A Zsengék -
ÉS A REBBE Egyiptomban
A zsengék bemutatása szakaszunk egyik központi micvája. Ezzel kezdődik a szakasz.
A zsengék bemutatása a Szentélyben – feltételezi a Szentély létét. Ebből következik, hogy mióta a Szentélyt Titus rombadöntötte, és a zsidó népet száműzték országából, ez a micva szünetel. A zsengék bemutatásának gondolata azonban, tovább él. Bölcseink akként mentették végül át ezt a micvát, hogy kijelentették, „aki ajándékot visz egy Talmud-tudósnak vagy egy cádiknak, az olyan, mintha zsengéket mutatott volna be a Szentélyben” (Ktubot, 105).
A szentéletű lublini rebbe, reb Cáddok, a kohanita, nagyon ügyelt arra, hogy soha, senkitől egy fillért ne fogadjon el. Ennélfogva híveitől még a szokásos pidjont (pénzadomány) – amit a haszidok a kvitlihez (kérő cédula) szoktak csatolni – sem fogadta el. Kizárólag, az elsőszülöttek kiváltásakor, a kohanitáknak adandó öt ezüst volt, amit pénzként elfogadott.
A kohanita jussa az – szokta volt mondani – amit a Tóra ad neki.
Szűkös megélhetését a felesége használt-ruha üzlete biztosította. Annak halála után hívei vállalták volna eltartását, de visszautasította. Mindössze azt fogadta el, hogy egyik haszid híve vigye tovább az üzletet, amiből aztán csak a legszerényebb megélhetésre valót fogadta el. Ez szinte egyenlő volt a semmivel, vízbe főtt gríz, tea, egy zsemle.
Az egyik haszid meg akarta reb Cáddokot ajándékozni egy üveg olíva olajjal és egy drága etrog-dobozzal. Mivel tudta, hogy semmi szín alatt nem fogadná el, kitalálta, azt fogja mondani, hogy „zsengék” gyanánt adja, miként az a Talmudban meg vagyon írva „...aki ajándékot visz a Talmud-tudósnak...”
Mivel a rebbe mindent, ami a Talmudban le van írva, mélységesen tisztelt, így azonnal elfogadta az ajándékot.
A következő szombaton azonban, amikor „tist” tartott, kétségbe vonta, hogy ő Talmud-tudós lenne, ráadásul elmondta magát mindennek. Hívei szemrehányást tettek neki ezért, de ő csak hajtogatta a magáét, hogy nem szabad hazudni és ha ő azért kapta az ajándékot, mert ő Talmud-tudós, kötelessége megmondani az igazat...
* * *
Amikor Joszéf-Jichák Schneurson, a hatodik lubavitsi rebbe, 1929-ben Erec Jiszráélba látogatott, vonata áthaladt az egyiptomi Alexandrián. A vonat az állomáson vesztegelt, mikor felpattant kupéjának ajtaja s egy egyiptominak kinéző ember rontott be, kezében egy kosár válogatottan szép, egzotikus gyümölccsel. Az ember annyira izgatott volt, hogy sírt és nevetett egyszerre. Magához térvén egy kissé ebből az állapotából, megszólalt:
– Kis gyerek voltam, s egy alkalommal nagyapám, aki Oroszországban élt, elvitt engem Reb Smuélhez (Máhárás, Joszéf-Jichák Schneurson nagyapja) azzal, hogy engem megáldjon. Ezen alkalommal nagyapám egy kosár finom gyümölcsöt is vitt ajándékba, s azzal adta át, hogy azt, mint „zsengéket” hozta neki. Ön, tisztelt rabbi – folytatta az ember a történetet – szintén kis gyerek volt még, s szintén ott volt a szobában.
A rebbe pedig azt mondta a nagyapámnak: adja Isten, hogy az Ön unokája – s ezzel rám mutatott – hozzon majd zsengéket az én unokámnak.
– Sok-sok év telt el azóta. Üzleti ügyekben elkerültem Egyiptomba, s itt le is telepedtem. Egyszerre csak meghallottam, hogy ön éppen átutazóban van városunkon és eszembe jutott az áldás. Íme, elérkezett az idő – mondtam magamban. Gyorsan megtöltöttem ezt a kosarat gyümölccsel és idehoztam. Hála Isten, hogy rabbi Smuél áldása beteljesedett...
* * *
„Megver téged az Örökkévaló, tébollyal...” (5 Mózes, 28,28).
Egyszer egy belzi haszid egy távoli orosz városkába került. Ott megismerkedett a helybéli földesúrral, akinek megtetszett az ügyes és becsületes zsidó, és bérbe adott neki egy darab földet, valamint a hozzátartozó kocsmát, amiből a zsidó szépen meg is tudott élni.
A földesúr fia egyszer csak megbolondult. Bajára nem találtak orvosságot, pedig híres professzorokat, de még kuruzslókat is elhívtak hozzá.
Ekkor a zsidó bérlő azt mondta a földesúrnak:
– Ha meg nem sértem... Szülővárosomban, Belzben, él egy szentéletű zsidó ember, ahogy mi mondjuk, egy nagy cádik, aki imájával meg tudja gyógyítani az őrülteket. A magam szemével láttam. Azt tanácsolom, vigye el hozzá a fiát, biztosan segít rajta.
A haszid közben arra gondolt, ha a földesúr elutazik, biztosan magával viszi őt is, s akkor legalább viszontláthatja rokonait és barátait. A földesúr örömmel elfogadta a javaslatot és elutaztak Belzbe.
Megérkezvén, a haszid mindjárt a cádikhoz, reb Sálom Rokeách-hoz sietett. Isten nevének megszentelése lesz – kezdte mondókáját a haszid – ha ez az ember megláthatja a csodát, amit a rebbe tesz. Ezért kéri a rebbét, hogy gyógyítsa meg a földesúr fiát, aki – ne itt legyen mondva – megbolondult.
A rebbe kemény szavakkal utasította el a kérést.
– Elég nekem az, hogy az égieket állandóan zaklatom a szegény, nincstelen zsidók ügyes-bajos dolgaival. Ne is merészeld elhozni nekem azt az idegent!
A haszid kénytelen volt a rebbe válaszát elmondani a földesúrnak, aki igencsak megdühödött.
– Mivel a rabbi segíthetne rajtam, de mégsem teszi – mondta a megsértődött földesúr – hát én is ennek megfelelően fogok cselekedni. A fennhatóságom alatt háromszáz zsidó család él békében, nyugalomban. Most mindannyiukat el fogom űzni lakóhelyükről, mivel nem az én hitemen vannak. Te vagy az első, már ne is gyere velem vissza, vidd a családodat és tűnj el. Ha hazaérek és még ott lesznek, azonnal kihajítom őket...
A haszid visszasietett a rebbéhez és sírva panaszolta el, mi történt.
A rebbe elgondolkozott, majd megszólalt:
– Mivel itt nem egy, hanem sok zsidóról van szó, tedd, fiam, a következőt, és minden rendben lesz. Mondd meg a földesuradnak, hogy a fia meg fog gyógyulni. Induljon haza, és innentől a hetedik faluban álljon meg, forduljon az ottani pópához, s az meggyógyítja a fiút, úgy, hogy nyoma sem marad a betegségének.
A haszid nagy örömmel újságolta a földesúrnak a jó hírt. Az időközben tudakozódott erről-arról, és mindenkitől csak azt hallotta, hogy amit a cádik mond, arra mérget lehet venni. Így aztán ő is örömmel fogadta a cádik üzenetét.
A hetedik faluban valóban meg is találták a pópát. Ez nagy antiszemita hírében állott, a helybeli zsidókat állandóan zaklatta mindenféle hamis vádakkal. Amikor elmondták jövetelük okát, hogy őket a belzi cádik küldte – irtózatos haragra gerjedt. Átkozta a zsidókat, a rabbijukat, a Tórájukat, szitkozódásai még az égiekre is kiterjedtek, s már istenkáromlásba csapott át. A végén már egy teljesen megszállott ember benyomását keltette, s úgy látszott, teljesen megbolondult.
S valóban, a pópa megbolondult. A földesúr csak bámult, miközben azon kesergett, hogy bolondokkal van körülvéve.
Amint elhagyták a pópa házát, egyszerre csak bekövetkezett a csoda. A földesúr fia normálisan kezdett el beszélni, kérdezősködött, hol vannak, mit keresnek ott, s egyáltalán, mi történt vele, mert nem emlékezett semmire.
Egyszóval, betegsége átszállt a pópába.
A földesúr végtelenül boldog volt.
– Moske – szólt a haszidhoz – nem szoktam hálátlan lenni. A belzi cádik akkora szolgálatot tett nekem, hogy nem tehetem meg, hogy meg ne háláljam ezt neki. Menjünk vissza Belzbe, látogassuk meg az Isten Emberét (a Bibliában a prófétát nevezik így, és annakidején a vallásos nem-zsidók ismerték ezt a kifejezést) és köszönjük meg, amit értem tett.
Így hát vissza is tértek, a földesúr köszönetet mondott fia felgyógyulásáért és felajánlott egy nagyobb összeget. A rebbe azonban hallani sem akart arról, hogy azt elfogadja.
Ismét a haszid sietett a földesúr segítségére.
– Azt tanácsolom – mondta – menjünk el a Tanházba, ahol egy csomó megélhetés nélküli „bátlen” zsidó van, akik semmi mást nem csinálnak egész életükben, csak a Tórát tanulmányozzák. Próbáljunk meg ezeken segíteni, ez biztosan nagy örömöt okoz majd a cádiknak.
Így is tettek. Elmentek a Tanházba, s mindazon zsidóknak, akik állandó jelleggel tanultak ott, a földesúr bevásárolt minden szükséges holmit, cipőt, ruhát miegyebet.
Ettől fogva, ez a földbirtokos, még a korábbinál is szivélyesebben viselkedett a zsidókkal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése