NISZAN MINDEL
Széder Szibériában
A.N. tízéves büntetését töltötte "államellenes tevékenység" miatt. A vád persze rágalom volt: vallásos zsidó lévén az volt a "bűne", hogy amennyire csak tudta, megőrizte zsidóságát, és más zsidókat is erre buzdított. Amikor ez kitudódott, tíz évre egy szibériai "korrekciós munkatáborba" küldték, hogy más politikai elítéltekkel együtt átneveljék.
Bizonyára nem lenne haszontalan megismerkednünk a táborban szerzett tapasztalataival. Most azonban csak egy bizonyos széderestéről fogunk beszámolni, amelyre 1943-ban, büntetésének hetedik évében került sor. Így beszélte el a megindító történetet:
Első ádár havában egy napon levelet kaptam a családomtól: tudatták, hogy maceszt és más peszáchi élelmiszert fognak küldeni, mint a korábbi években is. A levelet egy másik táborba címezték, ahol előzőleg voltam, onnan továbbították. Azonnal válaszoltam, megírtam az új tábori címemet, és reménykedtem, hogy idejében megkapom a csomagot.
A levelet Dávid barátomra bíztam, aki a tábor élelmiszerrészlegén dolgozott, ő pedig továbbadta valakinek, aki nem tartozott a táborba, és épp Moszkvába utazott.
Türelmetlenül vártam a peszáchi küldeményt, hiszen ez lehetővé tette volna, hogy meg tudjam tartani az ünnepet, és valamelyest erőre kapjak, mivel igencsak legyengültem már, és gyomorpanaszaim is voltak.
Niszán hónap beköszönte után néhány nappal felkeresett a politikai foglyok táborrészlegének vezetőnője. _ volt a foglyoknak küldött levelek és csomagok cenzora is. Nemrég került ebbe a beosztásba. Azt akarta tudni, vajon még mindig ragaszkodom-e a vallásomhoz, tartózkodom-e a munkától szombaton és ünnepeken, és továbbra sem vagyok-e hajlandó lenyelni egy falatot sem a tábori kosztból. Csak úgy mellékesen megkérdezte:
– Mi a csuda az a macesz?
Amikor elmagyaráztam, tovább kérdezett:
– No és mikor van az a Peszách?
– Tíz nap múlva – mondtam.
– Mi lesz, ha nem jön meg idejében az a maga macesza? – tudakolta.
– Akkor krumplit eszem – válaszoltam.
– És ha nem kap krumplit?
– Akkor nem tehetek mást, mint hogy koplalok.
– Nyolc teljes napig? – kérdezte elhűlve.
– Az Örökkévaló nem fog magamra hagyni – feleltem neki.
Véget vetett a társalgásnak, és sarkon fordult.
Elérkezett az első széder napja. A csomag sehol: nincs macesz, nincs peszáchi eledel...
Dávidot és egy Berkovics nevű zsidót is meghívtam a széderre.
Az asztalt tiszta papírral borítottuk: ez volt az ünnepi abrosz. Vizet forraltunk, teát öntöttem a poharakba az előírt négy pohár bor helyett. Majd elkerekedett szemük láttára elővarázsoltam három, teljesen ép maceszt! Így ünnepeltük meg az első széderestét. Amennyire fel tudtam idézni, emlékezetből elmondtam a Hágádát.
A következő estére már nem volt macesz. Ismét teát ittunk a bor helyett, és három kockacukor tette teljessé a szédert. Megint emlékezetből mondtam el a Hágádát, majd elárultam vendégeimnek, honnan került elő a macesz előző este.
– Mióta a táborban vagyok, minden évben eltettem néhány maceszt arra az esetre, ha a következő Peszáchra nem tudnék szerezni. Idén ez nagy szerencsének bizonyult: örülök, hogy előrelátó voltam.
Dávid felháborodott, amiért nem mondtam meg nekik, hogy az idén nem kaptam maceszt.
– Ha tudtuk volna, nem esszük meg az este az utolsó szem maceszodat! – mérgelődött.
– Látod, épp ezért nem világosítottalak föl! – mondtam. – Hiszen a széderestén minden zsidónak legalább egy olajbogyó nagyságú maceszdarabkát kell ennie, Peszách többi napján viszont az is elég, ha nem eszünk chomecot. Ehetünk krumplit, gyümölcsöt, zöldséget...
– A gyümölcsöt csak verd ki a fejedből! Krumplit sem olyan könnyű szerezni... – morgolódott Dávid. – Azt hiszed, át tudod vészelni az egész Peszáchot? – kérdezte felindultan.
– Atyám áldásával épségben haza fogok térni, és Isten segítségével majd csak elboldogulok – csillapítottam.
Nem nyugodott meg, és dohogva odébbállt. Peszách alatt csak néhányszor találkoztunk, de mindannyiszor megpróbált rávenni, hogy egyem chomecot, vagy legalább a tábori kosztból valamicskét, különben éhen halok. Amikor látta, hogy nem tud meggyőzni, elkerült, mint aki látni sem bírja a szenvedésemet.
Chol HáMoéd első napján váratlan látogatóm érkezett: a cenzornő keresett fel. Épp dolgoztam, és feltűnt neki, hogy reszket a kezem. Persze tudta, hogy az éhezéstől gyengültem le.
– Hoztam magának egy kis ennivalót – mondta, és elővett egy frissen sült zsemlét. Az étvágygerjesztő illat teljesen elbódított, de tudatára adtam, hogy nekünk zsidóknak, nem szabad ilyesmit ennünk Peszáchkor. Köszöntem a kedvességét, de nem fogadtam el. Szó nélkül otthagyott.
Másnap újra meglátogatott: akkor már sokkal rosszabbil voltam. Ezúttal igazi fényűzésnek számító, fehér lisztből készült süteményt rakott elém:
- Magam sütöttem, cukorral és olajjal. Meg kell ennie különben éhen pusztul.
Ismét megköszöntem, de nem fogadtam el.
- Nyilván csodálkozik, miért aggódom ennyire maga miatt -mondta.- Maga bizonyára csodálatos ember, a felesége és a gyerekei már alig várják a napot, amikor szabadul, és visszatér hozzájuk... Együtt érzek velük. Engem már nem vár a férjem. Tiszt volt, ebben a táborban szolgált, de elesett a hitleristák ellen vívott harcban... Kérem, nagyon kérem, egye meg a süteményt! Szüksége van rá! – könyörgött.
– Köszönöm, nem. Sajnálom, hogy meghalt a férje, de kérem, hagyjon békén!
Bosszúsan távozott, mivel nem sikerült rávennie, hogy megegyem, amit hozott. Lefeküdtem a priccsemre: már olyan gyenge voltam, hogy úgy éreztem, soha többet nem lesz erőm fölkelni.
Berkovics néha meglátogatott, és hozott egy kis cukrozott meleg vizet. Minden alkalommal szomorúan vett búcsút. Peszách utolsó napján reggel félájultan talált rám. Kértem, hogy öntsön vizet a kezemre, és adja oda az imakönyvemet. Meg is tette, de a betűk összefolytak a szemem előtt, és a világ forogni kezdett velem. Elájultam.
Amikor magamhoz tértem, a kórház főnővére állt mellettem. Valami injekciót kaptam, amitől elöntött a forróság. Dávid is ott álldigált.
– Fogalmam sincs, honnan lehet ennyi erő ebben a makacs zsidóban! – mondta neki a nővér, majd ott hagyott bennünket.
Dávid egészen sötétedésig velem maradt.
– No, kiment a Peszách – mondta egyszer csak.
Megpróbáltam elmondani az esti imát, de túl gyenge voltam. Dávid kétszersültet és kockacukrot hozott. Édes teába mártogatta a kiszáradt kétszersültdarabkákat, és úgy etetett, mint egy gyereket.
Evés után mély álomba zuhantam, és reggelig aludtam. Még mindig olyan gyenge voltam, hogy meg kellett kérnem Dávidot, segítsen felrakni a tfilint...
Peszách után két nappal Berkovics elújságolta, hogy szabadon engedik, és nemsokára hazatérhet. Azt is hírül hozta, hogy a tábori postahivatalban hallotta: Peszách előtt csomagot kaptam hazulról, de a cenzornő visszaküldte.
Most értettem meg, miért bántotta annyira az asszonyt, hogy nem fogadtam el Peszáchkor a tukmálását. Attól félt, hogy éhen halok, és a halálom az ő lelkiismeretét terheli.
A levelet Dávid barátomra bíztam, aki a tábor élelmiszerrészlegén dolgozott, ő pedig továbbadta valakinek, aki nem tartozott a táborba, és épp Moszkvába utazott.
Türelmetlenül vártam a peszáchi küldeményt, hiszen ez lehetővé tette volna, hogy meg tudjam tartani az ünnepet, és valamelyest erőre kapjak, mivel igencsak legyengültem már, és gyomorpanaszaim is voltak.
Niszán hónap beköszönte után néhány nappal felkeresett a politikai foglyok táborrészlegének vezetőnője. _ volt a foglyoknak küldött levelek és csomagok cenzora is. Nemrég került ebbe a beosztásba. Azt akarta tudni, vajon még mindig ragaszkodom-e a vallásomhoz, tartózkodom-e a munkától szombaton és ünnepeken, és továbbra sem vagyok-e hajlandó lenyelni egy falatot sem a tábori kosztból. Csak úgy mellékesen megkérdezte:
– Mi a csuda az a macesz?
Amikor elmagyaráztam, tovább kérdezett:
– No és mikor van az a Peszách?
– Tíz nap múlva – mondtam.
– Mi lesz, ha nem jön meg idejében az a maga macesza? – tudakolta.
– Akkor krumplit eszem – válaszoltam.
– És ha nem kap krumplit?
– Akkor nem tehetek mást, mint hogy koplalok.
– Nyolc teljes napig? – kérdezte elhűlve.
– Az Örökkévaló nem fog magamra hagyni – feleltem neki.
Véget vetett a társalgásnak, és sarkon fordult.
Elérkezett az első széder napja. A csomag sehol: nincs macesz, nincs peszáchi eledel...
Dávidot és egy Berkovics nevű zsidót is meghívtam a széderre.
Az asztalt tiszta papírral borítottuk: ez volt az ünnepi abrosz. Vizet forraltunk, teát öntöttem a poharakba az előírt négy pohár bor helyett. Majd elkerekedett szemük láttára elővarázsoltam három, teljesen ép maceszt! Így ünnepeltük meg az első széderestét. Amennyire fel tudtam idézni, emlékezetből elmondtam a Hágádát.
A következő estére már nem volt macesz. Ismét teát ittunk a bor helyett, és három kockacukor tette teljessé a szédert. Megint emlékezetből mondtam el a Hágádát, majd elárultam vendégeimnek, honnan került elő a macesz előző este.
– Mióta a táborban vagyok, minden évben eltettem néhány maceszt arra az esetre, ha a következő Peszáchra nem tudnék szerezni. Idén ez nagy szerencsének bizonyult: örülök, hogy előrelátó voltam.
Dávid felháborodott, amiért nem mondtam meg nekik, hogy az idén nem kaptam maceszt.
– Ha tudtuk volna, nem esszük meg az este az utolsó szem maceszodat! – mérgelődött.
– Látod, épp ezért nem világosítottalak föl! – mondtam. – Hiszen a széderestén minden zsidónak legalább egy olajbogyó nagyságú maceszdarabkát kell ennie, Peszách többi napján viszont az is elég, ha nem eszünk chomecot. Ehetünk krumplit, gyümölcsöt, zöldséget...
– A gyümölcsöt csak verd ki a fejedből! Krumplit sem olyan könnyű szerezni... – morgolódott Dávid. – Azt hiszed, át tudod vészelni az egész Peszáchot? – kérdezte felindultan.
– Atyám áldásával épségben haza fogok térni, és Isten segítségével majd csak elboldogulok – csillapítottam.
Nem nyugodott meg, és dohogva odébbállt. Peszách alatt csak néhányszor találkoztunk, de mindannyiszor megpróbált rávenni, hogy egyem chomecot, vagy legalább a tábori kosztból valamicskét, különben éhen halok. Amikor látta, hogy nem tud meggyőzni, elkerült, mint aki látni sem bírja a szenvedésemet.
Chol HáMoéd első napján váratlan látogatóm érkezett: a cenzornő keresett fel. Épp dolgoztam, és feltűnt neki, hogy reszket a kezem. Persze tudta, hogy az éhezéstől gyengültem le.
– Hoztam magának egy kis ennivalót – mondta, és elővett egy frissen sült zsemlét. Az étvágygerjesztő illat teljesen elbódított, de tudatára adtam, hogy nekünk zsidóknak, nem szabad ilyesmit ennünk Peszáchkor. Köszöntem a kedvességét, de nem fogadtam el. Szó nélkül otthagyott.
Másnap újra meglátogatott: akkor már sokkal rosszabbil voltam. Ezúttal igazi fényűzésnek számító, fehér lisztből készült süteményt rakott elém:
- Magam sütöttem, cukorral és olajjal. Meg kell ennie különben éhen pusztul.
Ismét megköszöntem, de nem fogadtam el.
- Nyilván csodálkozik, miért aggódom ennyire maga miatt -mondta.- Maga bizonyára csodálatos ember, a felesége és a gyerekei már alig várják a napot, amikor szabadul, és visszatér hozzájuk... Együtt érzek velük. Engem már nem vár a férjem. Tiszt volt, ebben a táborban szolgált, de elesett a hitleristák ellen vívott harcban... Kérem, nagyon kérem, egye meg a süteményt! Szüksége van rá! – könyörgött.
– Köszönöm, nem. Sajnálom, hogy meghalt a férje, de kérem, hagyjon békén!
Bosszúsan távozott, mivel nem sikerült rávennie, hogy megegyem, amit hozott. Lefeküdtem a priccsemre: már olyan gyenge voltam, hogy úgy éreztem, soha többet nem lesz erőm fölkelni.
Berkovics néha meglátogatott, és hozott egy kis cukrozott meleg vizet. Minden alkalommal szomorúan vett búcsút. Peszách utolsó napján reggel félájultan talált rám. Kértem, hogy öntsön vizet a kezemre, és adja oda az imakönyvemet. Meg is tette, de a betűk összefolytak a szemem előtt, és a világ forogni kezdett velem. Elájultam.
Amikor magamhoz tértem, a kórház főnővére állt mellettem. Valami injekciót kaptam, amitől elöntött a forróság. Dávid is ott álldigált.
– Fogalmam sincs, honnan lehet ennyi erő ebben a makacs zsidóban! – mondta neki a nővér, majd ott hagyott bennünket.
Dávid egészen sötétedésig velem maradt.
– No, kiment a Peszách – mondta egyszer csak.
Megpróbáltam elmondani az esti imát, de túl gyenge voltam. Dávid kétszersültet és kockacukrot hozott. Édes teába mártogatta a kiszáradt kétszersültdarabkákat, és úgy etetett, mint egy gyereket.
Evés után mély álomba zuhantam, és reggelig aludtam. Még mindig olyan gyenge voltam, hogy meg kellett kérnem Dávidot, segítsen felrakni a tfilint...
Peszách után két nappal Berkovics elújságolta, hogy szabadon engedik, és nemsokára hazatérhet. Azt is hírül hozta, hogy a tábori postahivatalban hallotta: Peszách előtt csomagot kaptam hazulról, de a cenzornő visszaküldte.
Most értettem meg, miért bántotta annyira az asszonyt, hogy nem fogadtam el Peszáchkor a tukmálását. Attól félt, hogy éhen halok, és a halálom az ő lelkiismeretét terheli.
Berkovics a szabadulása után még két hétig a városban maradt. Mindennap tejet, krumplit, kenyeret, cukrot hozott nekem, sőt egyszer valóságos ínyencséggel: mogyoróhagymával kedveskedett! Lassacskán magamhoz tértem.
Egyszer csak hívattak a táborparancsnoki irodába. Ott volt Berkovics és a cenzornő is. A parancsnok elmondta: tudomására jutott, hogy az asszony visszaküldette a peszáchi csomagomat, és a nő beismerte, hogy így történt. Az is kiderült, hogy nem adta át, sőt eltüntette a két levelet is, amelyet hazulról kaptam, hogy ne tudjak a csomagról.
A parancsnok azt mondta, írjam alá, hogy panaszt teszek a cenzor ellen.
– Magam fogok utánajárni, hogy felelősségre vonják – ígérte.
Az asszony sírva fakadt, és könyörgőre fogta a dolgot.
– Könyörüljön rajtam és árva gyermekeimen! – kérlelte zokogva. – Az apjuk az életét adta a hazáért!
– Nem az én dolgom megkönyörülni magán! Ettől az embertől kérjen bocsánatot, akivel olyan kegyetlenül elbánt! – jelentette ki a parancsnok.
Mondtam, hogy úgy vélem, az asszony bizonyára megbánta már szívtelenségét, hiszen megpróbálta jóvátenni. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a férje a nácik elleni küzdelemben esett el, és egyedül kell gondoskodnia a gyerekeiről. Kész vagyok hát megbocsátani neki, de csakis úgy, ha megfogadja, hogy nem bántja többé a foglyokat.
Sikerült meglágyítanom a parancsnok szívét: megígérte, hogy nem tesz jelentést az ügyről. Később valami módon mégis elintézte, hogy a cenzornőt áthelyezzék, és kisebb hatáskört biztosítsanak neki.
Így ért véget a történet. Ám azt a peszáchi "éhségsztrájkot" soha életemben nem fogom elfelejteni. Hálás vagyok Istennek, amiért életben tartott, és elmesélhettem...
Egyszer csak hívattak a táborparancsnoki irodába. Ott volt Berkovics és a cenzornő is. A parancsnok elmondta: tudomására jutott, hogy az asszony visszaküldette a peszáchi csomagomat, és a nő beismerte, hogy így történt. Az is kiderült, hogy nem adta át, sőt eltüntette a két levelet is, amelyet hazulról kaptam, hogy ne tudjak a csomagról.
A parancsnok azt mondta, írjam alá, hogy panaszt teszek a cenzor ellen.
– Magam fogok utánajárni, hogy felelősségre vonják – ígérte.
Az asszony sírva fakadt, és könyörgőre fogta a dolgot.
– Könyörüljön rajtam és árva gyermekeimen! – kérlelte zokogva. – Az apjuk az életét adta a hazáért!
– Nem az én dolgom megkönyörülni magán! Ettől az embertől kérjen bocsánatot, akivel olyan kegyetlenül elbánt! – jelentette ki a parancsnok.
Mondtam, hogy úgy vélem, az asszony bizonyára megbánta már szívtelenségét, hiszen megpróbálta jóvátenni. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a férje a nácik elleni küzdelemben esett el, és egyedül kell gondoskodnia a gyerekeiről. Kész vagyok hát megbocsátani neki, de csakis úgy, ha megfogadja, hogy nem bántja többé a foglyokat.
Sikerült meglágyítanom a parancsnok szívét: megígérte, hogy nem tesz jelentést az ügyről. Később valami módon mégis elintézte, hogy a cenzornőt áthelyezzék, és kisebb hatáskört biztosítsanak neki.
Így ért véget a történet. Ám azt a peszáchi "éhségsztrájkot" soha életemben nem fogom elfelejteni. Hálás vagyok Istennek, amiért életben tartott, és elmesélhettem...
Niszan Mindel Dr a lubavitsi rebbe egyik titkára volt. Könyvét a pesti lubavitsi kirendeltség forditotta le magyarra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése