VENDÉGOLDAL
"BURMAI ÚT" A MAZSIHISZ BOLSEVIK
JELLEGÜ 'KONSZENZUSÁNAK' MEGKERÜLÉSÉRE
EZ Schlésinger Nátán, alias Seres Attila(*) második cikke amely hat évvel ezelőtt iródott s melynek témája az útját vesztett asszimiláns monopólium leváltása vagy megkerülése.
A cikk, melynek eredeti cime "Tolongás a Burmai úton" volt, plurálisan járható kiutat mutat a zsákutcából. Tessék elolvasni, lehet hozzászólni, vitatkozni, KULTÚRÁLTAN
2005. augusztus 6. szombat, 15:49
“Lökdösődés a zsákutcában” című kis dolgozatomat azzal a gondolattal fejeztem be, bogy “Építsünk inkább Burmai utat, mely visszavezet a világ zsidóságának virágzó forgatagába.” Sokak érdeklődését felkeltette ez a megfogalmazás, megindultak a találgatások, ezért szükségesnek látom, hogy tisztázzak néhány fogalmat, eloszlassak néhány félreértést.
Először is a “Burmai utat” az 1948-as függetlenségi háborúban építették az izraeliek az ostromzár alatt tartott, éhező, szomjazó Jeruzsálembe vezető, sokáig bevehetetlen műút megkerülésére. A “Burma út” leginkább egy hepehupás, rázós ösvény, ma is látogatható, igaz, csak terepjáróval. Úgy tűnik, nekünk sincs más választásunk, hogy eljussunk a fiatalok számára is vonzó, tiszta, őszinte zsidó identitásokhoz.
Miért van lezárva a “műút”?
A magyar zsidóság körében a 19. században dominánssá vált a kongresszusi zsidóság (=neológia) bolsevik típusú “konszenzusos” mentalitása, az áhított asszimiláció beteljesítésére. A “bolsevik konszenzus” nem zsidó specialitás, az elve igen egyszerü: a külvilág felé az uralkodó elvrendszert homogén módon kell képviselni, minden, ettől eltérő nézet illegitim, káros, ezért bármilyen eszköz megengedett az eltiprására. A kommunizmusban, a fasizmusban, de még a cionizmusban, és más “izmusokban” is eléggé közismert ennek a mentalitásnak a működési módja, valamint az eredménye. Igy vált a neológ vallási irányzat a “neológizmus” eszközévé.
A trianoni katasztrófa után azonnal egyértelművé vált, hogy a 19. századi asszimiláció utópiának bizonyult, a zsidókat a magyar társadalom kiveti magából. Ennek ellenére a “hivatalos” zsidóság körömszakadtáig ragaszkodott a napról-napra ellehetetlenülő álomhoz. A Soá sokkja a megmaradtak többségét meggyőzte arról, hogy az álom végérvényesen szertefoszlott, és máshol kerestek maguknak emberhez méltóbb életkörülményeket. A “maradék maradéka” azonban ittmaradt, és tovább álmodta az asszimiláció rég szertefoszlott álmát.
A rendszerváltozás után – tetszik, nem tetszik -, ismét szembesülnünk kellett azzal, hogy a magyar társadalomban a “kiazsidó” zsidókérdése továbbra is elevenen élő valóság. Nézetem szerint ez önmagában még nem feltétlenül antiszemitizmus, inkább a magyar nemzeti azonosságtudat keresésének mellékterméke. A magyar nacionalizmus ugyanis "demokratikus": minden (többnyire szomszédos) néppel kapcsolatban keresi a különbözés jegyeit. Más kérdés, hogy ez bennünket, zsidókat másoknál egy kicsit jobban idegesít, több évszázados együttélésünk tragikus tapasztalatainak fényében talán nem teljesen alaptalanul.
A “hivatalos zsidóság” ebben az – okkal-ok nélkül – fenyegetett légkörben úgy érzi, még nagyobb szükség van a bolsevik konszenzusra, “a Mazsihisz vallási jellegének erősítésére”. A “műút” bejáratánál ma is ugyanaz az évszázados, ütött-kopott felirat virít, mintha mi sem történt volna: “Ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ti, csak más a vallásunk.” Erre az útra csak annak van behajtási engedélye, aki elfogadja, hogy nincs szükség semmi másra, mint egy olyan vallásra, amely ránézésre olyan, mint az “igazi”, de semmiféle kötelezettséggel, kényelmetlenséggel nem jár. Cicaházra, ahova a zsidózás elől bőrcipőben is bármikor be lehet szaladni, de amúgy békén hagy bennünket a téliszaláminkkal. A neológizmus a Mazsihisz intézményrendszerén keresztül garantálja, hogy minden anyagi és politikai erőforrás ide koncentrálódjon, az állam semmilyen más alternatíváról ne is merjen tudomást venni. A neológizmus szerint ugyanis minden más alternatíva a zsidóság megosztására irányuló törekvés, mely az antiszemitizmus malmára hajtja a vizet.
Itt érdemes megállnunk egy szóra. Ez a hazug látszatkonszenzus ugyanis súlyos paradoxont hordoz magában: a nacionalizmusnak, és ezen belül az antiszemitizmusnak éppen azt az alapvetését igazolja (látszólag), hogy a zsidók mind “olyanok”. Az tulajdonképpen mindegy, hogy milyenek is, a lényeg, hogy egységesen valamilyenek, és ez a “valamilyenség” más… Könnyen belátható, hogy ez, az antiszemitizmussal kapcsolatos káros mellékhatásokon túlmenően nem is fedi a valóságot. Ugyanis mióta világ a világ, a zsidóság léte mindig is a pluralizmuson alapult, a vita, a kétely, a sokszínűség a judaizmus lényegéből fakad, a zsidó nép fennmaradásának záloga. Az a vallási irányzat, amely ezt a sokszínüséget eltagadja, sőt elfojtja, a judaizmus sokezer éves hagyományával száll szembe.
A “műút” tehát zárva van a világ zsidósága felé.
Milyen legyen a Burmai út?
A lezárt utat meg kell kerülnünk. Nyitott, széles utat kell építenünk, ahova mindenki beléphet, aki nem mondott le arról, hogy a magyar zsidóságnak van jövője, aki hisz a fiatalság jobbító erejében, a judaizmus, mint civilizációs érték megőrzésének fontosságában. Sokan toporgunk ennek a még sosemvolt útnak a bejáratánál. Sokféle vallási, kulturális, sőt nacionalista irányzat keresi a lehetőséget, hogy mondandóját artikulálni tudja a neológizmus által kirekesztett, leszedált zsidók felé.
Először is tudomást kell vennünk egymásról. A Mazsihisz Heisler András által elkezdett reformjai egyértelműen ebbe az irányba mutattak. Konzultációt kezdeményezett ifjúsággal, a forráshiánnyal küzdő, kiéheztetett, erőtlen, megosztott civil szervezetekkel. Kezdeményezése lassacskán kezdte megmozdítani a zsidó fiatalok rendkívül szűk, de annál lelkesebb, aktív rétegét, kezdtek egymással is szóba állni. Nem csoda, hogy sokan megsiratták a bukását.
Pedig a bukás elkerülhetetlen volt. Tévedésnek tartom, hogy a Zoltai Gusztáv nevével fémjelzett szervezeti struktúra reformját helyezte a tűzvonalba. A “hűbérúr” ugyanis rendkívül pragmatikus technokrata, aki pontosan tudja, hogyan lehet kordában tartani egy ilyen széthúzó, fegyelmezetlen társaságot, amilyen a jelenlegi “hivatalos zsidóság”. Hozott anyagból dolgozik, nélküle a Mazsihisz alighanem már réges-régen a jobb sorsra érdemes Mazsike szomorú sorsára jutott volna. Zoltai elévülhetetlen érdeme, hogy a szellemi pangás másfél évtizedében is biztosította a fennmaradásunkhoz nélkülözhetetlen szociális és oktatási intézményrendszer működési feltételeit: iskoláink, egyetemünk minden gyengeségükkel együtt is fontos inkubátorai a holnap öntudatos zsidóságának. Az “örökös igazgató” elkötelezett ember, vegyük észre, hogy “trónja” mögött a magyar trikolór mellett ott áll az izraeli lobogó is}, az asszimiláns zsidók legnagyobb bosszúságára. Ismerve a posztjára áhítozó maroknyi mohó, fiatal karrieristát, meggyőződésem, hogy Zoltai idő előtti eltávolítása olyan hatalmi vákuumot hozna létre, mely az egész struktúra idő előtti széthullásához vezetne.
Persze vannak, akik szerint éppen erre lenne szükség. Talán igen, talán nem, ne játsszuk le előre a játszma összes lehetséges kimenetelét. Egyelőre az a legfontosabb, hogy az éppenhogy megindult zsidó-zsidó párbeszéd kiteljesedjen, és valamiféle alternatív szervezeti formát öltsön. Ez lehet a magja egy jövőbeli állandó kerekasztalnak, melynél minden legitim zsidó vallási és világi irányzat helyet kapna, amely levehetné a Mazsihisz válláról a politikai szerepvállalás súlyát. Ez az egyetlen módja annak, hogy a neológizmus egyeduralkodó ideológiájának helyére az élő judaizmus ezer színe lépjen, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy “megszólítsuk” azokat a “leszakadt zsidókat”, akiknek eddig nem is volt igazán mondanivalónk.
(*) A cikk irója ujságiró, a Sófár portál alapitó föszerkesztője.
Először is a “Burmai utat” az 1948-as függetlenségi háborúban építették az izraeliek az ostromzár alatt tartott, éhező, szomjazó Jeruzsálembe vezető, sokáig bevehetetlen műút megkerülésére. A “Burma út” leginkább egy hepehupás, rázós ösvény, ma is látogatható, igaz, csak terepjáróval. Úgy tűnik, nekünk sincs más választásunk, hogy eljussunk a fiatalok számára is vonzó, tiszta, őszinte zsidó identitásokhoz.
Miért van lezárva a “műút”?
A magyar zsidóság körében a 19. században dominánssá vált a kongresszusi zsidóság (=neológia) bolsevik típusú “konszenzusos” mentalitása, az áhított asszimiláció beteljesítésére. A “bolsevik konszenzus” nem zsidó specialitás, az elve igen egyszerü: a külvilág felé az uralkodó elvrendszert homogén módon kell képviselni, minden, ettől eltérő nézet illegitim, káros, ezért bármilyen eszköz megengedett az eltiprására. A kommunizmusban, a fasizmusban, de még a cionizmusban, és más “izmusokban” is eléggé közismert ennek a mentalitásnak a működési módja, valamint az eredménye. Igy vált a neológ vallási irányzat a “neológizmus” eszközévé.
A trianoni katasztrófa után azonnal egyértelművé vált, hogy a 19. századi asszimiláció utópiának bizonyult, a zsidókat a magyar társadalom kiveti magából. Ennek ellenére a “hivatalos” zsidóság körömszakadtáig ragaszkodott a napról-napra ellehetetlenülő álomhoz. A Soá sokkja a megmaradtak többségét meggyőzte arról, hogy az álom végérvényesen szertefoszlott, és máshol kerestek maguknak emberhez méltóbb életkörülményeket. A “maradék maradéka” azonban ittmaradt, és tovább álmodta az asszimiláció rég szertefoszlott álmát.
A rendszerváltozás után – tetszik, nem tetszik -, ismét szembesülnünk kellett azzal, hogy a magyar társadalomban a “kiazsidó” zsidókérdése továbbra is elevenen élő valóság. Nézetem szerint ez önmagában még nem feltétlenül antiszemitizmus, inkább a magyar nemzeti azonosságtudat keresésének mellékterméke. A magyar nacionalizmus ugyanis "demokratikus": minden (többnyire szomszédos) néppel kapcsolatban keresi a különbözés jegyeit. Más kérdés, hogy ez bennünket, zsidókat másoknál egy kicsit jobban idegesít, több évszázados együttélésünk tragikus tapasztalatainak fényében talán nem teljesen alaptalanul.
A “hivatalos zsidóság” ebben az – okkal-ok nélkül – fenyegetett légkörben úgy érzi, még nagyobb szükség van a bolsevik konszenzusra, “a Mazsihisz vallási jellegének erősítésére”. A “műút” bejáratánál ma is ugyanaz az évszázados, ütött-kopott felirat virít, mintha mi sem történt volna: “Ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ti, csak más a vallásunk.” Erre az útra csak annak van behajtási engedélye, aki elfogadja, hogy nincs szükség semmi másra, mint egy olyan vallásra, amely ránézésre olyan, mint az “igazi”, de semmiféle kötelezettséggel, kényelmetlenséggel nem jár. Cicaházra, ahova a zsidózás elől bőrcipőben is bármikor be lehet szaladni, de amúgy békén hagy bennünket a téliszaláminkkal. A neológizmus a Mazsihisz intézményrendszerén keresztül garantálja, hogy minden anyagi és politikai erőforrás ide koncentrálódjon, az állam semmilyen más alternatíváról ne is merjen tudomást venni. A neológizmus szerint ugyanis minden más alternatíva a zsidóság megosztására irányuló törekvés, mely az antiszemitizmus malmára hajtja a vizet.
Itt érdemes megállnunk egy szóra. Ez a hazug látszatkonszenzus ugyanis súlyos paradoxont hordoz magában: a nacionalizmusnak, és ezen belül az antiszemitizmusnak éppen azt az alapvetését igazolja (látszólag), hogy a zsidók mind “olyanok”. Az tulajdonképpen mindegy, hogy milyenek is, a lényeg, hogy egységesen valamilyenek, és ez a “valamilyenség” más… Könnyen belátható, hogy ez, az antiszemitizmussal kapcsolatos káros mellékhatásokon túlmenően nem is fedi a valóságot. Ugyanis mióta világ a világ, a zsidóság léte mindig is a pluralizmuson alapult, a vita, a kétely, a sokszínűség a judaizmus lényegéből fakad, a zsidó nép fennmaradásának záloga. Az a vallási irányzat, amely ezt a sokszínüséget eltagadja, sőt elfojtja, a judaizmus sokezer éves hagyományával száll szembe.
A “műút” tehát zárva van a világ zsidósága felé.
Milyen legyen a Burmai út?
A lezárt utat meg kell kerülnünk. Nyitott, széles utat kell építenünk, ahova mindenki beléphet, aki nem mondott le arról, hogy a magyar zsidóságnak van jövője, aki hisz a fiatalság jobbító erejében, a judaizmus, mint civilizációs érték megőrzésének fontosságában. Sokan toporgunk ennek a még sosemvolt útnak a bejáratánál. Sokféle vallási, kulturális, sőt nacionalista irányzat keresi a lehetőséget, hogy mondandóját artikulálni tudja a neológizmus által kirekesztett, leszedált zsidók felé.
Először is tudomást kell vennünk egymásról. A Mazsihisz Heisler András által elkezdett reformjai egyértelműen ebbe az irányba mutattak. Konzultációt kezdeményezett ifjúsággal, a forráshiánnyal küzdő, kiéheztetett, erőtlen, megosztott civil szervezetekkel. Kezdeményezése lassacskán kezdte megmozdítani a zsidó fiatalok rendkívül szűk, de annál lelkesebb, aktív rétegét, kezdtek egymással is szóba állni. Nem csoda, hogy sokan megsiratták a bukását.
Pedig a bukás elkerülhetetlen volt. Tévedésnek tartom, hogy a Zoltai Gusztáv nevével fémjelzett szervezeti struktúra reformját helyezte a tűzvonalba. A “hűbérúr” ugyanis rendkívül pragmatikus technokrata, aki pontosan tudja, hogyan lehet kordában tartani egy ilyen széthúzó, fegyelmezetlen társaságot, amilyen a jelenlegi “hivatalos zsidóság”. Hozott anyagból dolgozik, nélküle a Mazsihisz alighanem már réges-régen a jobb sorsra érdemes Mazsike szomorú sorsára jutott volna. Zoltai elévülhetetlen érdeme, hogy a szellemi pangás másfél évtizedében is biztosította a fennmaradásunkhoz nélkülözhetetlen szociális és oktatási intézményrendszer működési feltételeit: iskoláink, egyetemünk minden gyengeségükkel együtt is fontos inkubátorai a holnap öntudatos zsidóságának. Az “örökös igazgató” elkötelezett ember, vegyük észre, hogy “trónja” mögött a magyar trikolór mellett ott áll az izraeli lobogó is}, az asszimiláns zsidók legnagyobb bosszúságára. Ismerve a posztjára áhítozó maroknyi mohó, fiatal karrieristát, meggyőződésem, hogy Zoltai idő előtti eltávolítása olyan hatalmi vákuumot hozna létre, mely az egész struktúra idő előtti széthullásához vezetne.
Persze vannak, akik szerint éppen erre lenne szükség. Talán igen, talán nem, ne játsszuk le előre a játszma összes lehetséges kimenetelét. Egyelőre az a legfontosabb, hogy az éppenhogy megindult zsidó-zsidó párbeszéd kiteljesedjen, és valamiféle alternatív szervezeti formát öltsön. Ez lehet a magja egy jövőbeli állandó kerekasztalnak, melynél minden legitim zsidó vallási és világi irányzat helyet kapna, amely levehetné a Mazsihisz válláról a politikai szerepvállalás súlyát. Ez az egyetlen módja annak, hogy a neológizmus egyeduralkodó ideológiájának helyére az élő judaizmus ezer színe lépjen, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy “megszólítsuk” azokat a “leszakadt zsidókat”, akiknek eddig nem is volt igazán mondanivalónk.
(*) A cikk irója ujságiró, a Sófár portál alapitó föszerkesztője.
*
A RÉSZLETEKEN LEHET VITATKOZNI. Nem biztos hogy, ma, hat év elteltével, szerző ugyanazt irná Z. eltávolitásával kapcsolatban amit itt ir. A lényeg nem a részletek, hanem az őszinte nyilt beszéd, amely a hivatalos zsidó lapban, éppen a "bolsevik konszenzus" miatt lehetetlen.
A SZERK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése