NINCS ÖRÖKÖS – ÉLJEN A KIRÁLY!
Már eddig is láthattuk, és a továbbiakban is látni fogjuk, hogy Sámuel rövid élete meglehetősen mozgalmas volt. Életének személyes vonatkozásai csak akkor jelennek meg a nevét viselő könyvben, ha erre szükség van a történet megértéséhez. Így itt, a 8. fejezet elején, ahol a nép királyt követel a de facto országló Sámueltől, aki bíró és próféta egy személyben – előbb megtudjuk, hogy
„Amikor Sámuel megöregedett, fiait tette meg Izrael bíráivá. Elsőszülöttjét Joélnak hívták, míg az öccsét Ávijának. (Mindketten) Beér-Sevában bíráskodtak. Fiai azonban nem (Sámuel) útját járták, hanem a maguk hasznát keresték; megvesztegetést fogadtak el, és elferdítették az igazságot.” (uo. 8,1–3)
Módfelett kellemetlen, amikor valakinek ezt le kell írnia – a Biblia egyik könyvében! – saját fiairól. Ez azonban nem csupán egy kellemetlen biográfiai adat, hanem szükséges magyarázat annak megértéséhez, miért jutott a nép eszébe egyszer csak királyt követelni.
A vének tanácsa, eljővén Sámuelhez Rámába, ezt nem is rejtik véka alá:
„Összegyűltek Izrael vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te megöregedtél és a fiaid nem a te utadon járnak. Tégy valakit fölénk királynak, hogy bíráskodjék felettünk, ahogy az minden népnél szokás!” (uo. 8,4–5)
Sámuelnek ez nagyon nem tetszett (talán azért, mert fiai rossz viselkedését jelölték meg, mint egyetlen indokot), és fellebbezett a felső instanciához, vagyis imádkozott. Erre – ne legyünk meglepve – az Örökkévaló utasította őt, mondván, „nem téged vetettek meg, hanem engem” (uo. 8,7), hogy hallgasson a nép szavára (vox populi) és teljesítse követelésüket a királyt illetően, de – világosítsa fel őket, mivel jár ez, és mik lesznek a dolog következményei. Vagyis mondja el nekik a királyság Tórában lefektetett alapszabályait, melyek a király jogai és kötelességei. Ő már öreg, tehát nem sértődik meg, fiai pedig jómadarak, ezt is tudja – ha királyt akartok – hát legyen király, aki majd fiaitokat besorozza katonának; lányaitokból udvari szakácsnőket és kuktákat csinál; termésetekből tizedet szed; a közmunkákat veletek végezteti stb. (lásd az itt nem releváns részleteket 1Sám 8. fejezetében részletesen).
* * *
Sámuel nem színezte ki a dolgot, mivel az említettek mind a király előjogainak számítanak. Joggal kérdezhetjük, valóban csak a fiatal bírák basáskodása és korrupt viselkedése miatt követelt a nép királyt? Nem lehet, hogy valóban szétnéztek és látták, hogy a törzsi rendszer immár tarthatatlan, és kell egy erőskezű valaki, aki egyesíti a törzseket és kiépít egy modern, védhető határokkal rendelkező államot?
A Talmud(*) bölcsei azt nehezményezték, miért kérte a nép, hogy olyan királya legyen „ahogy az minden népnél szokás”, vagyis feltételezték, hogy ebben is a környező, pogány népeket akarják utánozni. Ha pedig az volt a baj, hogy a szellemi vezető helyett, mint Sámuel, világi vezetőt akartak – ebben semmi új nincs, hiszen a Tóra világosan körülírja, hogyan és miként lehet királyt választani, ha a nép ezt kívánja (lásd 5Móz 17. fejezet). A fő, hogy testvérei közül válasszon, vagyis zsidó legyen és a Tórában búvárkodjon.
Sámuel sértődöttségét meg lehet érteni, de az Örökkévaló leinti: „nem téged vetettek meg”… tehát hallgass rájuk, és adj nekik királyt. A nép megmakacsolta magát: megismételte, olyan királyt akar, mint amilyen a többi népnek van: „Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép; királyunk bíráskodjék felettünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (uo. 8,20). A próféta hazaküldte az embereket, menjen mindenki a maga városába.
SAUL SZINRE LÉP
Sámuel pedig ment királyt keresni. Tudta, hogy nem kell sokat keresnie, mert az Örökkévaló majd megmutatja neki, kit „válasszon”. A nép dicséretére szóljon a tény, hogy nem akartak szabad királyválasztók lenni, nem cselekedtek önhatalmúlag, hanem a „hivatalából” távozni készülő prófétát kérték fel a háládatlan feladatra. Ne kérdezzük, mi lett volna, ha az isteni válasz negatív? Sámuel sértődötten félrevonul, de mit tett volna a nép? Nem tudhatjuk, bár láthatjuk, hogy Sault, a kiválasztottat, aki addig egyszerű szántó-vető parasztember volt, sem fogadták eleinte túl nagy lelkesedéssel.
Sámuel megy – hová? – haza. Ő megtette a magáét, most utasításra vár vagy legalábbis jelre. Ki legyen a király?
Itt egy párhuzamos történet következik egy benjáminita zsidó család fiáról, Saulról, akit édesapja, Kis, elküldött szolgájával, menjen, keresse meg az eltűnt szamarakat. Azok mennek, mennek, de nem találják az elveszett jószágot, lassan elfogy a kenyerük és a praktikus Saul már arra gondol, hogy jó lenne hazamenni, „mert apám a szamarak helyett most már értünk fog aggódni” (uo. 9,5). Legénye azonban ellenvetést tesz: Itt lakik a közelben Isten embere, menjünk el hozzá, talán ő megtudja mondani, hol vannak a szamarak!
Itt a társszerzők (Gád és Nátán próféták, akik Sámuel halála után befejezték a könyvét – lásd róluk könyvünk utolsó fejezetében), zárójelben elmondják, hogy akit azelőtt "Látó"nak (Roe) neveztek Izraelben, azt most prófétának hívják. Ezt azért kell tudnunk, mert Saul és legénye nemsokára találkoznak vízmerítő lányokkal, akiket megkérdeznek, merre van itt a "Látó" és azok körülményesen útbaigazítják őket.
Ez a Látó vagy Isten embere - Sámuel volt. Egy nappal előbb – tanúsítja az Írás – az Örökkévaló tudtára adta, hogy „Holnap ilyenkor egy embert küldök hozzád Benjámin földjéről. Kend fel őt népemnek, Izraelnek fejedelmévé. Ő fogja felszabadítani népemet a filiszteusok kezéből. Láttam népem nyomorúságát, amikor kiáltott hozzám!” (uo. 9,16)
Tehát Sámuel már sugallatot kapott. Már érzi-tudja, ki lesz a király, és amikor a naiv Saul éppen őt kérdezi, hol van itt a Látó, Sámuel nemes egyszerűséggel válaszolja: Én vagyok a Látó. Aztán meginvitálja őt az emelvényre, vegyen részt az áldozati lakomában, majd holnap reggel elbocsátja őt. Hozzátette, hogy a szamarak ne aggasszák, hiszen azok megkerültek. „No meg kié mindaz, ami Izraelben jó és drága, (vagy Izrael minden becse), ha nem tiéd és családodé!” (uo. 9,20)
Ezzel utalt a királyságra (Rási(*), de Saul indignálódva szerénykedett, hogy kicsoda ő, aki Izrael legkisebb törzsének legjelentéktelenebb családjából származik. Dáát Mikrá(*) szerint lehetséges, hogy Saul tudomással bírt arról, hogy Sámuel megfelelő embert keres a királyi posztra, de szerénykedett. Már ennek előtte, egy mellékmondatban tudtunkra adta az Írás, hogy Saul szép, derék ember volt, egy fejjel magasabb minden izraelinél, de egyéb kvalitásairól eddig nem volt szó.
Majd, amikor Sámuel másnap négyszemközt felkeni királynak (még legénye sincs jelen), szinte új ember válik Saulból, nem az, aki volt, vagyis „új szívet kapott”. Sámuel három jelet adott neki, amelyek hivatva vannak meggyőzni őt, hogy Isten valóban őt jelölte ki Izrael királyává. A jelek mind bekövetkeztek.
A harmadik jel az volt, hogy a próféta-iskola egyik csoportjával találkozott, akik meditáltak ("prófétáltak"), és Saulra ez akkora hatással volt, hogy ő is csatlakozott hozzájuk, és prófétai révületbe esett.
Majd hazament és elmondta a vele történteket, de királynak való felkenéséről hallgatott.
* * *
Innen egybefolyik Saul és Sámuel története, az utóbbi haláláig, sőt még azután is. Mivel itt nem az izraeli királyok és a királyság történetét írjuk – arra kell szorítkoznunk, ami Sámuel, az utolsó bíró és első hivatalos próféta életével és tevékenységével egybevág.
Mivel eddig Saul felkenése Sámuel által négyszemközt, mondhatnánk magánúton történt, Sámuel összehívja az egész népet Micpába, és ott megejtik újra, immár nyilvánosan és hivatalosan a királyválasztást. Ez sorsolással és az Urim Vetumim(*) megkérdezésével történt, de az eredmény azonos volt: Saul ben Kis, Izrael első királya. Éljen a király, de Saulnak is volt ellenzéke: amikor hazafelé tartott Givába, amit megtett ideiglenes fővárosnak, a csőcselék gúnyolta, mondván: Hogy tudna ez segíteni rajtunk? Saul, a szerény és alázatos lelkű ember (amilyen akkor volt), úgy tett, mintha nem is hallaná.
SÁMUEL KIVÉGZI AMALÉK KIRÁLYÁT
Később, Gilgálban, Sámuel „felújítja” a királyságot – mikor is a nép minden rétege elfogadja Sault, és utána búcsúbeszédet tart, mely egyrészt történelmi visszapillantás, ahogy Mózes és Jósuá is tették, másrészt számvetés a néppel: Kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el valamit? És a nép tanúsítja, hogy senkitől semmit. Ezzel Sámuel be is fejezte bíráskodását, de azért figyelemmel kíséri a választott király működését.
Minél önállóbb lesz Saul, annál kevésbé tetszik az öreg bíró-prófétának, kinek szemében Saul már nem az a naiv parasztember, aki akkor volt, amikor a szamarak elvesztek. Saul két alkalmat szalaszt el, hogy hűségét és odaadását bizonyítsa. Az egyik technikai függelemsértés: nem várja be amíg Sámuel megérkezik, hanem az egyik filiszteus háború előtt, veszélyeztetve érezvén magát, ő maga vezeti le az áldozást anélkül, hogy a késve érkező próféta, aki a hetedik napra ígérte érkezését, jelen lenne. (1Sám 13. fejezet)
Sámuel abban, hogy Saul nem várta meg, kishitűséget vélt felfedezni valamint azt, hogy a király elvesztette a fejét. Kimchi(*) szerint félreértés történt: Saul reggelre várta Sámuelt, aki estefelé jött, ahogy ígérte. A történelmi analógia kézenfekvő: a pusztaságban is azután csinálták a zsidók az aranyborjút, miután Mózes késlekedett lejönni a hegyről, ahová a kőtáblákért ment (lásd 2Móz 32. fejezet, és a kommentárok)
Sámuel megszidja az ifjú királyt, azt mondja, hogy ezzel elvesztette királyságát, és az Örökkévaló majd talál magának egy jobb, szófogadóbb királyt. A célzás félreérthetetlenül Dávidra illik, de Kimchi(*) szerint itt Sámuel még nem tudta, kiről lesz szó.
A nép félelmében (mert Sámuel nem jött) szétszéledt, Saullal csak hatszáz hűséges katonája maradt, akiknek sikerült a három ékben támadó filiszteusokat megverni, miután Jonatán, Saul fia, meglepetésszerűen rajtuk ütött.
* * *
A második próbatétel súlyosabb volt, és ebben Saul végleg elvesztette a játszmát. Sámuel megparancsolta neki, indítson irtó hadjáratot Izrael ősellensége, az amalékiták ellen, és ne szedjen foglyokat, és ne is zsákmányoljon, hanem irtsa ki Ámálékot: vol Ámálék – nincs Amálék. Sámuel Isten nevében beszélt, felemlítette Amálék orvtámadását a pusztaságban az Egyiptomból éppen kiszabadult héberek ellen, és Amálék totális kiirtását kezdeményezte, ahogy ezt a Tóra előírja (5Móz 25,17-19).
Saul engedelmeskedett, de itt is a saját feje után ment, ami által a szigorú próféta igazolva látta előbbi álláspontját a királyságot illetően. Ugyanis Saul elfogta és életben hagyta Ágágot, Amálék királyát, valamint „megkímélte a zsákmány javát, mindazt, ami szép és jó volt, csak a hitványat semmisítették meg”.(1Sám 15,9).
Saul első válasza Sámuel várható megrovására az volt, hogy a felelősséget a népre hárította. Nem a király a hibás – hanem a nép. Ugyanis a nép kiválasztotta a kövér barmokat és bárányokat, hogy azokat feláldozza „az Örökkévaló Istenednek Gilgálban” (uo. 21). A feldühödött Sámuel egy rögtönzött próféciával reagál, amely megpecsételi Saul sorsát:
„Vajon tetszik-e az Örökkévalónak az égő- és vágóáldozat annyira (vagy jobban) mint az engedelmesség a szava iránt?
Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke és az ellenszegülés, mint a bálványimádás!
Mivel megvetetted az Örökkévaló parancsát, ő elvetett téged, és nem leszel király!” (uo. 22–23)
Saul azzal válaszolt, hogy „Vétkeztem, mert féltem a néptől”, (uo. 24), amely nem akart a zsákmányról lemondani.
Szinte halljuk lelki füleinkkel Sámuelt, amint mondja: Ugye megmondtam! Pedig nem mondta meg. Saul ellen eleinte egy szava sem volt. Ő maga a királyság intézménye ellen beszélt, mert szerinte úgy volt jó, ahogy volt. Egy király eleve a saját egója (önzése) alapján működik, és nem feltétlenül hallgat a próféta szavára. Izrael történelme tele van olyan királyokkal – a vallásos, Tórához hű királyokat is beleértve –, akik megpróbálták függetleníteni magukat a prófétáktól és/vagy a kapzsi, pénzéhes főpapoktól. Azonban nem ez könyvünk témája.
* * *
Sámuel nem hajlandó megbocsátani. Ő már „leírta” Sault. Az Amálék ügyben még van egy lépése: maga elé citálja és önkezűleg kivégzi Ágágot, Amálék királyát, mint háborús bűnöst.
Ennek utána Sámuel hazamegy Rámába, és nem látja többé Sault, miután gyászolta őt (a vele történteket). Majd az Örökkévaló felszólítására elmegy a betlehemi Jisáj házába, és ott felkeni királynak annak legkisebb fiát, Dávidot (a hagyomány szerint titokban, anélkül, hogy apja és testvérei tudnák).
Ezután a filiszteusok elleni harc további fázisai következnek; Dávid megküzd Góliáttal, Saul udvarába kerül, aki megkedveli, hozzáadja lányát, majd féltékeny lesz rá, és halálra keresi-üldözi. Dávid még egyszer találkozik Sámuellel, amikor menekülése közepette Rámába vetődik, majd Sámuel meghal, [ötvenkét éves korában, négy hónappal azelőtt, hogy Saul elesik a gilboai csatában (Széder Olám /rábbá/ 13. fejezet)], eltemetik Rámában, és meggyászolják. Az Írás nem közli velünk, hogy Saul gyászolta volna, ő Dávid üldözésével volt elfoglalva.
* * *
Még egyszer és utoljára találkozunk Sámuellel – halála után –, amikor a válságos helyzetben és lelkiállapotban lévő Saul felidézteti szellemét egy halottidéző asszonnyal (Báálát Óv), aki Én-Dorban lakott, mély illegalitásban, miután Saul, a Tóra parancsára, kiirtotta a szellemidézőket. Sámuel megrója Sault, amiért felidéztette, de az panaszkodik, hogy veszélyben van és az Örökkévaló nem válaszol neki, sem az Urim(*), sem próféták által. Sámuel közli vele, hogy holnap meghal, elesik a csatában (mert nem teljesítette a parancsot Amálék ügyében), és helyette Dávid lesz a király, Isten felkentje. „Holnap te és a fiaid együtt lesztek velem” (1Sám 28,19).
(A szellemidézésnek és hogy van-e benne valami valós vagy csak szemfényvesztés az egész, nagy irodalma va, de ez ismét csak nem témánk. Egy mondatban: fantázia, képzelgés, önámítás, amivel – Maimonides(*) szerint – a buta, tudatlan emberek foglalkoznak, és ezért tiltotta ezt a Tóra.)
(* FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése