Ez a szerző könyvének első fejezete. Most amikor a neo-antiszemitizmus dühöng Magyarországon és a következő választások sorsdöntöek lehetnek a nácizmus előretörésében – a téma aktualitását a helyzet adja. A könyv 2002-ben jelent meg Pesten és már csak antikváriumokban kapható.
Lehetne ezt, persze első szám egyes személyben is írni, és akkor a tanúból vádlott is lehet, mivel a tanú-vádlott 13-15 éves korában, a történések idején, maga is kommunista szimpatizáns volt.
Azonban egy kiskorú nem felelős semmiért. Sem azért mert még nemrég halálraítélt gettótöltelék volt, sem azért mert most - vagyis 1945 vérgőzös és hullabűzös tavaszán - megcsapta őt is, az egyenlőség és szabadság szele, illetve ígézete, és nem rendelkezett azzal intellektuális képességgel, hogy felismerje a szép szavak mögött rejlő csúf propaganda csapdáját.
Két eset lehetséges: vagy megbocsátunk neki, vagy megvárjuk, amíg 18 éves lesz, és akkor felakasztjuk. Az akkori gyakorlat szerint.
E sorok írója nem várta meg, amíg eléri az akasztás szépreményű korát. 17 éves korában dicstelenül távozott, maga után hagyván csalódása levedlett bőrét. Bécsben a magyar valóságot egy választási plakáton látta viszont: Kinyújtott karba valaki valamit fecskendez, és a felirat kérdezi piros alapon fekete betűkkel: „Heute Mindszenty. Morgen - du?" Ezzel az osztrák Néppárt próbált magának tőkét kovácsolni a magyar tragédiából.
A sorok írója, nemrég még hajdúhadházi jesívabócher, nem értette a plakátot. Már tudta nagyjából, hogy mi előL menekül, de hogy Mindszenty a fasiszta, az antiszemita, a hazaáruló, aki mindent töredelmesen bevallott - hát ez lehetséges lenne? Nem náci propaganda ez? Tudta hogy Hitler osztrák származású volt; hogy az Anschlußkor bemasírozó náci hadsereget a derék bécsiek tapssal és virágesővel fogadták, de azért ez a Mindszenty ...?
@ @ @ @
Hogyan és miért lett a maradék magyarországi zsidóság kommunista '45 után? A helyzet ismeretében vissza kell kérdezni: hogy is ne lett volna? Az ország ájultan hevert, a visszaszállingózó deportáltakat ellenséges pillantások fogadták faluszerte („többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek"), és a pesti gettóból hazavánszorogni próbáló idős beteg zsidókat, illetve gyerekes anyákat, zárt ajtók fogadták: a lakás volt-nincs. Egy kibombázott, egy beutalt, egy volt katonacsalád lakott benne.
Ki volt az, aki a kisvárosi vagy falusi zsidónak segített néhány elorzott bútort visszaszerezni? Ki volt az, aki segített Budapesten a gettózsidónak lakásába, bútoraiba, ágyneműjébe visszakerülni?
A kommunisták.
Ki volt az, aki a visszatérő - és családját nem lelő - munkaszolgálatosnak a fülébe súgta: gyere közénk, állj be rendőrnek. Az új, demokratikus rendőrségnek szüksége van rád. Te - megbízható vagy.
A kommunisták.
Hát persze. Ki lenne megbízható, ha nem ő? Így lett Weil Gyuri unokatestvéremből is „demokratikus" rendőr. Civilben járt és mi, a gyerekek, áhítattal láttuk, néztük a farzsebéből kikandikáló stukkert. Ő néhány évvel idősebb, már nem kiskorú, és beállt megbosszulni deportált szülei halálát. (Később majd még találkozunk vele, mint Rákosi személyes testőrségének tagjával, akiket állítólag egyszer kivégeztek, de aztán kiderült hogy nem mindet. Már akkor is voltak hibák, elvtársak).
1945 február-márciusában a németek ellentámadásba lendültek a Dunántúlon, és néhány napig kísértett a veszély, hogy visszafoglalják Budapestet. Egyes gettózsidók fogták magukat és lementek Debrecenbe, Makóra, Szegedre, de nekünk erre nem volt érkezésünk, és bíztunk a felszabadító vörös hadseregben. Ennek lapja, az Új Szó, lelkesen hangoztatta, hogy a szovjet hadsereg nem hagyja veszni Budapestet, hiszen nemsokára felköltözik az Ideiglenes Kormány, amely nemrég tollvonással eltörölte az elmúlt 25 év minden zsidóellenes törvényét-rendeletét.
Csillogó szemekkel olvastuk a Szabadság nevű első demokratikus napilapot (szerkesztői: Zilahy Lajos, Darvas József és Kállai Gyula), és nem hittünk szemeinknek. Egyenlőség-Testvériség-Szabadság, nekünk is, a páriáknak is?
Úgy tűnt, hogy igen. Azonnal alakult egy csomó párt, de nekünk igazából az MKP, a Magyar Kommunista Párt tetszett. Miért? Érzésből? Talán azért, mert ők voltak a legharsányabbak? Talán azért, mert a Moszkvából hazatelepült vezetőség majdnem egytől-egyik (az egy Nagy Imre kivételével) zsidó volt? Rákosi, Vas Zoltán, Gerő Ernő, Farkas Mihály, nomeg a „kopasz őrnagy", Illés Béla, aki személyesen jött felszabadítani a gettót, és ledönteni a palánkot, meg még egy csomó más.
A többi pártok? A Kisgazda Pártról egyhamar kiderült hogy ez a „reakciósok gyülekező helye" - írta a közben már megjelenő Szabad Nép, ahol bennfentesek szerint a szerkesztőség tele volt zsidókkal. És amikor a Párt - innentől kezdve nagy P-vel - meghirdette, hogy ő pedig a szabad kereskedelem híve (!), a (buda)pesti zsidók tömegesen tódultak a pártba. Köztük volt apám is, aki - lévén intellektuális alkat - valahol megszerezte, használtan, Marx Tőkéjét és Lenin Empirokriticizmusát és ezekből idézett, szabadon és harsányan, ahogy a Párt azt elvárta.
Pártelnök és rosekól - egy személyben
Mint kiderült, vidéken a helyzet még ilyenebb volt. A helyi rendőrkapitányok, pártelnökök, szinte kivétel nélkül zsidók voltak - köztük aktív, ortodox zsidók. A kettőt senki nem tartotta összeegyeztethetetlennek. A kommunisták azért nem, mert minden megbízható emberre szükségük volt - és ilyenek csak zsidók között voltak találhatók - a vallásos zsidók meg azért nem, mert fogalmuk sem volt, hogy milyen a kommunizmus orosz változata. Itt meg az MKP programjába vette, hogy ő bizony a „teljes vallásszabadság" alapján áll. Akárcsak a szabad kereskedelem. Mi gyerekek még nem tudtuk, hogy a világ ennyire hazug tud lenni, a felnőttek meg hittek - mert hinni akartak.
Amikor Csornán tanultunk jesívában - '47 telén - ott az MKP titkára, egy bizonyos Weiss nevű hitsorsos volt, aki egyúttal az ortodox hitközség elnöki székét is betöltötte. Sógora is pártmunkás volt, egyúttal a zsinagóga kántora. Minden reggel a sáchrit ima elején, a sógor ott állt az ómednél (imaállvány), és jelre várt az elnöktől. Amikor az beintett, és azt mondta, „sógor indíts," kezdődött a reggeli ájtatoskodás.
Tizennégy és fél éves volt hősünk - e sorok írója - amikor a békéscsabai jesiván az első zmánt (szemeszter) töltötte. A ros jesíva, egy rabiátus nyitrai zsidó volt, nagy gáón, vagyis nagytudású zsidó, tálmid cháchám, akkor mindössze 3o éves, akinek nevelési elve a bócherek alapos és dühödt pofozásából állott. Amikor betelt a pohár - körülbelül egy évvel később - a jesiva fellázadt, mondván vagy ő, vagy mi, és csomagoltunk, hogy megyünk haza - Budapestre. Ekkor eljött a (békés)csabai autonóm orthodox hitközség néhány prominense, élükön egy bizonyos Paskesszel, aki könyörgésre fogta a dolgot: Fiuk, mondta, jesíva lázadásra még nem volt precedens Magyarországon!
Mire e sorok bús írója - aki úgy látszik a legnagyobb sájgec volt a jesivában - azt mondta: „Nem volt precedens? Lenin elvtárs már megmondta, hogy ha nincs precedens, akkor teremtünk precedenst ... !"
Ezen kívül - ami Lenin ide vagy oda, mégiscsak rendhagyó eset volt - a korszellem a jesivákban is észlelhető volt. Békéscsabán, Csornán, majd Hajdúhadházon, ahol szenvedő hősünk tanult azokban az években, rendszerint hallgattak a bócherek rádiót, olvastak újságot - ami azelőtt nem volt „tantárgy" ezekben a felsőfokú zsidó talmud-iskolákban.
Egyszer Csabán valaki besúgta az említett pofozkodó ros jesívének: saját fülével hallotta hogy három - naná hogy pesti bócher - az ebédszünetben a „Sztalingrád piros lángban ég / és bíborszínű az ég" című halhatatlan forradalmi dalt dúdolták, majd énekelték hangosan. Ebben nem volt semmi „erkölcstelen" kitétel, hacsak nem az, hogy „nincs apám, nincs anyám / hol vagy drága Iván /, amíg élek én esküszöm, szívem bosszúra vár".
Valljuk be férfiasan - egy 15 éves bócher férfiasságával - hogy a mi szívünk is bosszúra várt, és így az együgyű dalocska, amely úgy végződött, hogy „piros zászló leng mindenütt… (itt néhány szót elfelejtettem)… majd „a dicső vörös hadsereg meg nem áll Berlinig" - igencsak belopta magát a szívünkbe.
A főrabbi elítéli ... Mindszentyt
Tartozunk az igazságnak azzal, hogy nem csak az ortodox zsidók lettek kommunisták - a fentiek miatt és alapján. Sőt. Míg amazok egyénileg lettek párttitkárok és rendőrfőnökök - erről tessék talán reb Fixler Hermannt, a mai magyar ortodoxia vezérét megkonzultálni - addig a neológia vezetését eluralta Stöckler Lajos és dr. Benedek László személyében, egy teljesen link, opportunista és árral-úszó társaság, amely '47 után lihegve asszisztált a Pártnak és álcázott segédcsapatainak a zsidóság értékeinek és vagyonának felszámolásában. Értem itt „értékek" alatt a zsidó iskolákat, jesívákat, intézményeket, árvaházakat - mindent, ami élt és mozgott.
Miért mondom, hogy ezek opportunisták voltak? Mert valójában nem voltak kommunisták, hanem bechóved bálbátis zsidók, akik az előző, „átkos" Horthy korszakban, ugyancsak megorroltak volna, ha valaki őket kommunista-gyanúsnak meri minősíteni. Ha történetesen Illés Bélát teszi meg a Párt a Hitközség elnökének - ez érthető lett volna. Zsidó is, kommunista is, moszkovita is, Illés nem volt kevésbé vallásos, mint Stöckler és társai és kinevezése nem keltett volna nagyobb megütközést, mint amikor az egyik körzeti „főrabbi", dr. Salgó László1 belépett a Pártba, és annak hetedik kerületi alapszervében igen élénk tevékenységet folytatott, agitált, reprezentált, satöbbi, majd a Mindszenty per vége felé ő volt, aki a Párt megbízásából, egy pártaktíván „élesen elítélte" a súlyos vádakkal illetett főpapot.
(Ugrás az időben). Persze, ezt csak most tudom. Akkor nem tudtunk a „főrabbi" ezen tevékenységéről, a lapok tapintatosan elhallgatták ezt. Mi csak annyit tudtunk, hogy Mindszenty közveszélyes antiszemita2 - naná nem, mint majdnem minden katolikus főpap - és annakidején, zalaegerszegi plébános korában kommunistaellenes is volt. Ez sokkal főbenjáróbb vétek volt, mint az antiszemitizmus, mivel ez bocsánatos bűn volt, hiszen sok ezer kisnyilast is keblére ölelt a Párt, kinevezvén őket „megtévedt proletár"-oknak.
„Le a reakcióval"!
Mi a rendszerrel éltünk és buktunk, onnan kaptuk nemcsak a legitimációt szabad létezésünkre, hanem puszta életünkre is. Ha valaki, még a kezdet kezdetén, panaszkodott, hogy itt-ott elzabrálták az óráját, elvitték „málinki robot"-ra, vagy egyszerűen az utcán, éjnek évadján levetkőztették és kirabolták - a felszabadítókból összeverődött bandák - ezt egyszerűen nem hittük el, és stílszerűen „reakciós propagandá"-nak minősítettük.
Ha a méltatlankodó zsidó elment panaszkodni a Hitközséghez, ott megfenyegették, hogy ámól fogja be a száját, de főleg ne legyen hálátlan a felszabadítókkal szemben. Ezt mondták egy Auschwitzból visszajött vidéki zsidó lánynak is, akit négy ukrán felszabadító megerőszakolt.
Ez a téma különösen „forró" volt, hiszen Pesten nagyon kevés ház volt, ahol az ukránok nem hagyták ott névjegyüket, garázdaság, rablás vagy nemi erőszak formájában. A „mi" házmesternénket a Dobozi utcában, akit öt ukrán vitéz járt meg, mint véresszájú antiszemitát ismertük, és ezért „rendben volt," hogy megerőszakolták, miközben a férje eltűnt valahol a fronton.
Ma már lehetünk objektívek. Aki annak idején is igyekezett az lenni - megjárta. Apám, reb Jichák, vagy ahogy akkor és ott hívták, Krausz Imre, aki Ukrajnát is megjárta - amikor hallotta a panaszokat az erőszakoskodó felszabadítókról, illetve megszállókról, azt mondta baráti körben, hogy „ha tudnátok, mit művelt a vitéz magyar Honvédség ezen a téren Ukrajnában, egy időre befognátok a szátokat".
Kommunista volt Krausz Imre? Nem hiszem. Párttag volt, amíg ki nem zárták, két évvel később, mint „osztályidegent" - idézte Marxot, mint én Lenint a jesívában, de kommunista? Tudta is ő, hogy mi az? Volt is fogalma, hogy mi fog ebből a kakukktojásból kijönni?
Annyit tudtunk csupán hogy az elmúlt rendszerben két faktort üldöztek: a zsidókat és a kommunistákat. Fekete-fehér, igen-nem, volt a játék neve. Aki nem üvöltötte május elsején, hogy „le a reakcióval" - az maga is reakciósnak minősült.
Hol van Kun-Kohn Béla?
Tulajdonképpen senki nem tudta mi a kommunizmus. A zsidók sem, akik ösztönösen kapaszkodtak bele; a nem-zsidók sem, akik a felszabadulást „fordulat évé"-nek nevezték és a felszabadítókat - megszállóknak. Nekünk ez nem tetszett, és így még görcsösebben ragaszkodtunk a kommunistákhoz. Nem vettük észre, hogy létérdekünk ellenkezik a lakosság többségének létérdekével. Lehet, hogy volt, aki észrevette, de nem tudott törődni vele.
Hány kommunista volt 1945 tavaszán Magyarországon? Ki tudhatja. Később 50, illetve 100 főre becsülték számukat, beleértve ebbe már Kádárt és Rajkot, valamint Kisnagy Jánost, a Dobozi utca 31 pincéjéből operáló susztert, aki október 15 után puskával a vállán, és Árpád-sávos karszalaggal a karján grasszált, és ijesztgette tegnapelőtti klienseit.
Tudtuk is mi, hogy mi az? Az öregek, akik emlékeztek 1919-re, gerstlilevesnek nevezték az akkori diktatúrát, és rettegve emlegették Kun Béla és Szamuely Tibor nevét. Ugyanakkor kíváncsiak voltak, hol van, és mikor jön haza. A fiataloknak ez a név nem mondott semmit, hacsak nem a Horthy korszak plakátairól ismert véreskezű, zsidó kinézésű figurát, akit ott Kun-Kohn Bélának hívták, mellette társával Korvin-Klein Ottóval.
Amikor megtudtuk, mi lett Kun Bélával3 - akit fiatalabb elvtársai, köztük Vas-Weinberger Zoltán, maguk között, konzekvensen héber nevén Bórechnek neveztek - már legtöbbünk rég tudtuk azt, hogy mi is a kommunizmus, és Kun Béla tragikus vége nem okozott különleges csalódást. Erre és még sok másra jött a „favágó" parabolája, amit a kommunisták nagyon intenzíven, és nagyon kedvesen, kolportáltak: „Ahol fát vágnak, ott hull a forgács".
Aztán megjelent Darvas József antiszemita cikke a Szabad Népben, a Párt lapjában. Nem lehet az üldözöttségből profitálni - írta az álparaszt, de már titokban a kommunistáknak dolgozó Darvas, aki később a Párt egyik trójai falovaként segítette a kommunistákat szétzülleszteni, és prostituálni saját pártját az úgynevezett Nemzeti Parasztpártot.4 Vele „dolgozott" együtt Erdei Ferenc is, aki '56-ban hátbadöfte, és cserbenhagyta elvbarátait Tökölön, ahonnan (egy hónap múlva) egyedül csak ő tért haza.
A felszabadítók nem siettek
Mondtam már, hogy a zsidók hálásak voltak felszabadításukért? Mondtam, Hogy lojálisak voltak; hogy mindent - mindent! - hajlandók voltak megtenni, hogy meghálálják felszabadításukat, saját jól felfogott érdekükben - ahogy ezt ők ott és akkor felfogták. Hogy nem érdekelte őket, mit mondanak a tegnapi üldözők és a tegnapelőtti indifferensek, meg a mikszáthi antiszemiták5 - ez integrális része annak, ahogy és amiért akkor a magyarországi - vagy magyar, ahogy akarjuk - zsidók kommunisták lettek.
Ami a felszabadítást illeti - ezt nem lehet idézőjelbe tenni. Valóban a szovjet hadsereg szabadította fel - ha nem is Budapestet de - feltétlenül a gettóba zárt vagy a gettón kívül bujkáló zsidókat. Ámbár még senki nem kutatta, hány zsidó halt éh- vagy kínhalált az állítólag aláaknázott gettóban, miközben a második ukrán hadsereg Vecsésnél állomásozott, és nem sietett felszabadítani a gettót. Ha hamarabb jönnek - több zsidó marad életben - ez volt az általános vélemény a halálraítéltek között, de az ő véleményük aztán valóban senkit nem érdekelt.
Az a suttogva hangoztatott kérdés sem érdekelt senkit, hol van Wallenberg, mi történt a legendás zsidómentő svéddel? A Hitközség emlékestet rendezett tiszteletére, szobrot állítottak neki - ami egyhamar szőrén-szálán eltűnt - de a legotrombább hazugságot Lévai Jenő terjesztette vaskos könyvében, aminek eleje és közepe dokumentum volt, a vége szovjet propaganda, a Párt utasítására: Wallenberget kószáló nyilasok ölték meg, Budapest és Debrecen között...6
Mi erről mit sem tudtunk. Sokáig tartottam féltveőrzött kincseim között azt a svéd Schutzpaßt, amit apám vett drága pénzért, de a végén nem használta, mivel ösztöne azt mondta neki, hogy ez nem használ, csak dühíti a primitív nyilasokat. Később hallottuk, hogy igen sok esetben igaza volt. Nem tudtam, ki volt Wallenberg, és nem is érdekelt.
A pezsgő zsidó élet, a sokrétű tevékenység, az iskolák, a jesívák, a szabad cionista tevékenység sokakat megtévesztett. A Síp utcai rabbinátus előtt sorban álltak a kitért zsidók, akik '44-es félrelépésüket akarták korrigálni, és visszatérni Ábrahám kebelébe. A rabbik megelégedtek egy nyilatkozattal, és visszafogadták az eltévedt bárányokat.
Szomszédunk, Hacsek Józsi, aki szintén megjárta a józsefvárosi plébániát, és most már nagy kommunista funkci volt - nem ment be a Síp utcába. „óhéber dumák" - mondta (ez egyébként 'óhéber dörgések' formában apámnak is kedvenc szavajárása volt) - kit érdekel ez. Ma mindenki egyenlő, és a származást nem firtatják.
Hacsek Józsi esete - mint a csepp, ami az egész tengert definiálja - magában hordja a választ a „miért"-re. Miért lett a magyar zsidóság kommunista '45 után?
Kócsagtoll és magyar nadrág...
A fentieken kívül, amik főleg a „hogyan"-ra adnak választ – a továbbiakban a „miért"-en van a hangsúly. A száz éves asszimiláció utolsó fázisában, a náci intermezzo akadályozta a magyar zsidókat önkéntes beolvadásuk beteljesítésében. Hirtelen kiderült, hogy a zsidó - vagyis a „magyar izraelita", illetve a Mózes-vallású honpolgár - etnikai kisebbség, illetve „faj"; a nürnbergi törvények tiltották azt, amit a Tóra tilt - a vegyesházasságot, és később veszélyeztették nemcsak a megélhetést, hanem a puszta életet is. Ebben az alaphelyzetben nem lehetett „magyarkodni", és pántlikás-kokárdás hazaffyasságban próbálni túltenni a vendéglátó népen.
Amikor ez véget ért - két eset volt lehetséges. Vagy levonni a konzekvenciát, és elmenni, illetve vissza sem jönni a koncentrációs lágerekből, vagy maradni, élni a lehetőségekkel, és beolvadni, immár a totális elmerülés igényével és ígéretével.
Kevesen voltak, aki egyáltalán nem jöttek vissza. Mindenkinek volt egy eltűnt családtagja, rokona, akit keresett, hátha életben maradt. Voltak, akik próbáltak valamit visszaszerezni az elorzott vagyonból. (a Goldstein fivérek vissza is kapták szüleik bányáját, hogy aztán perceken belül a kommunisták újra elvegyék tőlük. Ugyanaz a kormánybiztos vezette a vörös akciót, aki annakelőtte a zöldet. A fivérek gazdag tapasztalatokkal jöttek - velem egyidőben – Izraelbe.) És voltak, nagyon kevesen, de voltak, akik azért jöttek vissza, hogy bosszút álljanak. Ezekből és a volt muszosok egy részéből állt össze az ÁVÓ nagy része.
(Muszáj itt egy kitérőt tenni és néhány adalékkal alátámasztani a magyarországi zsidóság szélsőséges asszimilációját: Csupán két kiragadott példát hozok. Íme:
@ 1896-ban a millenniumi ünnepségen, május 10-én, a Dohány templomban ünnepi istentiszteletet rendeztek. Az alkalomra megjelentek között a korabeli sajtó többek között az alábbi országgyűlési képviselőket említi: Chorin Ferenc, Mandel Pál, Visontai Soma stb., valamint Décsei Zsigmond, a kir. tábla tanácselnöke, Hatvany-Deutsch Sándor, és Kornfeld Zsigmond a Magyar Hitelbank igazgatója (sokan közülük kikeresztelkedett zsidók – N. K.) Az ünnepségről az Egyenlőség május 15-i száma, többek között így tudósított:
„Ilyen zsidó látogatói először most voltak a zsidó templomnak, és lesznek ezentúl valószínűleg gyakrabban, mert díszmagyarban pompásan festenek ám a mi modern zsidóink, kikhez a díszkard csak úgy hozzásimul; kiknek kócsagtollát csak úgy lengeti a szél, és kiken a magyar nadrág csak úgy feszül, mintha tíz őssel rendelkező mágnások viselnék..." (Idézi Prepuk Anikó „A zsidóság a Millenniumon" [Századvég Új folyam 17. szám – nyár, 2000] című tanulmányában.).
@ Az ortodoxia fellegvárában (Dob u. 35.) féltve őriznek egy ma már ereklye számba menő emléket 1902-ből Ez egy bõrkötéses fóliáns, amiben bevágások teszik lehetővé, hogy a szombaton felajánlott (snóder) összegeket jelző cédulákat, ott a felajánlók neveire bejegyezzék, anélkül, hogy írnának, ami szombaton tilos. Engem a nevek érdekeltek: Kiderült, hogy a vezetéknevek több mint fele és az utónevek körülbelül 80 % már 100 évvel ezelőtt is magyar volt - az ortodoxoknál!! - és nem zsidó.
A rosekól és sameszei, akik a fóliánst mutatták - nem értették, min vagyok ennyire elképedve.)
Egy vőlegény, akinek párnószéja7 van...
Ahogy teltek és múltak az évek - egész 1918-ig - a zsidók egyre kevésbé voltak zsidók, egyre inkább ámították magukat az asszimiláció mákonyával, és ebben sem Istóczy Győző - Szálasi és Csurka jogelődje - és antiszemita pártja (ez volt hivatalosan a neve!), sem Tiszaeszlár nem akadályozta őket. A díszkard simult, a kócsagtoll lebegett, a nadrág feszült - a magyarországi zsidóság pedig megindult az Auschwitz felé vezető úton.
Ennek fényében nemcsak érthető, hanem kimondottan patetikus is az a sértődöttség, amivel a magyarországi zsidók az Auschwitzba torkolló következő 25 évet elviselték. Unos-untalan hangoztatták a 10 ezer hősi halottat (az első világháborúban), míg az antiszemiták a papírtalpú bakancsokat emlegették, amiket állítólag zsidók szállítottak. Az első állítás igaz volt, a második szemenszedett hazugság.
Ahogy terebélyesedett az asszimiláció - úgy növekedett az antiszemitizmus is, és a zsidók csak álmélkodtak: hiszen mi magyarok vagyunk, és még magyarabb magyarok akarunk lenni - mit akarnak tőlünk. Gyerekfejjel emlékszem a március 15-i kokárdára, az ortodox (!) iskolában minden reggel kórusban elrecitált „Hiszekegy-re, amiben hittünk nemcsak „egy Istenben és egy hazában", de „Magyarország feltámadásában" is. Egyszer, a negyedik elemiben a kis Weisz megkérdezte, hangosan, a „Hiszekegy" után: Mi az? Magyarország meghalt? Miért kell feltámadnia?
Fogod be azt a nagy pofádat!? - ordította Bödön,8 és visszakézből úgy vágta pofon a kis Weiszt, hogy annak leesett, és eltört a szemüvege. Azután behívták az anyját, és az igazgató úr, dr. Deutsch Adolf, (aki '44-ben elment a Kasztner vonattal, majd képviselő lett az izraeli parlamentben) összeszidta és megkérdezte: miket hall ez a gyerek otthon? A Weisz néni sírt, és elmondta, hogy férje munkaszolgálatban van, nem is tudja hol, valahol Oroszországban és ő nem mond a gyerekeknek, (volt vagy négy), ilyeneket. Örül, ha él, és zsíros kenyeret tud a kis Weisznek - Ernőnek hívták - adni uzsonnára.9
Otthon, illetve a Weil nagypapáéknál gyakran arról tárgyaltak, suttogva, kire lehet egy zsidónak szavazni. Feszülten figyeltem, 10 éves voltam, el akartak zavarni, de a Manó bácsi azt mondta, hagyjátok, ez nem gyerek. Hogy-hogy nem gyerek? - kérdezte Lajos bácsi az agglegény, a család esze (Borban pusztult el) - hogy-hogy? Azért mert ha zsebpénzt adok neki, akkor nem vesz abból cukorkát, mint a gyerekek, hanem könyveket - mondta Manó bácsi (a Gyuri apja, aki ávós lett).
A Weil nagypapa akkor már 80 éves volt, nagy fehér szakállal, rosszul beszélt magyarul, mert Bártfáról származott, ahol még a zsidók, eléggé el nem ítélhetően, jiddisül beszéltek. Reb Ávrum Majsének hívták, Lévi10 volt, és ha nyáron kicipelték lányai - a hajadonok és az elváltak - Budakeszire nyaralni, maximum két napot maradt ott, kedden és szerdán. Utána követelte, vigyék haza, mert a Teleki téri pajlisi sülben ő az egyetlen lévi, és csütörtökön leinolnak (ahhoz meg kell, a gyengébbek kedvéért, egy kohanita és egy levita). Egyszer láttam csak a Weil nagypapát nevetni: A hatméteres portálon, a Népszínház utcai üzletben ki volt írva: Weil Mózes és tsai. Egyszer valaki büszkén felolvasta neki, de a nagypapa olyan kacagásban tört ki, hogy a járókelők megfordultak: méghogy Mózes, mondta, és potyogtak a könnyei a nevetéstől. Úgy látszik, addig nem tudta, hogy őt a kurzus Magyarországon Mózesnek hívják. Ő reb Ávrum Majse volt.
Lányain és fiain (7:3 volt az arány a lányok javára) lehetett lemérni az asszimiláció térhódítását a pesti ortodoxia berkeiben. Fiai nem tanultak jesívában - kellett a sok dolgos kéz a párnószéhez - és így maradtak kedves, bechóved, ám hoorec zsidók, akik magyarul olvasták Ganzfried Sulchán Áruchját11, és annak minden betűjét betartották. A lányok előbb Courths-Mahlert és Cilikét, később Somerset Maugham-ot, Knut Hamsunt, meg az „Árvíz Indiában"-t, netalán Sálom Ascht, nomeg Jókait és Herceg Ferencet olvastak, csak magyarul beszéltek, olykor színházba jártak, és panaszkodtak az antiszemitizmusra, aminek a szele csak a '40-es évek elején kezdte megérinteni őket.
A hét lány várta-várta a fehér paripán érkező ortodox vőlegényt, aki szombattartó is, kósert eszik stb., és amellett megélhetése is van. Az első négy közül csak a legidősebbnek, Cili néninek sikerült ilyent kapni, egy tüdőbajos idős bócher személyében, aki egy neológ iskolában volt hittantanár, de volt havi fix fizetése. A férj meg is halt öt éves házasság után, annak a rendje és módja szerint, miután megajándékozta Cili nénit egy fiúval és egy lánnyal, amivel tökéletesen eleget tett a zsidóság előírásainak, már ami a szaporodást és sokasodást illeti. A következő két lány férjhez ment és elvált („nagy niemandok voltak férjeik" - szokta volt anyám mondani faggató kérdéseimre.) A negyedik, a később Amerikába emigráló Matild néni, nem vált el, egy kántor felesége lett, de abban sem volt sok köszönet.
Az ötödik lányt, Irént, a fentieken okulva, egy neológ fiatalemberhez adták hozzá, aki szentül ígérte, hogy mindent született ortodoxként fog tartani. A család két évig ellenezte a házasságot, mivel az nem házasságközvetítő által jött létre, hanem - uram bocsá' szerelmi házasság volt. El is tartott vagy 55 évig. Ez volt az apám és az anyám.
Menekülés - önmagunk elől
De térjünk a tárgyra. Témánk: hogyan lettek a megmaradt zsidók kommunistává '45 után. Ehhez nemcsak a természetes, békebeli, Ferenc Jóskás asszimiláció természetrajzát kell ismerni, hanem a Horthy korszakban elszaporodott vegyesházasságokat, és a '42-44-ben elburjánzott kitéréseket is. A zsidók nagy megrökönyödésére kiderült hogy olyasmiért üldözik őket, amiről nemcsak, hogy nem tehetnek, hanem az az ő relációjukban nem is áll fenn, és így nem is vonatkozhat rájuk. A többség kikérte magának, hogy zsidónak minősítsék, és tüntettek magyarságukkal, amit a kurzus elutasított.
A zsidók tulajdonképpen önmaguk elől menekültek - de nem a helyes irányba - és most, későn, már nem is volt hová.
Annakidején a magyar zsidók, neológok és ortodoxok egyaránt, kapásból utasították el a cionizmus gondolatát, és kiáltották ki Herzlt fantasztának, őrültnek, uralkodni vágyó zsurnalisztának. A cionizmus csak Erdélyben vert gyökeret, ott az eredmények meg is mutatkoztak, de az anyaországban, Oberlandban12, a hitközségek nemcsak elutasították a gondolatot, de üldözték is a kevés cionistát. Unterlandban (Munkácson, Ungvárott, Szatmáron), erre nem is volt szükség: ott a szélsőség dominált, és szemükben a pesti beretvált ortodoxok is posék13 voltak.( Folyt.köv.)
Jegyzetek
1Később országos főrabbi és képviselő a kommunista parlamentben, ahová kinevezéssel került. Szélsőséges Izrael ellenes megnyilvánulásai miatt a magyar külügyminisztérium több ízben kénytelen volt leinteni.
2Közvetlen halála előtt, egy levelemre válaszolva, határozottan tagadta, hogy valaha is antiszemita lett volna. A gyakorlatban ő volt az egyetlen faktor, aki körömszakadtáig védte a fiatal magyar demokráciát a kommunisták eluralkodásától, önfeláldozóan, kissé maradi, de hősies módon A magyar antiszemitizmusról lásd még az 5. jegyzetet.
3Sztálin végeztette ki, mint trockista „elhajlót" a 30-as évek végén. A részletekről, testvérének fia vagy unokája (nem tudom pontosan), Kun Miklós, tud sokat mesélni.
4A Nemzeti Parasztpárt vezére, Veres Péter, a paraszt-író, közismerten antiszemita volt. Egyik könyve '44-ben nyilaskeresztes emblémával jelent meg. (Ezt a Haladás, Zsolt Béla lapja, kolportálta 1946-ban).
5Mikszáth Kálmánnak tulajdonított mondás szerint „az az antiszemita, aki a zsidókat a kelleténél jobban utálja."
6Egy, évtizedekkel később hozzám intézett levelében, Lévai „magyarázta bizonyítványát", mondván, hogy „akkor, '45-ben, úgy tudtuk, később meg már nem lehetett az igazat megírni". Lévai szerepe mint a Pártot kiszolgáló „történész", aki több ízben dezavuálta Izraelt gombnyomásra szállított „dokumentumaival", külön tanulmányt igényel.
7Megélhetés - héberül, askenáz kiejtéssel. Izraelben párnászá.
10Lévi - a levita törzs tagja, akik az ókorban a szentélyszolgálatot végezték a jeruzsálemi Templomban. Mai napig fennmaradt előjoguk: másodiknak járulnak a Tórához - a kohanita után. Ha nincs levita - semmi baj, de azt a tudatot, hogy miatta nincs lévi - nagyapa nem tudta volna elviselni.
11Slomó Ganzfried ungvári rabbi, aki megírta a rövidített (Kicur) Sulchán Áruchot, (vagyis a zsidó törvények és jogszokások tárát), amit dr. Singer Leó várpalotai rabbi fordított magyarra.
12Oberland (felső vidék) - Unterland (alsó vidék): így jelölték a magyar-jiddis szóhasználatban a magyar vidék különböző részeit - zsidó szemszögből nézve. Budapest Oberland volt, Pápa és Szeged is. Viszont Debrecen, Nyíregyháza és Szatmár - Unterland.
13Ortodox zsidó szóhasználatban a pose szó (héberül: poséá, bűnös, vétkes) vallástalant, zsidóságából kivetkezett jelentett. Poséá Jiszráél (Jiszróél) - szószerint Izrael vétkese, vagyis a zsidó törvényeket semmibevevő ember
Akárki írta is e sorokat,hála neki!Manapság már egy szóval szidják a zsidókat,kommunistákat,de,hogy hogyan kerültek annyi sokan a felszabadulás utáni hamis(?) eszmék hívőivé,és szemellenzővel tették tönkre saját és gyermekei életét,arról most olvastam először.Köszönet!Fégele
VálaszTörlés