Éljen Szálasi a Dohány templomban
„Hol a Gerencsérné, hol az a marha?”
Az Erdélyi utca hetes számú csillagos ház új napra, vasárnapra, ébredt. Ugyan már dél volt, de a ház még szunyókált. A zsidóknak tilos volt a kimenetel a házból, míg a gójok aludtak vasárnap. Briszki úr kefeüzeme zárva volt, lévén munkaszünet. Aznap nem volt légó, nem hullottak bombák, kellemes, napos őszutó volt. Azóta tudom, hogy az ilyen napon szokott becsapni a ménkű.
„Hol a Gerencsérné?!” – üvöltötte Zelma, és két apró öklével verte a földszinten a házmesterlakás ajtaját. Déli 12,20 perc volt, emlékszem, megnéztem a vekkerórát a konyhában. Az egész ház a gangon állt, és nézte, hogyan rugdalja Zelma a házmesterék ajtaját. A végén kinyílt az ajtó, és egy álmos, kócos Gerencsérné állt ott, hálóingben. Mit akar a nagysasszony? – kérdezte, pedig tudta jól, mit akar. Azonnal vegye le a csillagot a kapuról! – ordította Zelma magán kívül – nem hallotta a rádiót? Vegye le maga – mondta a házmesterné, és rácsapta Zelma orrára az ajtót.
Zelma nem merte maga levenni a csillagot. Hogy is merte volna. Hiába hallotta, kétszer is, a kormányzó proklamációját, szerette volna, ha a házfelügyelő, aki akkoriban a hatóságok hosszú keze és éles szeme volt – veszi magára a felelősséget az önhatalmú cselekedetért.
Horthy proklamációját háromszor olvasták be a rádióban. Én egyszer hallottam és annyit értettem csak belőle, hogy fegyverszünetet kér, nomeg, hogy a zsidókérdésben nem a hagyományos magyar lovagiasság szellemében jártak el (milyen lovakról beszél? - kérdezte reb Sólem Sáchne.) Idézhetném szószerint, de nem érdemes. Ma már tudják, hogy Bethlen István sugalmazta (aki előjött vidéki rejtekhelyéről, fel a várba), és Ambrózy kabinetfőnök szövegezte meg. Ma már mindent tudunk, azt is, hogy Zelmának nem kellett volna erőltetni a csillag levételét.
Őszi csillaghullás
1944. október 15-e volt. Az oroszok már nagyon közel voltak. Már lezajlott a nagy debreceni tankcsata, és az amerikaiak Franciországon túl kergették a nácikat. A magyar vidék már rég judenrein volt, Eichmann csalódottan hazament, stábját is magával vitte, mivel nem hagyták őt a pesti zsidókat is deportálni. Olyan szép volt, hogy nem is lehetett igaz.
Nem is volt.
A Hendler mama, aki valahonnan jött – csillag nélkül – mesélte, hogy a környéken a zsidók róják az utcákat, boldogan, csillag nélkül, és egy rosszmájú kérdésre válaszolva azt mondta, hogy nem, nem ment ma a plébániára, pedig oda indult. Hát hülye vagyok én? - kérdezte egy színpadias mozdulat kíséretében. Hozzon róla papírt – kiabálta le az Ági papája, aki hirtelen meggyógyult halálos betegségéből, és kijött a gangra pizsamában. Felesége alig bírta betuszkolni.
Minket apa nem engedett ki az utcára. Pedig a kapu tárva-nyitva volt, és valaki – állítólag a Hacsek – levette cégünk reklámját, a hatágú csillagot. Zoli, Miki, Gabi, Laci ide hozzám - adta ki apa az ukázt, nem megyünk sehová. Ahogy állunk a földszinten ugrásra készen, földhöz rögzítve apa stentori hangjától, egyszer csak felnézek, és látom, hogy csillagok hullanak. Az egész ház kint állt a gangon, és vagdosta le a kabátokról, felöltőkről a sárga csillagot, amelyek hullottak le a földszintre.
A háromszoros kormányzói kinyilatkoztatás után a rádió megnémult és megsüketült. Semmi, még az ilyenkor szokásos katonadalok sem. Ilyenkor volt nagy szükség az öreg Goldmanra, aki bezárkózott szobájába és Londont próbálta fogni. Hacsek a Kemfnerné lányát fogta, és ment vele fel a harmadik emeletre, megünnepelni az eseményt. Ugye ma grátisz, Macus? – kérdezte, és a keze már arrafelé járt, ahol a Macus ülni szokott. Fenét grátisz, mondta Kempfer Maca közvetlenül, de repetázhatsz amennyit csak bírsz, kegyelmes kormányzó urunk tiszteletére.
