HETI SZAKASZ - MISPÁTIM - 2012

        AZ IDEGEN SZERETE   

 

„Idegent ne gyötörj és ne zaklass, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptom országában. Özvegyet és árvát ne kinozzatok” (2Mózes, 22, 20-21). „És idegent ne sanyargass, hiszen ti ismeritek az idegen lelkét (átérzitek helyzetét) mert ti is idegenek voltatok Egyiptom országában” (uo. 23, 9).

   36 alkalommal figyelmeztet a Szentírás az idegenek gyűlölete, sanyargatása, becsapása, zaklatása, de még a kigúnyolása ellen is. Idegen alatt, eredetileg, olyan nem-zsidót értenek, aki ugyan elfogadta a bálványimádás tilalmát, de nem  tért be,  nem vált zsidóvá (Gér Tosáv).

A Midrás részletesen felsorolja, mi mindent nem szabad az idegennel tenni. Többek között, tilos bántalmazni nemcsak tettleg, de még szóbelileg sem; nem szabad felhánytorgatni neki a pogány múltját; tekintetbe kell venni érzékenységét.  Máshelyütt a Tóra  egyenesen előírja az idegenek szeretét.

Tudni kell, hogy az ókori társadalmakban a legelhagyatottabb és legszerencsétlenebb réteg az árvák és özvegyek voltak, ezért a Tóra külön kiemeli védelmüket. Az idegenekkel való bánásmódot pedig ezekéhez teszi hasonlóvá.

* * *

Későbbi korok, a „gér” -ben (idegen) a prozelita, betért nem-zsidó fogalmát látták megtestesülni, de az utasítás ugyanaz: nem bántani, nem kihasználni kiszolgáltatott helyzetében és nem felhánytorgatni neki korábbi életét. A Midrás még azt is előírja, mit ne mondjanak egy „gér” -nek, a vita hevében: „te, aki még nemrég tisztátalant ettél, te utasítsz engem helyre?” (Mechiltá, Smot, 22,2). Ugyancsak a Midrás mondja ki, hogy a „gyötrés” szavakban, míg a „zaklatás” anyagiakban értendő (uo.).

* * *

Don Jichák Abarbanel, neves spanyol zsidó tudós, államférfi és Biblia-magyarázó, szerint azért kellett a Tórának az idegengyűlölet tilalmát azzal indokolni, hogy... „idegenek voltatok Egyiptom országában”, mert tudvalevő, hogy akik maguk is elszenvedték az elnyomást, üldöztetést - amikor fordul a kocka, kegyetlen elnyomókká válhatnak. Ezért figyelmezteti a Tóra a zsidókat: vigyázzatok, emlékezzetek és őrizkedjetek attól, nehogy az üldözések reakciójaként az idegengyűlölet vétkébe essetek.

* * *

A Tóra nemcsak az idegenek zaklatását, bántását tiltja meg, hanem előírja azok szeretetét is (3Mózes, 19, 34).

A Chinuch könyvében, amely a 613 parancsolatot rendszerezi és magyarázza, erről a következőket mondja: „aki ezt megszegi, és gyötri az idegeneket, vagy pedig hanyagul viselkedik, amikor megmentésükről van szó, vagy pedig semmibe veszi tekintélyüket (vagyis lebecsüli őket) csupán azért, mert idegenek és védtelenek – annak nagy a vétke, hiszen a Tóra is többször figyelmeztet és tiltja az idegenek bántalmazását” (83. parancsolat).

A Chinuch szerzője ehhez még hozzáteszi, hogy ebből a micvából vezetik le azt a kötelességet is, miszerint „könyörülni kell minden emberen, aki nincs otthon, szerettei körében és nincs, aki segítségére siessen.”.

* * *

„Özvegyet és árvát ne sanyargass. Ha sanyargatod őt, mikor hozzám kiállt – meghallgatom kiáltását. És fellángol haragom és karddal pusztítalak el benneteket és akkor feleségeitek özvegyek lesznek és gyermekeitek árvák” (uo. 21-23).

    Nem véletlen, hogy az özvegyek és árvák védelme közvetlenül az idegenekkel való bánásmód előírása után következik a Tórában. Az idegen, özvegy és árva – védtelen, kiszolgáltatott emberek, akik a Tóra, illetve a Bét Din (bíróság) védelme alatt állnak.

A Midrás értelmezése szerint itt nem feltétlenül szegény emberekről van szó. „Még ha a király özvegyéről és árváiról is van szó – azokat sem szabad bántalmazni, gúnyolni vagy szívfájdalmat okozni nekik” (Midrás Háchéfec). Lehetséges, hogy a király egy zsarnok volt, aki a népnek sok rosszat tett, de ez nem ok arra, hogy halála után bosszújukat özvegyén és árváin töltsék ki azok, akik a király életében mukkanni sem mertek... A történelem ismer ilyen eseteket.

* * *

A Midrás az „águná” fogalmát ezzel az Írásverssel hozza összefüggésbe. (Az agúná olyan asszony, akit a férje vagy elhagyott és nem hajlandó neki válólevelet adni, ezzel lehetővé téve neki, hogy újból férjhez menjen, vagy akinek a férje úgy halt meg, hogy erre vonatkozóan nincsenek tanúk).

     A Midrás azzal érvel, hogy ha aaz idézett Irás szerint „karddal pusztítalak el benneteket”,  -  akkor a feleségek nem egyszerű özvegyek és a gyerekek nem egyszerűen árvák lesznek, hanem a feleségek „élő-halott” asszonyok, akik többé nem tudnak férjhez menni és a gyerekek nem örökölhetik apjuk vagyonát. A bíróság ezt nem engedi meg nekik, mivel nincs bizonyosság a halál bekövetkeztéről.

     Lévi Jichák, a berdicsevi rabbi, sírva fakadt, amikor ehhez az Írásvershez ért és felsóhajtott:
– „Világ Ura! Számtalanszor figyelmeztetsz bennünket a Tórában, hogy ne bántsuk az árvákat. Hiszen mi magunk is elárvultunk. Te miért nem könyörülsz meg rajtunk? Hogyan hagyhatod, hogy évezredeken keresztül kínozzanak és üldözzenek bennünket?”

* * *

Egy odesszai haszid sakter, feleségével, gyógyfürdőbe utazott. Útközben megszálltak egy falusi vendégfogadóban, ahol a tulajdonosnő egy már igen élemedett korú hölgy volt, akivel együtt lakott egész családja is, szintén idős emberek.
A matróna – látván, hogy vendége haszid – elmesélte neki különös élettörténetét.
– Fiatal asszony voltam még, amikor elözvegyültem, illetve férjem eltűnt. „Aguna” lettem, nem mehettem újra férjhez. 25 éves voltam ekkor mindössze.

Elhatároztam, hogy felkeresem Báál-Sém-Tovot, megkérem legyen segítségemre.

    Nagy keservesen el is jutottam hozzá, előadtam szerencsétlenségemet, hogy ott állok egy kis gyerekkel, a férjemnek nyoma veszett, én pedig örökös özvegységre ítéltettem.

      Báál-Sém-Tov mélyen elgondolkozott, majd megszólalt:
– Sajnos, lányom, nem tudok rajtad segíteni. Nincsenek tanúk, hogy a férjed meghalt volna, tehát nem lehet őt holttá nyilvánítani. Agúna maradsz egész életedben. Végül hozzátette:

     – Ha megígéred, hogy egész életedben erkölcsös életet fogsz élni, miként ez egy férjes asszonyhoz illik, megáldalak, hogy hosszú életű légy, és akkor egyetlen fiadtól sok leszármazottat fogsz látni és békességben, jómódban fogtok élni.

     – Megígértem neki – fejezte be történetét az öregasszony – és én megértem 105 évet és leszármazottaim – öt nemzedék – mind itt vannak körülöttem.

* * *

A szentéletű nischizi rebbéhez, reb Jichákhoz, egyszer beállított egy aguna, s elpanaszolta neki szomorú helyzetét. Férje eltűnt, nem tud róla semmit.

       A rebbe megáldotta őt és útjára bocsátotta őt azzal, hogy Isten még útközben megsegíti.

     A hazafelé vezető úton megpihent egy fogadóban, ahol leült egy sarokba. Hamarosan egy lengyel katona is belépett, leült, pálinkát rendelt. Amint észrevette a pihenő asszonyt, mellé ült, de az – tisztességes asszonyhoz illően – elhúzódott tőle. A katona gúnyolódni kezdett vele. Miért vonakodol tőlem, galambom – mondta – hiszen valamikor igencsak közel voltunk egymáshoz...

      Ekkor az asszony jobban megnézte a férfit és rádöbbent, hogy az nem más, mint az eltűnt férje.

       Az meg elmesélte, mi minden történt vele, mióta elhagyta feleségét. Beszélt elmúlt életük különböző eseményeiről – tehát nem volt kétség az azonosságot illetően. A fogadó vendégei is hallották a katona szavait, tehát tanúk is voltak.

     Később aztán egy másik katona is bement az ivóba, s most már a két katona együtt ivott. Később, részegségükben, összevesztek, s az asszony férjét a másik katona leszúrta, s az azonnal meghalt.

     Így aztán a jelenlevők tanúságtétele alapján nem volt akadálya annak, hogy a rabbinikus bíróság az asszonyt özvegynek nyilvánítsa, miáltal mentesült az „aguna” státusa alól.

      Elmesélték a nischizi rebbének is a történteket. Ő pedig elmondta, hogy a férj már rég nem volt az élők sorában, de mivel nem lehet valakit holttá nyilvánítani a „szent inspiráció” (Ruách Hákódes) alapján, az elhunyt férjnek fel kellett egy katona képét öltenie, hogy még egyszer „meghaljon”, hogy szabaddá tehessék a „lebéklyózott asszonyt”...