- - - AKI NEM VESZ SORSJEGYET
Ez is történelem már. Honnan tudom? Onnan hogy öreg vagyok. Ennek az a jele hogy kitünően emlékszem 6o évvel ezelőtt dolgokra, de hezitálok, ha arra gondolok, mikor volt az az emlékezetes karácsony, amit Nyiregyházán töltöttünk. Ennek pedig alig valamivel több mint húsz éve.
Már jártam néhány éve Magyarországra, ahová úgy jöttem mindig mint a hazajáró lélek, vagy mint az áldozat, aki véletlenül életben maradt és most visszatér a tett szinhelyére, illetve hazajár kisérteni. Mikor jössz legközelebb haza? – kérdezte Baranczó Kati és én nem győztem neki mondani, hogy én ide jövök de nem haza. Haza az ott van.
(Ez a nagybáty egy világszám volt. Eredeti kisvárdai Eichler, egykori jesiva-bócher majd kommunista párttitkár, akiről mindenki tudta hogy felesége a szombatbeköszöntő gyertyákat a pincében gyujtja meg mint a spanyol marannusok. Egyetlen fia, a Gabi, egy időben disszidált Magyarországról és Izraelbe jött egy szál pendelyben. Volt nálunk ünnepen, nagyokat táncolt Szimchász Tajrekor ( 41) a tel-avivi Hábádban, vettünk neki egy nadrágot, próbáltam irásait elhelyezni a Máárivban, mivel otthon állitólag ujságiró volt – majd egy szép napon eltünt, anélkül hogy Isten veledet mondott volna. Később Kanadából jelentkezett, ahol milliomos lett. Azon a nemlétező listán, amelyen csalódásaim szereplőit és időpontjait kellene feljegyeznem – előkelő helyet foglal el Gabi Erem (a szép héber nevet Bembi adta neki).
Ez a nagybáty készitette elő elő unokaöccsét, D. Gyurit, a bár-micvára és egyengette a D. család utját Nyiregyházáról Pestre, majd – részben – Izraelbe.
Ittlétekor a Biblia versenyen, győzködtük Gyurit hagyja ott a nyiregyházi gój gimnáziumot, ahol egyetlen zsidó volt az osztályban – és menjen fel Pestre, lakjon nagybátyjánál és tanuljon a zsidó gimnáziumban, ami – legalább a nevében – zsidó volt (42). Igy is történt, de ahhoz hogy a család visszatérjen a zsidó kerékvágásba és főleg hogy a kisebb fiu, a 12 éves Laci, ne vesszen el a zsidóság számára – fel kellett a családnak jönnie pestre.
Könnyü ezt ma mondani. A család, amely annakidején megragadt Nyiregyházán – nem volt képes önerejéből mozdulni. A papa valahol gyárban dolgozott, a mama valahol könyvelt, kénytelenek voltak szombaton dolgozni, bár szerintük nem akartak (43), és az akkori törvények szerint nem lehetett engedély nélkül feljönni Pestre).
Támadt egy ötletem. Talán 199o-ben volt, talán egy évvel később. Pesti látogatásom során megkérdeztem Fixler Hermannt, az örökifju ortodox elnököt, nem kell-e neki egy vidéki zsidó házaspár, valami olyan munkára ami lakással is jár és ezáltal megment két zsidó fiugyereket az elkallódástól. Fixler értett a szóból és amikor részleteztem kiról és miről van szó – mondta, hozzam a családot, van egy ötlete. Mi az ötlet, kérdeztem, ha nem tudok nekik valami konkrétat mondani – nem fognak mozdulni. Ott a lakás meg a nagymama, meg a röghözkötöttség, meg a turáni átok, ami a zsidókból gójokat farag.
Az ötlet az volt, hogy az ortodoxiának kellett egy gondnok házaspár, aki a a régi budai csörsz utcai temetőt nyitja, zárja és gondozza. Temetések nincsenek, talán csak egy-egy évente, hogy a sirkert „müködö” legyen és ne lehessen kikezdeni (44), de lakás az van, szolgálati, majd kijavitjuk – mondta az Elnök úr. Tehet, hozzam a családot – mondta Fixler bácsi.
Könnyü azt mondani. Gyuri szerint semmi esélye nincs hogy ezt le lehet levelezni, de ha lejőnnél... – Gyuri nem merte a mondatot befejezni. Ki bolond télviz idején lejönni Nyiregyházára, egy zsidó családért
Én vagyok a bolond, meg a feleségem – mondtam. Mikor lehet jönni? Há-á-át - mondta Gyuri, mint aki nem hisz a fülének és most már minden mindegy – karácsonykor lenne a legjobb, mert akkor két nap nem dolgoznak és lehet nyugodtan beszélni. Ebben maradtunk.
Csikorgó hideg volt azon a karácsonyon. Ha emlékezetem nem csal, a második napon mentünk, kora reggeli vonattal, úgy hogy egy késő estivel visszatérjünk Pestre. Ahogy megérkeztünk, többórás vonatozás után, zuhogott az eső. Gyuri várt ránk, mondtam végy egy taxit, kár az időért. Egész idő alatt vacogtam, pedig jól voltam öltözve. Leszoktam én már ezekről a telekről, pedig Hadházon, annakidején, volt 2o-25 fok minusz is, ami jégvirágokat rajzolt a befagyott ablakokra.
A hosszu taxiúton a távoli lakótelep felé, egy magas kökerités mellett haladtunk el, és érdésemre, mi ez, Gyuri elmondta hogy ez a városi temető. Itt lakunk mellette, már itt is vagyunk. Na akkor jó, gondoltam, akkor a budai temető kisebb sokk lesz mint gondoltam.
Nagyon szivélyesen fogadtak. Meghatottságuknál csak elfogódottságuk volt nagyobb. Jaj hogy tényleg lejöttek, jaj hogy ezt megtették nekünk – mondta D.né, született Eichler Anikó („vagyis Háne”) és Bátjá kezét simogatta. Férje, „a Béla”, tudva tudta hogy ő nem Eichler, nem bizony, vélt kisebbrendüsége tudatában, csak akkor nyitotta ki a száját, amikor ugy hitte hogy neje ezt nem veszi rossznéven.
Igen, a két fiu, hát persze, azért élnek, és nagyon szeretnének Pesten élni, ahol több a lehetőség , esetleg Izrael, ha nem ők, legalább a gyerekek, jaj ha lehetne...
Hagytam őket beszélni. Ezek a magyar zsidó testvéreim, szuggeráltam magamat, ánijjé iri (45), nekem sikerült annakidején elmenni, ők itt ragadtak. És ha én ragadok itt, Isten őrizz, egy helyen ahol a madár se jár, gójok között egy gój iskolában- - -
(Hált zich nist grojsz (46), korholtam magamat, kutya kötelességed itt lenni és segiteni nekik, nem prédikálni, mint a pesti „rabbik”. Még elmondattam, hány zsidó van Nyiregyházán, miből áll a zsidó élet („semmiből” – mondta az eredeti Eichler lány dühösen és „a Béla” rábólintott), elmondtam hogy itt tanultam valamikor Hadházon, majd mint a mesebeli varázsló, előhúztam a temetőt.)
Döbbent csend támadt. Temetőben kell lakni? – kérdezte D.né siri hangon. Úgy sem kapunk engedélyt a felköltözésre – mondta a Béla. És mit kell a temetőben csinálni? – kérdezte a Lacika. És mennyi a fizetés – kérdezte a praktikus Béla.
Hagytam őket beszélni, majd elmondtam miről van szó A lakás nem a temetőben van, hanem az utcára nyilik, egy előkelő budai utcára. A lakást elhanyagolt, de a Hitközség tataroztatja. Van fizetés, nem nagy, de azért csak annyit kell tenni, hogy reggel este kinyitni és bezárni a temetőt. A felmerülő munjkákat mások végzik. Napközben lehet dolgozni és keresni, a gyerekek zsidó iskolába fognak járni, Gyuri az érettségi után megy jesivába – és most jött az adu – a Fixler úr természetesen elintézi a tartózkodási és munkavállalási engedélyt.
És mi lesz a mamával? – kérdezte a Béla, mivel a mama az ővé volt, nem Eichler. A mama külön kis lakásban lakik, itt a közelben, nyugdijas, de persze nem lehet itthagyni.
Miközben Anikó plasztiktálcán gyümölcsöt hozott be („sütöttem finomat, de tudom hogy maguk nem eszik meg, mert nálam nem kóser, tudom de kérem ne itéljenek el”) – Anikó majdnem sirt amikor ezt mondta. Én is majdnem sirtam és azzal foglaltam el magam, hogy Bátjának forditgattam a pergő magyar szóáradatot.)
Eszegettük a finom magyar Jonatán almát és készültem a nagy hegyi beszédre Majd elmondtam hogy minden meg van beszélve, de ők nem vesznek zsákbamacskát. Feljönnek egy napra, megnézik a lakást – „a temetőt”, zsémbelt Anikó – és megbeszélnek mindent Fixlerrel. Szerintem ez egy vissza nem térő alkalom, ragadják meg, a gyerekek kedvéért.
„Igen, de...” – mondták most mindketten egyszerre. Igen, de nem de, mondtam és az órámra néztem. Két és fél óra mulva megy a vonatunk. Fixler úr holnapra vár választ és nekem rengeteg dolgom, tárgyalásom, van Pesten. Addig is amig a vonat megy, elmondok maguknak egy tanulságos történetet.
Egyszer volt – mindegy hogy hol, lehetett akár Nyiregyházán, akár Tel-Avivban, sőt még Kisvárdán is lehetett – volt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy a templom obligát egere Rotschild volt hozzá képest. Ez az ember állandóan imádkozott és ostromolta az egeket, hogy egyszer, csak egyszer, hassanak oda hogy megnyerje a főnyereményt a sorsoláson. Addig addig imádkozott és nyaggatta az egeket, amig egy égi hangot hallott: Rendben van reb Jid. Az égi biróság úgy határozott hogy kérelme jogosult de az isten áldja meg: vegyen egy sorsjegyet!! Hát hogyan akar főnyereményt nyerni, ha nincs is sorsjegye...”
Naná hogy értették a tanmesét. Anikó megpróbálta adni a naivát, de Béla hirtelen felegyenesedett és családfővé avanzsált: értem, mondta, meg kell hogy vegyük a sorsjegyet, mondta, vagyis fel kell mennünk Pestre. Mi történhet? Legfeljebb visszajövünk...
Tenyerébe csaptam, megadtam a Fixler közvetlen számát és közöltem hogy én holnaputánra fogom jelezni jöttüket és igyekszem jelen lenni az első temetőlátogatáson...
Kikisértek az állomásra, az eső közben elálllt, elbucsuztunk és mi felszálltunk a vonatra. Hazafelé valami baleset volt, a vonat sokáig állt valahol, volt idő gondolkozni. Bátjá el is aludt és én egyedül maradtam gondolataimmal.
Ki csinál jobb üzletet?
Azon töprengtem, ki fog itt jobb üzletet csinálni? Fixler ur, vagy a D. család? Kétségem nem volt aziránt hogy a család Pesten marad, mivel Fixler kapva fog kapni rajtuk. Nekik nagyon jó lesz, nem maradnak sokáig a temetőben, mert a Fixler másra, többre fogja tudni használni őket. A gyerekek kijutnak Izraelbe, vallásos zsidók lesznek belőlük. Fixlernek is jó, mert az ortodoxia az ilyen vidéki káderekből épitkezik. Ezek az emberek még emlékeznek valamire, nem vegyesházasok, hajlamosak visszatérni, ha alkalmuk van rá. Hiszen Fixler maga is vidéki. Még a neológoknál is a vidékről felszármazottak a zsidóbb zsidók – emlithetnék sok nevet, de minek.
Tehát mindenki jó üzletet csinál és bár minél több vidéki D. családot lehetne – első fázisban – Pestre felhozni. Itt szokásom szerint elábrándoztam ezen: egyrészről a hányodó, elhagyott vidéki zsidók; árva zsidó gyerekek az állami árvaházakban – kivert a verejték amikor erre gondoltam – másrészről a világon, nyugaton, szétszórt, de szépszámban éló magyar ortodox zsidók, azért jönnek Pestre hogy a kilejukat (47) áztassák az artézi fürdőkben, meg vidékre azért hogy a temetőket járják és tataroztassák azokat drága pénzen (48), amit élő zsidók megmentésére lehetne forditani.
Bátjá ébresztett fel. Úgy látszik, megérkeztünk, mondta, mert már mindenki leszállt.
X x x x x x X
Nem zsánerom az epilógus irás. Itt azonban elvárhatja az olvasó, hogy megtudja mi történt D.ékkal. Tehát: feljöttek, taxin kimentünk a Csörsz utcába; a lakás valóban elhanyagolt volt, de két szép szoba, összkomfort. Nem kevesebb mint mint náluk Nyiregyházán. Fixler összeirta a tatarozandókat – máris felvette D.ékat – közölte velük mennyi lesz a fizetés, elintézi a tartózkodást, stb. A lakást eladhatják Nyiregyházán, mig a mama feljöhet az Alma-utcai ortodox otthonba, lakását is eladhatják, stb. A család hálálkodott, amit nem tudok elviselni és én közöltem, hogy ettől kezdve a maguk lábán állnak, igyekezzenek Fixler jóindulatát kiérdemelni. A továbbiakban én a fiuk sorsát fogom figyelemmel kisérni. (49).
A D. család a mai napig is a pesti ortodoxia szolgálatában áll. Miután a kisvárdai nagybácsi Kanadába költözött fiához, ők megkapták lipótvárosi lakásukat, egy ideig D. úr a Hannát (50) vezette, aztán a kóser tejellátást felügyelte, majd másgiách lett itt meg ott, ahol a khilének szüksége van rá. Ujabban D.né is kósersági felügyelő, mindenki megbizik bennük, megbecsült tagjai a közben autonómmá lett ortodox hitközségnek.
XxxxxxX
Nem lenne teljes a pesti vallásos zsidóság portréja azon néhány prozelita nélkül, akik ezt szinessé teszik és egyuttal demonstrálják azon vad vád valótlanságát, hogy a zsidóság egy zárt kaszt, előitéletekkel sujtott faj, amely nem engedi magába azokat, akik valóban, meggyőződésből, zsidók szeretnének lenni. Ezek elsője a soproni Smil Sz., aki ma a legvallásosabb zsidó Magyarországon.
Ad-hoc get a Szentestén
Betérő nincs sok. Egyrészt mivel a zsidóság igen magas mércét állit ehhez, másrészt pedig a valódi rabbik nem nagyon szeretnek tériteni, lévén tapasztalataik ezen a téren igen rosszak. Már emlitettem, hogy a Sip utca téritéseit a világon nem fogadják el, mivel a rabbik nem felelnek meg a követelményeknek és nem tartják magukat szigoruan a halacha követelményeihez. Az ortodox rabbi, Hoffman, nem térit, mert a szemében egy jelölt sem üti meg a mértéket (51); a Hábád küldött is csak hébe-hóba, nagyritkán térit (52), nem is feladata mert hivatalosan nem funkcionál mint rabbi, és csak akkor tér el a sáliách pontosan körülhatárolt feladatkörétól (53), ha erre nagy szükség van, és nincs más. Ekkor, de csak ekkor, kell hogy a misnai utasitáshoz, „bömákom seéjn is...” (54) tartsa magát. Egy ilyen emlékezetes esetnek több mint szem és fültanuja voltam.
A papir egy héten belül megvolt. Diszes, kacskaringós nyomtatvány, máig is Baruch Ó. dolgozószobájának falát disziti. Nem telt bele tovább két hét és ujabb telefon a főtitkártól. Mikor mész pestre, kérdezte. Két hét mulva, mondtam, mert véletlenül úgy jött ki a lépés. Akkor tegyél nekünk egy szivességet...
(A sztori hátborzongatóan egyszerü volt. Egy amerikai zsidó, aki a jeruzsálemi egyetemen adott elő szociológiát, elvett egy kibbucnik nőt. Két gyerekük született, majd összevesztek és a prof. Úr faképnél hagyta feleségét, gyerekeit és eltünt. A nő nem tud férjhezmenni, aguná, amig férje hivatalosan el nem válik tőle. Hol van? A jó Isten a megmondhatója.
Most hallott az elhagyott feleség egy kósza hirt, miszerint férje Budapesten, van állitólag ott tanit. Neve – ez és ez. Most segitsetek – mondta E., a főtitkár. Mit tehetünk? – kérdeztem. Egyszerü mint egy pofon – mondta – találjátok meg, irassatok alá vele egy „Kitvu utnú”t (56) és hozd el magaddal ha visszajösz. A többi az itteni Bét Din (57) dolga.
Egyszerü mint egy pofon – mondtam és is. Hát persze: megtalálni, aláiratni – mi az nekünk? Fogtam a szükséges űrlapokat, az illető nevét, valami amerikai Májjkl volt – és el.
December közepe volt. Olyan hideg hogy az orrlikaim befagytak. Baruch, egyetemi kapcsolatai révén, kideritette hgy az illető itt és itt, tanit, itt és itt lakik és Peszách után, vagyis áprilisban, befejezi és visszamegy Amerikába. Ott aztán bottal üthetjük a nyomát.
Baruch kérte, menjek vele. Ha sikerül, úgyis egy háromtagu Bét Din kell és még egy valakit, majd oda kell citálni, amig Májjkl meg nem gondolja magát. Mikor menjünk? Telefonszám nem volt, csak cim. Nekem január elsejére szólt a repülőjegyem hazafelé).
A végén karácsony este mentünk. Nem tudnám megmondani miért. Talán, gondolta két naiv haszid zsidó, egy amerikai-izraeli zsidó csak nem ünnepli valahol házon kivül a nazareti zsidó születésnapját. Különben is, mondta Baruch, nincs nagyon messze, legfeljebb hazamegyünk dolgunkvégezetlenül.
Valahol a Nagymező utca egyik mellékutcájában lakott a prof. A 4. emeleten. Lift nincs, villany nincs, koromsötétben tapogatózva mentünk fel a negyedik emeletre, majd ott egy zseblámpa fényénél láttuk a nevét egy papiron kiirva.
Várj, mondtam Baruchnak. Becsöngettem – a csöngő nem szól. Erélyesen bekopogtam – semmi válasz. Mégegyszer, semmi válasz. Már azon voltunk hogy elmegyünk, amikor harmadszor is kopogtam, majdnem dörömböltem. Ekkor egy dörmögő hangot hallottunk közeledni, amint ékes brooklyni kiejtéssel anyázza azt, aki ilyenkor sem hagy nyugtot az embernek. Ki az? – hallatszott bentről, immár magyarul.
„Tiftách bevákásá, ánáchnu jiszráélim” (58). Az ajtó biztonsági lánca résre nyilt és egy szemvillanásra egy lenge öltözetü siksze volt látható. Majd az ajtó becsapódott. Kész, mondta Baruch, mehetünk. Ne siess, ha már itt vagyunk, mondtam. Végszóra nyilt az ajtó és a prof. rövidnadrágban és trikóban, végignézett rajtunk. „A Juliska azt mondta hogy két szakállas Mikulás áll az ajtóban” – szólt és betessékelt bennünket. Valóban izraeliek vagytok? – kérdezte és hozzátette hogy mivel szolgálhat.
Láttam hogy az izraeliségünk van hatással rá, ezért héberül beszéltem. Elmondtam, hogy a tel-avivi rabbinátuson megjelent elhagyott felesége, sirt és azt mondta, hogy ha már elhagytad a két gyerekkel, adj neki válólevelet, hogy ujjá tudja épiteni életét. Elhoztam tehát ezt a rabbi urat, aki amerikai és beszélhetsz vele angolul. A dolgot itt a helyszinen el lehet intézni, csak aláirsz egy meghatalmazást, hogy a rabbik adjanak, nevedben, válólevelet a feleségednek.
Dehát kik vagytok ti és ki fizet ezért nektek? – kérdezte Májjkl hitetlenül, miután egy kézmozdulatta elhesegette a be-bekukucskáló Juliskát. Nekünk senki nem fizet, legfeljebb a jó Isten – mondtam – de ha akarod tudni kik vagyunk, ez az úr itt – és Baruchra mutattam – a lubavitsi rebbe küldötte...
A hatás leirhatatlan volt. Májkl felállt, kiegyenesedett és mintha szégyelte volna rövid nadrágját. Az más, mondta, én a flattbushi jesivában (59) tanultam és jól ismerem a rebbet. Egyszer voltam is nála. Ezért, és azért mert ti eljöttetek ide, most, ebben a kutyaorditó hidegben – mindent aláirok, amit akartok. Tessék, hol vannak a papirok?
Mig Baruch az aláirandó felhatalmazást mutatta be és próbálta leforditani a nehéz arameus szöveget – én engedélyt kértem hogy telefonálhassak. Szerencsére a telefon az előszobában volt, ahol csak Juliska hallhatta, ahogy Efrájim Frischt hivom (61) és kérem azonnal fogjon egy taxit és jöjjön ide. Miközben a cimet mondom, Efrájim állandóan azt kérdezi, hogy miről van szó, miért olyan sürgős ez és én csak annyit mondok, hogy pikuách nefes (61).
percen belül ott volt, ő volt a harmadik aki aláirta a meghatalmazást mint az ad-hoc Bét Din tagja (62). Mielőtt boldogan elmentünk, Májjkl az mondta, ö is kér valamit. Mit? Hogy hozzunk neki egy papirt a Rábbánuttól, hogy ő most agglegény, megszünt nős lenni. Ez nekem is jár – mondta. Könnyelmüen megigértem. (63)
JEGYZETEK
1) Addig nem kaptam vizumot mivel sokat tudtam és negativumok irtam a Kádár rendszer legvidámabb barakjáról.
2) Ha jól emlékszem a negyedik lett, a diaspóra fiatalság bajnoka. Utána még csupán egyszer jutottak fel magyar zsidó fiatal versenyzők a döntüe, amikor Kerekes Jucó és társai, a Réti testvérek voltak itt. Azóta a magyar versenyzők messze lemaradnak az átlag alatt.
3) A Tóra örömünnepe, a Sátorosünnep utolsó napja (héber).
4) Szinvonaláról vagy jót vagy semmit. Inkább semmit. Amikor már ott tanult, mesélte Gyuri hogy osztálytársai kinevették a Kipáért ami a fején volt és a cicitért, ami kilátszott ruhája alól. Jobb lett az atmoszféra, amikor Schőner Alfrédné, lett az igazgatónő.
5) Ezt könnyezve mondták és elhittem nekik. Akkor még Magyarországon hatnapos munkahét volt.
6) Egyszer már akarták államositani, de akkor néhai Groszberg Jenő, ortodox főrabbi, megszervezte az ellenállást és a hatóságok úgy találták hogy nem érdemes...
7) Szószerint „városom rászorultjai” (héber). A Halacha előirja, hogy a Cödáká (jótékonyság) dolgában a zsidó ember elsősorban rokonait, illetve városa nélkülözőit, köteles segiteni.
8) Ne tartsa magad nagyra (jiddis).
9) A sérvüket (jiddis).
10) Volt egy történet egy amerikás magyar rabbiról, aki 2oo ezer dollárt költött arra, hogy a polgármester kijavittassa a keritést az egyik hajdusági városkában.
11) Gyuri a Hábádhoz került, Oberlander tanitványa volt, majd izraeli és amerikai jesivákon tanult. Esküvőjén az izraeli magyar nagykövet, Csejtei István, is ropta a táncot. Laci is volt évekig Izraelben, Érettségizett vallásos gimnáziumbam, ami nem is hasonlitott az Anna Frankra – ami pedig manapság sokkal jobb mint valaha – jesivában is tanult, majd visszament pestre és megmaradt hithű, szombattartó zsidónak.
12) Az ortodox Hitkőzség népkonyha jellegü étterme.
13) Ráv Jáákov Singer aki két évet töltött Pesten, Hoffmann helyett, sokkal aktivabb volt, belefolyt az Alapitványi iskola életébe, felnötteket és ifjakat oktatott és – téritett is, ha erre szükség és lehetőség mutatkozott.
14) Nem tartja feladatának, meg körülményes is a három tagu kompetens Bét Dint összehozni.
15) Ez nem más mint ismeretterjesztő „missziónárius” tevékenység a zsidók körében, szóban, tettben és irásban.
16) „Ahol nincs férfi – légy te a férfi (az ember) (Héber).
17) Aki szakértője volt az eltünk férjek megtalálásának. Volt már Amerikában, Asztráliában, Singapurban és török lebujokban és ott találta meg az eltünt alvilági alakokat, aki feleségüket próbálták zsarolni. Soha nem jött eredménytelenül haza.
18) „Irjátok (meg a gettet) és adjátok (oda) – halachikus héber szövegformula, melynek segitségével el lehet választani a házaspárt a férj fizikai jelenléte nélkül is – de csak ha aláirja tanuk jelenlétében ezt a felhatalmazást.
19) Rabbinikus biróság (héber) ami Izraelben állami funkciókat tölt be, mivel a házasodás és válás a Halacha alapján történik.
20) „Nyisd ki, légy szives, Izraeliek vagyunk” (héber).
21) „Egy zsidó lány{nő) (jiddis)
22) New-Yorki nyelvjárásban a vallásos középiskolákat is jesivának hivják.
23) Magyar-modern ortodox zsidó, beretvált de pajesztinccsel a füle mögött. Ő volt az Alapitványi (Reichman) iskola első izraeli igazgatója.
24) Életmentés (héber).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése