BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK

                                       

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(20)*

 

        A 12 "KISPRÓFÉTA"

                               

                        Bevezetés

 

Általánosan elfogadott vélemény, hogy a tizenkét  úgynevezett „kispróféta” azért szerkesztetett egy könyvbe a Szent Szinódus (Hákneszet Hágdolá) által, mivel fennállt a veszélye annak, hogy a kis terjedelmű írások elkallódnak. A tizenkét próféta egybekötött könyveiben lévő versek száma mindössze ezerötven (vö. Ezékiéllel, aki a három „nagy” között a legkisebb, 1 273 verssel). Ennek a véleménynek már a Talmud is hangot ad (Bava Batra 14,b ). Ez semmi esetre sem minősítés az itt jelenlevő tizenkét próféta szellemi nagyságát illetően. Mózes mesterünk volt a legnagyobb próféta, "a próféták ura", akihez fogható nem volt és nem lesz. A többiek megméretése nem  tartozik ránk.

 

Már elmondtuk az előbbiekben, hogy a zsidó hagyomány negyvennyolc prófétát tart számon. Ezek közül csupán tizenöt szerepel önálló könyvvel, amelyek az illető nevét viselik. A kispróféták: Hoséá, Jóél, Ámosz, Ovádjá, Jóna, Micha, Nachum, Chavakuk, Cfánjá, Chágáj, Zechárjá és Máláchi, valamint a három nagy – akik önálló (és nem egybeírt vagy egybekötött) könyvekkel vannak jelen: Jesájáhu, Jirmijáhu és Jechezkiél (avagy „magyarul”: Ézsaiás, Jeremiás és Ezékiél). A három nagyot – lásd könyvünk második kötetében.

 

A tizenkét próféta hagyományos sorrendje nem jelent egyértelmű kronológiát. Volt több próféta, akik egy időben működtek; volt, aki Júdeában és volt, aki Izrael, vagyis a Tiz Törzs  országában (Szamária). Biztos azonban, hogy például Élijáhu és Elisa időben megelőzték Jesáját vagy Jeremiást. Paradoxon, hogy Elisa, akinek történetei és próféciái könyvünk egyik legterjedelmesebb fejezetét adják – nem szerepel önálló könyvvel, hanem beolvad a Királyok második könyvének elbeszélései közé.

 

A negyvennyolc próféta közül többnek csupán a neve szerepel a Bibliában. Rási, aki megpróbálja felsorolni őket, az utolsó kettőnél azt mondja, nem tudja, kik voltak. Egyes próféták csupán néhány mondatot hallattak, amit próféciának lehet nevezni, és ezeket az utolsó fejezetben a "Ritkán emlitett próféták" cimszó alatt találja az olvasó.

 

 Általános az a vélekedés, hogy csak azokat a próféciákat jegyezték fel és őrizték meg, amelyeknek olyan mondanivalója volt, amely a következő nemzedékeknek is tanulsággal szolgáltak, vagy üzenetet közvetítettek. Helyi jellegű és időhöz kötött próféciákat nem jegyeztek fel.

 

Különleges érdeklődésre tarthat számot a próféták viszonya a királyokkal és a mindenkori uralkodó osztállyal. Majdnem minden prófétának több királlyal volt dolga, ami arra utal, hogy a prófécia általában szilárdabb alapokon állt, mint a váltakozó politikai rezsimek. Prófétákat nem döntöttek meg, és nem végeztek ki (az egy kivétel Jesája volt, akit a Midrás szerint Menasse, a bálványimádó király végeztetett ki), és a prófétákat nem vádolták korrupcióval, mint később a helyüket átvevő főpapokat. Voltak álpróféták, és voltak olyanok – kevesen –, akik kiszolgálták a királyt, és azt mondták, amit az hallani akart, de a nép felismerte őket és kihányta magából az opportunistákat.

 

Könyvünk ezen részében a tizenkét „kisprófétát” mutatjuk be; életrajzukat, már amennyire az ismert – a Biblia és a Midrások prizmáján keresztül; valamint próféciájuk szellemi és politikai irányvonalát. Utánuk jönnek azok, akiket a Biblia csak itt-ott említ. A zsidó Biblia nem tartja számon Dánielt a próféták között.

                                

                       ------------------------------------------------------------

HOSÉÁ BEN BEÉRI

 

Az első a tizenkét kispróféta könyvében. Csak apja neve ismert, születési helye, éve, illetve korszaka nem. Erre csak abból lehet következtetni, kik voltak a királyok, akiknek uralkodása alatt működött és prófétált.

 

„Ez volt az Örökkévaló szava Hoséához, Beéri fiához, Uzijá, Jotám, Ácház és Jöchizkija, Júdea királyainak, és Jerovám ben Jóás, Izrael királyának idejében.” (Hoséá 1,1)

 

Ennyi mindössze a „hivatalos” információ. Bölcseink azonban a Talmudban és a Midrásokban ennél sokkal többet tudnak. Feltevésük szerint Reuvén törzséből származott, és apja is próféta volt azon elv alapján, hogy „ha egy prófétánál az Írás apja nevét is említi, ez biztos jele annak, hogy mindketten próféták voltak” (Vájikrá rábbá 6,6). A Tíz Törzs országában (Szamária) élt, főleg nekik prófétált és őket ostorozta az akkoriban uralkodó zavaros viszonyok miatt; Jeruzsálem nevét nem is említette.

 

Könyve tizennégy fejezetből áll, így egyike a legterjedelmesebb kisprófétai szövegeknek. Ez érthető, ha azt tekintjük, hogy működése az említett négy király uralkodásának idejét felölelte. Ha ezt összeadjuk (Uzijá 52, Jotám 16, Ácház szintén 16 és Jöchizkija 29 évig uralkodott) összesen több mint száz évet kapunk. Ez persze túlzás, hiszen a négy király, apák és fiaik, adott esetben elődjük életében is uralkodtak (pl. Jotám tizenhat uralkodói éve benne foglaltatik apja uralmának éveiben), és így a korszak nagy része egybefolyik. Rási azt mondja, hogy Hoséá igen hosszú életű volt, és „négy királyt temetett el”, míg Ibn Ezra negyven esztendőre teszi működése időtartamát.

 

Hoséá próféciája főképpen Jeroveám ben Jóás uralkodásának negyven esztendejére reflektál, az Izrael királyságában uralkodó viszonyokat ostorozza; főleg azt a szellemi renyheséget, ami az első látványos sikerek után (a király három ízben legyőzte Arámot, Elisa áldása szerint – lásd Elisa címszavában) eluralkodott a gazdasági és politikai sikerektől megrészegedett országban. Jeroveámról az Írás elmondja, hogy viselkedése rossz volt az Örökkévaló szemében (2Kir 14,24), mivel nem távolodott el névrokona és elődje, az első Jeroveám vétkétől, aki a két aranyborjúval, amiket felállított az országban, „vétekre csábította Izraelt”.

 A Baal-kultuszt ugyan Jéhu hivatalosan megszüntette, de az, hogy az őrség ott állt a határon, hogy ne engedje a népet felzarándokolni Jeruzsálembe – amely a rivális és „ellenséges” Júdea fővárosa volt –, eltávolította a népet a Szentélytől, mely a zsidó szellemi élet fókusza volt. Ennek logikus következménye volt a feslettség, a pogány tivornyákkal egybekötött nemi erkölcstelenség, amit Hoséá könyvében szenvedélyes hangon és fennkölt stílusban ostoroz.

 

Ezzel együtt Hoséá lojális a királyhoz, aki Elisa áldását bírta, és nem feszíti túl a húrt, mint kollégája és kortársa, Ámosz, akit kiutasítottak Izraelből lánglelkű próféciái miatt, melyekben a hivatalos Bét-Él-i (aranyborjú-hívő) pogány papság lázadást szimatolt (lásd Ámosz címszavában).

 

Míg az Írás itt a négy királyt mondja útjelzőnek, Hoséá próféciáinak behatárolására, addig Bölcseink véleménye, hogy „négy próféta prófétált ugyanabban az időben (korszakban): Hoséá, Jesája, Ámosz és Micha” (Pszáchim, 87a). Rabbi Jochanán szerint (uo.) Hoséá volt a legnagyobb a négy között, és ő volt az első a sorban.

Egyesek szerint Hoséá prófétálása a nyolcadik században volt (az általános időszámítás előtt), mások  azt száz-százötven évvel későbbre teszik; szerintünk a dolog nem lényeges. Ha arra gondolunk, hogy a tizenkét próféta szövegét ma Izraelben nagyjából minden iskolás gyerek érti, akkor büszkeséggel tekinthetünk vissza az azóta eltelt közel háromezer esztendőre.

 

EGY JELKÉPES HÁZASSÁG TÖRTÉNETE

 

Az eddig tárgyalt négy próféta közül Élijáhunak és Elisának nem volt családja, nem tudunk gyermekeikről. Sámuelnek és mesterének, Élinek voltak fiaik, de nem volt bennük sok köszönet. Mózes mesterünk fiai sem örökölték sem apjuk szellemi rangját, sem vezetői („királyi”) stallumát. Lehet, hogy ez általános jelenség: nagy emberek kis, tehetségtelen, vagy érdemtelen gyermekei.

 

Hoséának volt felesége, voltak gyermekei. Lássuk, mit tudunk róluk:

 

„Kezdetben, amikor az Örökkévaló beszélt Hoséához, ezt mondta neki: Menj, végy feleségül egy parázna nőt, és legyenek neked gyermekeid a paráznától, mivel parázna módon elhagyta az ország az Örökkévalót!

 

 "(A próféta) ment és elvette Gómert, Divlájim lányát. Az asszony teherbe esett és fiút szült neki. Ekkor azt mondta neki az Örökkévaló: Nevezd el Jizreélnek, mert rövidesen megtorlom Jizreél vérét (vagyis a Jizreélben kiontott vért) Jéhu házán, és megszüntetem Izrael házának királyságát. Azon a napon összetöröm Izrael íját Jizreél völgyében!

 

"És (Gómer) ismét teherbe esett, és leányt szült, ezt mondta az Örökkévaló: Nevezd el ’Nincs irgalom’-nak, mert ezentúl nem irgalmazok Izrael házának, nem bocsátok meg nekik. Jehuda házához azonban irgalmas leszek, és megsegítem őket, mint uruk és Istenük. Azonban nem íjjal, karddal és háborúval, lovakkal vagy lovasokkal (segítem őket).

 

"Miután (felesége) elválasztotta ’Nincs irgalom’ nevű leányát, újból teherbe esett, és fiút szült. Az Örökkévaló ekkor azt mondta: Nevezd el ’Nem népem’-nek, mert (már) nem vagytok az én népem, és én sem leszek (vagyok Istenetek).” (Hoséá 1,2–9)

 

* * *

Mi történik itt, ahol a Psát nem lehet Psát, és helyette a Midrás egy szenzációs történettel szolgál? Feltételezhető, hogy az Örökkévaló azt mondja szolgájának, „szóvivőjének”, egy valóságos prófétának, hogy menjen és vegyen el egy ugyancsak valódi prostituáltat? És miért? Azért, hogy ezáltal hozza nyilvánosságra Izrael népének viselt dolgait, parázna elfordulását Istenétől? Valóban, ennél szemléltetőbb és okulásra alkalmasabb példázatot nehezen lehet találni.

 

Bölcseink a Talmudban szó szerint veszik a leírtakat és érzékeltetik (anélkül, hogy kimondanák), hogy a próféta – ámbár isteni utasításra! – beleszeretett egy „ilyen” nőbe, és aztán, nem volt képes kiadni az útját és elhagyni, amikor ő azt „tanácsolta” az Örökkévalónak, hogy cserélje fel a vétkes Izraelt egy más néppel, – és az Örökkévaló válasza az volt:  Lássuk, válj te el vétkes feleségedtől...

 

Az arameus fordítás – itt Jonatán ben Uziél– parabolába fordítja a történetet. Nála nem szerepel Gómer, nincs házasság; az Örökkévaló küldte Hoséát, hogy prófétáljon a bűnös népnek, mely továbbra is bálványokat imád és vétkezik. Mivel maga Jonatán is tanaita volt, a Talmud-bölcsek egyik legnagyobbika, Hillél tanítványa, valószínű, hogy a Bölcsek körében volt egy másik vonulat is, amely nem vette szó szerint a bibliai szöveget és azt mint példázatot értelmezte.

 

Ibn Ezra élesen kikel a szó szerinti értelmezés ellen, és azt mondja, hogy Isten őrizz, hogy az Örökkévaló ilyet mondjon prófétájának. Hanem? Szerinte arról van szó, hogy ezt Hoséá álmában, egy éjjeli vízióban „látta”, és álmában továbbhaladva elvett egy ilyen és ilyen nevű nőt (aki kora ismert prostituáltja volt – Mecudot, és álmodott vele gyerekeket stb. És ha azt kérdik, hogyan lehet mindezt álomban véghezvinni, illetve „látni” egy folytatódó történetet – Ibn Ezra kész a magyarázattal: Úgy, ahogy a fáraó, „aki nem volt próféta”, látta a sovány teheneket, amint lenyelik a kövéreket. Ibn Ezra még egy sor hasonló példát hoz arra nézve, hogy a próféták mindenféle furcsa cselekedetekkel érzékeltették mondanivalójuk tanulságait, és ezt a prófécia transzában, vagyis álomban, vízióban tették.

 

Nehéz elképzelni valóban, milyen benyomást tett volna a népre, ha megtudják, hogy az őket ostorozó próféta együtt él egy cédával, aki gyerekeket szül neki; de hát kik vagyunk mi, hogy Bölcseinkkel vitába szálljunk?

 

 Az élet iróniája, hogy Bölcseink tradicionális, de amellett életszagú és gyakorlatias értelmezése mellett , csupán a hipermodern bibliakritikus, SLG  az, aki odáig jut a következtetésben, hogy a próféta, talán fiatal korában, még mielőtt megérintette volna a prófétaság szele, valóban beleszeretett egy cédába, és elvette őt feleségül. Természetesen SLG nem beszél isteni utasításról, hanem úgy veszi, mintha Hoséá maga jött volna rá, úgymond „menet közben”, hogy helyzete mennyire hasonlít a zsidó nép helyzetéhez...

 

Kimchi azt mondja, hogy a jelenés prófétai volt, és tartalma – parabola. Szinte magától értetődik, hogy Maimonides, a nagy racionalista szintén csak hasonlatot lát Hoséá „házasságában” (A tévelygők útmutatója 2,46). A hasonlat, a zsidó nép, amely akkor szó szerint is és átvitt értelemben is a bálványok mocskában vergődött. Ibn Ezra idéz egy véleményt, mely szerint úgy szólt a prófécia, hogy ha nősülni akarsz, kénytelen leszel cédát elvenni, mert becsületes, erkölcsös zsidó nőt nehezen fogsz találni...

 

Don Jichák Abarbanelnek itt ellenvéleménye van. Szerinte szó sincs arról (amivel egyesek érvelnek), hogy lealacsonyító lenne a próféta számára ilyen parancsot kapni az Örökkévalótól. Mivel – érvel– a próféták nem azért vannak, hogy Isten által tiszteletben, „kóvedben” részesüljenek, hanem hogy küldetésükben megtegyék, amit tenniük kell, amivel hathatnak a népre, mivel a vizuális, látványos dolgok meggyőzőbbek, mint amiket csak hallomásból tud az ember. Kétségtelen, hogy a hús-vér Gómer, kinek „hírnevét” Bölcseink szerint neve is megalapozta, igencsak meggyőző lehetett.

 

Málbim, aki rendszerint Abarbanel nyomdokain halad, itt is ezt teszi; hozzátéve, hogy előfordult nemegyszer, hogy az Örökkévaló olyat parancsolt a prófétának, ami nincs összhangban a Tóra törvényeivel, és ad hoc utasításnak számít . Például Ezékiélnek azt mondta, hogy borotválja le a szakállát, vagy itt van Élijáhu esete, aki áldozatot mutatott be a Szentélyen kívül (a Kármel-hegyen), ami tilos volt.

 

* * *

„Kezdetben”, vagyis először az Örökkévaló a négy azonos időben működő próféta közül Hoséával beszélt. Hogy mit mondott neki, annak hivatalos szövegét fent idéztük. A Talmud szerint azonban ennél sokkal többet mondott.

 

„Mondá az Örökkévaló Hoséának: Fiaid vétkeztek!

 

Azt kellett volna neki válaszolni: Fiaim? A te fiaid ők, szeretett fiaid! Ábrahám, Izsák és Jákob fiai! Hárítsd rájuk irgalmadat!

Nem elég hogy nem ezt mondta (Hoséá), hanem azzal érvelt az Örökkévaló előtt: Világ Ura! Az egész világ a tied. Cseréld fel őket egy másik néppel!

 

Mondá a Szent, dicsérve legyen neve: Mit csináljak ezzel az öreggel?

 

Majd azt mondom neki (az Örökkévaló Hoséának): Menj, és végy (feleségül) egy parázna nőt, és legyenek (paráznaságból született) gyerekeid. Utána meg majd azt mondom neki: Küldd el, válj el tőle (a parázna nőtől). Ha ő képes elhagyni – én is elhagyom Izraelt!...

Miután született két fia és egy lánya, azt mondta neki a Szent, áldott legyen neve: Nem kellett volna, hogy példát vegyél Mózes mesteredtől, aki – miután beszéltem vele – eltávolodott feleségétől?! Te is hagyd el feleségedet!

 

Mondá neki: Világ Ura! Gyerekeim vannak tőle, és nem tudom elhagyni, vagy elválni tőle!

Mondá neki a Szent, áldott a neve: Te, akinek a felesége egy szajha, és a gyerekeidről fogalmad sincs, hogy tieid-e, vagy másoké – te nem tudod elhagyni feleségedet?! Akkor én hogyan hagyjam el, cseréljem fel Izraelt, szeretett gyermekeimet, Ábrahám, Izsák és Jákob fiait, egyikét négy kincsemnek, amit birtokolok magamnak ebben a világban (a Tóra, az ég és a föld, a Szentély és Izrael – a Talmud megfelelő Írásversekkel „igazolja” a szerzemények jogszerűségét) – nekem mondod, hogy cseréljem fel egy más néppel?"

 

Mivel tudta (belátta), hogy vétkezett, elkezdett irgalmat kérni, könyörögni magának. Azt mondta neki (erre) a Szent, áldassék a neve: Ahelyett, hogy magadért könyörögsz és kérsz irgalmat – könyörögj Izraelért, akiket három súlyos ítélettel sújtottam miattad (hogy galutba [száműzetésbe] mennek, hogy nem illettem irgalommal őket, és hogy „nem népem”-nek hívom – Rási. Könyörgött érettük, és feloldotta a súlyos ítéletet, majd elkezdte áldani őket... (a továbbiakban, a második fejezetben). (Pszáchim 87 a és b, és részletesebben Midrás (*) Döbé Élijáhu Zutá 5,1).

 

* * *

Az itt említett párbeszéd, amelyet mintha egy titokzatos magnetofon rögzített volna, megvilágítja – a talmudi legenda szemszögéből – Hoséá hezitálását nemzedéke problémái kereszttüzében. A próféta feladata figyelmeztetni, ostorozni, rámutatni a hibákra – és konstruktív megoldást javasolni. A próféta nem játszhat haragszomrádot, nem szakíthatja meg kapcsolatait a vétkes néppel – és nem lehet mindenki fanatikus, mint Élijáhu volt. Ez nem működik. Ezzel szemben a prófétának szép szóval, a meggyőzés erejével kell hatnia. Ezt teszi a továbbiakban Hoséá a második és harmadik fejezetben.

És honnan tudjuk, hogy a fenti párbeszéd valóban így hangzott el? – teszik fel a Toszfot(*) mesterei a kézenfekvő kérdést. És mivel racionalisták voltak, válaszuk is racionális: Mivel azt mondta neki (az Örökkévaló), hogy vegyen el egy parázna nőt – ebből logikusan következik, hogy a párbeszéd ekörül forgott, és így hangzott el. Vagyis: nem „magnó”, nem gyorsírás, hanem logikus feltevés. (Pszáchim 87, és Toszfot uo.)

 

Még egy kérdés, ami válaszra vár: Miért kell megtorolni Jéhu házán a Jizráélben kiontott vért? Hiszen talán még emlékszünk: Jéhu kinevezését még Élijáhu kapta parancsba, és adta át Elisának azzal a kimondott céllal, hogy Jéhu majd felszámolja a Báál-kultuszt Izraelben, és kiirtja Ácháv házát (lásd Élijáhu cimszavában) ). Ő ezt pontosan végrehajtotta; akkor miért jár neki büntetés?

 

Rási(*) és Kimchi(*) egybehangzó magyarázata: mivel Jéhu és fiai maguk is mind bálványimádók voltak – ennélfogva az Ácháv család legyilkolása köztörvényes véteknek számított, és vérük ártatlan vér. Ezt mondja, majdnem szó szerint, Jonatán(*) fordítása is. Aki Isten nevében cselekszik, annak magának feddhetetlennek kell lennie. Ezt majd a továbbiakban is látni fogjuk Hoséá szavaiban. (Folyt.köv.)

 

NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMÚ KÖNYVÉBŐL (Ősi Forrás 16.)