2009. február 11., szerda

IVÁNYI GÁBOR ÉLMÉNYBESZÁMOLÓJA IZRAELBŐL

Izrael most

(A gázai övezet határában)

 

Iványi Gábor, a Világ Jámborainak egyike,

nemrég Izraelben járt. Ime benyomásainak

egy része, amit blogunk kérésére irt.

 

 

Gáza határa körülbelül 800 méterre van innen"- mondja egy taxisofőr a Sderot határában álló dombocskán, ahonnan a világ nagy híradós stábjai készítik felvételeiket a harci eseményekről. Azért innen, mert az izraeli katonaság érthető módon senkit nem engedett be a hadszíntérre. Állok a dombon, és az az érzés jár át, ami Ábrahámot is eltölthette, amikor az Örökkévalóval Szodoma és Gomora érdekében folytatott különös alkudozása után, másnap reggel a helyszínre visszatérve azt látta, hogy „ímé felszálla a földnek füstje, mint a kemence füstje."(I Mózes 19,28) .

   Ábrahám nem csupán az unokaöccsét Lótot féltette. Nem akarta elhinni, hogy nincs a városban legalább tíz igaz, akiért meg lehetne kegyelmezni a helynek, akik jelenléte garancia volna a békére, és a tisztességes erkölcsi alapokhoz való visszatéréshez. Az Úr nem is zárkózott el a békés és kegyelmes megoldástól. De a füst arról árulkodott, hogy az Örökkévaló mégsem látott garanciát és reményt a változásra. Ezt a Mindenhatótól tanult ábrahámi magatartást tapasztaltam beszélgetéseim során az év harmadik hetében, amit Izraelben, főként Gáza közelében töltöttem.

 

Vajon van-e hadsereg a világon - kellett megkérdeznem magamtól – amelyik a bevetés előtt szórólapon, sőt a telefonkönyv alapján telefonon is értesíti a megsemmisítendő célpont környezetét, hogy az embereknek elég idejük legyen távozni? Vajon van-e hadsereg, amely naponta négy óra egyoldalú humanitárius tűzszünetet tart, koordinálja a területéről bejuttatott segélykonvojok útját és kihozza a sebesülteket, akik ezt kérik? Továbbmegyek. Vajon van-e hadsereg és ország, amely több győztes háború után önként ad vissza elfoglalt területet, újra és újra tárgyal a legyőzöttekkel, vallásszabadságot, munkahelyet, szociális ellátásokat és kulturális lehetőségeket biztosít ellenfelei számára? Európában biztosan nincs, de azt hiszem a világon sem fordul elő ilyesmi. Mégis különös, hogy a kultúrvilág közvéleménye súlyosan Izrael ellenes.

 

A nyolc éven át tartó gázai terrortámadások (melynek során közel tízezer rakétát lőttek ki a környező településekre, elsősorban Sderotra) indoklása palesztin részről az volt, hogy meg kell szabadulni a megszálló izraeli katonaságtól és a földfoglaló telepesektől. A parasztok azonban, mint tudjuk, megvásárolták földjeiket, a katonaságra pedig azért volt szükség, mert a földművesekre a szó szoros értelmében sportszerűen (vagy még inkább sportszerűtlenül) vadásztak a terroristák.

    Izrael megelégelve ezt, 2005-ben ténylegesen kicipelte onnan egyenként telepeseit,  kárpótolta őket, és kivonta a katonaságot is. A palesztinok ezt a helyzetet arra használták fel, hogy alagutakat fúrtak főleg Egyiptom felé, ahonnan elsősorban a hadi muníciót biztosították, sőt az őket Izraeltől elválasztó kerítés alatt izraeli területen is így ejtették túszul 2006. júniusában a megsebesített Gilad Salit tizedest, miközben két katonatársát megölték, és nem lankadó szorgalommal lőtték a több, mint kétszáz civil áldozatot követelő rakétáikat.

    Izrael teljes távozása után, 2007-ben, a gázai övezetben a Hamasz fenyegetésekkel befolyásolva a választásokat, megszerezte a hatalmat az addig győztes Fatah előtt. Teljes terror alá vetve a lakosságot szabályos tisztogatásba kezdett, és nagy számban irtotta ki ellenfeleit (nem emlékszem, hogy bárki a világ közvéleményéhez fordult volna ezzel a gyilkos embertelenséggel kapcsolatban, amit az sem indokolt, hogy a Fatah megkeserítette szívtelen korrupciós magatartásával saját népe életét). A világ nem volt hajlandó látni ezt a belső népirtást, helyette gátlástalanul támadta Izraelt a biztonsági kerítés miatt, melyet kínai nagy falnak, berlini falnak és még ízléstelenebbül gettófalnak titulált, fittyet hányva arra, hogy a hatalmas költséggel létesített biztonsági berendezés révén a több, mint félezer halálos és sok-sok sebesült áldozatot követelő, izraeliekkel szembeni öngyilkos terrorakciók csaknem megszűntek.

                                                                *

Szóval, itt álltam a dombtetőn, és néztem Gáza felszálló füstjét (éppen egy ENSZ raktár égett, a füst színéből ítélve nem vaj, száraztészta és cukor hamvadhatott el) és távolabb a hírek szerint egy hajó, mely Irán felől érkezett és nem volt hajlandó igazolni, hogy nem fegyvert szállít. Az ENSZ gyakran nyilatkozott ezekben a napokban. Felháborodottan kérte ki, hogy ezt a raktárát, a gázai kórházat és egy iskolát is támadás éri (utóbbiért, ha jól emlékszem Izrael elnézést kért, és tévedésnek nyilvánította), de minden esetben kiderült, hogy a Hamasz gátlástalanul használta ezeket a helyeket fegyverraktárnak, rakétakilövő-állomásnak, orvlövészek lőállásának, vagy a fegyveres vezetők  búvóhelyének. Sőt az is többször megtörtént, hogy szándékosan hajtottak gyanútlan vagy megfélemlített nőket és gyermekeket olyan helyre, amiről tudták, hogy az említett okok miatt Izrael támadni fogja.

     Európa, Amerika és általában a kultúrvilág a valóságshow-k bűvöletében él. A Hamasz Gázában készségesen produkálja számára a véres valóságshow-t, hogy az antijudaizmustól és izrael-ellenességtől megfertőzött világ kellő impulzust kaphasson a vérszomjas (nemcsak keresztény, hanem immár nyilván muzulmán leánykák vérét maceszába keverő) zsidó torz képéről.  A világot ezért bejárták a civil áldozatok szörnyű képei. Ha nem is jutottak be a nagy hírcégek tudósítói, sok társaságnak bent nagyszámú önkéntese akadt, akik között kamerákat osztogattak szét, és így semmi akadálya nem volt a vértől csöpögő (többször egyenesen megrendezett) jelenetek rögzítésének. A látvány brutális, lelkiismeret furdalás nélkül lehet ismét gyűlölni a zsidókat.

     Az áldozatok számát sem ellenőrizte független szervezet. Vajon a közölt mintegy ezerkétszáz áldozat között ott voltak-e azok a halottak is, akik vesztét a Hamasz terroristák okozták? Merthogy az Öntöttólom Akció három hete alatt a Hamasz szorgalmasan folytatta a leszámolásokat és likvidálásokat. Gáza területét és lakosságát tekintve körülbelül Budapest nagyságú város. Budapesten naponta 20-30 ember hal meg természetes halállal, ez pedig Gáza esetében sincs másként, ami legalább 500 embert jelent. De ha csupán egy ember vesztette volna az életét, az is megrendítő volna. Legalábbis a zsidó szemlélet szerint, amely eddigi újabb történelme során is egyetlen polgáráért is óriási áldozatot hozott, sokszor ezerszeresen engedve vissza hadifoglyokat vagy éppenséggel véreskezű terroristákat.

 

    Ennek a szemléletnek is bibliai gyökere van. Ezékielnél olvashatjuk: „nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úristen" (18,32)  Mondhatná persze valaki, hogy ez a prófécia Izrael házára vonatkozik. De vajon miért hintünk a földre Pészach estjén a borból minden csapás után egy-egy cseppet? Azért, mert az Örökkévaló nem leli kedvét senki (mégha megérdemelten is teljesülő) bánatában, s mi is szabadok akarunk lenni minden kárörömtől. Vagy miért fűzi hozzá a Midrás a Veres-tengeren való átkelés történetéhez, hogy Mózes győzelmi énekét még az angyalok is énekelték a mennyben, az Úr azonban leintette őket, mert nem okozott számára gyönyörűséget a tengerbe veszett egyiptomiak és lovaik látványa. Öröm az ellenségtől való megszabadulás, a veszedelem elmúlása miatt, de bánat az életek értelmetlen pusztulása felett. Gázát néhány óra leforgása alatt a földdel egyenlővé tehette volna a hadsereg. Így azonban – sokkal nagyobb kockázattal - csupán a tényleges terrorista bázisokat igyekezett megsemmisíteni a legkisebb ember áldozattal. Az ENSZ ellenkező híresztelése azért sem hiteles, mert bizonyára nem tevékenykedhetett volna Gázában, ha nem működik együtt a Hamasszal, arról nem is beszélve, hogy a világszervezetbe is nyilván beépült már a terrorcsoport.

                                                           *

   Sderot újonnan választott polgármestere úgy véli, az ország vezetése végre felfigyelt arra, hogy most már nem csupán őket, hanem további legalább másfél millió izraelit is fenyegetnek a Hamasz egyre pontosabb és nagyobb hatótávolságú, orosz gyártmányú, Iránból kapott rakétái – és végre elszánta magát a kormány a veszély csökkentésére. A mintegy huszonötezer lakosú városban békében nincs katonaság. Rakétakilövő pedig egyáltalán nincs. A fiatalok hajdan átjártak Gázába szórakozni, eleven volt a kereskedelmi kapcsolat, sok gázai dolgozott itt az építőiparban. A sderotiak sem értik, hogy miután Izrael Gáza minden négyzetméterét „visszaadta" a palesztinoknak, milyen „megszállók elleni" harc indokolt, miféle „hazafiak" részéről a túloldalon.

 

Ashkelon polgármestere is mélyen fájlalja, hogy végleg a múlté Gáza polgármesterével való korábbi szívélyes barátsága. Csendben megjegyzi, hogy a város villanytelepét és kórházát véletlenül sem vették célba a túloldalról. Az okot firtató kérdésemre elmondja, hogy hiszen Gáza tőlük kapja az áramot, a kórház szakellátását pedig szívesen veszik igénybe az ottaniak, sőt, sebesültjeik közül is sokakat itt ápolnak. Nem érti kérdésemet, miszerint hogyan kerülnek ide a gázai sebesültek. Természetesen askheloni mentőautókon. Házigazdánk, Joszi, azt állítja, hogy bizonyára az égiek is mellettük vannak, mert a támadások alatt a városra hullott mintegy kétszáz rakéta csupán egy ember életét oltotta ki. Igen, van néhány súlyos sebesült, de a pusztító szerkezetek többsége közparkokra vagy beépítetlen területekre esett, igen gyakran alig elkerülve a célt.

 

Éppen egy megrongálódott házat nézünk meg, amikor megszólalnak a szirénák. Joszi azonnal kiugrik az autóból és bennünket is a szétlőtt kerítés mellé terel. „Mindenki halálosan komolyan veszi a figyelmeztetést" – magyarázza, miközben a fal tövében kuporogva várjuk a vészjelzés elhallgatását (a rakéta most a tengerbe hullott – tudtuk meg később). Utunk innen ahhoz a családhoz vezet, ahol az előző napon, míg a szülők vásárolni voltak, a három gyerek az emeleti szobában számítógépezett. Egyszer csak megszólalt a sziréna, ők pedig a gépet ki sem kapcsolva rohantak az óvóhelyre. Szinte be sem csapták maguk mögött az ajtót, amikor fejük fölött, éppen szobájuk ablakán behatolva a felső részt szétrobbantotta egy rakéta.

 

Shlomiba is ellátogattunk. A libanoni háború idején egy gyermekcsoportot hoztunk innen Magyarországra, kicsit kikapcsolódni a bunkerben eltöltött hónapok után. Azóta is élő a kapcsolatunk. A gyerekeket a közös élmény együtt tartotta. Hajdani ifjúsági vezetőik, Jurij és Gabi most éppen katonák. Jurij két hónapja vonult be. Ez az első szabadsága, azért (is) jött haza, hogy velünk találkozhasson. Bennünket a barátságon túl az hozott ide, hogy bár a 2006-os védelmi háború óta eddig csend volt, most a Hezbollahnak, vagy ki tudja milyen név alatt ugyanennek a terrorista körnek ismét kedve támadt Izrael északi területét lőni. Gabriel Neemán polgármester büszkén mutat egy átadás előtt álló gyönyörű új épületet. Nem laktanya, nem kilövő bázis. Az új polgármesteri hivatal. 2006-ban két emelet mélyen egy bunkerben találkoztunk először. Bízik benne, hogy legközelebb hatalmas üveg ablakú irodájában kávézhatunk.

 

    Neserben élő rokonaim nappalijából pompás kilátás nyílik Haifa olajfinomítójára és talán a legnagyobb izraeli kikötőre. Az esti fények úgy ragyognak, mint a Szezám barlang kincsei. Vajon mi történt Aladdinnal, hogy meg akarja semmisíteni őket? Livike unokahúgom még csupán húsz éves. De már obsitos őrmester. Éppen a gázai bevetés előtt szerelt le. Most társaiért aggódik.

                                                                        *

    Utam másik célja, hogy zsidó barátaim közül, akiket csak elérhetek e néhány napban biztosítsam barátságunkról és legalább néhány órát velük töltsek. Rossz érzés – az örömön túl – hogy én csupán egy-két napot vagy órát tartózkodom közöttük, ők pedig minden nap ebben a háborús légkörben élnek. Szinte felfoghatatlan, hogy Tel-Avivban, a hadszíntértől 80 km-re mindennek ellenére „békében" beszélgethetünk egy kávéházban Naftali Krausszal, atyai barátommal, legújabb, kiadás előtt álló könyvéről a Zsidó Fogalomtárról, s Lacival (Sámsonnal) internetes újságjáról, vagy hogy éppen most sikerült Lányi Eszternek, a magyar kulturális attasénak megszerveznie a mai magyar filmek megismertetését elindító első darab, Mundruczó Kornél: Delta című alkotásának teltházas bemutatóját.

 

      Közben András, a magyar hajléktalan fociválogatott szövetségi kapitánya ellátogat egy tel-avivi sportklubba, ahol különös kísérlet zajlik. Több tehetős szponzor támogatásával vegyes arab-zsidó csapatot hoztak létre. András részt vett egy edzés utáni megbeszélésen, ahol az arab fiatalok azt panaszolták, hogy ha kedvező helyzetben szabadrúgáshoz vagy tizenegyeshez jut a csapat, a zsidó edző mindig zsidó fiataloknak ad lehetőséget a büntető elvégzéséhez. A csapat másik felének pedig az volt a panasza, hogy az arab fiúk csak egymás közt passzolgatnak, és soha nem adják le mérkőzés közben zsidó társaiknak a labdát. Az edző hosszan érvel amellett, hogy egy csapatban a győzelemre csak együttműködés és egymás megbecsülése által van lehetőség. Bizony sok ilyen ötletre volna szükség. Vajon a túloldalon is folynak-e ilyen kísérletek?

 

Meglátogattam Szentgyörgyi Zoltán nagykövetet, aki aktívan közreműködött a Gázában rekedt palesztin-magyar vegyes családok kimenekítésében, s akivel Balatoni Péter kivételes tehetségű, fiatal  zongoraművész barátunk felajánlását, a háború érintette izraeli városokban rendezendő ajándékkoncertjei tervét beszélhettem meg. Telefonon szót váltottunk Jungbert Bélával, a Palesztin Hatóságnál akkreditált magyar követtel is, akivel ugyan eltérően ítéltük meg Izrael és a gázaiak konfliktusát, mégis megegyeztünk abban, hogy a megoldás a mindkét fél számára elfogadható béke minden áron való megteremtése lenne.

