul elő az a kifejezés, hogy "megváltásom ideje elérkezett". A zsidó felfogás azt tartja, hogy az év befejezésével letudunk minden bút, bajt, "córeszt": jöhet a megváltás (Dáát Mikrá).   Ebben a fejezetben, akárcsak az előzőekben - és általában a próféták könyveiben - a zsidó nép asszonyként jelenik meg, a Gondviselés pedig férjeként, aki vigyázza lépteit, gondoskodik róla, ezért hűséget vár cserébe. A próféta azt mondja a vigaszra váró - és arra igencsak rászolgált ­népnek, hogy Isten úgy fog örülni neki, mint vőlegény a menyasszonyá­nak. Ez a metafora több helyütt is előfordul a Bibliában, és erről szól a L 'chá dodi ... kezdetű, gyönyörü szombatfogadó ének is.   J. Jacobson a Chazon Hámikrában rámutat, hogy a próféta nem egy helyen felcseréli a szerepeket, és Izrael Istenét "lépteti fel" női szerepben. Például: " ... lihegek, mint egy szülő asszony ... " (Jesájas 42: 14.) Egyes kommentátorok szerint a megváltással járó "szülési fájdalmakról" van szó, amikor az Örökkévaló, úgymond, nagy erőfeszítéseket kénytelen tenni, hogy Izrael ellenségeit megsemmisítse, és eltakarítsa az útból a megváltás akadályait. Más helyütt a próféta a gyermekeit vigasztaló szerető anyához hasonlítja az Örökkévalót: "Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak Én titeket: Jeruzsálemben kaptok vigasztalást!" Jesája 66:13.)   Itt is kifejezésre jut Jeruzsálem központisága a zsidó vallásfilozófiában és a próféták vigaszaiban. "Nem hallgathatok Cion miatt [Cion érdeké­ben] ... " - beszél a próféta Isten nevében, aki nem ülhet ölbe tett kézzel, amíg a népek el nem ismerik Cion elemi jogát az élethez, ahhoz, hogy zavartalanul élhessen atyái hitében, ősi kultúrájában, anélkül hogy "téríte­ni", zsidóságától eltántorítani próbálnák.    "Látni fogják igazságodat a népek, dicsőségedet az összes királyok." (Ézsaiás 62: 1-2.) Az üldöztetés, az illegitimitás évezredei után elégtételt kap a zsidóság: a világ népei elismerik, hogy joga van az önálló nemzeti léthez, az államhoz, a zászló­hoz, mely fennen lobog, s kiegyenesíti a meggörbedt gerinceket a gálut országaiban. Ez történt meg az ENSZ 1948-as határozatával: a népek "látták igazságunkat", és nagy szótöbbséggel megszavazták Auschwitz túlélőinek jogát az élethez, az önálló államhoz.

* * *

 

Igen ám, de ott van még Edom, a távoli rokon, az ősi ellenség, aki testvéri jobb helyett véres kardot nyújtott Izraelnek! Egy apokaliptikus jelenetben a próféta elénk tárja Edom elpusztítását az Örökkévaló által, aki szemé­lyesen jelent meg Bácrában, hogy megbüntesse Edom - Ézsau - védőan­gyalát, mert ősidők óta vádolja Izraelt a Legfelsőbb Bíróság előtt. Rási magyarázata szerint a próféta emberközelbe hozza Istent, emberi ruhába - véres ruhába - öltözteti, hogy érthetővé tegye a véges emberi felfogás számára érthetetlent. Ha hozzátesszük, hogy a zsidó felfogás szerint Edom tulajdonképpen Róma, meg azt, amit Don Jichak Abarbanel, a kiűzetés egyik szenvedő alanya átélt - és amit a prófétai vershez fűzött kommentárjában nyíltan kimond -, akkor érthetővé válik, hogy Izrael megváltásának előfeltétele Edom - Róma - hanyatlása (Pirké d'Rábi Éliezer ). Ezt a Talmud bölcseinek parabolája úgy érzékelteti: "Jeruzsálem és Cesaria együtt nem" - ha az egyik fölülkerekedik, a másik alulmarad.   Abarbanel az Edomon állt isteni bosszút a hitek, vallások harcának következményeként fogja fel. A zsidó nép puszta léte, fennmaradásának titka más vallások dogmáit sérti, és ezek vallóit a zsidóság még ádázabb elenségeivé teszi.

"Föltekintettem, de nem volt segítőm, csodálkoztam, mert nem volt támoga­tom." (Jesája  63:5.)

 

Mi már nem csodálkozunk: hozzá vagyunk szokva. "Ha nem lett volna velünk az Örökkévaló ... akkor elevenen nyeltek volna el bennünket ... " (Zsoltárok 124: l-3.)  "Nehéz a báránynak hetven farkas kőzőtt" ­mondta a római császár, aki pedig pogány volt, Josuá ben Chánánjának. "Igen - válaszolta Josuá -, de képzelheted, milyen erős az Őr, aki megvédi a bárányt!"