Már öreg este volt, amikor Goldman kijött a laboratóriumból – úgy hívta kis albérleti szobáját, ahol az ágy alatt lapult egy világvevő Philips rádió – és közölte, hogy „úgy látszik az öreg megint elszúrta”.
Vörös János kerestetik...
Normális körülmények között apa alaposan lehordta volna az öreg Goldmant, kormányzósértésért, de hol voltak '44. október 15-én normális körülmények. Goldman tehát háborítatlanul folytatta, mondta hogy az angol rádió szerint Horthy fegyverszünetet kért, de a nácik tudtak minden mozdulatáról, és elrabolták a fiát, ifjabb Horthy Miklóst, és most azzal revolverezik az öreget. A németek Tigris tankokat vonultatnak fel Budapest utcáin és felfegyverzik a nyilas csőcseléket. Elsiettük a csillagok levágását – összegezte Goldman, akit apa megint csak levészmadarazott.
Azon az éjszakán puskaropogást hallottak azok, akik nem tudtak aludni. A budapesti rádió időnként közölte, hogy Vörös János vezérezredes azonnal jöjjön fel Pestre, és ezt néha azzal variálták, hogy Beregfy vezérezredes jöjjön fel. A kaput újra bezárták, Gerencsérné újra feltette a sárga csillagot, és nem volt rest felmenni a második emeletre, hogy megfenyegesse Zelmát, gondja lesz, hogy alaposan megizéljék. Zelma hálás tekintettel nézett rá.
Másnap, 16-án a délelőtti órákban, ágyúdörgés majd puskaropogás hallatszott a Népszínház utca felől. Az egyik gój szomszédunk olyan rendes volt, hogy hangosra nyitotta rádióját, amely most, a változatosság kedvéért, Szálasi Ferenc szózatát közvetítette, melyben „öncélú érdekcimboraság”-ról beszélt, amely a magyar életteret eddig uralta, de most majd jön ő. Mint miniszterelnök és Nemzetvezető (Führer) mutatkozott be, de később a miniszterelnökséget átengedte egy Szöllősi Jenő nevű makói patikusnak. Szálasi hangsúlyozta, hogy Horthy Miklós kormányzó úr nevezte őt ki. Ez igaz is volt.
Azon az éjszakán légó volt, és a pincében az eddig testvériesen egymás mellett ülő és traccsoló zsidók és gójok most elkülönültek, Gerencsérné utasítására. Amikor három nyilas pártszolgálatos berontott, gépfegyverüket és kézigránátokat lóbálva – a házfelügyelőnő jelentett nekik: ennyi és ennyi lakos, ennyi és ennyi rohadt zsidó. Azok félretolták a tüsténkedő némbert, és tudtunkra adták, hogy aranyat, ékszert ide. A magyar nép nevében lefoglaljuk, tette hozzá vezetőjük, egy sebhelyes arcú suhanc. Valaki valamit mondott hátul, talán a Berkovits Lóra, mire a „testvér”, hogy ha nem lesz kuss, „odavágom a gránátot”. Mindenki odaadta, ami náluk volt, és azok közölték, hogy reggel hétkor sorakozó: a zsidókat viszik a gajdeszbe.
Vusz zugt der órl? érdeklődött reb Sólem Sáchne, mire Hacsek, aki vallásos családból származott és tudott kissé jiddisül, azt felelte, hogy a brider mondja, hogy már lehet májrevet imádkozni. Alighogy a nyilasok elvonultak a zsákmánnyal, lefújták a légót, mintha kapcsolat lett volna a kettő között.
(Később apa a sötétben lebotorkált a pincébe és tapogatózva, egy elemlámpa fényénél, megtalálta karika és pecsét gyűrűjét, valamint aranyóráját, amiket két pad között rejtett el. „Ezeknek korábban kell felkelni” – mondta nekünk fent a lakásban, „ha Jichok Ben Dóveddal akarnak kifogni.”)
Berkovits Ernő „Sztalinnak integet”
Másnap kihajtottak bennünket a házból, és a környező csillagos házak lakóival együtt végighajtottak a városon. Eső szemerkélt, hideg lett, és a város szomorú volt. A nyilasok handabandáztak, fegyvereiket lóbálták, de egyelőre nem bántottak senkit. Ez alól csak szegény Berkovits Ernő bácsi volt kivételt. Neki, szegénynek, remegett a keze, és amikor feltett kézzel kellett menni, futólépésben, úgy tűnt mintha integetne valakinek. „Rohadt zsidó, Sztalinnak integetsz?!” – állapította meg az egyik nyilas, és puskatussal nagyot ütött Berkovits bácsi kézfejére, ami csuklóban eltörött. Reb Sólem Sáchne is kapott egyet, mert nem ment elég gyorsan. Oj vet dosz dir vááj tón mondta a suhancnak, aki a dédunokája lehetett volna. A Kemfner néni vejét, az Ági papáját, aki Szálasi nevének hallatára azonnal visszafeküdt az ágyba halálos betegnek – most tolókocsin húzták-tolták, de a hivatásos nem jött velünk: ő ott maradt a házban az egyik nyilassal. A debella sem jött, őt a detektív elbújtatta valahol, még 15-én délután érte jött.
Mentünk, mentünk, megállás nélkül, keresztül-kasul a városban. Hatalmas tömött sorokban, a 8. és 9. kerület minden zsidaját összeszedték. Késő délután, halálra válva és holtfáradtan, bevittek minket a Dohány templomba. Na, itt imádkozhattok, zsidók – mondta az egyik nyilas.
Sólem Sáchne nem akart bemenni a neológ templomba, azt mondta, hogy tilos, de sógora, a törött kezű Berkovits bácsi, meggyőzte őt, hogy ez itt most pikuách nefes. Különben is, mondta, az ortodox templomból a Kazinczy utcában, a németek istállót csináltak, az tele van lóval.
A zsinagógában 4000 zsidó volt, étlen-szomjan, három napig. Vizet lehetett az illemhelyen vételezni, hosszú sorbaállással, egy másik sor ott várta a sorát az ellenkezőjére. A kétéves kis Lacit apa leültette két téglára, és ott végezte dolgát, egy zokszó nélkül. Apánál volt, feneketlen zsebei egyikében, egy negyed kiló mazsola és ugyanennyi dióbél. Ebből adott nekünk naponta többször néhány szemet, és én megkérdeztem, ki lehet-e számítani, hogy mikorra fogunk éhenhalni. Nem megy az olyan könnyen – mondta apa.
A padok nagyon kemények voltak, de azért lehetett aludni. Anya éjjel próbált kimenni a vécére, mert „akkor kevesebben vannak”, de a tülekedésben alulmaradt. Erre apa, két mankójával hadonászva, bevitte a férfivécébe, agyonütéssel fenyegetve, aki zavarja.
Érdekes, hogy ez a három nap kiesett az emlékezetemből, nagyon kevés részlet maradt meg bennem. Mintha a természet védekezne a borzalmak ellen. Arra tisztán emlékszem, hogy a zsidók ott is veszekedtek – de lehet, hogy csak vitatkoztak, illetve rémhíreket terjesztettek. Itt „tudtuk meg” hogy Horthyt letartóztatták/megölték/deportálták a nyilasok. „Na persze, mondta a Max Préger – ha a kormányzó úr a helyén van, nem engedné, hogy ezt csinálják velünk”. Itt fogunk meghalni, mondta a Goldman, akit a rádiója elvesztése nagyon megrendített; ha legalább a Maca itt lenne – sóhajtozott Hacsek. Zelma a mamáját gondozta, és terveket szőtt, hogy fogja a Gerencsérnét kiherélni, ha megérjük… Azt nem lehet – jegyezte meg Hacsek, de Zelma nem zavartatta magát: jó, akkor a férjét. Az Óziás bácsi a hasát fájlalta, és apa elszavalta, gyér hallgatóság előtt, a „Szeptember végén”-t. Te Imre, mondta anya, neked az agyadra ment a Dohány templom, már október vége van.
A harmadik este aztán hirtelen nagy csend lett. Olyan csend, amit vágni lehetett, ahogy a rossz regényekben írják. A templomba bejött sietős léptekkel egy rendőrszázados, felment az emelvényre, amit a rabbik szószéknek hívnak, és közölte hogy a magyar kir. belügyminisztérium intézkedése alapján önöket most hazakísérik. Bár nagy sietve kiment, úgy ahogy jött, még hallhatta, hogy a zsidók százai-ezrei „Éljen Magyarország”, „Éljen Szálasi” kiáltásokkal kisérték lépteit.
A jelenetet, a szégyent, ami elfogott, életemben nem fogom elfelejteni. Abban a budapesti zsinagógában, amelyre sok évvel azelőtt bombát dobott Kovarcz Emil, (most a Szálasi banda egyik alvezére), zsidók éltetik a Nemzetvezetőt....
Hallottátok, hogy a rendőrtiszt önözött bennünket – mondta a Max Préger. Valóban rendőrök kísértek bennünket haza, utcánként. Otthon, vagyis az Erdélyi utcai lakásban nem hiányzott semmi. Már rég nem volt ott semmi látható értéktárgy, amit érdemes lett volna ellopni. „Őriztem, én ám maguknak a lakásokat” – mondta Gerencsérné, aki Zelmát újra nacssaszonyozta. Ez módfelett gyanús volt, de azért Zelma odaadott neki egy drága neszesszert megőrzésre, amit soha nem kapott vissza.
A gój szomszédok, akiket meglepett, hogy az elvitt zsidók visszajötték – ebből azt a következtetést vonták le, hogy a németek elvesztik a háborút. Mesélték nekünk, hogy a kormányzói proklamáció másnapján német tankok lőtték a Népszínház utca és Teleki tér sarkán álló házat (azt, amelyikben a Bein Esztiék laktak), ahonnan állítólag szökött zsidó munkaszolgálatosok lőttek rájuk. Benne volt az újságban is – mondták, amikor látták, hogy kételkedünk.
Az „újság” akkor az említett Virradatot jelentette, meg az Új Magyarságot és a nyilaskeresztes párt hivatalos lapját, a Pesti Újságot. Volt még a Magyarország című esti lap is, a régi Est lapok harmadikja, amit eddig nem tiltottak be. Ez is ugyanazt írta, mint a többi, ha egy kissé szordínósabban is. Itt volt azonban egy németnevű hírmagyarázó, bizonyos Ottó von Heydebreck, aki a sorok között meg-megírta, hogy a németek elvesztették a háborút, és itt most már semmiféle csodafegyver nem segít. A rugalmas és „tervszerű” visszavonulások, amelyek a frontvonalak rövidítésére, és az ellenség megzavarására (!) irányultak – reménnyel töltöttek el bennünket. Most már guggolva is kibírjuk, mondta az öreg Goldman, aki pedig vigasztalan volt, mivel templomjárása során rádiójának lába kelt.
Anya hátizsákja készen áll
Azért a Goldman fáradhatatlanul hozta-vitte a rémhíreket. Csámpás lábával felmászott a harmadik emeletre is, hogy elmondja: rövidesen deportálják a pesti zsidókat is. Az oroszok ekkor 50 kilométernyire voltak a magyar fővárostól. Most már nemcsak az amerikai Liberatorok bombáztak, főleg éjjel, hanem az orosz Raták is – nappal. A nap legnagyobb részében légó volt, ilyenkor lent vacogtunk a pincében, ismét együtt gójok és zsidók. Achtung, achtung mondta ilyenkor a Donausender amit rádió Budapest közvetített, és nyomon lehetett követni, hogyan közeledik a „légiveszély” Budapesthez pillanatok alatt: Győr, Mosonmagyaróvár és már hullott is a szőnyeg. Nem lehet mondani, hogy a magyar légelhárítás nem állott a helyzet magaslatán: éjjel szabad szemmel is lehetett látni, hogyan pásztázzák a magyar királyi reflektorok a magosságos eget, hogy megkeressék azokat a gaz terrorbombázókat, amelyek nem átallottak robbanó babákat és egyéb játékokat leszórni a derék magyar gyerekeknek. A plakátokon rendszerint négereknek, vagy görbe orrú zsidóknak ábrázolták az amerikai pilótákat, akik minden bizonnyal nevetőgörcsöt kaptak a reflektorok láttán.
(A következő hetekben a nyilas közigazgatás berendezkedett, mintha legalább ezer évre tervezné országlását a magyar élettérben. A nyilas kormány koalíció volt a különböző szélsőjobboldali frakciók között. A külügyminiszter egy deklasszált dzsentri volt, gróf Kemény Gábor, de ott volt Rajniss Ferenc, az uszító újságíró is. A sajtófőnök Fiala Ferenc volt, az Összetartás főszerkesztője és a belügyminiszter, Vajna Gábor. Ő adta ki a rendeletet a pesti gettó felállításáról. Ezt úgy állították be, mint a zsidókérdés megoldásának egy végleges fázisát.
Addig is, amíg a gettó felállt, rendelet szólt a 18-60 éves férfiak és 18-50 éves nők „munkába állitásáról”. Ez volt a „bécsi halálmenet” fedőneve. Ugyanis, vasúti kapacitás nem lévén, az embereket gyalog hajtották ki a bécsi úton Ausztriába. Az úton rengetegen meghaltak, volt, aki éhen, volt, aki végelgyengülésben és volt, akit a kísérő nyilasok lőttek agyon.
Apát ez a veszély nem fenyegette, mivel rokkant volt és munkaképtelen, de anya hátizsákja készen állott, arra az esetre, ha jönnek a ház zsidait összeszedni. A hátizsákot apa állította össze, a tőle megszokott szakszerűséggel. Volt benne váltó fehérneműtől, elemlámpáig és mazsolától C vitaminig, minden elképzelhető, ami jó és szükséges. Én elhatároztam, hogy anyát nem engedjük elvinni, és amit tehettünk az egy volt: naphosszat, az őcséimmel együtt, az ávinu málkénu-t mondtuk, részben sírva. Hogy ettől-e vagy sem – nem lehetett tudni, de a házat elkerülte a vész: míg november végén és december elején a környék minden csillagos házából elvitték azokat a férfiakat és nőket, akikre a rendelet vonatkozott – az Erdélyi utca hetet elkerülték.)
Szabadrablás a Klauzál téren
Időközben létrejött a gettó. Az erre a célra kijelölt terület felölelte a hetedik kerület zsidólakta részeit: Király utcától a Dohány utcáig, majd a Dob, Wesselényi stb. utcák és az odatartozó mellékutcák (lásd a csatolt térképet). Itt zsúfoltak össze körülbelül 80 ezer pesti zsidót.
Ez is úgy történt, hogy házanként szedték össze a zsidókat és gyalogmenetben kisérték be a gettóba. Ezúttal rendőri és nyilas kísérettel, atrocitások nélkül. Előbb a Klauzál téren pihenőt tartottak és ott felkoncolás terhe mellett elraboltak minden elmozdíthatót; ékszert, jegygyűrűt, zsebkést, elemlámpát, még esernyőt is. Nem kutattak, csak fenyegettek; elvben szabad volt mindent bevinni, amit csak az ember bírt cipelni. Mi a télre való tekintettel főleg ágyneműt vittünk, meg apa titkos dió-mogyoró-mazsola készletét, amit két tábla csokoládé egészített ki. Apa tekintélyt parancsoló külseje kivívta a kísérő rendőrök tiszteletét, és nem vették le a karikagyűrűjét, amit egyszer már elrejtett volt. A belső zsebében nagy összegű pengő volt – ami napról napra kevesebbet ért, valamint egy Wallenberg féle védlevél, amit sok pénzért vett, de nem akart használni.
Szemerkélt az eső, amikor befejezték a Klauzál téri szabadrablást és bekísértek a gettóba. Valami tervszerűség azért lehetett a dologban, mivel minket a Nagydiófa utca 32 házba kísértek, ami egy iker-ház volt, ott is a belső házba. Mi a földszinten kaptunk egy egyszobás lakást, ahonnan a gój bérlő sebesen iszkolt ki, mondván büszkén, hogy neki egy nagy és jól berendezett zsidó lakást ígértek a „testvérek”.
Velünk volt a Weill nagypapa és Hermin néni, majd később csatlakozott a Cili néni is a kis Gabival. Így tehát tízen voltunk egy szobában, ahol két rozoga ágy volt.
Ha most valaki azt kérdezi, hogy „na és milyen volt ott az élet”? – azt én megölöm, vagy a korszellemnek megfelelően felkoncolom. December 15-én mentünk be a gettóba, és kivárásra ment az egész. A kérdés az volt, mi lesz előbb: meghalunk, vagy az oroszok megérkeznek.(Folyt.KÖV).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése