A HALOTTHAMVASZTÁSRÓL
Sokan kérdezik napjainkban, mi a zsidóság, a Halacha véleménye, a halotthamvasztásról – a földbe temetés helyett. Bármennyire is furcsa és hátborzongató a kérdés, egy nemzedékkel a füstölgő ausvitzi krematoriumok után – ha kérdezik, kell válaszolni a kérdésre.
A halottat eltemetni lehetőleg aznap amikor meghalt – egy tevőleges micva, a 613-ból, amely egy bibliai versre (5. Mózes, 21, 23) alapozódik. (Széfer Háchinuch, a Szifri alapján, Ki Técé, 221). A temetés alatt természetesen elföldelést értünk.
A halottégetés gyakorlata ismert az ókortól kezdve, mint egy pogány praktika, amely szerves része volt egyes idol kultuszoknak. A monoteista zsidóság viszolygott tőle és a Tóra, mint látjuk, tiltotta – közvetve – azáltal hogy előirta az aznapi elföldelést. „Ahol van halottégetés – ott van bálványimádás” – mondja a Talmud ( Ávodá Zárá, 8,a).
Egyes bibliai forrásokból kitünik, hogy az elégetést mint büntetést alkalmazták, mint Áchán esetében (Josua 7, 15 és 25), aki sikkasztott és ellopott értéktárgyakat a lefoglalt és Istennek szentelt vagyonból. Az elégetés egyike azon négy halálbüntetésnek, amit a Szánhedrin szokott alkalmazni, de ott nem szószerinti elégetésről van szó (lásd Szánhedrin 7, 2 és jeruzsálemi Talmud Szánhedrin 7, 2, 24).
Az egyetlen eset a Bibliában ahol holttest elégetéséről van szó – az Saul és fiainak esete (1 Sámuel, 31, 8-13). A döntő csata után, Gilbóában, ahol a filiszteusok megsemmisitő vereséget mértek a zsidó hadseregre – Saul a király és három fia is odaveszett – az ellenség megcsonkitotta a zsidó király holttestét. Fejét levágták és körülvitték hogy bemutassák a győzelmet pogány templomaikban, mig tetemét Bét Sáán falára akasztották. Ekkor egy maroknyi bátor ember, Jáves-Gileád lakósai közül, odalopózótt, levette Saul tetemét a falról, hazavitték Jávesba, ott a holttestet elégették és a csontokat eltemették. Miért kellett elégetni a tetemet? Kényszerhelyzet volt – mondja Kimchi (Rádá”k) mivel Saul húsát nyűvek rágták és nem volt más választás mint elégetni. Mások a s.r.f ige alatt nem égetést, hanem egy gyanta fajtát értenek, amit ha meggyujtanak, jó illatot ad, vagyis minta balzsamot égettek volna rajta.
Ehhez kapcsolódik az amit a Talmud mond ki, hogy „égetnek a királyokra és ezzel nem hágják át az „emorita gyakorlat” („Dárké Háemori”) tilalmát” (Szánhedrin, 52,b). Ezalatt azt a szokást értik, amelyet a Királyok könyve többizben is emlit. Ha egy nagy zsidó király meghalt – szokás volt ruháit és használati tárgyait, valamint illatszereket elégetni a sirján, ahová őt előbb eltemették. Ez az akkori felfogás szerint egyfajta tiszteletadás volt az elhunytnak. ( lásd 2, Krónikák, 16, 14, ahol leirják hogyan égettek és füstöltek illatszereket Asza király temetésén).
Később ezt a szokást kiterjesztették a Fejedelmekre (vagyis a Synhedrion vezetőire) is. A Talmud elbeszéli hogy Onkelosz a római prozelita elégetett idősb. Rabban Gamliel sirján 70 máne értékü balzsamot ( Ávodá Zárá, 11). Egy máne az egy talmudkorabeli pénzdarab, melynek értéke 4 arany dénár volt.
A halottégetés tipikus római szokás volt. Titus, aki elfoglalta Jeruzsálemet és lerombolta a Szentélyt, végrendeletben hagyta meg, hogy égessék el holttestét (Gittin, 56,b). Tacitus, a neves római történész, rögzitette könyvében, hogy „a zsidók eltemetik de nem égetik el halottaikat” (História, 5, 5).
***
Maimonides a Micvák jegyzékében (Széfer Hámicvot) mint cselekvő parancsolatot tünteti fel a halottak aznapi eltemetését. Ugyanigy dönt a Sulchán Áruch is (Jore Déá, 362) . Tikoczinsky rabbi, a téma nagy szakértője, alapvető müvében (Geser Háchájjim) idézi azt a rabbinikus véleményt, miszerint a „halott égetése tagadja a hitet a holtak feltámadásában és ellentétes a halottakal szemben kötelező tiszteletadással”.
Neves rabbik és döntvényhozók a középkorban megengedték a sirban fekvő tetemre meszet hinteni, hogy ezzel gyorsitsák az oszlásnak indulást (Tsuvot HaRasba (Aderet), 369) és a Rama (Iszerlis), Jore Déa, 363, 2).
A 19. században ismét divatba jött a halottégetés. Miután Nagy Károly halálbüntetést mért az égetőkre; a francia forradalom megengedte sőt propagálta és Napoleon ujra betiltotta – az orvosok voltak a hamvasztás előharcosai, mondván hogy az eltemetett holttestek járványok terjesztői. A rabbik egyöntetüen tiltották a hamvasztást, sőt voltak akik nem engedték a Hevra Kadisát foglalkozni a hamvakkal, vagy az urnát a temetőben elhelyezni.(Lásd az Altonai főrabbi responsum könyvét,”Chájjé Olám , Dr M. Lerner, Berlin, 1905, valamint r’ Élijáhu Ben-Amozég responsumát „Jááne Böés” (Livorno, 1866).
A fentiekből, gondolom, világos hogy mit mond a Halacha ebben az „égetően” fontos kérdésben. (Egyébként jellemző, hogy már a 19. század elején Németország járt élen Európában a halottégetés gyakorlatában...)
Végülis, egy „magyar vonatkozás”. Nem biztos hogy mindenki tudja: Magyarországon 1932-ben megjelent egy 30 oldalas brosura „A halotthamvasztás zsidó szemmel” cimmel. Szerzője és kiadója Dr Lőwinger Sámuel, a „Ferenc József országos rabbiképző Intézet tanára”, aki később egy ideig az Intézet igazgatója is volt. Hadd idézzünk részleteket a nem-ortodox indittatásu könyvecske „Befejezés” cim alatt hozott konklúzióiból:
* A tudományos alapon nyugvó Szentirás-tudomány és vallástörténet megállapitása, hogy az egyedüli eltakaritási mód, mely a zsidóság vallási eszményeivel megegyzik – az elföldelés. El sem lehet képzelni, hogy a régi zsidóknál a halotthamvasztás meg lett volna engedve.
* Az elföldelés kötelezettségét azért vezették le a Tórából az irástudók, hogy azt amit az évezredes szokások szentesitettek – az Irás szavaival is bizonyitsák. Ezzel elejét akarták venni idegen temetkezési kultuszoknak a zsidóságba való behatolását,
* A zsidó vallási gyakorlatot összefoglaló törvénykönyvek kötelező törvényként ismerték el az elföldelés kötelezettségét és ezzel kizárták minden más eltakaritási mód, igy az elhamvasztás megengedhetőségének a lehetőségét is”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése