Ezek a készségek segítenek eligazodni a világ útvesztőiben.
A megismerés már csecsemőkorban elkezdődik. Egyes pszichológiai irányzatok szerint egyéniségünk már 3éves(!) korunkra kialakul.
A szülők, a család felelőssége óriási a gyerek szempontjából, hiszen az értékeket elsősorban otthonról hozzuk, nem az iskolából. Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy ott mit és kitől tanulunk.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szülők viselkedése /még a negatív megnyilvánulás is/ példaértékűvé válik életünk során.
Ahogy külső jegyekben is többnyire valamelyik szülőnkre vagy mindkettőre hasonlítunk, ugyanúgy felfedezhetjük idősebb korunkra, hogy érzelmi reakcióink hasonlítanak szüleinkre. Sokszor döbbenetes a felismerés, hogy ami annak idején számunkra nem tűnt követendőnek, sőt határozott elképzelésünk volt, hogy „mi aztán sosem fogunk így reagálni mint szüleink”, mégis azon kapjuk magunkat, hogy minden lázadásunk ellenére, önkéntelenül is ugyanolyan sztereotípiák jellemzőek ránk is.
Ez nem csak az érzelmekben nyilvánul meg, hanem a legegyszerűbb dolgokban is. Fiatal korában az ember, kísérletező, lázadó korszakát éli. Hajtja az új, a más utáni vágy. Ez egyaránt megnyilvánul külsőségekben, ízlésvilágban és eszmeiségben is. És ahogy a ma tudománya a holnap tévedése, úgy mi is előbb-utóbb szembesülünk mindazzal, amit tévesen ítéltünk meg, amihez tapasztalataink nem voltak elegendőek.
Modern világot élünk, a fiatalok földrészek közt utazgatnak, kozmopolita nézeteket vallanak. Ahogy a földrajzi határokat átléphetőnek vélik, ugyanúgy vélekednek a más kultúrák határainak átlépéséről is.
Tapasztalatok híján az embert érzelmei-érzékei irányítják.
„Amor Vincit Omnia” szól a latin mondás, miszerint a szerelem mindent legyőz.
És ez így igaz, legalábbis egy darabig.
A szerelmespár, aki el tud merülni egymás szemében órákon át, úgy gondolja, nincs az a neveltetésbeli, kulturális különbség, amit az ő érzéseik ne tudnának túlszárnyalni. Sőt, a másik ellentétes tulajdonságainak, körülményeinek megtapasztalása még érdekesebbé teszi a kapcsolatot az első időkben. Ki gondol a szerelmesek közül arra, hogy ami ma a vonzalom egyik fő pillére, az holnap, a legidegesítőbb tényezője lehet a párkapcsolatnak.
Tudom, nem illik állatvilágból vett hasonlattal illetni az embert, de jobb híján ez a hasonlat jutott az eszembe: Lehet, hogy a sas beleszeret egy szépséges aranyhalba, epekedhet is utána, de bármennyire szeretne is vele élni, a vízben ugyanúgy megfulladna, mint a bájos aranyhal, ha a szirttetőre költözne a sassal.
Sokszor hallhatunk olyan nézeteket, hogy a távol-keleti lányok odaadóak és szerények, a zsidó nők tüzesek a szerelemben, a latin szerető a világon a legjobb, a zsidó férfi jó apa és férj, aki nem iszik, nem verekszik, és mindig a családja az első.
Fenti (tév)/hitek a mai napig tartják magukat. De vajon, akinek a más kultúrában felnőtt fél nem csupán egy kellemes (?) kalandot jelent, hanem hozzá szeretné kötni az életét, számol-e azzal, hogy ami ma vonzó a számára, az lehet, ami kapcsolatukat a későbbiekben megrontja?
A távol-keleti feleség odaadása az emancipált anya mellett felnőtt európai férfi számára egy idő után túlságosan egyhangú. A latin szeretőből férjjé avanzsált úr sem rajong olyan látványosan, ahogy ezt felesége elképzelte. A zsidó nő lehet, hogy kevésbé tűzről pattant, mint ahogy ezt a leendő férj a hírekből hallotta. Ha pedig valóban annak bizonyul, azt sem egyszerű hosszú távon elviselni. A hűséges /?/ zsidó férj csalódást okoz, ha mégsem az, ha pedig igen, még unalmassá is válik.
A mézeshetek hamar elmúlnak. Ha egyik fél sem vallásos, arra gondolnak, mit számít, melyikük honnan jött. Ahogy a nem vallásos zsidó családokban a Peszach, a Hanuka, úgy a másik oldalon a Húsvét és a Karácsony mindenképpen ünnep, a gyerekek miatt is. A fiatalok ilyenkor szembesülnek először azzal, hogy kényelmetlenül is érezhetik magukat egymás családjának társaságában. Más az ünnep tartalma, mások az ízek, az illatok.
A Széder rendje, a karácsonyi áhítat idegen a másik félnek. Lehetséges, hogy az elején érdekes kiruccanás egy más világba, de nem tud benne otthonosan mozogni.
A nagymama húsleveséhez feltálalt retek, a forró főtt húst kísérő édes, tojásos hideg almahab láttán, hiába fut össze unokája szájában a nyál, hitvese az idegen ízeket hosszú távon ugyanúgy nem igényli saját otthonában, mint a zsidó fél a tejfeles töltött káposztát, mert nem vallásos szülei sem ették a húsos ételt tejföllel. Elutazhat valaki Kínába, finomak is a kantoni ételek, de nincs európai ember, aki minden nap kínai ételt akar enni otthonában.
*
Egy fiatalember mesélte válása történetét, mely azzal kezdődött, amikor elhatározták, hogy együtt mennek el a zsinagógába és a katolikus templomba is ünnepekkor, mert elfogadónak kell lenniük a másikkal szemben. Az elgondolás szépnek ígérkezett. A kis zsidó imaházban a lány, miután templomban érezte magát, önkéntelen mozdulattal az ott lévők legnagyobb megrökönyödésére, keresztet vetett. A fiú még szólni sem tudott neki, hiszen a rács elválasztotta őket.
A fiú is elment Karácsonykor templomba a lánnyal. A freskókról letekintő szentek, a szobrok fényévnyi távolságot sugalltak a lány és közte. Ámhórec zsidóként is idegennek érezte magát ebben a környezetben.
Az igazi gondok csak ezután jelentkeztek. A menyasszony és édesanyja vágya is az volt, hogy az ifjú pár, orgonaszó kíséretében járuljon az oltárhoz. A fiú számára a polgári esküvő magától értetődő volt, a lánynak kompromisszum. Az esküvői vacsorán a fiú rokonságának jelentős része nem tudott /és nem is akart/ részt venni.
Az első évben, a Húsvét, egybe esett a Peszach-hal. Akkor még megfért a macesz és húsvéti sonka egy asztalon, sőt a fiatalok még mulatságosnak is vélték a megoldást.
De „Hanukarácsony” idején mindketten rájöttek, képtelenek együtt folytatni, mert sem közös ünnepeik, sem hétköznapjaik nincsenek. Néha úgy érezték, tolmácsra lenne szükségük, aki fordítja egymás számára érthető fogalmakra szavaikat.
„Ami az elején összeköt, a varázslatos ismeretlen, az később meg nem értést szülhet. Ami az elején érdekes, az később felháborító. Más identitású embert választunk, és csodálkozunk azon, ha kiderül, mások az elképzelései, a vágyai, nem érzi magát otthon a mi világunkban, ahogy mi sem az övében. Jövőt lehet építeni, múltat nem!” - mondta válás után a volt férj.
Békében váltak el, de mindketten félnek a következő kapcsolattól, mert megtapasztalták, csak a szerelem nem elég a tartós együttéléshez.
*
Egy másik esküvőn, ahol a vőlegény betért volt, annak távolabbi családja (akik nem tudtak betéréséről) kb. 20-25 ember, mintegy vezényszóra álltak fel és hagyták el a termet, mert zsidó esküvőn nem akartak részt venni.
Az ifjú házasok alijáztak Izraelbe. A férj pesti betérését itt nem fogadták el, és nem is tudta feltalálni magát a számára idegen országban.
A jiddischkeit ismeretlen volt számára. Ami eleinte érdekesnek tűnt, mindvégig idegen maradt tőle. Gyermekkorát, apja sugallatára végigkísérte az a tévhit, hogy a zsidók gazdagok, és összetartásuk révén minden képzettség nélkül bármit elérhetnek Ez motiválta betérését és benősülését a zsidó családba. Izrael nagy csalódást okozott neki, mert segédmunkásként kellett ott is dolgoznia.
Ez a házaspár is elvált, a zsidó feleség a válásnál szembesült a ténnyel, hogy sem volt férje betérése, sem az esküvőjük nem volt érvényes a halacha szempontjából. A férfi egy nem zsidó vendégmunkás asszonnyal az oldalán tért vissza Magyarországra.
Lehet, nehéz megérteni, hogy más a barátság és más egy családban együtt élni idegen tradíciókkal, még akkor is, ha úgy gondoljuk, ez nem lehet akadálya az életre szóló együttélésnek.
A fenti kitünő cikk irója, Schlesinger Hanna, az ismert pszicho-terápista, a pszichológia oldaláról közeliti meg, a v e g y e s h á z a s s á g problematikáját és állapitja meg annak tarthatatlanságát, ellehetetlenülését. Pesti beidegződések folytán nem nevezi nevén a gyereket és nem emliti a halacha álláspontját, amiről lásd az előző cikket a bloggban.
A szerk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése