| Az égre nézz, de a földön járj!
Mindannyiunknak vannak fellángolásai. Olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, legszívesebben magunk mögött hagynánk mindent: a hétköznapi vágyakat és örömöket, az anyagi nehézségeket, az emberi kapcsolatok bonyodalmát. Felfelé vágyakoznánk. A Végtelen felé. Átadnánk magunkat valamilyen szent és nemes létnek, elzárva a világtól, az anyatermészet ölében, olyan közegben, ahol még ösztönös egoista lényünk sem tudna előjönni belőlünk, ahol nem akarnánk pénz, vagyon, és elismerés hatalmához jutni, mert nem lenne miért és ki fölött .
Így érezhettek a héberek is Egyiptomból jövet. Annyi nehézség viszontagság és küzdelem után, a sivatagban. Távol minden élőlénytől. Mintha egy több millió négyzetkilométernyi kolostorban lettek volna, Isten kenyerén is a csoda forrásán éldegélve (2Mózes 16-17.). Milyen fantasztikus érzés lehetett tudni, hogy pár héten belül maga a Mindenható Teremtő fog megszólítani minket, és közvetlenül fogja elmondani, mit is akar tőlünk ezen a földön: Magasztos szellemi célokat, lelkünk finomítását. Hallani fogjuk magát az Égi Hangot. És eljött a pillanat. A hang megszólal. Negyvenkilenc nap felkészülés után a Sinai hegy lábánál az egész nép hallja, amint az egész teremtést megrezgető, mindent átható hang azt mondja:
„Én vagyok az Örökkévaló Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából…” [logikus bemutatkozás]
„Ne legyenek más Isteneid színem előtt…
„Ne ejtsd ki az Örökkévaló … nevét hiába…” [respektus…]
„Emlékezz a Szombat napjáról ” [ez is belefér…]
Tiszteld apádat és anyádat [… ez hogy jön ide?...]
„Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! [Hát mit is feltételez ez a Jóisten?! Itt ebben a szent környezetben? Egy ilyen magasztos létben? A világtól elzárva? Kinek jutna akár csak eszébe ilyen gyarló vágyalom?]
Gondoljunk csak bele! Micsoda csalódás lehetett apáinknak, akik valami magasröptű nirvánára vágytak! A nihilre, az Isteniben való feloldódásra. És akkor megszólal ez az isteni hang és önző földi vágyakról, és azok korlátairól beszél, olyanra pazarolja ezeket a drága pillanatokat, amikre mi csak még gondolni sem mernénk. Olyan ez, mintha a nászéjszakán, vagy az esküvői baldachin alatt a menyecske ahelyett, hogy örök szerelmet és hűséget kérné szíve választottjától, arra kérné, hogy majd mindig ügyeljen a mosogatandó edényekre, és a piszkos zoknik párosítására…
Nem kell a nirvána * * *
Az első sokk után, héber apáink biztos elgondolkodtak, hogy miért is éppen ezeket a szinte megalázó tételeket szánta a Jóteremtő, erre a különleges alkalomra. És mire juthattak? Arra, hogy Istennek nem kell a nirvána! Isten nem kéri, sőt kifejezetten kéri, hogy ne! Ő nem akarja, hogy a világtól elvonulva valami elzárt kolostorban tengessük életünk, magasztos meditációkba mélyedve. Tehetjük ezt néha, időközönként. Életünk bizonyos szakaszaiban, vagy napjaink egyikében (ilyen, és erre való a Szombat). De csak azzal a céllal, hogy utána visszatérjünk a mindennapok világába, ahol a földi nehézségekkel kirakott úton, nap-nap után birkózva, kell megküzd enünk a piszkos edényekkel és a szennyes zoknikkal.
Isten teremtett egy világot, és abba bele teremtette az embert, azért hogy az „dolgozza és őrizze azt” (1Mózes 2:15.), nem pedig azért, hogy elmeneküljön belőle. Egy olyan világba, ahol felmerülhet, a „lopj”, az „ölj” vagy akár a „paráználkodj” gondolata, és ahol gyakran kemény feladat ezeket a ronda vágyakat magunkban legyűrni. Azt pedig, hogy ezek a vágyak egyszer majd felmerülhetnek bennünk, még a legmagasztosabb pillanatainkban sem szabad, hogy elfelejtsük. * * *
A zsidók gyorsan megtanulták a leckét. Hiába kellett (más okokból) még negyven évet a sivatagban maradniuk, tudták, hogy a végcél nem itt van, hanem az Ígéret Földjén, ott ahol már nem lesz manna és csodás forrás, hanem mindenki „saját szőlője és fügefája alatt” (Michá 4:4.) kell, hogy megküzdjön az élet mindennapjaival. Ezzel is magyarázható, miért kérték a zsidók Mózestől rögtön a kinyilatkoztatás után, „beszélj te velünk, hogy halljuk, de ne beszéljen velünk Isten, hogy meg ne haljunk…” (2Mózes 20:16.) „Lépj te oda és halljad mindazt, amit mond az Örökkévaló, a mi Istenünk és te mondd el nekünk mindazt.” (5Mózes 5:21.). Isten beszéde az egész természetet felforgatta. Harsonák szóltak, a hegy füstölgött, sőt a Midrás szerint minden isteni szónál a zsidók lelke elszállt testükből (Sir hásirim rábbá, 5:16.). Atyáink úgy gondolták, hogy ha igaz az, hogy az Isteni Szó a földi emberhez beszél, akkor az lesz a legjobb, ha az emberi módon is szól. Legyen a közvetítő Mózes. Nem véletlen, hogy a kéréstől csalódott Mózessel szemben, Isten helyeselve reagált a nép kívánságára (5Mózes 5:25.). * * *
Egyszer azt hallottam, hogy ezt szimbolizálja (a közismert magyarázatok mellett) az esküvői chupa alatti pohártörés. Arra emlékeztetjük az ifjú párt, hogy életük legboldogabb és szárnyalóbb pillanatában se felejtsék el, hogy az élet nem csak az önfeledt szerelemről és nihiles boldogságról szól. Házasságuk szövetségét sok-sok nagyon önös és földhözragadt ügy fogja próbára tenni, de ha törik is a pohár a szövetséget meg kell próbálni fenntartani.
Ezen a héten, Istennel kötött házasságunkat (Talmud, Táánit 26b) ünnepeljük. Hiszen ezen a héten olvassuk fel a Tórából a Kinyilatkoztatás, a Tíz parancsolat történetét. Azt tartsuk észben, hogy jó ha mindig a felfelé nézünk, de soha se gondoljuk emiatt, hogy nem a földön a helyünk.
Az égre nézz, de a földön járj! [Forrás: lubavicsi rebbe, Széfer hászichot 5749 1.] |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése