A JÖVŐBEN JOBBAK LESZŰNK
A zsidó Újév lényege a megtérés (tsuvá). Még aki egész évben nem jár templomba, az is elmegy ezen az ünnepen, hogy meghallgassa a Sófárfújást, számbavegye az elmúlt év eseményeit, hisz ez a számadás már a megtérés kezdete.
Bölcseink a megtérést úgy értelmezték, hogy az két részből áll: egyrészt a múltban elkövetett rossz megtagadása, másrészt az az ünnepélyes fogadalom, hogy a jövőben jobb leszek, mint voltam.
A Talmud-bölcsek szerint Ros Hásánákor az égi bíróságon három nagy könyvet nyitnak meg. Az egyikbe az igazak iratnak be, hosszú és jó életre. A másodikba azok, akik ennek épp az ellenkezői. Végül a harmadikba az ún. közepesek kerülnek, akiket se ide, se oda nem lehet besorolni. Ezekkel – mondja a Talmud – Jom Kippurig vár az égi bíróság és ha érdemesnek találtatnak arra, hogy elfogadják megtérésüket, akkor beíratnak ők is az első könyvbe. Ha pedig nem, akkor... (Ros Hásáná traktátusa 16).
Mely vétkekre vonatkozhat a megtérés? Bölcseink ebben az esetben is két fajta bűnt különböztetnek meg egymástól. Az egyik, amit az ember Isten ellen követ el azzal, hogy nem tartja meg a Tóra parancsolatait. A másik pedig az, amit embertársai ellen követ el. A Tóra ugyanis az embertársaink iránti megbecsülést, becsapásának tilalmát éppúgy előírja, mint a szombattartás kötelező voltát, vagy a disznóhús evésének tilalmát. A Talmud pedig előírja, hogy az embertársaink ellen elkövetett gonosz cselekedetekért csak akkor lehet bűnbocsánatot nyerni, ha előtte közvetlenül bocsánatot kér attól, akit megbántott.
Amennyiben erre nem hajlandó, akkor megtérése nem fogadtatik el. „És megtérsz az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez és hallgatsz a szavára, ahogy azt neked ma meghagyom, akkor visszahozza az Örökkévaló a fogságban lévőidet... újra összegyűjt téged a népek közül, ahova elszórt téged...” (Deuteronomium 30:2-3.).
A Ros Hásáná előtti héten (a keleti zsidóknál pedig Elul havában, 30 napon át) ún. Bűnbánó imákat (szlichot) mondanak. A szájhagyomány szerint ezt maga Mózes adta át a népnek, ő pedig magától a Teremtőtől tanulta. A Talmud szerint „Az Örökkévaló beburkolózott, mint egy előimádkozó és megmutatta Mózesnek a (szlichot) imarendet, mondván: amikor a zsidók vétkeznek előttem, mondják el ezen imákat és én megbocsájtok nekik...” (Ros Hásáná 12).
Felvetődik a kérdés, vajon a megtérés, a bűnbánat nem mindenkinek a magánügye? Miért kell ezzel a népnek, mint közösségnek, együttesen foglalkozni?
A tradicionális zsidó felfogás az egyéni cselekedet és a közösségi cselekedet között nem tesz különbséget. A Tóra szerint: a „zsidók kezesek egymás iránt” (Jiszráél árévim ze báze). Bölcseink pedig – többek között – így magyarázzák: „A világ a többség szerint ítéltetik meg, és az egyén a többség alapján (vagyis tettei többsége szerint). Ha valaki egy micvét (jótéteményt) csinált, boldog lehet, mert mind saját magát, mind az egész világot a jó irányba befolyásolta. Ezzel szemben ha vétkezik, jaj neki, mert akkor mind a világ, mind a saját mérlegének serpenyőjét rossz irányba billentette” (Kiddusin 40).
Végül a Zohár, a Kabbala szent könyve szerint: „lássa az ember úgy magát és cselekedeteit, mintha az egész világ sorsa tőle függne, rajta múlna...” (Zohár 2:42.)
A megtérés elhatározás kérdése és egy pillanat alatt megtehető. A kivitelezés már több időt és főleg akaraterőt igényel. Mégis maga az elhatározás, az erre való hajlandóság a fontosabb.
Bölcseink ezt egy példázattal magyarázták meg: ha egy fiatalember közli a rabbinikus bírósággal, hogy úgy jegyzett el egy lányt, hogy gazdag vagy okos, esetleg bátor embernek adta ki magát – akkor a bíróság megvizsgálja, igazat mondott-e. Amennyiben igen, az eljegyzést érvényesítik. Ellenkező esetben az eljegyzést érvénytelenítik. Ha pedig egy ífjú azt állítja magáról, hogy ő egy igaz ember (cádík gámur), és ezért jegyezte el a lányt – az eljegyzés mindenképpen érvényes. Ennek az a magyarázata, hogy valaki, abban a pillanatban, amikor kimondta magáról, hogy ő igaz ember, egyben meg is tért, megbánta bűneit, s igaz embernek (cádik) tekinthető, még ha ennek megvalósítása még várat is magára.
A Midrás szerint az első megtérő Ádám volt, aki – miután megszegte a tilalmat és evett a tudás fájáról-megbánta tettét, böjtölt és azt mondta: Világ Ura! Bocsásd meg bűnömet, fogadd el megtérésemet, és akkor a későbbi nemzedékek tudni fogják, hogy létezik bűnbocsánat a világon!
Miért félelmetesek a „félelmetes napok”?
A zsidó folklór a Tisré hónap elsejétől, vagyis Ros Hásánától (Újév) a Jom Kippur utáni napig terjedő 10 napot „Félelmetes Napok”-nak is nevezi.
Már az előző év utolsó napjaiban megkezdődik a felkészülés, az ún. „Szlichot” imák mondásával, hogy mire beköszönt az új év, addigra a zsidó ember lelkileg megtisztulva készen álljon az újrakezdéshez.
A „Félelmetes Napok”-at bírósági tárgyaláshoz lehetne hasonlítani, ahol számonkérik az embertől mit tett és mit nem és előre sosem lehet tudni, mi lesz az ítélet.
Így van ez a zsidó ember esetében, nem tudhatja előre, cselekedeteit, kötelezettségeit az Ég miként fogja értékelni. Ehhez járul még, hogy a hagyomány szerint Ros Hásánákor dől el, hogy az elkövetkező évben milyen élete lesz, gazdagodik-e földi javakban, boldogság vagy szerencsétlenség jut-e osztályrészül neki, tehát mindenképpen meghatározó jelentősége van ennek a napnak.
Éppen ezért a zsidó ember mindent megtesz, hogy testileg-lelkileg megfelelően felkészülve jelenjék meg az égi törvényszék előtt, melynek földi visszfénye a templom, a zsinagóga.
Az alábbi chászid történetekben – amelyek az ünnepek jelentőségéről, azok hangulatáról szólnak - mély átélés és törhetetlen optimizmus tükröződik.
„Elul elsején adják az állati tizedet” (Ros Hásáná 2 a Misnában). (Eredeti értelme: minden tizedik újszülött állatot a kohanítáknak adják).
Erre a meghatározásra mondta a kozsnitzí Mággíd, reb Jiszráél: Elul napjaiban a zsídó ember „megtizedeli” a benne lakozó állatiasságot, hogy egyre inkább emberhez méltó életet éljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése