ELI, A KOHANITA
FŐPAP ÉS BIRÓ EGY SZEMÉLYBEN
Izrael két utolsó bírája, Eli és Sámuel, nem csupán bírák voltak. Eli „egyúttal” a főpap is volt a silói Szentélyben, és Sámuel, aki posztját örökölte, ugyanakkor „látó” is volt, ahogy akkor a prófétát nevezték.
Eli működéséről nagyon kevés adatunk van, mindketten együtt szerepelnek Sámuel első könyvének első négy fejezetében: Eli már nagyon öreg, alig lát, míg Sámuel szinte szemünk láttára születik, cseperedik fel, mikor is édesanyja Cháná elviszi Silóba, fogadalmának megfelelően, és ott Eli védőszárnyai alatt nevelkedik a Szentély és a nép szolgálatára.
Eli, aki negyven éven keresztül szolgálta Izraelt mint bíró, valószínűleg nem sokkal Sámson után foglalta el posztját (Josephus Flavius 2,49), és akkor halt meg, (98 éves korában), amikor értesült arról, hogy a filiszteusok fogságba ejtették a frigyládát.
Eli Áron főpapi családjának itámári ágából származott. Apja nevét nem tudjuk. Elődje főpapként valószínűleg Pinchász volt, Elázár fia, illetve nem tudjuk, volt-e kettejük között valaki más. Eli 58 éves korában lett főpap Silóban, és akkortól számítható bírói működése is.
* * *
Eli bíráskodásáról nem tudunk részleteket. Nem háborúzott, bár a filiszteusok változatlanul uralták az országot. Úgy tűnik, hogy Sámson kudarca után megtanulták a leckét, és a hangsúly a harcias bíráktól inkább a szellemi vezetés felé hajlott. Így lett az utolsó előtti bíró főpap, és az utána következő próféta. A színtér is megváltozott: a silói szentély került az érdeklődés homlokterébe.
Ebben az irányban találjuk Sámuel születésének körülményeit is. Apjának, Elkánának – aki a hagyomány szerint maga is alkalmi próféta volt – volt ugyan két felesége, és egyiküktől, Peninától egy sor gyereke, de másik felesége, a kedveltebb Cháná – gyermektelen volt. (Mindkettőjük részletes sztoriját lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(14) Nők a Bibliában és a Talmudban, Budapest, 2005, PolgART Kiadó.) Miután Silóban Cháná kiöntötte szívét, és imájában Istent kérte, áldja meg egy fiúgyermekkel – Eli, a kohanita megáldotta, és a következő évben megszületett Sámuel, akit anyja Istennek szentelt.
Az ekkor már idős Elinek két fia volt, Chofni és Pinchász. A fiúk nem viselkedtek úgy, ahogy illett volna, és kapzsiságuk kivívta a nép haragját. Apjuk dorgálta őket, de ez nem használt.
A silóbeli Szentélyről is igen kevés részletet fednek fel a Midrások(*), az Írás úgyszólván semmit. Annyit tudunk, hogy több mint háromszáz évig működött, maga a konstrukció kőből épült – ellentétben a sivatagi Gyülekezés Sátrával –, de teteje szőnyegekből állott. Évszázadokon keresztül passzív szerepet töltött be, nem is említik, a nép nagy gyülekezéseit másutt tartották, Micpában, Gilgálban. Csak itt, Elivel kapcsolatosan, említi az Írás röviden, hogy Eli fiai kihasználták a népet, többet vettek a nekik járó áldozati húsból, mint kellett volna, durván beszéltek az áldozatot hozó zsidókkal, „és hálnak az asszonyokkal, akik odasereglenek a Gyülekezés Sátrának bejáratához” (1Sámuel 2,22).
Az utóbbi félmondat (amelyet a katolikus Bibliából /Szent István Társulat, 1997/ kicenzúráztak!) a papság akkori korrumpálódásának non plus ultrája. Olyannyira, hogy Bölcseink nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy ezt valamiképpen kimagyarázzák. Nem arról van szó, amire gondolni lehet, hanem valami egészen másról. Ugyanis a szülőnők és akik valami ragályos, folyásos betegségből felgyógyultak, kötelesek voltak egy galambpárt hozni áldozatul. A kohaniták, akiknek élén most Chofni és Pinchász, Eli fiai álltak, mivel apjuk hajlott kora miatt már aktívan nem folyt bele a munkába – nem voltak érdekelve a nem sokat jövedelmező galambáldozatokban, mivel egy áldozati ökörből összehasonlíthatatlanul nagyobb részt kaptak. Így aztán elodázták a nők áldozatát, akik kénytelenek voltak ott várni, amíg sorra kerültek.
Mivel addig nem mehettek haza, amíg áldozatuk bemutatásra nem került, és így nem tisztulhattak meg és nem élhettek házaséletet – olybá vette az Írás, mintha Eli fiai kihasználták volna a helyzetet, vagyis a nőket. Ennek alapján a Talmud statuálja, hogy „aki azt gondolja, hogy Eli fiai vétkeztek (ebben a dologban), az tévedésben leledzik” (Sábbát 55b). A hangsúly az „ebben a dologban” van, mert abban, hogy kihasználták helyzetüket és arrogánsan viselkedtek, abban igenis vétkeztek.
Igen érdekes logikával támasztja alá a Talmud álláspontját a középkori nagy exegéta, Gersonidés(*). Szerinte több mint valószínű, hogy a talmudi fejtegetés, feltevés a helytálló, mivel a próféta („Isten embere”), aki jött és megjövendölte Elinek fiai halálát és dinasztiája kihalását (lásd a továbbiakban) – nem beszél erről, hanem csak kapzsi viselkedésükről, ami nincs összhangban azzal, amit egy kohanitától elvárnak. Ezzel szemben Rási és Kimchi elsősorban a szó szerinti értelmezést hozzák és csak azután a talmudi értelmező apologetikát. A Talmud maga másutt (Pszáchim 57,a) világosan kimondja, hogy Eli fiai „tisztátalanná tették a Hajlékot”, és ez a kifejezés nem felel meg az egyszerű korrupció vagy úrhatnám viselkedés fogalmának.
* * *
„És eljött Istennek egy embere Elihez, és ezt mondta neki: Így szólott az Örökkévaló: Hát nem megnyilatkoztam atyád házának, amikor még rabszolgák voltak a fáraó házában. Izrael minden törzse közül kiválasztottam őket (Lévi törzsét) a papi szolgálatra, hogy fölmenjenek oltáromra, tömjént égessenek, és viseljék színem előtt az éfodot(*). Atyád háza népének adtam Izrael minden égőáldozatát is. Miért tapossátok lábbal áldozataimat, amiket e hajlék részére parancsoltam?… És miért becsülöd fiaidat többre, mint engem, és miért hízlaljátok magatokat Izrael minden áldozatának a legjavával?
Ennélfogva – folytatta az anonim próféta, aki Bölcseink szerint Elkáná volt, Sámuel édesapja – így szól az Örökkévaló, Izrael Istene: Bár azt ígértem, hogy házad népe és családod fog örökké színem előtt járni, most azt mondja az Örökkévaló, hogy távol álljon ez tőlem! Akik engem tisztelnek, azokat tisztelem, de akik gyaláznak, azok megszégyenülnek!...” (1Sámuel 2,27–30)
A prófécia gyakorlati, operatív részében „Isten embere” azt mondja Élinek, hogy nem lesz öreg ember a házában (mert fiatalon fognak meghalni); két fia egy napon hal meg (így is történt), és támad majd Istennek egy hűséges papja, aki szíve szerint cselekszik. „Építek neki maradandó házat, és fölkentem előttem áll minden időben.” (1Sámuel 2,35)
Súlyos jövendölés ez, amit az idős Eli apatikusan, mély letargiába merülve hallgatott. Ekkor már elmúlt kilencvenéves, rég nyugalomba vonult, és a gyakorlati szentélyszolgálatot fiai látták el. Bár a kohaniták szolgálata nincs időhöz kötve, és „öreg kohanita, nem vén kohanita”, a gyakorlat az volt, hogy akkor hagyott fel a munkával, amikor a kezei remegni kezdtek. Ez Elinél már rég bekövetkezett.
(Itt kell megemlíteni, hogy Eli háza nem halt ki teljesen, és kései ivadékaival találkozunk majd Jeruzsálemben, ahol panaszkodtak Jochanan ben Zákkájnak, hogy a család férfitagjai tizennyolc éves korukban meghalnak. Jochanán kifundálta, hogy azok Eli családjából származnak, és tanácsot adott nekik, mivel védhetik ki az ősi átkot (a tóratanulás által). (Ros Hásáná 18,a)
* * *
A Bírák korszaka a végéhez közeledik. Eli volt az utolsó előtti bíró és az ő személyében egyesült ez a tisztség a főpapéval. Bár Eli személye minden vitán felül állt, úgy tűnik nem volt még egy bíró, akit ilyen szigorú bírálat ért volna. Még a pajzán, szoknyabolond Sámsont is jobbnak írja le a könyv szerzője, mint a főpapot, akit elfajzott, korrupt fiai lehetetlenítettek el. Őket, Chofnit és Pinchászt, az Írás nemes egyszerűséggel gazembereknek titulálja, akik nem ismertek Istent (1Sámuel 2,12).
Ez még akkor is szembeötlő, ha nem feledjük: a hagyomány szerint Sámuel könyvét maga Sámuel írta, az a Sámuel, aki Eli örökébe lépett mint Izrael utolsó bírája, és aki kora gyerekkorától közelről szemlélhette Eli fiainak tevékenységét.
Sámuel levita volt, Kórách leszármazottja, és így nem lehetett főpap; ezzel szemben próféta volt, a korabeli „látó” fejlettebb változata. (Lásd élettörténetét a következő fejezetben.)
A szigorú prófécia akkor következett be, amikor újra kitört a háború a zsidó törzsek és a filiszteusok között. A zsidóknak nem volt vezetőjük, aki élükön vonult volna hadba, és szorultságukban elküldtek Silóba, és kivitették a frigyszekrényt a harcmezőre, hogy az „megmentse őket”. Ennek ellenére csúfos vereséget szenvedtek, a frigyszekrény fogságba esett, miután a két kohanita, Chofni és Pinchász, Eli fiai elestek a harctéren.
Amikor a hír egy menekült által eljutott Silóba, és Eli megtudta, hogy fiai elestek és a frigyszekrény fogságba esett – hátraesett székén, nyakát szegte és szörnyethalt. Menye, aki éppen szült, belehalt a szülésbe (uo. 4. fejezet vége). Az even-háezeri csatában harmincezer izraeli vesztette életét, és ezzel elpusztult a silóbeli szellemi központ. Maga a frigyszekrény hét hónapon keresztül volt a filiszteusok fogságában.
A Midrás(*) tudja, hogy a hírhozó a benjáminita Saul volt (a későbbi király), aki „kikapta a kőtáblákat (amelyek a frigyszekrényben voltak) Góliát(!) kezéből, és elhozta őket Silóba” (Midrás Smuél 11). Eszerint, írja Jehuda Kiel, a Dáát Mikrá(*) kommentátora, a hírhozó több mint negyven kilométert futott egy nap alatt, amíg a harctérről Silóba ért.
Siló pusztulásáról – több mint háromszázhatvan éves fennállása után – itt nem tudósít az Írás. Ezt megteszi Ászáf a Zsoltárok könyvében:
„...Elhagyta silói lakhelyét, ahol emberek között lakott.
Fogságba juttatta hatalma jelvényét; ékességét az ellenség kezébe.
Népét fegyver martalékává tette, mert megharagudott örökségére.
Ifjait tűz emésztette el, szüzeinek nem énekeltek nászdalt.
Papjai fegyver által estek el, özvegyei nem sírhattak...” (Zsolt 78,60–64)
Siló után jött a vákum, amit majd Sámuel tölt be – ideiglenesen. Sámuel, az utolsó bíró, és az első, - Mózes után - a Bibliában saját könyvvel szereplő próféta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése