AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR(10)NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRAFIKUS KÖNYVE(*

            A SZOVJET  TÁBORNOK ZSENIÁLIS ÖTLETE

A szirénák délután  2 órakor szólaltak meg. Ugyanakkor lehetett hallani a rádió ismert szignálját, amit hírek előtt hallat. Épp akkor fejeztük be a muszáf imát, és a  közösség pihenőt tartott. Volt,  aki közel lakott, és hazament lepihenni egy kicsit, és volt - mint én - aki az egyik  lócán nyújtotta ki fáradt csontjait. Móse Erem, a nyugalmazott Kneszet képviselő, már tudta miről van szó. Sietősen levette a  tálitját, és elbúcsúzott. Nekem most mennem kell - mondta.

  (Ő volt az aki egy baloldali ateista párt tagjaként minden Jom Kippurkor eljött, megvette magának méregdrágán a Máftir-Jónát és azt a „hagyományos dallamon” recitálta. Az idén már unokáját is elhozta magával a tel-avivi Chábád templomba, „hadd tanuljon a gyerek”).

Már előbb is gyanítottuk, hogy történt valami. A muszáf közepén, ott, ahol a tíz mártir¹ történetét mondja el a poéta szívhez szóló kínrímekben - berontott a templomba egy fiatalember, aki a rabbit kereste. Amikor reb Mójsehez, a közösség rabbijához, irányították,  elmondta, hogy sürgős behívót kapott küldönc által, és  nem tudja, szabad-e neki jom kippúrkor utaznia.  Reb Mójse, akitől eddig csak azt kérdezték, azt is csak néha, hogy hány óra van - megrémült a kérdéstől, és visszakérdezett zsidó módra, hogy mi van, mi történt? Ő pászkenoljon ennek az ismeretlen zsidónak, aki ráadásul még egy szfárádi benyomását is kelti? Tüstént elküldte az Allenby utcai főtemplomba - nincs messze, mondta - és ott kérdezze meg a főrabbit. A kérdező elrohant.

(Tehát már tudtuk, hogy van mozgósítás, csak azt nem tudtuk, miért. Aztán kettőkor megszólalt a rádió, és először egy sor jelszót mondott, ami  a mozgósítás egyik módja volt. Aztán közölte a hadsereg szóvivőjének  közleményét arról, hogy ma délelőtt, 1973 októberében,  jóm kippúr szent ünnepén - három arab ország hadserege támadta meg Izraelt: Egyiptom, Szíria és  Jordánia. A segédcsapatok között marokkói, iraki valamint…  kubai  alakulatok is voltak. Az izraeli hadsereg akkor a Szuezi csatorna partján állomásozott, ahová még a hatnapos háború során, 1967-ben jutott. Hosszú kifárasztó háború után most látszólagos csend honolt, és az izraeli állásokban csak néhány tucat  katona volt, hogy éppen legyen, aki a távcsöveket kezeli. Senki nem álmodta, hogy az egyiptomiak támadni mernek. Voltak ugyan értesülések egyiptomi csapatmozdulatokról, de ezeket félresöpörte a koncepció, ami úgy szólt, hogy mi nagyok és erősek vagyunk, és ki merne kikezdeni velünk. Ugyanez volt a helyzet a szíriai fronton, a Golán fennsíkon is.)

Úgy rémlik említettem már, csak a háború befejezése után derült ki, hogy a terv - jóm kippúrkor megtámadni a zsidókat -  az egyik Damaszkuszban tanácsadóként szolgáló, zsidószármazású szovjet tábornoktól eredt. Az ő „zseniális” ötlete volt, hogy akkor kell megtámadni a „jahudot”,²   amikor azok böjtölnek, és a templomban vannak.

Később voltak, akik megkérdőjelezték a szovjet zsidó tanácsadó szerepét a háború időzítésében.

Vannak, akik a hatnapos háborút és annak eredményeit jelölik meg, mint Izrael minden bajának forrását. Túl nagy volt a győzelem - mondják - kevesebb több lett volna. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amelyben a kis Dávid elkezdte magát Góliátnak érezni, illetve képzelni. Az addig cháluci beállítottságú kis ország előtt most olyan távlatok nyíltak meg, amikbe beleszédült. Kezdtük bebeszélni magunknak, hogy  a Cáhál³  a világ legjobb hadserege, a merkává tank a legjobb harckocsi, a Moszád a legjobb kémszolgálat és így tovább.

 

Megszállók vagy felszabadítók?

 

Mint Izrael majdnem⁴  minden háborúját,  a hatnapost sem mi kezdtük. Azt mindenki tudja, hogy Izrael kikiáltásának másnapján, az ENSz határozat után, 1948-ban, hét arab állam hadserege támadta meg Izraelt, biztatván a palesztinai arabokat, meneküljenek el, majd néhány héten belül visszatérnek győztesen. Az eredmény, a mai napig is létező menekülttáborok, amelyekben  már a harmadik nemzedék menekült sínylődik, várván, hogy gazdag arab testvéreik segítsenek nekik, illetve, hogy a sült galamb a szájukba repüljön.

Az '56-os háborút az angolok és franciák kezdték el Egyiptom ellen, a Szuezi csatorna államosítása miatt, Izrael csak csatlakozott a koalícióhoz, miután a kairói rezsim állandóan ellenséges viselkedése miatt ez igazoltnak látszott. Izrael akkor el is foglalta az egész Színáj félszigetet, és a hadsereg csupán tíz mérföldnyire a Szuezi csatornától állt meg. Ezen győzelem gyümölcseitől a Szovjetunió fosztotta meg Izraelt, amikor az akkori szovjet elnök,  Bulganyin, rakétákkal fenyegette meg Ben Guriont, ha nem vonul azonnal vissza.

A hatnapos háborút⁵  Gámál Ábdul Nasszer egyiptomi diktátor fenyegetései váltották ki, valamint az a casus bellinek számító tény, hogy lezárta a Szuezi csatornát az izraeli hajózás előtt.

Az eufória, ami a hatnapos háború után Izraelt és az egész zsidó világot  átfogta - minden reális számítást felborított. Nemcsak a politikusok nagyhatalmi allűrjei  ütköztek itt a józan reálpolitika meggondolásaival, hanem a kisemberek  is azon vitatkoztak, hogy  vajon Izrael mint felszabadító jelenik meg a nemzetközi arénában, aki jogos jussát követeli, és apai örökségét szerezte vissza - vagy pedig mint imperialista hódító, akit a nemzetközi közvélemény nem bír elviselni.

Eléggé nem sajnálható módon a vonalak és az álláspontok előre gyártott elemekből tevődtek össze. A nemzeti érzelmű, illetve vallásos közönség lelkesen ünnepelte Betlehem (Ráchel sírja), Hebron (a Machpéla barlang és benne az ősatyák sírjai) valamint Kelet-Jeruzsálem (a Siratófal) felszabadítását. Ezzel szemben a baloldal és a szovjetszimpatizáns, arabbarát marxisták, elítélték a hódítókat, kétségbe vonták a „területek” annexiójának jogosságát.

 

Én mint ünneprontó

 

Ma már, 35 év távlatából,  talán megengedhetem magamnak az objektív hozzáállást. Egyrészt megrögzött önantiszemitának kellett lenni ahhoz, hogy  valaki a győztes izraeli hadseregben, amely kétségtelenül védelmi harcot folytatott – kegyetlen, elnyomó judeonácikat lásson,⁶ még ha a „területeken” elő is fordultak olyan esetek, amelyeknek nem lett volna szabad előfordulni. Efrájim Kishon (Kishont Ferenc) akkor írta világhírűvé vált humoreszkjét, melynek címe: „Bocsánat, hogy győztünk”. Ha ne adj’ Isten, az egyesült arab ármádiák lebírják – óriási számbeli fölényüknél és a masszív szovjet segítségnél fogva – a kis és létéért küzdő Izraelt – az egész világ együttérzésétől és szimpátiájától kisérve, mentünk volna újra száműzetésbe, már azok, akik életben maradtak volna. Erre nem voltunk hajlandók, és nem akartuk, hogy „unokáink leboruljanak” ott, ahol „sírjaink domborulnak”, mivel ez esetben nem lettek volna élő unokáink.

Míg azonban a győzelem kétségtelenül legitim és jogos volt – ami utána következett, több súlyos kérdőjelet vont maga után.

Emlékszem, a  hatnapos háború hetedik napja szombat volt. Az ima után, meglátogatott bennünket Szimchá Palmon és neje, Mirjám. Derék cionista zsidók, mizráchisták,⁷ aus Dunaszerdahely, akik már a harmincas évek végén alijjáztak. Távoli rokonok is voltak, megboldogult Cili néném révén, közel is laktunk. Egy templomban imádkoztunk, és jóba voltunk, bár én nem tartoztam azok közé, akiknél vallásosságuk a horgolt sipkába van hímezve.

A látogatás során le-chájjimot⁸  mondtunk a nagy győzelemre, majd azon nyomban vitatkozni kezdtünk. Szimchá azt mondta, hogy az izraeli főrabbinátusnak azonnal ünneppé kell nyilvánítani a győzelem napját, amikor hállélt⁹  mondanak. Ennek én ellentmondtam, mivel chánukká ünnepét is csak évekkel később tették meg hálaadó ünnepnek. Hogy egy kissé lehűtsem vendégem eufóriáját, azt találtam mondani, hogy korai az öröme, mert a most elfoglalt területeket egyszer vissza kell majd, hogy adjuk, ha végülis békét akarunk arab szomszédainkkal – ha erre majd ők is hajlandók lesznek.¹⁰

Szimchá a felháborodástól szóhoz sem tudott jutni. Először csak hápogott, majd azzal vádolt, hogy ünneprontó vagyok, hogy  megfertőztek a baloldali eszmék, amelyek már akkor megkérdőjelezték a cionizmus igazságát. Ebben az időben  jelentette ki Golda Meir,  hogy nincs palesztin nép, és azok, akik ezen nem létező nép nem létező jogaiért harcolnak – egyszerűen „nem kedves” emberek.¹¹

 

Gombamódra szaporodó települések

 

Engem lebaloldalizni az persze a dolog szélsőséges leegyszerűsítése volt fekete-fehérre. Lélekemelő volt a Siratófalat először látni,¹² és ott imádkozni; könnyeztetően szívszorongató volt Ráchel sírjánál Betlehemben  elmondani az odavaló zsoltárokat, és tisztelegni az ősök sírjánál, Hebronban. A Biblia életrekelt tájai még a nemvallásos, messze rugaszkodott zsidókat is megríkatták; marcona ejtőernyős katonák hangosan zokogtak, amikor megpillantották a Falat.

De...

Ezeken a területeken élt egy nép. Mi araboknak hívtuk őket, míg ők magukat palesztinoknak nevezték. Itt voltak – már azok, akik nem menekültek el – és szívükben éktelen gyűlölet a „hitetlen” zsidók, a „jahud” ellen. Ekkor fejlődött fel a már előbb, a húszas években kicsírázott arab nemzeti függetlenségi mozgalom, amelyet sokan a zsidó nemzeti mozgalommal, a cionizmussal, vetettek össze. Egyrészt ők voltak az underdog,¹³  a hátrányos helyzetben lévő, elnyomott, primitív, sajnálatraméltó fél – másrészt mi voltunk  a hódító, a kolonialista elnyomó, aki a  „szegény arabokat” megfosztja jogaiktól, és menekülttáborokba zárja őket.

Ekkor kezdődött el az a nagyszabású telepítési akció, amely átrajzolta az elfoglalt/felszabadított Judea és Szamária térképét. Az azóta eltelt 35 év alatt Izrael minden kormánya támogatta és istápolta ezeket a településeket, tudva tudván, hogy legalább egyrészűk kerékkötője lesz az egykor bekövetkező béketárgyalásoknak.

 

25 halott 12 óra alatt

 

(Forgassuk most – ez egyszer előre – az időgép kerekét. 2001 december havában, körülbelül fél évvel ezen könyv megjelenése előtt, az arab terror borzalmas napjait éljük Izraelben, Egy nap, jobban mondva 12 óra leforgása alatt, 25 halott és közel 200 sebesült, három terror merénylet eredményeként, Jeruzsálemben, Haifán és másutt. Már senki nem állítja, hogy „nincs palesztin nép”, már senki nem vonja kétségbe, hogy csak idő, rövid idő kérdése, hogy lesz palesztin állam. Nem csak az úgynevezett „galambok”, az izraeli közép és baloldal állítja ezt, hanem még egy olyan „héja” is, mint Árik Sáron miniszterelnök, a legendás hadfi, a jóm kippúri háború hőse, az eddigi legjobboldalibb izraeli kormány legjobboldalibb vezetője.

Az eltelt 35 év legtöbb fejleménye nem Izrael javára szolgált. Az iszlám vallási fanatizmus elterjedése, az iráni ajatollák uralma, az őrült iraki diktátor, aki az öbölháború során 39 rakétát küldött Izrael felé; a nyugat-európai népek behódolása az arab olaj uralmának – mindez a fiatal zsidó államot veszélyeztette és veszélyezteti. Ennek ellensúlyozásaként az isteni Gondviselés oda hatott, hogy 80 éves vérgőzös uralom után látványosan összeomoljon a sztálini gonoszság állama,  a bolsevista Szovjetunió, amely Izrael megalakulása óta¹⁴  ellenségeink szolgálatába szegődött, és ötven éven keresztül ellátta az Izraellel ellenséges arab államokat minden modern fegyverrel – az atomot kivéve.

Az elmúlt években Izrael, demonstrálván békeszándékát, aláírta az oslói egyezményt, és visszavonult jelentős területekről Júdeában és Szamáriában, ahol egyfajta palesztin autoritás jött létre, Jasszer Arafat vezetésével. Ezzel párhuzamosan növekedett az arab terror, ami igen sok áldozatot követelt. Csak amikor az Iszlám terroristák magát Amerikát támadták meg,¹⁵ kapott Izrael zöld fényt Washingtontól a védekezésre.)

A háborúkat Izrael, a békét az arabok nyerték meg. Hiába adta vissza Begin, a jobboldali miniszterelnök az egész Színáj félszigetet Egyiptomnak – miután Szadat egyiptomi elnök váratlanul Jeruzsálembe repült, felszólalt a Kneszetben és békejobbot kínált fel Izraelnek az elfoglalt területek visszaadása ellenében - a megkötött béke, amit sokan elleneztek¹⁶ hideg maradt, és nem lett belőle ugródeszka a probléma megoldására. Ugyanezt lehet elmondani a később megkötött izraeli-jordán békeszerződésre is.

 

Arabok ölnek arabokat...

 

Ha már úgyis „baloldalinak” bélyegeznek, elmondhatom, hogy Izrael is elkövetett nem egy szarvashibát. A hatnapos háború utáni eufória, a „nagy Izrael” álma, (amely elfelejtette, hogy az ENSZ annakidején két állam létrehozását határozta el a mandátumi Palesztina területén), az izraeli arabság  maradéktalan integrálásának hiánya, az elfoglalt területek lakosságának alkalmazása azon „piszkos munkák” elvégzésére, amelyeket  Izraelben senki nem volt hajlandó elvégezni;¹⁷ a menekülttáborok nem felszámolása – mindez elvetette azokat a magvakat, amelyekből a későbbi arab terror kifejlődött.

Ide tartozott a libanoni maronita keresztényekkel való szövetség ábrándja is.

Miután a nyolcvanas években az arab terror főleg Libanonból támadta Izraelt – voltak nálunk olyanok, akik szövetkeztek a libanoni keresztényekkel – akik saját hatalmi harcukat vívták ezen kis lélekszámú, de sok vallású¹⁸ levantei állam vezetésében. Ezek jól szervezett, erős, magánhadseregekkel rendelkeztek,  övék volt az elnöki poszt, míg hagyományosan muszlim volt a miniszterelnök. Amikor Izrael villámháborút indított a Libanonba befészkelődött terroristák ellen, s azokat Beirutig üldözte, ahonnan Arafat és bandája fejveszetten menekült, hogy meg se álljon Tuniszig – történt egy sajnálatos eset: a Szabra és Satila  arab menekülttáborokba behatolt egy maronita különítmény, és ott tömeggyilkosságot hajtott végre.

Bár izraeli katonák a közelben sem voltak, és a tényállás rendkívül egyszerű volt: keresztény arabok gyilkoltak muszlim arabokat – a bűnbak Izrael volt, személy szerint Áriel Sáron, az akkori honvédelmi miniszter, mivel ő viselte a miniszteriális felelősséget.

 

Melyik fanatizmus a jobb?

 

A libanoni  hadjárat során derült fény a kelet-európai csatlós államok szégyenletes szerepére az arab-zsidó konfliktus katonai vonatkozásában. A terroristák kezében nagymennyiségű aknát és kézigránátot találtak „Made in Hungary”¹⁹ felirattal, valamint lőszert és robbanóanyagokat csehszlovák feliratokkal. Még Kubából, Észak-Koreából – és Kínából is - kaptak sokrétű, masszív segítséget. Csak jóval később vált ismerté, hogy román hadianyagokat is találtak Libanonban (Cvi Erez közlése).

Izrael nem maradt Beirutban a terroristák kifüstölése után. Délen maradt egy keskeny korridor, amelyet Izrael biztonsági övezetnek nevezett. Az idők folyamán kiderült, hogy ez minden volt, csak biztonsági nem. Délen megerősödött és dominánssá vált a Chizbolla, egy  vallási színezetű terrorszervezet, míg Libanon egész területét Szíria okkupálta. Később, Barak  baloldali kormánya kivonult Dél-Libanonból, anélkül, hogy Izrael északi részei biztosítva lennének a fanatikus Chizbolla katyusáitól.²⁰

Az ezzel párhuzamosan megerősödött Chámász, Dzsihád és egyéb vallási jelleg terrorszervezetek, amelyek a Palesztin Autonómia területein működtek – „szent háborút” hirdettek Izrael ellen, amely szemükben a szekuláris, dekadens, és amellett „keresztény”  nyugatot, és a hitetlen zsidókat jelképezi. Izrael nagy naivan szabadon engedte a kezén lévő Áchmed Jasszin sejket, aki a fanatikus muszlimok „pápája” lett  Gázában.

(Ebben a fázisban felmerül egy érdekes kérdés: melyik fanatizmus jobb, illetve kevésbé veszélyes Izraelre nézve: a politikai, nacionalista terror, amelyet Arafat és társai űznek, és ami az oslói paktumra, mint ugródeszkára támaszkodik, vagy pedig a fanatikus, vallási színezetű, az iráni ajatollákra támaszkodó, véres kardot körülhordozó, szent háborút hirdető terror?)

A helyzetet csak bonyolítja az izraeli arabság helyzete. A körülbelül egy millió főt számláló, az állam első 50 évében lojális arab polgárok, az utóbbi években radikalizálódnak, ha nem is  politikai, hanem vallási  vonatkozásban. A legális Iszlám Mozgalom hatása növekszik; hívei szakállt növesztenek, naponta ötször Mekka felé hajolva imádkoznak, tartják az egyhónapos ramadán böjtöt – látszólag olyanok, mint a zsidó ortodoxia. Ezzel párhuzamosan azonban nő náluk a szimpátia palesztin testvéreik iránt,²¹ bár nincs olyan izraeli arab, aki hajlandó lenne Gázába, vagy akár Ramallába, vagy Nabluszba áttelepülni.

Az izraeli arabok nagyrésze – bár  itt-ott diszkriminációról panaszkodik - sokkal magasabb színvonalon él, mint  a környező államok lakosai. Nincs olyan arab település, akár a legkisebb falu is, (kivéve a  negevi beduin települések egyrészét) ahol ne lenne villany, vezetékes viz és egyéb közszolgáltatások, iskola, óvoda – sok szinten az arabok teljes egyenjogúságot élveznek, bár nem szolgálnak a hadseregben (a drúzokat és beduinokat kivéve). Ez nem mindig volt így.²²

(Egy nálam néha dolgozó, ezermester jellegű arab fiatalember, Um El Fáchem városi státusú nagy arab falu szülöttje és lakosa  - már volt látogatóban több arab országban. A palesztinokat testvéreinek tartja, de megélhetése a zsidóktól jön: renovál, épít, javít, amit kell. Kívánatra villany- és vízvezeték szerelő. Chedérán érettségizett héber gimnáziumban, hibátlanabbul ír héberül, mint sok zsidó, és választékosan fejezi ki magát a jahud nyelvén; vallásosnak deklarálja magát, de nem hord szakállt, és nem veti meg a zsidó nőket, akik  munkája során hajlandók vele „együttműködni”. Ámbár nős és három kislány apja. A Korán persze tiltja ezt, de  „nehéz betartani, mondja, „tudod, a jécer há-rá....”²³

Kérdésemre, miért nem megy át az egyik szomszédos arab államba – a homlokára mutat, majd szóban is kimondja: hát  mazsnun (bolond) vagyok én? Majd részletesen elmondja, egy méregerős kávé mellett, mikoris feleségem süteményét dicséri – milyen benyomásokat szerzett mekkai, egyiptomi és jordániai látogatásai során. Ez megmagyarázza, miért él Izraelben, de ugyanakkor egy sor panasza van erre, arra, hiszen „itt demokrácia van”.)

 

70 szűz és egy „sahid”

 

Musztafa – ez a fiatalember neve – egy kézlegyintéssel intézi el kérdésemet, hogy lehet az, hogy annyi fiatalember hajlandó öngyilkos merényleteket elkövetni zsidók ellen, mivel  a sejkek, a mullák, a mecsetek papjai, szent háborút hirdettek, és megígérik a 18-20 éves fiatalembernek, hogy mihelyt felrobbantja magát a zsidók között – például egy tömött autóbuszon – azonnal a mennyországba kerül, ahol 70 szüzet bocsátanak azonnali rendelkezésére.

Musztafa szerint ilyen nincs, ez mese, ezt az iszlám nem ígéri a sahidoknak,²⁴ ezt az ellenséges (vagyis zsidó) propaganda találta ki. Erre én megmutatom neki a Haaretz²⁵ angol nyelvű heti mellékletében megjelent interjút az izraeli Iszlám Mozgalom vezetőjével, Áchmed sejkkel (aki nem rég még Musztafa  szülőhelyének, Um El Fachemnek, polgármestere volt). Amaz egyértelműen idézi a Koránt a 70 szűz és az öngyíkos sahid kapcsolatában. Musztafa megdöbben, nem hiszi. Mondom:  itt van, olvasd. Nem tudok ehhez eleget angolul – mondja szégyenkezve, bár egyszer azzal dicsekedett, hogy az érettségin angolból is jeles volt. Vidd haza, add oda Mohammednek,²⁶  majd ő elolvassa neked. Neki csak hiszel?

Musztafa elteszi az újságot. Este telefonál: Mohammed elolvasta, szószerint így van, ahogy mondtad. Ez az ember mazsnun, ²⁷ nem képvisel bennünket...

Persze a szüzek nem minden, bár egyáltalán nem lebecsülendő tényező egy 18-20 éves arab suhanc  „lelki” világában. A Chámász, a Dzsihád, és a különböző „frontok”, a menekülttáborok szülötteiből verbuválják öngyilkos jelöltjeiket. Ezeknek még életükben egy jó napjuk nem volt, gyakran szószerint éheznek, ócska barakkokban laknak, az „utcákon” folydogál a szennyvíz, munka nincs, kilátás nincs.

 

Kadhafi vérdíjat fizet

Az arab terror, amely  2000 októberében  egy újabb intifáda²⁸ keretében aktivizálta magát – óhatatlanul a saját lábába (is) lő. Mióta tart, soktízezer palesztin munkás vesztette el munkahelyét Izraelben. Ezek azóta a szó szoros értelmében éheznek, és Arafat emberei jelszókkal „etetik” őket. Helyüket egyrészt izraeli arabok, másrészt idegen vendégmunkások töltik be, az utóbbiakból több mint félmillió legálisan van Izraelben, a többi (köztük magyarok is) illegális.

(Az igazság mindenek felett: a sahidokat  nem csupán a 70 szűz motiválja. Az egyik ősterrorista, a Lockerby-i légi szerencsétlenség értelmi szerzője és kivitelezője, Muámár Kadhafi, évekkel ezelőtt több millió dolláros alapot létesített, amely  a világ különböző részein finanszírozza a terrorista öngyilkosok családjait. Az utóbb években  kiterjesztette áldásos tevékenységét Gázára is. A tarifa 15 ezer dollár, ennyit kap egy sahid családja. Méltányos (!) esetekben az is kap, akit az izraeliek öltek meg, tűzharc során. Ezeknek azonban a muftik nem ígérnek szüzeket a másvilágon...

Wen der nár volt nist gevezen mein...²⁹ lehetne ezen humorizálni reggeltől estig. Azonban ott, ahol ez véres valóság, és ahol a  szüzekre vágyó suhancok száma kimeríthetetlen – ez már egyáltalán nem nevetséges. Amerika az óperencián túl folytatja (végnélküli?) háborúját a talibok és Bin Ládenék ellen, míg ezek itt a szomszédban robbannak fel velünk együtt. Ez egyébként a válasz egyik szerkesztőm kérdésére,  hogy jönnek ezek a „politikai” dolgok egy önéletrajzi regénybe, mégha az megannyira is „szabálytalan”. Ez a mi életünk, drága uram, nekünk ez nem „politika”, hanem mindennapos életveszély.)

Amikor ezeket a sorokat rovom, Amerika már készül háborúja további fázisára – Irak ellen. Nem lesz ennél jogosabb, igazabb háború, de a levét, mint rendesen, mi fogjuk meginni. Ugyanis, amint az iraki diktátor fogja érezni, hogy közeleg a vég – rakétáit Izrael felé fogja küldeni. Ezt mindenki tudja – és mindenki úgy tesz, mintha nem tudná. Csak azt nem tudják, mit tartalmaznak ezek a rakéták: vegyi fegyvereket (mérges, gyorsan ölő gáz) vagy  baktériumokat. Lehet, hogy  atombombájuk is van? Ki tudja? A „koncepció” szerint nincs, de a koncepciót már ismerjük ..(Folyt.köv),

(*"Az áldozat visszatér a tett szinhelyére, Budapesten jelent meg, 2002-ben, a Polgárt kiadónál. Teljesen elfogyott. Rövidesen megjelenik internetes kiadása

Jegyzetek

 

¹Ászárá hárugé málchut  (héber). 10 neves tanaita akiket a rómaiak kivégeztek, részben a  második Szentély lerombolása, részben a Bár Kochbá felkelés leverése után.

²Zsidók (arabul).

³Rövidités: Cvá Hágáná Lö-Jiszráél (izraeli véderő).

⁴Talán az egyetlen kivétel az 1982-ben elkezdődött Slom Hágálil (a Galilea békéje) nevű hadjárat, ami Arafat terroristának kifüstölésére irányult.

⁵1967 májusában.

⁶Jesáje Leibovits professzor nevezte így az izraeli véderőt.

⁷Vallásos cionista párt tagjai.

⁸”Életünkre” (héber) kedves egészségére.

⁹Hálaadó ima, amit a három zarándokünnepen, valamint újhold napján és chánukkakor mondunk.

¹⁰Ekkoriban a menekült palesztinok vezére egy Áchmed Sukeiri nevű kalandor volt, aki minden lehető alkalommal kifejtette, hogy az izraeli zsidókat a tengerbe kell dobni.

¹¹Not nice people - mondta Golda tipikus Cincinatti-i kiejtésével.

¹²1949-től, amikor alijjáztam, 1967-ig, nem láttam a zsidóság legszentebb helyét, a Siratófalat, ahonnan, bölcseink szerint „soha nem távozott el az isteni dicsfény”.

¹³Esélytelenebb, vesztésre álló (amerikai kifejezés).

¹⁴Bár az ENSz-ben megszavazták Izrael megalakulását és Amerikával versenytfutva ismerték el az ifjú zsidó államot, hamar rájöttek, hogy Izrael nem lesz szovjet csatlós állam, és nem lesz hajlandó ugródeszka lenni a szovjet hatalmi  terveknek a Földközi tengeren.

¹⁵2001. szeptember 11-én.

¹⁶Többek között a lubávicsi rebbe is, aki egyébként addig Begin miniszterelnök lelkes támogatója volt.

¹⁷Még a külföldi (európai) vendégmunkások sem.

¹⁸A maronita  keresztények és siita moszlimokon kivül: drúzok, cserkeszek, örmények, kurdok, turkmének, görög katolikusok és szunita arabok is.

¹⁹Magyar gyártmány (angol).

²⁰Magyar zsidónak fájdalmas élmény volt találkozni a második világháborúban megdicsőült szovjet fegyverrel – ami ezúttal ellene fordult.

²¹A legújabb palesztin felkelésben itt-ott már akadtak  – izraeli arabok is.

²²Még a hatvanas években is katonai közigazgatás alatt élt az izraeli arabság nagy része, és  közlekedésük megalázó körülmények között kapott engedélyhez volt kötve.

²³A rossz ösztön (héber).

²⁴Aki meghal az iszlámért, és így hősi halott lesz (arab).

²⁵Szószerint „Az Ország”, Izrael vezető, de nem legelterjedtebb, napilapja (héber).

²⁶Fivére, dr. Mohammed, osztályvezető főorvos az egyik izraeli kórházban.

²⁷Bolond (arab).

²⁸Felkelés, ellenállás (arab).

²⁹„Ha a hülye nem volna az enyém – én is nevetnék”. (jiddis közmondás).