Mózes nem volt "aranyszáju prédikátor"
„...és nem hallgattak Mózesre, a nehéz munka és a türelmetlenség miatt. És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Menj el (újra) és mondd meg a Fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izrael fiait országából. És mondta Mózes az Örökkévalónak: Hiszen Izrael fiai nem hallgattak rám, hogyan hallgatna rám a Fáraó, amikor én nehézbeszédű vagyok?” (2.Mózes, 6, 9-12).
Ehhez hasonló érvelés tíz alkalommal fordul elő a Bibliában, s ezt a Talmud Kál Váchómernek (pláne) nevezi, ami ésszerű, logikus következtetést jelent.
Mint köztudott, Mózes beszédhibás volt, azaz dadogott. Különböző kommentátorok sokféleképen magyarázták ennek feltételezett okát.
Rábbénu Niszim, a híres kodifikátor szerint, Mózesnek azért kellett dadognia, hogy az emberek ne mondhassák , hogy azért sikerült neki meggyőznie a zsidókat, hogy végül elfogadják a Tórát, mert simabeszédű demagóg volt.
Mivel eleve rosszbeszédűnek született, nyilvánvaló volt, hogy „az Isten beszél a szájából”.
Egy Áhávát Jonatán című kommentár-könyv szerzője, arra a kérdésre, hogy miért volt Mózes hibásbeszédű, így válaszol:
– Azért, mert a „zsidók nem hallgattak rá”. Nem akarták elfogadni, hogy neki küldetése van. Nem volt iránta bizalom, ezért nem volt képes hozzájuk összefüggően beszélni. Ha nincs bizalom, a vezető hite is megrendül küldetésének létjogosultságában. Ha a nép hallgatott volna rá és elfogadja őt – Mózes nem lett volna nehézbeszédű.
Végül egy másik vélemény szerint azért dadogott, nehogy a jövő nemzedékek azt higgyék, hogy az „aranyszájú” Mózes pusztán nagyszerű retorikájával győzte meg a Fáraót, és nem abban fognak hinni, hogy a zsidók isteni csoda által szabadultak meg a rabságból.
* * *
Smuel Moholiver, az első cionista rabbik egyike, a mai modern korba ágyazva magyarázza meg Mózes dadogását, annak értelmét, jelentőségét és... előnyét.
Az első cionista kongresszus megnyitásakor a rabbi arra kérte a jelenlevőket, fedjék be fejüket és beszéljenek jiddisül. Az első kérést még csak-csak elfogadták, bár sokan nem voltak vallásosak, de a második esetében dr. Cohen-Bernstein – többek nevében – tiltakozott.
– Drága rabbi uram – mondta – az első kívánságát szívesen teljesítjük, még ha nehezünkre esik is. De jiddisül, egész egyszerűen, alig tudunk. Ezen a nyelven nem tudjuk gondolatainkat kifejezni úgy, mint oroszul. Ha netán a küldöttek közül valaki nem beszél oroszul, annak biztosítunk tolmácsot.
Moholiver rabbi erre mosolyogva azt mondta:
– Nem azért kértem Önöket arra, hogy jiddisül beszéljünk, mert nem tud mindenki oroszul. Az ok ennél sokkal fontosabb. Ezt a tárgyalások menete és üteme teszi szükségessé.
A küldöttek értetlenül néztek a rabbira, az pedig folytatta:
– Önök jól tudják, hogy Mózes mesterünk dadogós ember volt. Felmerül a kérdés, miért küldött az Örökkévaló egy ilyen embert a Fáraóhoz, miért nem egy pergőbeszédű, jó szónokot, aki beszédével lehengerelte volna a Fáraót?
Ha ilyen valakit bíz meg a feladattal, az bizonyára kivágott volna egy hosszú drósét szabadságról, igazságról, testvériségről s ki tudja miről. Szárnyaló retorikájában pedig teljesen megfeledkezett volna a lényegről, mármint arról, hogy elérje a zsidók szabadon bocsátását. Mózes viszont, aki dadogott megelégedett három lényegre törő szóval: „Bocsásd szabadon népemet!”.
– Hát így áll ez a mi esetünkben is – fejezte be okfejtését a rabbi. Tudom én – mondta – hogy Önök mind jó szónokok, hogy lángoló beszédet tudnak tartani Erec Jiszráélról, de a retorikába úgy belemerülnek, hogy a napirend lényeges pontjaihoz sosem jutunk el. Viszont, ha jiddisül beszélnek – ami nem megy oly gördülékenyen – akkor biztosan röviden és lényegre törőbben fognak beszélni.
* * *
„Hiszen Izrael fiai nem hallgattak rám – hogyan hallgatna rám a Fáraó...” (uo.).
Mózes tartott attól, hogy ha Izrael fiai nem hallgatnak rá, a Fáraó azzal üt vissza, hogy ha a zsidók nem akarnak szabadok lenni, akkor Mózes nem is beszélhet az ő nevükben. Ugyanakkor attól is félt, hogy ha netán a Fáraó azt mondja, menjetek Isten hírével, és a nép meg nem akar elmenni – Isten nevét szentségtelenítik meg... (Ámosz Cháchám, a Dáát Mikrá Tóra-kommentárban).
* * *
Reb Jiszráél Háger, a vizsnitzi rebbe, amikor Nagyváradon élt, péntekenként, sámesza kíséretében egy fél órát sétálni szokott. Egyik ilyen sétája alkalmával megállt a helyi bank – modern gondolkodású, vallástalan – igazgatójának háza előtt. Bár személyesen még sosem találkoztak, a rebbe mégis bekopogott hozzá. A samesz felettébb csodálkozott, mit keres a rebbe abban a házban, de nem merte megkérdezni, így szótlanul követte rebbéjét. A ház ura nagy tisztelettel fogadta a rabbit s hellyel kínálta őt. Reb Jiszráél leült, de nem szólt egy árva szót sem. A bankigazgató súgva kérdezte a sámeszt, hogy minek köszönheti a látogatást, de az sem tudott felvilágosítással szolgálni. A rebbe ült egy darabig, majd felállt, elköszönt és távozott. A bankár egészen hazáig kísérte vendégét, de mielőtt elváltak volna, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mi volt e furcsa látogatás oka.
– Azért kerestem fel önt, hogy teljesítsek egy micvát. Hála Isten, sikerült is, előírás szerint – adta meg a magyarázatot a rebbe.
– Szabadna tudnom, milyen micvát? – faggatózott tovább a bankár.
– Bölcseink arra tanítanak bennünket – válaszolt ismét a rebbe – hogy miként micvá – mondani valakinek valamit, ami meghallgatásra talál, ugyanúgy micvá – nem szólni egy szót sem, ha bizonyos, hogy nem lesz foganatja. Tehát, ha én otthon ülök és Ön is otthon ül, és ekként nem mondom el azt, amiről biztos vagyok, hogy úgysem teszi meg – nem teljesítem a micvát. Ehhez el kellett jönnöm az ön házába, s itt kellett „nem mondani”, amit nem fogad meg.
– – Bocsásson meg, rebbe – vitatkozott a bankár – honnan ez a bizonyosság, hogy én nem fogok a jó szóra hallgatni? Hátha fogok?
– Nem – zárta le a vitát a rebbe – sajnos biztos vagyok benne, hogy minden szó hiábavaló.
A bankárt nem hagyta nyugodni a kíváncsisága. Addig könyörgött a rebbének, míg az végül kötélnek állt s felfedte cselekedetének rejtélyét.
– Él itt, Nagyváradon, egy szegény özvegyasszony – fogott bele mondandójába – kinek nincs miből megélnie, ráadásul egy nagyobb összeggel tartozik egy bankban, amit jelzálog kölcsönként vett fel. Miután nem tud fizetni, néhány nap múlva elárverezik a házát és ő az utcára kerül.
Arra akartam kérni Önt – folytatta – engedje el az asszony adósságát, hogy megmaradhasson a házában, de nem mondtam, mert „micve nem mondani”.
– De hát az asszony nem nekem tartozik – magyarázta a bankár – hanem a banknak, és én annak csak az igazgatója vagyok, nem a tulajdonosa, s több száz koronáról van szó...
– Tudtam, hogy nem hallgat majd rám – szakította félbe a rebbe – majd szó nélkül bement a házába.
A bankár is hazament, de a rebbe szavai a szívéig hatoltak, nem hagyták nyugodni.
Végül a saját zsebéből kifizette az özvegy adósságát, s így az asszony megmenekült az árverezéstől...
„S ha azt mondja nektek a Fáraó: tegyetek valami csodát – mondd Áronnak, hogy vegye a botját és dobja a Fáraó elé, hogy kígyóvá változzék!” (2.Mózes, 7,9).
A szabadulás folyamata ebben a szakaszban teljesedik ki. Mózes és Áron tárgyalnak a kegyetlen Fáraóval, aki hallani sem akar a zsidó nép – ekkor még héber törzsek, Jákob fiai – szabadon engedéséről. Nem ismeri el Istenüket, akinek a nevében beszélnek, és nem bolond elengedni többszázezer rabszolgát, akik ingyen építik neki a piramisokat.
Ebben a szakaszban a Tíz csapásból hét következik be, s ekkor már a Fáraó hajlandó részleges engedményekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése