Simon Jacobson:Tartalmas élet (17)

 

                     Félelem és szorongás

 

Íme Isten, az én segítségem, bízom, és nem rettegek; mert hatalmam és énekem az Örökkévaló, ő lett nekem segítségül!
Jesájá 12:1

Gondolj jót, és a jó megvalósul.
A Rebbe

* * *

A Rebbe gyakran mesélte el az alábbi történetet az apósáról, Joszef Jichak Schneersohn rabbiról, az előző lubavicsi Rebbéről. 1927-ben Joszef Schneersohn rabbit a kommunista hatóságok Moszkvába idézték. Mikor megtagadta az együttműködést, pisztolyt szegeztek a fejének.
– Ez a kis játékszer már sokakat együttműködésre késztetett – mondták neki. – Sokakat szóra bírt már a félelem.
– Ettől a játékszertől csak azok ijednek meg, akiknek egyetlen világuk és sok istenük van – válaszolta Joszef Jichak rabbi -, de akinek csak egyetlen istene és két világa van, az bizony aligha retten meg tőle.

Mitől félünk?

Sok mindentől félünk. Félünk a betegségtől és a haláltól. Félünk attól, hogy elveszítjük állásunkat, vagy hogy szegények leszünk. Félünk a változástól – egy új állástól, új otthontól, vagy új házasságtól. Félhetünk az egyedülléttől vagy, épp ellenkezőleg, a többi embertől. És félhetünk attól is, hogy mások, a családunk, a barátaink, a kollégáink és a szomszédaink, szóval a társadalom nem fogad el minket.

A félelem, a szorongás és a depresszió mind-mind olyan tényező, mely sokban meghatározza viselkedésünket. Ennek ellenére, igen kevéssé ismerjük ezeknek az érzéseknek az erejét. Legkifejlettebb formájukban akár teljesen megbéníthatnak bennünket. Hogyan kezelhetjük ezeket az erőket? Miért félünk, s főleg, mitől félünk?
Ezek nem egyszerű kérdések, hiszen a félelem bonyolult, nagyhatású erő. Csöndben támad, és mindent elpusztít, ami útjába kerül. Szorongást és depressziót okoz. Amikor elemészt minket a félelem – ítélőképességünk csorbát szenved, kételyek közt hánykódunk, és képtelenek vagyunk a legegyszerűbb döntésre is.

Az ismeretlentől való egészséges félelem megóv minket a veszélytől. Ennek a félelemnek az oka nyilvánvaló, ez a félelem fontos célt szolgál. Jóval több embert érint és sokkalta félelmetesebb azonban az a fajta félelem, melynek forrását nem ismerjük, ami a tudatlanságból táplálkozik. Gondoljunk a kisgyerekre, aki fél a sötéttől. Semmi sem indokolja félelmét, s mégis képtelenek vagyunk szavakkal eloszlatni azt. Csakis azzal csillapíthatjuk szorongását, ha megígérjük, hogy vele maradunk és megvédjük, ha kézen fogjuk, felkapcsoljuk a villanyt, és megmutatjuk, hogy nincs mitől félnie.

Ugyanez a helyzet a felnőttekkel. Gyakran semmilyen alapja sincs a félelmünknek, de nagy ritkán, amikor mégis van, oly mértékben felnagyítjuk ránk gyakorolt hatását, mintha túszként tartana fogva. A félelmet a kétely és a zűrzavar szüli. Elfogadjunk-e egy állást vagy sem? Mit gondolnak majd barátaink és a családunk, ha ilyen vagy olyan módon megváltoztatjuk életünket? Az efféle zűrzavar roppant káros, mivel az érzelmi feszültség gyengítően hat.
A tisztánlátás a legnagyobb áldásaink egyike. Mikor megszűnnek kételyeink, úgy érezzük, mintha hatalmas kő gördült volna le szívünkről.

Még ha utólag úgy véljük is, hogy tévesen döntöttünk, annyit már mindenesetre nyertünk, hogy tudjuk, mire számíthatunk, és ez erőt és magabiztosságot ad a továbblépéshez. Az az ember, akinek nincsenek világosan megfogalmazott céljai, mindig zavarodott lesz. A zavarodottság pedig újabb zavart szül, hiszen ha csak egyszer is fennakadunk a félelem és a szorongás hálóján, még inkább úrrá lesz rajtunk a zavar és az elkeseredettség.
Ha tartalmasan akarjuk élni életünket, meg kell szabadulnunk a szívünket béklyózó szorongástól és bánattól. A kétségbeesés ellankasztja szívüket és gyengíti lelkünket. Megakadályozza, hogy felkészülten fogadjuk a valódi kihívásokat. Elég sok akadályt kell legyőznünk életünk során; éppen ezért, ne emeljük magunk elé még belső akadályokat is!
Nincs más megoldás, mint hogy türelmesen szétfeszítsük a kételyek szorító bilincsét. A félelmet a sötétség élteti, csak ott burjánzik, ám rögtön szertefoszlik, mihelyt rávetül a tisztánlátás fénye. Tisztán kell látnunk életünk célját, és minden energiánkat e cél elérésére kell összpontosítanunk.

Mi táplálja félelmünket?

A félelemnek több oka van. Elképzelhető, hogy gyermekkorunkban visszaéltek bizalmunkkal. Lehet, hogy egy traumatikus élmény kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkünkben. Még az is megeshet, hogy soha senki nem magyarázta el nekünk az élet célját és azt sem, hogy azt miképpen érhetjük el. A félelem akkor tud gyökeret verni, amikor azt képzeljük, hogy az élet véletlenszerű események láncolata.
A szorongás a múlandóság félelméből táplálkozik: félünk attól, hogy elveszítjük a körülöttünk lévő világot, amelyet már megszoktunk. Képzeljünk el egy gyereket, akinek csak egyetlen játékszere van. Ha ezt elvesszük tőle, hangos zokogásban tör ki. Ugyanígy, amikor azt hisszük, hogy a materiális világ az egyetlen létező világ, óhatatlanul félünk attól, hogy elveszítjük, hiszen csak ezt ismerjük.
Ez a szemléletmód bizony szűklátókörűségre vall. Az anyag, természeténél fogva, múlandó. Az az étel, melyet tegnap megettünk, mára tovatűnt. Azt a pénzt, amelyet ma megkeresünk, holnap elköltjük. Az a társadalmi helyzet és az a hatalom, melynek megszerzéséért oly sokat áldoztunk, egy pillanat alatt szertefoszlik. Ha életünk ennyire múlandó alapokon áll, aligha érezhetjük magunkat biztonságban.
A félelem és a szorongás alapvető forrása nem más, mint a materiális világ elsőbbségének elfogadása. Még ha le is vetjük gyermekkori félelmeinket, számtalan új félelem támadhat bennünk. Már nem a sötétségtől rettegünk, hanem attól, hogy nem keresünk elég pénzt. Vagy hogy nem vagyunk eléggé sikeresek.

Ha életünk értelmét a pénz, a munka és a társadalom határozza meg, rettegésben tart minket a gondolat, hogy mások nem fogadnak el. Erre mondták bölcseink: „Ne töltsön el szégyen, ha gúnyolnak.” Ezért van az, hogy hasonulni akarunk a többséghez. Félünk, hogy kilógunk a sorból, és állandóan az foglalkoztat, hogy mások miként vélekednek rólunk. Attól félünk, hogy az emberek kigúnyolnak minket, vagy hogy nem tartják tiszteletben döntéseinket.

Gondoljunk csak arra, mennyire üres ez a félelem. Az ember szeszélyes lény. Hangulata, álláspontja és értékrendje állandóan változik. Éppen ezért, ha amiatt aggódunk, hogy mások nem fogadnak el, boldogságunkat és biztonságérzetünket kiszámíthatatlan emberek, például egy szeszélyes főnök vagy egy állandóan elégedetlen ügyfél kezeibe helyezzük. Hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy elnyerjük embertársaink tetszését. Másképpen viselkedünk reggel, másképpen délben és megint másképpen este. Nem véletlen, hogy életünket a szorongás vezérli, s az sem véletlen, hogy lelkünk nem talál békét.
Ne kössünk kompromisszumokat értékrendünk rovására abbéli félelmünkben, hogy az emberek miként vélekednek rólunk. Ez talán a legnehezebb feladat, mellyel életünk során meg kell birkóznunk, mivel mindannyian szeretetre vágyunk, és arra, hogy elfogadjanak. Azonban korántsem mindegy, hogy kik fogadnak el. Talán azok elfogadására vágyunk, akiknek értékrendje állandóan változik? Azokéra, akik maguk is azért aggódnak, hogy vajon mások elfogadják őket?

Elsősorban saját magunknak kell elfogadni magunkat. Ezt úgy érhetjük el, ha az Örökkévalót életünk részévé tesszük, vagyis annak a feladatnak szenteljük életünket, amiért megteremttettünk. Ha megtartjuk az Örökkévaló által lefektetett erkölcsi törvényeket, életünk megtelik harmóniával és nyugalommal. Csak így tehetünk szert arra a tisztánlátásra, melynek fényében szertefoszlik a félelem. Csak így szűnik meg az ismeretlentől és a váratlantól való rettegésünk. Az Örökkévaló felruházott minket azokkal a képességekkel, melyek lehetővé teszik, hogy megbirkózzunk az életünk során felmerülő kihívásokkal. Ha bizodalmunkat az Örökkévalóba helyezzük, és felismerjük életünk valódi célját, még a legszörnyűbb félelem, a betegségtől, a szegénységtől és a haláltól való rettegés is semmivé foszlik a tisztánlátás vakító fényében.

* * *

Történt egyszer, hogy egy nagyon szegénysorú család leányának állandóan rémálmai voltak. A lány szülei a rabbihoz fordultak tanácsért. A rabbi elgondolkodott, majd így szólt: – Bölcseink szerint éjjel arról álmodunk, ami nap közben is foglalkoztat bennünket.2 Kérdezzétek meg a lányt, hogy mitől fél.
Mikor megkérdezték a lányt, ő így felelt: – Sokszor észreveszem, hogy mindketten a minket körülvevő szegénység miatt aggódtok. Sok mindentől félek, de a legnagyobb rettegéssel a belőletek áradó félelem tölt el.

Hogyan küzdjük le félelmeinket?

Csak úgy szabadulhatunk meg félelmeinktől, ha szorosabbra fűzzük azt a köteléket, ami az Örökkévalóhoz köt minket. Ha elfogadjuk, hogy fontos szerepet játszunk az Örökkévaló tervében, hogy életünknek fontos célja van, semmivé foszlanak a félelmeinket tápláló kételyek.

Ha a materiális világot mindennél fontosabbnak tartjuk, továbbra is a félelem és a szorongás hálójában vergődünk. A körülmények foglyai leszünk, az anyagi világ szeszélyeinek áldozata.
Senkit sem kell félnünk, csak az Örökkévalót, hiszen semmi sem lehet Őnála valósabb. Bölcseink tanítása szerint: „Éppúgy féld az Örökkévalót, ahogy az embereket.”3 „Az Örökkévaló félelme” valójában nem félelem, hanem az életünket meghatározó magasabbrendű jelenlét iránti tisztelet és megbecsülés, és annak felismerése, hogy az Örökkévaló fontos szerepet szánt nekünk a világ megjobbításában. Amikor elcsüggedünk, vagy valami félelemmel tölt el bennünket, amikor attól tartunk, hogy képtelenek leszünk megbirkózni egy feladattal, vagy megemészteni egy kudarcot, gondolkodjunk el azon, hogy vajon mit kíván tőlünk az Örökkévaló. (folyt.köv.)