A FRIGYSZEKRÉNY FOGSÁGBA ESIK
A Midrás Eli erélyes szavaiból, amivel követelte, hogy Sámuel árulja el, mit mondtak neki, egy sugallt átkot vél kihallani: „Úgy segítsen téged az Isten – ahogy az én fiaim nem örökölhetik tisztemet (mert vétkesek), úgy a te fiaid sem fogják örökölni tisztedet!” (Midrás Smuél 10)
Az Eli családját sújtó büntetés (átok) főleg abból állott, hogy fiatalon haltak meg (a Talmud szerint tizennyolc évesen). Azonban a Talmud enyhíti a büntetést: Csak áldozatok nem hoznak engesztelést, de ima, tóratanulás és jótékonyság (cödáká) – hoznak (Ros Hásáná 18,a). A jeruzsálemi Talmud elbeszéli, hogy Ráv Káháná egyszer hosszasan imádkozott és Ráv Chijja kérdésére elmondta, azért imádkozik hosszasan, mert Eli családjából származik (és nem akar fiatalon meghalni). Ráv Chijja imádkozott érte és megáldotta, hogy hosszú életű legyen. Így is történt, olyan öreg lett, hogy a körmei pirosak lettek, mint egy csecsemőé... (Jerusálmi, Szánhedrin 1,2)
* * *
Itt az Írás két-három rövid mondatban tulajdonképpen beiktatja a fiatal Sámuelt, aki – ne feledjük: levita, és Eli tanítványa – prófétának.
„Sámuel pedig felnőtt, az Örökkévaló vele volt… és megtudta (tudomásul vette) egész Izrael Dántól Beér-Seváig, hogy Sámuel az Örökkévaló meghitt prófétája… (és) Sámuel szava eljutott egész Izraelhez.” (uo. 3,19–20 és 4,1)
Kritikus időszakban, de még Eli életében vette át a nagyon fiatal Sámuel a vezetést. Eli fiai még működtek, nem nyújtották be lemondásukat az apjukat és őket ért éles kritika miatt. Feltehető, hogy nem szerették a „taknyos” ifjoncot, aki még csak kohanita sem volt, és akihez „átpártolt” apjuktól az Örökkévaló szava. Mivel azonban ők csak gyakorló kohaniták voltak, és idős főpap apjukat helyettesítvén nem folytak bele a szellemi ügyekbe – kénytelenek voltak lenyelni Sámuel előretörését a vezetésben.
Sámuel viszont, aki Bőlcseink szerint a Bírák és Sámuel könyvének szerzője volt (Bava Batra 14), kellő tapintatot árult el, amikor Eliről csak a legszükségesebbet mondta illetve írta, és egy szóval sem ítélte el vagy ostorozta az agg papot és két elfajzott fiát. Lehetséges, hogy lelki szemeivel előre látta, hogy az ő fiai sem fognak a nyomdokain járni, és azok sem öröklik majd örökét. Szerencsére az idő rövid volt, mert úgy tűnik, majdnem azonnal kitört a filiszteus háború, amely egy csapásra megoldott több személyes problémát: Eli maga szörnyethalt, amikor meghallotta a vereség tényét és azt, hogy fiai elestek a harcmezőn, és a frigyszekrény fogságba esett.
Valószínű, hogy felszabadító háborúnak indult és azt a zsidók kezdeményezték (Gersonidés, azonban Kimchi szerint Sámuel ösztönzésére szálltak harcba, és nem tanácskoztak az Urim Vetumim(al)mal (talán mert nem volt kompetens kohanita). Az első ütközetben Izrael kudarcot vallott, és négyezer zsidó életét vesztette. Ekkor az „öregek” elhatározták, hogy ki kell vitetni a harctérre a frigyszekrényt és benne a kőtáblákat, és az majd megmenti őket. Málbim szerint ez egy fatális tévedés volt, mert „abban a hitben voltak, hogy az Örökkévaló feltétlenül megmenti frigyszekrényét, és ezáltal ők is megmenekülnek. Ez azonban egy dőre felfogás, mert a frigyszekrénynek magában véve semmi jelentősége sincs, csak az, hogy benne tartják a kőtáblákra írottakat”.
A frigyszekrényt Eli fiai, Chofni és Pinchász vitték a táborba, ők lettek most kinevezve tábori papoknak. Ez sem segített, a filiszteusok győztek és fogságba ejtették a kőtáblákat tartalmazó frigyszekrényt.
Amikor a hír eljutott Silóba (egy fiatal benjáminita katona hozta – a Midrás(*) szerint ez Saul volt) Éli szörnyethalt, és egyik menye, aki éppen szült, belehalt a hírbe, hogy férje elesett. Az utolsó pillanatokban még elnevezte született fiát I-Kávodnak, ami azt jelenti, hogy oda Izrael dicsősége.
* * *
Hol volt Sámuel ezekben a sorsdöntő időkben?
Nem tudjuk. Az Írás nem említi őt sem a háború napjaiban, sem abban a hét hónapban, amikor a frigyszekrény a filiszteusok fogságában volt. Visszaadásában sem volt Sámuelnek szerepe. Csak azután jelentkezik újra, amikor a bét-semesi incidens után a frigyszekrényt „ideiglenesen” Kirját Jeárimban helyezték el:
„Attól a naptól fogva, hogy a frigyszekrény Kirját Jeárimban volt, sok idő, húsz esztendő telt el. És Izrael Háza vágyakozott (bánkódott, sóvárgott) az Örökkévaló után. Ekkor Sámuel azt mondta Izrael egész Háza népének: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Örökkévalóhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és az Ástartékat. Ragaszkodjatok szívből az Örökkévalóhoz, csak őt imádjátok, és akkor megment benneteket a filiszteusok kezéből. Ekkor eltávolították Izrael fiai a Báálokat és az Astartékat, és egyedül az Örökkévalót szolgálták.
Majd ezt mondta Sámuel a népnek: Gyűjtsétek egybe egész Izraelt Micpába, és (ott) imádkozni fogok értetek az Örökkévalóhoz. Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek, és kiöntötték az Örökkévaló előtt. Böjtöltek (is) aznap és megvallották: Vétkeztünk az Örökkévaló ellen! És Sámuel bíráskodott (igazságot szolgáltatott) Izrael fiainak Micpában.” (1Sám 7,2–6) .
A viz meritése és kiöntése "Az Örökkévaló előtt", szimbólikus, a megtérés jele. "az istenszolgálat egyik bevett szokása" volt (Dáát Mikrá. Jonatán forditása szerint "kiöntötték szivüket mint a viz". Ismeretes a "vizöntés" szokása a Szentélyben, Szukkot ünnepén.
Egyes források szerint (Széder Olám 13) Sámuel itt, már negyvenéves. Eszerint mindössze tíz évig bíráskodott egyedül, majd két évet töltött el Saul királysága alatt, és ötvenkét éves korában halt meg. Mindez nem található a hivatalos szövegben (az Írásban) – amit ne feledjük, Sámuel írt –, csak a különböző midrási forrásokból rekonstruálható, és ez nem tesz jót a korszak kronológiájának, ami volt és maradt meglehetősen homályos. Mivel szorosan vett témánk nem Sámuel k ö n y v e, hanem az utolsó bíró és első próféta személye, tehát Sámuel cselekedeteit és rövid életének főbb és fontosabb mozzanatait kell feltérképeznünk.
Itt és most először vezeti Sámuel a népet harcba a filiszteusok ellen, miután a hosszú húsz év alatt szívós, kulisszák mögötti munkával sikerült neki megtérítenie a népet, illetve rávenni arra, hogy ne „társítsa” az Örökkévalót a helyi pogány népek házi bálványaival. Ez, amit Bölcseink úgy hívnak, hogy „Situf” (társas viszony a monoteizmus és az idolok között). Ez ellen léptek fel Izrael prófétái : vagy az Örökkévaló, vagy a Báál és társai (lásd 1Kir 18. fejezet).
A nép megtérése lassú és fokozatos folyamat volt. Olvastuk, hogy a nép „vágyakozott az Örökkévaló után”, de ez még nem megtérés. Ezért mondja nekik Sámuel, hogy vagy-vagy. Ha komolyan gondoljátok, dobjátok ki a bálványokat. Ez meg is történt, és utána jött a nyilvános megtérés, böjtöltek imával Micpában.
A filiszteusok tudomást szereztek arról, hogy a zsidók gyülekeznek és felvonultak ellenük. Ekkor a nép Sámuelhez fordult, kérvén, hogy imádkozzon érettük, mert féltek a filiszteusoktól. Innen datálódik Sámuel vezető szerepe és nemzetmentő karaktere. „Vett és feláldozott egy szopós gidát, majd imádkozott, és az Örökkévaló meghallgatta őt.” (uo. 7,9)
Ez volt az első zsidó-filiszteus háború, amit a héberek nyertek meg a „szokott módon”: Az Örökkévaló hatalmas mennydörgéseket hallatott, amitől úgy megzavarodtak a filiszteusok, hogy vereséget szenvedtek. Ha emlékszünk, így volt ez Siseránál is. Ennek utána a filiszteusok megalázkodtak és egy ideig nem hatoltak be Izrael területére, „mivel az Örökkévaló keze sújtotta őket Sámuel életében.” (uo. 7,13)
Itt Sámuel országlásának rövid leírása következik. Először a kézzelfogható eredmény: a silóbeli jesivabócher, Eli tanítványa, aki magában egyesítette a szentélyszolgálatot és a bíráskodást a látó (próféta) szerepével; visszaszerezte Izraelnek az elveszett területeket, ahonnan most a filiszteusok hanyatt-homlok menekültek: „Visszakerültek Izraelhez azok a városok is, amelyeket elvettek a filiszteusok Izraeltől, Ekrontól Gátig, a hozzájuk tartozó vidékkel együtt kiszabadította Izrael a filiszteusok kezéből. Ennek utána (a győzelem után) béke lett Izrael és az emoriták (maradványai) között is...” (uo. 7,14)
Ebből kifolyólag pedig „Sámuel élete végéig Izrael bírája volt. Évente útra kelt, bejárta Bét-Élt, Gilgált és Micpát, és igazságot szolgáltatott Izrael számára ezeken a helyeken. Azután visszatért Rámába, mert ott volt a háza; ott is bíráskodott és oltárt épített az Örökkévalónak.” (uo.7,15–17)
Sámuel tehát nem ült lakhelyén és várta a pereskedő feleket, hanem járta az országot. Az említett helységek csak a főbb és fontosabb pontok voltak, de a hagyomány szerint Sámuel egyfajta vándorbíró volt, aki nemcsak bíráskodott, de tanította a Tórát, és a monoteizmusra nevelte a népet. Később, mint azt a hagyományos források tanúsítják, próféta-iskolát alapított, ahol a fiatalok meditáltak, Tórát tanultak és ők lettek később a nép tanítói. Többségük levita volt.(Folyt.köv.)
(* FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése