A talmud bölcsei
Jehudá, a Fejedelem
Jehudá ben Simeon ben Gámliél, a zsidó történelem egyik legnagyobb alakja, a Hillél-ház hetedik nemzedékének tagja a polgári idôszámítás 135. évében született, a Bár Kochbá-felkelés leverését követô római terror elsô évében. Neve a Szóbeli Tan, a Misná közzétételével vált híressé a zsidó világban, és ô testesítette meg a hét jó tulajdonságot, amely a bölcsek szerint a nagy embereket jellemzi (Ávot 6:9.).
Apja halála után Jehudá, az elsôszülött lett a fejedelem. Akkora tisztelet vette körül, hogy úgy emlegették: rábénu hákádos, "szent mesterünk", vagy egyszerűen csak a "Rabbi" néven titulálták. Apja szerény ember volt, és ôt is szerénységre és a bölcsek tiszteletére nevelte.
Életéhez rengeteg legenda fűzôdik. A Midrás elbeszéli, hogy Jehudá születése idején a római megszállók betiltották a körülmetélését, és szigorúan büntették az ellenszegülôket. Apja, Simeon természetesen nem vette figyelembe a barbár tilalmat. A helytartó azonban kötelességének tartotta jelenteni Rómába, hogy a zsidók vezetôje elöljár a rendelkezések be nem tartásában. A császár Rómába rendelte a csecsemôt, hogy személyesen vizitálja meg, vajon valóban elkövették-e a törvényszegést.
A kisfiút anyja vitte a császárvárosba. ůtközben összebarátkozott egy római nemesasszonnyal, akinek elpanaszolta bánatát. A hölgy azt javasolta, hogy az audiencia idejére cseréljék ki gyermekeiket. Ez meg is történt, és a császár meggyôzôdhetett róla, hogy Jehudá nincs körülmetélve. A helytartó azonban esküdözött, hogy saját szemével látta, amint körülmetélték. A császár arra a következtetésre jutott, hogy "Istenük csodát művel a zsidókkal" -- és visszavonta a körülmetélésre vonatkozó tilalmat...
A "cseregyereket", akit Jehudá anyja szoptatott is néhányszor, késôbb Antoninus néven római császárrá koronázták: jó barátja lett Jehudának, és Tórát is tanult tôle. (Toszfot, Ávodá Zárá 10.)
A császár barátja
A történészek különbözô véleményen vannak a filoszemita császár személyét illetôen: említik Caracallát, Elagabulust vagy Heliogabalust, Septimus Severust és másokat. Ezek közül a különbözô idôkben élt uralkodók közül valamelyiket például kapcsolatba hozzák Jehudá unokájával is. A leglogikusabb S. J. Rappaport feltevése, aki szerint ez a liberális, zsidóbarát császár Marcus Aurelius Antoninus (i. sz. 121--180) volt, aki filozófiai érdeklôdésénél fogva rokonszenvezett Jehudával.
Barátságuk -- a talmudi történetek tanúsága szerint -- igen sokrétű volt. A császár filozófiai és politikai kérdésekrôl beszélgetett a zsidó bölccsel, és nemegyszer államügyekben is tanácsát kérte. Érdekesség, hogy többnyire jelbeszéd segítségével érintkeztek egymással: az imperátor titkolta barátságukat, és attól tartott, hogy beszélgetéseik kitudódnak.
Errôl jellemzô történeteket örökít meg a Talmud. A császár tanácsot kért a bölcstôl, mert szerette volna elérni, hogy fiát, Severust nevezzék ki utódjául, és azt is, hogy szabad városi státust adhasson Tibériásnak. A két terv közül azonban, úgy vélte, a szenátus csak az egyiknek a megvalósítását fogja támogatni. Jehudá odahívott két szolgát, és az egyiket a másik nyakába ültette. A fönt ülônek a kezébe adott egy galambot, majd így szólt a lentinek: "Mondd meg annak, aki rajtad ül, hogy röpítse el a galambot!" A császár megértette a parabolát. Azt jelentette: "Kérd a szenátustól a fiad kinevezését, és hagyd meg a fiadnak, hogy adjon szabad városi rangot Tibériásnak!" (Ávodá Zárá 10.)
Hyman szerint Tibériás (Tverjá( fontos megyeszékhely volt, nem messze Bét Seárimtól és Ciporitól: Jehudá szívének mindkét város kedves volt, mert élete egy részét ezekben töltötte. Tibériás szabad városi rangja azt jelentette, hogy az egész övezet adómentességet élvez.
Más alkalommal Antoninus panaszkodott Jehudának, hogy a római elôkelôségek -- a szenátus tagjai és a patríciuscsaládok fejei -- megnehezítik a kormányzás munkáját. Jehudá kiment a kertbe, és szálanként kihuzigálta a retkeket az ágyásból. A császár ebbôl megérthette a bölcs tanácsot: egyenkint kell megszabadulni a bajkeverôktôl... (Uo.)
Egyes talmudi források odáig mennek, hogy azt állítják: Antoninus betért a zsidóságba, és körülmetéltette magát (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1:11.). Más vélemények szerint nem tért ugyan be, de Jehudá megígérte neki, hogy része lesz a túlvilági életben, mert gondolkodásában és cselekedeteiben a világ jámboraihoz méltóan viselkedett.
Érdekesek kapcsolatuk anyagi vonatkozásai is. Az egyik forrás elbeszéli: az uralkodó gondterhelt levélben számolt be zsidó barátjának arról, hogy üres az államkassza. Jehudá kivitte a válaszra váró küldöncöt a kertbe, kiszedett egy vastag, túlérett retket, és fiatal hónaposretket ültetett a helyébe. Az elámult küldönc kérte a válaszlevelet, de a bölcs csak a fejét rázta: nincs szükség semmiféle levélre!... A császár nem is csodálkozott, amikor azt a választ kapta, hogy nincs levél, és a fejedelem még csak nem is üzent. "Mit csinált?" -- kérdezte, mire a küldönc elmesélte, mit látott a kertben. Az uralkodó megértette: menesztenie kell a régi, vaskalapos minisztereket, és új, fiatal gárdát kell a helyükbe ültetnie, amely majd segít a pénzügyi gondokon. (Brésit Rábá 67:6.)
Más forrás szerint a császár zsákszámra küldte Jehudának -- aki pedig gazdag ember volt -- az aranytallérokat, gabonászsákoknak álcázva a szállítmányokat. A zsidó bölcsek összejöveteleivel és a Misná szerkesztésével járó kiadások, úgy látszik, igen magasak lehettek, és ezekhez járult hozzá a császár. Hivatalosan szociális segélyként érkeztek ezek a küldemények. Jehudá nemegyszer megpróbálta visszautasítani a támogatást azzal, hogy nincs rászorulva, van elég pénze. "Nem baj -- mondta Antoninus --, majd azok, akik utánad jönnek, [adó formájában] megadják azoknak, akik utánam jönnek..."
Mint egy kutya vagy egy varjú...
A dúsgazdag Jehudá egyszer, egy nagy szárazság idején megnyitotta magtárait, és a tudatlan ám háárecok kivételével mindenki annyi gabonát vihetett el azokból, amennyi csak kellett. Ebbôl a tiszteletre méltó cselekedetébôl is kiviláglik azonban, hogy nem szívelte a tudatlan, tanulatlan embereket. Az volt a szavajárása, hogy minden bú, bánat és córesz az ám háárecok miatt jár ki a világnak.
Az ominózus gabonaosztáskor minden igénylôt levizsgáztatott, hogy mennyit tanult, mit tud. Odament azonban álruhában egy fiatal tanítványa, Jonátán ben Ámrám is, aki a kérdésre, hogy mit tud, azt felelte: semmit. Azt kérte, úgy lássa el élelemmel a fejedelem, mint egy kutyát vagy egy varjút -- hiszen az Örökkévaló ezekrôl is gondoskodik, anélkül hogy utánanézne, mennyit tudnak... Amikor Jehudá megtudta, hogy tanítványa áll elôtte, belátta, hogy hibát követett el, és visszavonta a korlátozást: mindenki kaphatott a gabonából. (Bává Bátrá 8.)
A más bölcsekrôl szóló fejezetekben nemegyszer találkozhatunk Jehudá segítôkészségének bizonyítékaival. Ez nyilvánult meg Elisá ben Avujá, a rómaiak szolgálatában álló eretnek leányaival szemben -- akik azt kérték, ne apjuk bűne szerint ítéljen támogatásuk ügyében, hanem a Tóra szerint, amit az tanult --, amikor végül is megsegítette ôket (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.). Ez vezette, amikor magához vette és taníttatta Eleázár ben Simon elzüllött fiát vagy rabbi Tárfon hasonló sorsra jutott unokáját.
A Talmud (Bává Meciá 85.) fölteszi a kérdést: vajon miért tette ezt? Miért ment el távoli zugokba, hogy felkutassa a bölcsek leszármazottait, és megmentse ôket a zsidóságnak? A válasz: azért, mert aki felebarátjának fiát Tórára tanítja, az olyan, mint aki maga nemzett fiút...
* * *
Nagyon érzékeny volt: gyakran sírva fakadt. Sokszor mondogatta, hogy kedves Isten elôtt, aki önként vállalja a szenvedést. Ezt akkor tanulta meg, amikor Eleázár ben Simon özvegye kikosarazta. Másutt olvashatjuk a történetet, hogyan küldött házasságközvetítôt az asszonyhoz, s az elutasító válasz után mint üzente meg büszkén: elismeri, hogy Eleázár Tóra-tudása nagyobb volt az övénél, de vajon jó cselekedeteiben is nagyobb volt-e nála? Erre válaszolt így az özvegy: "Nagyobb volt, hiszen maga vállalta magára a szenvedéseket..." Jehudá így summázta az eset tanulságát: "Látom, hogy a szenvedés kedves az Örökkévaló elôtt..."
Ettôl kezdve tizenhárom éven át beteg volt. Elôször vesekôtôl szenvedett, késôbb fájdalmas íny-, illetve fogbetegség támadta meg. Tudjuk, hogy jártas volt az orvostudományban: nyilván az önként vállalt szenvedés módját jelentette a hosszas betegség, mert nem kezeltette magát.
* * *
Életének fô műve a Misná összeállítása volt. Addig tilos volt a szóbeli hagyományt írásba foglalni, és a nagy jesivákban hallomás alapján tanítottak. Akinek jobb emlékezôtehetsége volt, vagy többet ismételte a hallottakat, az tudott többet. Nem voltak egységesen szerkesztett traktátusok (Hyman), és minden tanítvány a mesterétôl hallottakat adta tovább, néha eltérô módon. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szükség van az írásbafoglalásra. A bölcsek szétszórtsága és az anyag sokrétűsége, a háláchá bonyolultsága, a döntéshozatali eljárás megkövetelte az írásbeli rögzítést egy mindenkire kötelezô, egyöntetű kódexban. Jehudá egybegyűjtötte Izrael bölcseit Erec Jiszráélból, Babilóniából és a diaszpóra más tájairól, és az általuk egyesített, összegezett és egybehangolt hagyományt öltöztette végleges formába: ez lett a Misná.
A Misná nem más, mint az itt-ott már létezett jegyzôkönyvek kompilációja. Alapjául a rabbi Méir által vezetett jegyzôkönyvek szolgálnak: Jehudá nagy tekintélynek tartotta Méirt, aki az apja vezetése alatt álló Szánhedrin egyik vezéralakja volt. A Misná csaknem kizárólag a háláchával foglalkozik, vagyis halachikus törvények, törvényerejű szokások döntvénytára. Hat rendje, vagyis része rendszerezve, a legapróbb részletekbe menôen felöleli a zsidó élet minden területét, úgyszólván semmit sem hagyva az emberi fantáziára. Mind az Isten és ember közötti viszony, mind az emberek közötti viselkedés normáit kötelezô elôírások formájában hozza a zsidók tudomására. Pontos és fennkölt héber nyelvezete ma is érthetô, hiszen a modern héber nyelv szókincsének jelentôs része a Misnából származik.
A fejedelem hivatali és személyes tekintélye elfogadottá tette a törvénytárat és a benne foglalt, illetve annak alapján hozott halachikus döntéseket, biztosítva és erôsítve ezzel a zsidó nép szellemi egységét. Ehhez persze elsôsorban békére és nyugalomra volt szükség: ezt Jehudának jó barátja, Antoninus császár segítségével sikerült elérnie, aki lehetôvé tette számára, hogy háborítatlanul tehesse föl a koronát életművére.
A fogságba esett "frigyszekrény"
Jehudá, a fejedelem fennmaradt mondásai egy nemes lélek megnyilatkozásai. Ezekbôl következik itt egy csokorravaló.
Az Atyák bölcs tanításai följegyzi Jehudá útmutatását: "Melyik a helyes út, amelyet az embernek választania kell [minthogy szabadon választhat, jót vagy rosszat cselekszik]? Az, amelyik becsületére válik követôjének, és tiszteletet ébreszt iránta embertársaiban." Hozzáteszi: "...légy éppoly elôvigyázatos és körültekintô a kisebb [jelentéktelenebb] parancsolatok betartásában, mint a fontosabbakéban, mert nem tudhatod, mekkora jutalom jár értük. Ugyanúgy mérlegre kell tenned a parancsteljesítés [anyagi] hátrányait és az érte várható jutalmat, mint a vétek elônyeit és káros voltát. Ezenkívül pedig végy figyelembe három dolgot, hogy ne ess kísértésbe: tudd, hogy látó szem és halló fül van fölötted, és tetteid följegyeztetnek!" (Ávot 2:1.)
Ugyanott (4:20.) szerepel Jehudának egy másik figyelemreméltó mondása is: "Ne a kancsót nézd, hanem azt, hogy mi van benne! Van új kancsó, amely tele van nemes óborral, és van régi, amelyben még újbor sincs..."
A metafora a Talmud-tudósokról szól, akiknél lényegtelen a kor vagy a társadalmi állás: a lényeges a tudás. A fiatal lehet okos, még ha tapasztalatlan is, és az öreg lehet szklerotikus (Bartenura).
Jehudá azért persze tisztelte az öregeket. Egyik mestere, Josuá ben Korchá, igen magas kort ért meg. Jehudá megkérdezte, minek köszönheti ezt, milyen érdemeket szerzett, hogy ennyi ideig élhet. Josuá szarkasztikusan válaszolt: "Mi van, Jehudá, unod az életemet? Talán azt szeretnéd, ha már meghalnék?"
Jehudá alig gyôzte magyarázni, hogy csak a hosszú élet titkára volt kíváncsi: tudni szerette volna, hogyan viselkedjék, hogy ô is érdemes legyen rá... Amikor Josuá a halálán volt, Jehudá áldást kért tôle. Az öreg ezt mondta: "Adja Isten, hogy elérd éveim felét!"
"Miért nem az egészet?" -- kérdezte megütközve a fejedelem. "Azt akarod, hogy fiaid birkapásztorok legyenek?" -- kérdezett vissza Josuá. Rási így magyarázza meg a választ: "Nem jó, ha olyan sokáig élsz, mint én, mert uralkodó vagy. Ha nem halsz meg idejében, fiaid nem örökölhetik a méltóságot, és úgy fognak élni, mint a birkapásztorok..." (Megilá 28:1.)
* * *
Szerénységérôl is legendákat meséltek. Egyszer Chijá tanítványával a diaszpóra zsidóságát látogatta meg. Elérkeztek egy városba, és Jehudá azonnal tudakozódott, lakik-e ott Talmud-tudós, hogy szokása szerint vele találkozzék elôször. Megtudta, hogy él egy vak talmudista a városban, és azonnal indult volna, Chijá azonban nem akarta engedni. "Maradj csak a szálláson! -- mondta. -- Te fejedelem vagy: a rang kötelez. Majd én elmegyek a tudóshoz."
Jehudá addig erôsködött, míg végül együtt mentek a vak bölcshöz, aki a látogatás végén így búcsúzott tôlük: "Eljöttetek ahhoz, aki látható, de ô maga nem lát. Adja a Teremtô, hogy jó szívvel fogadjon benneteket Az, aki lát, de ő maga láthatatlan!" Hazafelé menet Jehudá megjegyezte: "Látod, Chijá, ha nem megyek veled, megfosztottál volna ettôl az áldástól!..."
Az Izrael földjén, Bét Seárimban, illetve Ciporiban élô fejedelem nagyra becsülte a babilóniai gálut vezetôjét, a rés gálutát. Igy beszélt róla: "Ha Huná rabbi ide jönne, magasabb helyre ültetném a magaménál!" (Jeruzsálemi Talmud, Kilájim 9.)
Rendes imáján kívül mindennap elmondott egy "privát" könyörgést is. Ez így szól: "Legyen a Te akaratod, Örökkévaló Istenünk és atyáink Istene, hogy megmeneküljünk az arcátlan emberektôl és az arcátlanságtól, a rossz embertôl, a balszerencsétôl, a gonosz ösztöntôl, a rossz baráttól, a rossz szomszédtól, a romboló Sátántól, a nehéz pertôl és a kemény peres féltôl, akár zsidó, akár nem!" Ezt késôbb beiktatták a kötelezô imaszövegbe, és ma már minden imakönyvben szerepel. A Talmud azt is hozzáteszi, hogy Jehudá palotája elôtt császári ôrség állott, hogy megvédje minden inzultustól, s ô mégis naponta így könyörgött (Bráchot 16:2.)
* * *
A nem mindennapi élethez méltóságos halál illik. Jehudá semmit sem hagyott a véletlenre. Amikor érezte, hogy közeleg halála ideje, hívatta fiait, és végrendelkezett. Elsôként azt hagyta meg, hogy ügyeljenek anyjuk tiszteletére. (A Talmud megjegyzi, hogy Jehudá második feleségével, mostohaanyjukkal éltek, és ezért volt szükség a figyelmeztetésre.) Utána azt kérte, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, mintha mi sem történt volna. Ennek azért kellett így lennie, mert megpróbálták titokban tartani, hogy halálán van -- sôt késôbb, amikor bekövetkezett, halálát is --, és a családra is vonatkozott a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza [vagyis terjeszti], halállal lakol!"
Jehudá azt mondta: "Joszéf Héfáni és Simon Efráti, akik életemben kiszolgáltak, fognak szolgálni holtomban is." (Hyman megjegyzi, hogy mindenki azt gondolta, Jehudá a temetésérôl beszél. Héfáni és Efráti azonban elôbb halt meg, mint Jehudá: így nyilvánvalóvá vált, hogy a túlvilágra gondolt.)
Magához hívatta Izrael bölcseit, és rendelkezett a temetésérôl. Azt is meghagyta, hogy az érte viselt gyász nem haladhatja meg a harminc napot, "mert nem vagyok különb, mint Mózes mesterünk, akit harminc napig gyászoltak". Kijelölte utódjait: "Simon fiam lesz a cháchám [a Szánhedrin elnöke], Gámliél fiam lesz a fejedelem [a zsidó közösség vezetôje és képviselôje a rómaiak elôtt], és Chániná bár Chámá lesz a jesivá vezetôje." A Talmud megmagyarázza, hogy azért lett Gámliél a fejedelmi cím örököse -- noha öccse, Simon okosabb volt nála --, mert ô volt az elsôszülött, és istenfélelemben is felülmúlta nagyeszű öccsét.
Jehudá halálos ágyán átadta Simon fiának a Tóra titkait és a zsidó bölcsesség "receptjeit". Utána hívatta Gámliélt, és direktívákat adott neki a fejedelemi teendôk felôl. Azt mondta: "Fiam, vezesd a dolgokat erôs kézzel, és tarts fegyelmet a tanítványok és az alattvalók között!"
A fejedelem végül fájdalmas bélműködési rendellenességébe halt bele. Amikor már nagyon rosszul volt, a bölcsek böjtöt hirdettek, és egyfolytában imádkoztak javulásáért. Hűséges gazdasszonya fölment a háztetôre, és ott jajongott: "Az égiek magukhoz akarják venni Rabbit, a lentiek azt akarják, hogy maradjon itt... Adja Isten, hogy a lentiek legyôzzék a fentieket!" Amikor azonban látta, mennyire kínlódik a gazdája, és micsoda fájdalmai vannak, így könyörgött: "Adja Isten, hogy a fentiek bírják le a lentieket!" A bölcsek azonban egy pillanatra sem hagyták abba az imát, így a halál angyala nem juthatott Jehudá közelébe. A gazdasszony, aki nem bírta tovább nézni a fejedelem szenvedéseit, ledobott a háztetôrôl egy vázát. A robaj és a csörömpölés okozta meglepetésükben a bölcsek megakadtak az imádkozásban -- és Jehudá végre lehunyhatta szemét...
A mesterek beküldték Bár Kápárát a szobába, hogy nézze meg a beteget. Be is ment, s látván, hogy Jehudá halott, megszaggatta ruháját. Eszébe jutott azonban a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza, halállal lakol!" Amikor kijött a szobából, csak ennyit mondott: "Angyalok tusakodtak más égi teremtményekkel a szent frigyszekrény körül. Az angyalok legyôzték ellenfeleiket, a frigyszekrény pedig fogságba esett..."
A bölcsek kevés szóból is értenek. "Meghalt Rabbi?" -- kérdezték. "Ti mondtátok..." -- felelte Bár Kápárá.
* * *
Az Ocár Jiszráél enciklopédia érdekes föltételezést ismertet arról, vajon miért akarták titokban tartani Jehudá halálát. Eszerint Jehudá uralkodásának végefelé, amikor már nem Antoninus volt a római császár, a megszállók újabb "zsidótörvényeket" akartak Izraelre kényszeríteni, s csak Jehudára való tekintettel halasztották el végrehajtásukat. Ezért próbálták volna eltitkolni halálát, és fenyegették súlyos büntetéssel azt, aki nyilvánosságra hozza, s ezért rendelkezett úgy maga a fejedelem, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, vagyis tegyenek úgy, mintha nem történt volna semmi. Amikor azután kitudódott, hogy meghalt, "megkettôzôdtek a bajok", és vele "megszűnt a szerénység és a vétkezéstôl való félelem" (Szotá 49.).
