A TALMUD BÖLCSEI (*)

 

                   A MÁSODIK RÁBBÁN GÁMLIÉL ÉS APHRODITÉ

 

   A Hillél-nemzetség ötödik tagja, a nagy háborúban meggyilkolt Simeon ben Gámliél fia, a      Jávne városában székelö Szánhedrin feje.Ő volt az, akiért Jochánán ben Zákkáj közbenjárt Vespasianusnál.

 

    Tekintélyes és büszke képviselője volt a legyőzött zsidó népnek, amely a tanház Jávnéba menekítésével sikeresen elkerülte a római megszállással óhatatlanul bekövetkezendő szellemi népirtást. Halált megvető bátorsággal védte a Tóra kontinuitását. Társaival együtt nem egyszer ment Rómába, hogy tiltakozzék a szenátus által kinevezett konzulok túlkapásai ellen.

 

    Talmudi források rögzítették a bálványimádó római császárokkal folytatott beszélgetéseit.

Negyvenéves korában lett a jávnei Szánhedrin feje, örökölvén atyáitól a fejedelmi (Nászi) címet. Nagyapjától, az első Rábbán Gámliéltól tanult Tórát, és az ő házában sajátította el az uralkodáshoz szükséges tudnivalókat.

Sokat tanult apjától, a tragikus sorsú Simeontól, és Jochánán ben Zákkáj is tanítványai között tartotta számon. I. sz. 80-ban került a jávnei jesivá élére – vagyis tíz évvel a nagy pusztulás, a churbán után - és harmincnyolc éven keresztül, 118-ig tartotta erős kezében a zsidó nép ügyeit.

 

                                                                                          * * *

       Szerény, érzékeny és együttérző ember volt: a föltett kérdésekre nemegyszer felelte, hogy nem tudja a választ. Igen gazdag volt, sok földdel, nagy vagyonnal, rabszolgákkal. Híres volt vendégszeretetéről: amikor a bölcseket vendégül látta, maga szolgálta ki őket, mint Ábrahám az angyalokat. . .

   A jávnei tanház köré tömörült a kor összes nagy Tóra-tekintélye. Ott volt Gámliél mellett Eliézer ben Hirkánosz - aki egyúttal sógora is volt - húgának, Imá Sálomnak a férje - barátjával és hűséges társával, Josuá ben Chánánjával együtt. Ők csempészték ki annak idején egy koporsóban Rábbán Jochánán ben Zákkájt az ostromlott Jeruzsálemből. Ott élt rabbi Ákivá, a modáji rabbi Eleázár, rabbi Doszá ben Hirkánosz, a nemzedék nagy örege, rabbi Tárfon, rabbi Chániná ben Doszá, rabbi Cháláftá, rabbi Jehudá ben Btérá és sokan mások.

 

  Egész sor GámIiél-tanítvány később a tanaiták harmadik nemzedékének tagjaként vált ismertté.

A talmudi források följegyezték, hogy finnyás, kényes ember volt, aki olyasmit is megengedett magának, ami másnak tilos, például a gyász idején való fürdést. Egyszer Akkóban elment a fűrdőbe, amelynek előcsarnokában egy Aphrodité-szobor állott. Amikor megkérdezték, hogyan tehette meg, hogy bemenjen a nyilvános fürdőbe, amelyet egy bálványnak szenteltek, így válaszolt: "Nem én mentem az ő helyére, hanem ő jött az én helyemre." Ez azt jelentette, hogy Akko Erec Jiszráélhoz tartozik, még ha római uralom alatt áll is, a szobor pedig csak dekoráció, nem lényeges eleme a fürdőnek. "Nem úgy mondják, hogy építünk egy fürdőt Aphrodité díszére, hanem fordítva: csinálunk egy szobrot a fürdő díszítésére . . ." (Ávodá Zárá 44.)

 

   A fejedelem házában nyelveket tanultak, és a görög kultúra tanulmányozását is megengedték a család fiatal tagjainak, hogy a  megszállókkal könnyebben tudjanak kapcsolatot teremteni. Gámliél értett a csillagászathoz: házában több ábra is volt a Hold megujulásának fázisairól, amelyek segítségül szolgáltak az újhold beálltának kiszámításához: eszerint állapították meg az ünnepek időpontját.

 

   Ezzel kapcsolatosan Rábbán Gámliélnak komoly összetűzése volt Josuá ben Chánánjával.

Abban az időben még nem volt előre kiszámított zsidó naptár - Luách -, és az ünnepek beköszöntését a Hold állása szerint számolták. Ha tisri havának egy adott napján Újhold volt, akkor az a nap lett Ros HáSáná, és tíz nap múlva következett Jom Kippur.

 

    Az újhold beálltát tanúvallomások alapján állapították meg. Történt egyszer, hogy két ember jelentkezett Rábbán Gámliélnál, aki kikérdezte őket, elfogadta tanúvallomásukat, és kihirdette az újholdat. Doszá ben Hirkánosz, a kor legnagyobb Tóra-tekintélye, kijelentette, hogy ezek hamis tanuk voltak. Josuá ben Chánánjá Doszának adott igazat. Az ő számítása szerint Jom Kippurnak más napra kellett esnie.

 

    A fejedelem nem volt hajlandó döntését fölülvizsgálni, hanem ráparancsolt Josuára, hogy jelenjék meg nála bottal, tarisznyával és pénzzel a zsebében azon a napon, amelyiken szerinte Jom Kippur lesz. Ez szörnyű lelki gyötrelmet jelenthetett Josuá számára, mégis elfogadta a fejedelem döntését, és eleget tett a parancsnak. A Talmud szerint rabbi Ákivá és Doszá ben Hirkánosz tanácsára cselekedett így. Rábbán Gámliél elérzékenyülten megcsókolta, és így szólt: "Járj békével, mesterem és tanítványom: mesterem a tudományban, tanítványom, aki hallgatott rám..." (Ros Hásáná 25.)

 

                                                                            * * *

    Ez az eset szemlélteti, hogy Gámliél centralista uralma a háláchá egységére törekedett, és a fölösleges viták kiküszöbőlésével, a többségi határozatok elfogadtatásával az áldatlan torzsalkodások megszüntetését és a Szánhedrin feltétlen tekintélyének megőrzését akarta elérni.

    

    Jávnéban véget vetettek a Hil1él-ház és a Sámmáj-ház közt még mindig folyó vitáknak, és többségi döntéssel biztosították a Hillél-ház fensőbbségét és az egyéni vélemények elnyomását. Ezt nem kevesen ellenezték.

Gámliél poszt ja és személyes tekintélye súlyával törte le az ellenzéket, nemegyszer túlságosan is erélyesen. Ennek eredményeként tört ki a zsidó történelem első palotaforradalma.

 

"PALOTAFORRADALOM" JÁVNÉBAN

 

   A mai világban elképzelhetetlen, hogy egy tekintélyuralmon alapuló rendszerben a többség akaratából le lehetne válhatni egy zsarnokoskodó uralkodót, elnököt vagy akár minisztert. Ez csak a parlamentáris demokráciákban lehetséges. Diktatúrában csakis forradalom vagy legalábbis palotaforradalom, puccs útján történhetik ilyesmi.

   

    A Tóra abszolút tekintélyére épülő jávnei rezsimben történt palotaforradalmat csak idézőjelben lehet annak nevezni. Ugyanis amikor a fejedelem, Rábbán Gámliél autokratikus módszerei vel szembeni ellenérzés a tetőfokára hágott, társai, a Szánhedrin vezető bölcsei, elhatározták leváltását, méghozzá többségi szavazással. Megválasztották utódját is, egy fiatal, ragyogó tehetségű tudóst - és Gámliél elfogadta a döntést. Nem próbálta a kétségen kívül rendelkezésére álló karhatalomra vagy római kapcsolataira támaszkodva "megkontrázni", hanem - immáron magánemberként - továbbra is eljárt a tanházba tanulni és tanítani.

 

    Miként - és főleg miért - tört ki a jávnei palotaforradalom? Mint már szó volt róla, Rábbán Gámliél erős kézzel és fejedelmi pozíciója minden tekintélyével azon volt, hogya többség véleményének érvényt szerezzen, és a többség által szentesitett hilléli háláchát mindenki által elfogadtassa. Nem tűrte a kisebbségi véleményt, nem viselte el az árnyalatnyi eltéréseket sem: attól rettegett, hogy a zsidóságban mindig is meglévő széthúzás fog érvényesülni, és "két Tóra lesz", vagyis a nép csoportokra, szektákra, különböző "iskolákra" szakad.

 

   A fejedelmi erély saját sógorát, Eliézer ben Hirkánoszt sem kímélte.

Amikor egyszer - egy elvont téma körül kialakult halachikus vitában - Eliézer megmakacsolta magát, és nem fogadta el a többség döntését, Gámliél nem habozott kiközösittetni önfejű sógorát. Az eset beláthatatlan következményekkel járt, amelyekről később még szót ejtünk.

 

    Gámliélnak a fejedelmi tisztségről való leváltása a közte és rabbi Josuá között kitört viszály következtében történt. Előzőleg már több halachikus kérdésben volt köztük nézeteltérés, egyebek közt az elsőszülött állat - a b'chor - kérdésében, amikor a fejedelem büntetésből nem engedte leülni az ellenkező véleményen lévő Josuát.

A csepp, amelytől betelt a pohár, az esti ima, az árvit körüli vita volt.

 

   A fejedelem azt tartotta, hogy ez kötelező, akárcsak a reggeli és a délutáni - a sáchrit és a minchá - ima. Rabbi Josuá ezzel szemben azt állította, hogy az esti ima fakultatív.

 

   Egy fiatal tanítvány, Bár Jocháj, föltette a vitatott kérdést az elnöklő Rábbán Gámliélnak, majd válaszát hallva elcsodálkozott, mondván, rabbi Josuá az ellenkező állásponton van. A mester nyilvánosan megrótta Josuát, és ismét arra kényszerítette, hogy álljon, miközben mindenki ült és hallgatta az előadást.

 

    Ekkor tört ki a botrány. Szemrehányást tettek Gámliélnak: "Kit nem bántottál még meg?", és a Szánhedrin vezetői elhatározták, hogy megvonják tőle bizalmukat, és leváltják. Utódlása nem volt könnyű, mert a szóba jöhető jelöltek többségénél fennállt valami kizáró ok. Josuá nem lehetett fejedelem, hiszen miatta tört ki a viszály. Rabbi Eliézer kiközösitésben volt. Rabbi Ákivának a származásával volt baj (betértek leszármazottja volt). Rabbi Tárfon sem volt megfelelő (a Jeruzsálemi Talmud alapján). Így történt, hogy Eleázár ben Ázárját jelölték Gámliél utódjául.

 

                                                                              * * *

    Eleázár a második tanaitanemzedék ragyogó tehetségű tagja volt. Mindössze tizennyolc éves volt, amikor felajánlották neki a Szánhedrin elnökségét. Először kitérő választ adott, mondván: meg kell kérdeznie a feleségét.

       Az okos és előrelátó asszony megpróbálta lebeszélni azzal, hogy idővel ő is Rábbán Gámliél sorsára juthat. Eleázár egy közmondással hárította el az asszony borúlátását: "Aki ma gyönyörű kristálypohárból ihat, ne bánja, hogy holnap eltörhet." "Igen ám - mondta az asszony -, de túl fiatal vagy, nincs egy ősz hajszálad sem! Az elnök nem lehet fiatalember!" A Talmud tanúsága szerint ekkor csoda történt: Eleázár ben Ázárjá egyetlen éjszaka alatt megőszült. Ekkor mondta azt, amit a peszáchi Hággádából mindenki ismer: "Úgy nézek ki, mintha hetvenéves lennék. . . "

 

    "Aznap" - mondja a Talmud - eltávolították az őrt a tanház kapujából. Gámliél szigorúan megszűrte a jesivánövendékeket: csak olyanokat engedett be, "akik belűlről is olyanok, mint kívülről". Az új rendszer megnyitotta a kapukat. Több száz új hallgató tódult be a jávnei jesivába, úgyhogy "hétszáz új padot kellett beállitani a tanházba" . Ez nagyon rosszul esett Rábbán Gámliélnak: "Csak nem zártam el a Tóra-tanulástól a zsidó fiatalokat?" - kérdezte. (Bráchot 28.)

 

                                                                                  * * *

    "Aznap" - mondja a Talmud - számos, megoldásra váró halachikus kérdés került szőnyegre. Újabb vita támadt Gámliél és rabbi Josuá között, és a többség Josuának adott igazat. Gámliél- aki hallgatóként leváltása után is rendszeresen bejárt az ülésekre - belátta: Josuának igaza volt, amikor azt mondta, hogy viselkedésével elvetette a sulykot. Elhatározta, hogy bocsánatot kér megbántott vetélytársától. Amikor elment hozzá, látta, hogy Josuá házában feketék a falak. Így szólt: "Házad falai tanúsítják, hogy szénégető [más vélemény szerint »kovács«] vagy."

 

    Josuá így felelt: "Jaj a nemzedéknek, amelynek te vagy a vezetője! Hiszen fogalmad sincs, hogyan és miből élnek a Talmud-tudósok!" Gámliél bocsánatot kért tőle, de a másik addig nem enyhült meg, míg apja, a mártírhalált halt Simeon ben Gámliél nevében nem kérte. Akkor beleegyezett a békülésbe, sőt lépéseket tett, hogy Gámliélt visszahelyezzék tisztségébe.

 

   A "NAGYORRÚT" HALÁLRA ÍTÉLIK. . .

 

A jávnei "palotaforradalom" elsimult tehát. Rábbán Gámliél megtanulta a leckét. Bocsánatot kért rabbi Josuától, akit többször is megsértett, és mártírhalált halt apja nevében kérte a bölcseket is, hogy nézzék el neki erőszakos viselkedését.

 

    Ez meg  is történt. A bölcsek, élükön Ákivával, tapintatosan, parabolákba burkoltan közölték a nemrég kinevezett Eleázár ben Ázárjával, hogy "vissza az egész". Persze nem szó szerint: fő forrásunk, a Babilóniai Talmud (Bráchot 28) szerint megosztották az elnökséget kettejük között, és Ben Ázárjá is részt kapott a hatalomból, vagyis a hónap négy szombatja közül az egyiken ő mondta a drását. A Jeruzsálemi Talmud szerint Eleázár Gámliél fejedelem helyettese, áv bét din - a legfelsőbb bíróság elnöke -lett.

 

    Az ággádáirodalom nem túl nagy elismeréssel méltatja Gámliél erélyességét. Elmondja például, hogy miután sógorát kiközösítéssel sújtotta, kűlföldre utazott, és útközben a hajó majdnem elsüllyedt a háborgó tengeren. Gámliel azt gondolta, a sógor miatt részesül büntetésben, s így fohászkodott: "Világ Ura! Nyilvánvaló előtted, hogy nem a magam vagy a családom nagyobb dicsőségére tettem, amit tettem, hanem a Te neved megszentelésere, hogy ne legyen széthúzás Izraelben!" A tenger mindjárt megnyugodott - teszi hozzá a talmudi forrás (Bává Meciá 59), amely megőrizte számunkra ezt a szívhez szóló történetet.

 

    Erélyessége és az általa bevezetett tekintélyuralom nem járt vallási túlzásokkal. A hagyományos Hillél-ház fejeként amiben csak lehetett, enyhítéseket és könnyítéseket vezetett be. Hetvenszer fordul elő neve a Misnában: a pusztulás utáni nemzedékek egyik legnagyobb tudósának számított.

 

    Érzékenységérő! legendákat mesélnek: egy éjjel meghallotta, hogya szomszéd házban valaki sír. Együttérzésében az egész éjszakát átsírta, s reggelre kihullott a szempil1ája. . . Máskor fölment társaival az elpusztult, lerombolt Jeruzsálembe. A Templom-hegyen megpillantottak egy rókát, amint éppen elősompolygott onnan, aho! azelőtt a Szentek Szentje állott.

 

    Gámliél elsirta magát. . .

 

     Amikor fia megbetegedett, Gámliél, a nagy tekintélyű fejedelem, a Szánhedrin feje nem röstellt tanaita társához, Chániná ben Doszához fordulni -- aki szent ember és csodatévő hírében állott -, hogy imádkozzék a fiúért. Előtte már mestere, Jochánán ben Zákkáj is kért ilyesmit Cháninától, és a cádik akkor is eredményesen járt közben. . .

 

                                                                       * * *

    Gámliél vezette be Jávnéban az "eretnekek áldását".  Ez az eufemizmus azt fedi, hogy a mindennapi Tizennyolc áldást kiegészítette a besúgók és árulók elleni fohásszal. Ez a történészek szerint a gomba módra szaporodó keresztény szekták elleni védekezésül szolgált, amelyek kihasználták a zsidóság nehéz helyzetét, és egyre ellenségesebb magatartást tanúsítottak.

 

     Ezzel egyidejűleg Gámliél törvénybe iktatta, hogy zsidónak nem szabad bálványimádó értéktárgyát eltulajdonítania, mert ez Isten nevének megszentségtelenítésével egyenlő.

 

A talmudi források részletesen leírják, hogyan jártak közben a bölcsek a rómaiaknál a zsidók érdekében, hogyan próbálták a korrupt és kegyetlen helytartók intézkedéseit ellensúlyozni. Nemegyszer említik, hogy Gámliél a szomszédos Szíriában fölkereste a körzeti helytartót.

 

   A Jeruzsálemi Talmud leírja, hogyan talált Rábbán Gámliél, rabbi Eliézer és rabbi Josuá zsidókat Rómában: "Egyszer Rómába utaztak, és egy helyütt gyerekeket láttak homokozni. Hallja Gámliél, hogy az egyik gyerek tanítja a társát, miközben kis homokkupacokat rak egymás mellé:

»Látod, így csinálják Erec Jiszráélban! Ez a kupac a trumá [a papi juttatás], ez pedig a máászér [a lévitáknak járó tized]. . . «"

    

  Más alkalommal szintén Rómában voltak, amikor megtudták, hogya szenátus "törvényt" készít elő arról, hogy harminc napon belül nem maradhat életben zsidó a Római Impérium határain belül. Egy nemes lelkű szenátor titokban elárulta Gámliélnak a népirtás tervét. Amikor látta, hogy a bölcsek nagyon el vannak keseredve, azzal vigasztalta őket, hogy ne féljenek, még hátra van harminc nap: azalatt az ő Istenük csodát fog tenni. . .

      A határidő előtti ötödik napon ez a patrícius, felesége tanácsára ,öngyilkos lett. Demonstratív tettével elérte, hogya szenátus elálljon a gonosz tervtől ( Dvárim Rábá 2,24).

 

                                                                          * * *

  Talán erre az eseményre épül az a talmudi történet, amely Gámliélt a Hadrianus által bevezetett zsidóüldözésseI kapcsolatba hozza. Tineus Rufus római helytartó felszántatta a Szentély helyét, hogy a zsidók ne is álmodhassanak újjáépítéséről. Gámliél megtudta, hogya rómaiak titokban halálra ítélték és keresik. Ez úgy történt, hogy egy szép napon beállított a tanházba egy római főnemes, és harsányan elkiáltotta magát: "A Nagyorrú kerestetik! A Nagyorrú kerestetik!"

 

     Gámliél illegalitásba vonult, de a patrícius megtudta, hogy hol bujkál, és fölkereste. Azt kérdezte, ha megmenti Gámliél életét, része lesz-e a túlvilági életben. A mester igenlő választ adott, sőt a főúr kérésére meg is esküdött erre. A filoszemita római öngyilkos lett, s ezzel a tettével sikerült érvényteleníttetnie Gámliél halálos ítéletét. Egy égi hang pedig kijelentette, hogya patrícius részese lett a túlvilági életnek. . . (Táánit 29.)

 

    A történészek megalapozatlan legendának tartják ezt a történetet, főként mert nem illeszkedik az általuk ismert események közé. Dr. Alexander Kohut, az Áruch HáSálém cimű talmudi szótár szerkesztője úgy gondolja, hogy ez a történet a harmadik Gámliéllal, Jehudá HáNászi fiával és utódjával esett meg. Hyman is tudja, hogy Gámliél nem vett részt a Bár Kochbá-felkelésben, mert már előbb meghalt. Szerinte a mester hetvenéves korában halt meg, és harminc éven keresztül töltötte be a fejedelem tisztét. A pusztulás, amikor a rómaiak felgyújtották a Szentélyt, és a Szánhedrin Jávnéba költözött, i. sz. 70-ben történt.

 

    47 évvel ezután került a trónra Hadrianus császár, aki az első időben megígérte, hogy engedélyezi a Szentély újjáépítését, majd visszakozott. Ez óriási csalódást jelentett a zsidók számára: forradalmi szelek kezdtek fújdogálni. Ekkor nevezte ki a császár Tineus Rufust a leigázott Júdea helytartójának, és ekkor szántatták fel a Szentély helyét. Ebben az időben, i. sz. 110-130 körül történt Hyman szerint az említett eset, a "nagyorrú" fejedelem halálra ítélése.

 

    Sokan próbálták megmagyarázni, mit ért a Talmud "nagyorrú" alatt. A leglogíkusabb magyarázatot Kohut adja. Szerinte a báál háchotem - "az orr tulajdonosa", vagyis "nagyorrú" - olyan embert jelent, aki magasan hordja az orrát, tudatában van saját jelentőségének. Steinsalz rabbi azt mondja, hogy a chotem, azaz "orr" latinul "nasotus", ami a héber nászi - "bölcs", "nagy ember" - szóra rímel.

 

    Halála előtt Gámliél még egy fontos rendelkezéssel, tákánával tette emlékezetessé nevét. Az akkori szokások szerint a temetkezés nagyon sokba került, a drága ruhák, a pompa miatt. A temetés sokszor nagyobb fájdalmat okozott a hozzátartozóknak, mint maga a haláleset. Nemegyszer előfordult, hogya rokonok letették valahol a holttestet, és eltűntek (Moéd Kátán 57). Gámliél véget vetett a drága, sznob divatnak: elrendelte, hogy a halottakat egyszerű gyolcs ruhában temessék el.

 

    Haláláról egy legenda azt tartja, hogy sógora imájának köszönhető: erről Eliézer ben Hirkánosz élettörténetében még szót ejtűnk. Fia, a második Simeon ben Gámlíél csak sokkal később, a Bár Kochbá-lázadás után lépett örökébe, amikor a kedélyek lecsillapodtak, és a Szánhedrin életben maradt tagjai összeültek a gálili Usában. Rábbán Gámliél helyét előbb Eleázár ben Ázárjá töltötte be, majd Ákivá lett a szellemi vezető.

     Nagy nemzeti gyász kísérte halálát: egy korszak szállt sírba vele. . .

 

    (*) FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMÜ KÖNYVÉBŐL