 

Schlesinger Hanna újságíró barátunk nagyvonalú vendégszeretetét élvezhettük jaffói otthonában. Ő ezért addig Adina lányához költözött, mi pedig a jobbára orosz bevándorlók lakta bérházukban reggel-este hallhattuk a müezzin (magnóról játszott) énekét. Kenyeret és gyümölcsöt a környékbeli arab kereskedőktől vettünk. András és Kari a közeli óvárosi piacon válogatott antik szuvenírt, ahol egymás mellett békében üzletelnek zsidó és arab árusok.

 

     Minden értelmes ember békére törekszik a szomszédjával – mondja egyik alkalmi ismerősünk. Izraelben ennek nagy hagyománya van, hiszen ókori története idején, hőskorában is, mindig éltek földjén mini városállamaikban más kultúrájú népek, akikkel a többségi zsidó lakosság szándéka a békés egymás mellett élés és együttműködés volt. Izrael „bűne" most a vészkorszak után, hogy hazát akar Cion tövében. Hogy ha a keresztény Európa tizenvalahány évszázados szégyenteljes üldözései, pogromjai, erőszakos térítései, gyűlöletkampányai és a soha nem gyógyuló, soá okozta sebek elől ősei földjén, a prófétai ígéretek beteljesüléseképpen újra országot épít, szeretné megóvni gyermekeit, házait, erdeit, ipari létesítményeit, kultúráját, életét. Nem a körülötte vagy közötte élő arabok rovására, de saját biztonságáért. Milyen különös, hogy a világ gyakorlatilag néma, sőt megértő ha a spanyolok, a baszk ETA terroristáit üldözik, ha az angolok megpróbálták felszámolni az IRA sejtjeit, ha a török haderő bombázza a kurd munkáspárt fegyveres bázisait, ha az oroszok kemény katonai csapást mérnek a csecsenekre, ha az USA hadat indít Afganisztán és Irak ellen az ikertornyok lerombolását ért terrorakciót követően, vagy amikor az ENSZ cinikus tétlenséggel, látszatintézkedésekkel huny szemet az afrikai szörnyűséges népirtások felett, és hálás a NATO és az amerikai haderőnek, ha véget vet az esztelen délszláv belháborúnak, és ugyanakkor nem szűnik támadni Izraelt, ha védhető és kézben tartható területet akar, és nem hajol meg a különféle terrorszervezetek előtt. A világot még az sem hatja meg, ha Izrael időről-időre (gyakran elesett) polgáraiért cserébe ezrével bocsátja szabadon azokat, akiknek igazolhatóan tapad vér a kezükhöz vagy részt vettek terrorakciókban.

 

Utam végén Zsuzsa és Ildikó vendége vagyok Aradon. Itt írja Ámosz Óz is halhatatlan műveit. Odafele menet kis kitérővel elmegyünk Arad prehisztorikus korból való, a közelmúltban kiásott hatalmas erődfalai mellett. Hajdan a honfoglaló izraeliek miattuk kerültek a Jordánon túlról, hogy ne bonyolódjanak a kezdet-kezdetén kétes kimenetelű háborúba. Hol van ma Arad hatalmas népe? Eltűnt a Negev homokjában, melyet szabadon hord a sivatagi szél.

    A vár tövében azonban egészen elképesztő harsogó színekkel virít egy hatalmas sávban a kivételes mezőgazdasági eljárással megtermelt vetemény. Izrael él, és ha engem kérdeznek, a 84. Zsoltár a hitvallása: „Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt; bizony áldással borítja el korai eső. Erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten előtt a Cionon." (6-8)

 

    Leszáll az éjszaka, amikor visszaindulunk Jaffóra, hogy a hajnali induláshoz becsomagoljunk. „Batyumban" élő meghívásokra adott ígéretek sderoti, askheloni, shelomi fiatalokkal ismét egy kis augusztusi magyarországi üdülésre.

                                                           *

Mennydörgés. Ez már nem ágyú szava. Ez az ég hangja. Elered az eső.

 

Jaffó-Budapest, 2009. január-február
 

                                         Iványi Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése