|
|
2010. január 31., vasárnap
AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(29)
2010. január 30., szombat
Nők a zsidó Bibliában
Sára – héberül Szárá, (jelentése úrnő) vagy eredeti nevén Száráj – Ábrahám felesége - volt a zsidó nép első ősanyja. Az egyszerü értelmezés (psát) szerint Ábrahám féltesvére volt, egy apától, de nem egy anyától, mig a midrási hagyomány Ábrahám unokahugát látja benne. Ismert sémita család Mezopotámiában, melynek feje Terách volt, Ábrahám édesapja és Száráj apja (vagy nagyapja).
Száráj méltó társa volt Ábrahámnak a monoteizmus terjesztésében. Amikor elhagyták a két folyam országát, útban Kanaán felé, magukkal vitték egész "vagyonukat", ami a Midrás szerint a "betéritettek" voltak: Ábrahám téritette be a férfiakat és Sára - a nöket,(Midrás Brésit Rábbá, 39, 14), vagyis birták rá őket hogy hagyjanak fel a bálványimádással
Ábrahám 75 és Sára 65 éves voltak amikor elhagyták szülőföldjüket, hogy isteni útmutatása Kanaánba menjenek. Házasságuk első évtizedeire Sára meddősége nyomta rá tragikus bélyegét. Egy sor kellemetlen kalandon estek át, amikor az éhinség arra kényszeritette őket, hogy Egyiptomba emigráljanak, ahol a szépséges Sárát a Fáraó háremébe hurcolták. Hiába érvelt azzal Ábráhám hogy Sára a testvére – attól félvén hogy ha tudják hogy férje, megőlik(?) őt - csak az isteni beavatkozás mentette meg Sárát attól, hogy az egyiptomi uralkodó kedvét töltse vele. Később, ugyanez történt velük a filiszteusok országában is, ahol Ábrahám részletesen elmagyarázta hogy nem hazudott – amikor az ottani király szemrehányást tett neki – hanem valóban féltestvéréről van szó, aki egyben a felesége is. Több exegéta elmarasztalja Ábrahámot viselkedéséért, amiért szabad prédára engedte feleségét, miközben csak arra volt gondja, hogy ne öljék meg (Nachmanidés), mások mentegetik. Tény hogy mindkét esetben " felső utasitásra" volt kénytelen a Fáraó és Ávimelech Sárát elengedni, anélkül hogy hozzányúlt volna. Mindketten csúnya és kellemetlen kiütéseket kaptak (lásd 1. Mózes, 12, 17-19 valamint uo. 20, 17-18) amiből nyilvánvaló volt az összefüggés a büntetés és Szárá elrablása között
Miután Isten szövetséget köt a pátriárkával, megváltoztatja az ő és felesége neveit: Ávrámból Ábrahám és Szárájból Szárá lesz – és az isteni igérettel tarsolyukban várják a gyermekáldást.
*
Közben azonban nem űlnek tétlenül. Már elmult sok év mióta Kanaánban vannak és Sárának ötlete támad. Vagy egy fiatal egyiptomi szolgálója, Hágár (lo) azt Ábrahámnak adja, vegye feleségül és ha az szül – ami iránt nem volt kétség – akkor ezáltal Sára is (fel)épül. Ma nem tudjuk pontosan mit jelentett ez: vagy azt hogy annak érdemében hogy vetélytársnőt hozott a házba, egy fiatal nő személyében – fog szülni, vagy pedig majd ő dajkálja és neveli a szolgálónő fiát, aki olyan lesz mintha az ővé lenne.
Hágár megszolgálja a belé vetett bizalmat és – azonnal teherbe esik. Itt kiderül, hogy Sára is csak egy nő, illetve egy meddő asszony, aki mindenáron anya szeretne lenni. Egyhamar észreveszi hogy a fiatal Hágár már nem olyan alázatos és szolgálatkész mint azelőtt volt. Hiába sorolja a Talmud Sárát a hét zsidó prófétanő (!) sorába, a féltékenység itt olyan messzemenő, hogy Sára megkinozza-megalázza a szeretett férj magját hordó Hágárt, olyannyira hogy az megszökik. Útközben találkozik egy angyallal, aki közli vele, hogy fiut fog szülni, azt nevezze el Jismáélnak, majd azt tanácsolja neki, menjen vissza úrnőjéhez, alázkodjon meg elótte, mert "érdemes neki", ugyanis nagy és népes nemzetség lesz lesz fiából.
Több neves kommentátor (mint Nachmanidés, Kimchi és mások) megróják Sárát kegyetlen viselkedéséért és azt vétkesnek találják. Nachmanidés kivetnivalót lát Ábrahám viselkedésében is, aki mindenben hallgatott feleségére. "Ezért lett neki (Hágárnak) egy fia – Jismaél - aki majdan megkinozza Ábrahám és Sára ivadékát, a kinok kinjával"(Rámbán). Abarbanel vitába száll ezzel az állásponttal és védelmébe veszi Sárát, akinek "nevelő szándékai" voltak csupán.
Hágár visszamegy, megszüli fiát, akit Ábrahám nevez el Jismáélnak. Sára nem "épült" ebből, meddősége egyre nyomasztóbb lett miközben a szolgálónő és fiának jelenléte a házban, egyre elviselhetetlenebb. Azonban csak 13 év mulva, amikor Sára már 90 éves és végre megszüli fiát, Izsákot, kerül sor arra hogy az idős ösanya ráveszi férjét, üzze el Hágárt és fiát a házból. Ábrahám vonakodik, de egy isteni hang azt súgja neki, hogy mindenben hallgasson feleségére, Sárára.
*
Ezt megelőzően Ábrahám isteni parancsra körülmetéli magát, majd jön három, arab vándornak álcázott, angyal és közli az idős házaspárral, hogy jövőre ilyenkor fiuk születik. Sára hallgatózik, majd nevetésben tör ki amikor hallja az igéretet: öregek vagyunk mi már ehhez, mondja, hiszen 90 éves volt és férje – 100. Az Örökkévaló kvázi "megsértődik", hiszen nincs dolog amit a Mindenható ne tudna keresztülvinni – és az igéret megismétlődik.
Sára boldog anya, de amikor Izsák 37 éves, hirtelen meghal 127 éves korában. Bölcseink szerint "korai" halála büntetés volt, hiszen annyit kellett volna élnie mint Ábrahám (180), de mivel perelt urával és az Istent kérte döntsön ő közöttük – ezért hamarabb hunyt el.
Ábrahám hosszu alku után megveszi a Machpéla barlangot Hebronban és ott temeti el Sárát.
Az aggáda szivárvány fényében
Eddig többé-kevésbé az amit Sáráról az Irás közöl velünk. A hiányzó részeket a Midrások legenda-aggáda anyaga tölti ki.. Gyerekkoráról nem tudunk semmit, de a Midrás szerint olyannyira meddő volt, hogy még méhe sem volt,(Brésit Rábbá 53,5) de később volt egy lánya is, akit Bákol-nak hivtak. Világszép nő volt (bár a Midrás tudja hogy Éva, az első nő, szebb volt nála – lo) és ez okozta a kellemetlenségeket Egyiptomban és a filiszteusok földjén.
Amikor Egyiptom határára érkeztek, Ábrahám elrejtette Sárát egy ládában, mert nem akarta, hogy a vámosok szemet vessenek rá. Amikor kérdezték mi van a ládában, azt mondta hogy hajlandó annyi vámot fizetni, amennyit kivetnek rá. Ez gyanut váltott ki, kinyittatták a ládát és a szemük káprázott Sára szépségétől. Olyannyira hogy azonnal a Fáraó palotájába vittették, de az uralkodó hirtelen kapott kiütései miatt – nem volt képes arra amit akart. Utána szemrehányást tett Ábrahámnak, miért mondta hogy testvére és nem felesége Sára, majd az ország azonnali elhagyására kötelezte őket. A történés peszach éjjelén történt és mint mindig a zsidó történelemben, ekkor is természetfölötti csodák történtek (Zóhár, 1, 82).
Ábrahám életének sokszinü palettáján Sára meglehetősen passziv szerepet tölt be. A Tiz Megpróbáltatás közül, amelyet a hagyomány Ábrahámnak tulajdonit – Sára mindössze néggyel van kapcsolatban: kettő Hágárral és kettő Sára meghurcolásával függ össze. Halála után Ábrahám ujra nősül (Lásd Hágár illetve Köturá) és további hat fia születik.
A Midrás szerint Sára halála a tizedik megpróbáltatással – az Ákédával (Izsák feláldozása) – volt kapcsolatos. A Sátán jött és ráijesztett Sárára, hogy Ábrahám elvitte feláldozni egyetlen szeretett fiát. Még mielőtt kimondhatta volna, hogy a kisérlet meghiusult – Sára szörnyet halt.(Jonatán forditása, 1. Mózes, 22, 20). Márchesván havában halt meg.
A Tórán kivül Sára csupán egyszer emlittetik a Bibliában, Jesája könyvében (51, 2), ahol a próféta visszapillant: "Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra és Sárára, aki szült benneteket. Csak egymaga volt amikor hivtam, de megáldottam és megszaporitottam". Ez nem más mint a zsidó őstörténet mogyoróhéjban.
*******************************************************
2010. január 28., csütörtök
A ZSIDÓK FEGYVERE – A ZSIDÓSÁGUK
KÁDDIS A BUNDESTAGBAN
Izraelben a hét elején közzétett statisztikai adatok szerint, a Holokauszt óta nem volt annyi erőszakos antiszemita kilengés világszerte. Ebből sokan messzemenő következtetéseket vonnak le, egyesek hangsulyozva, hogy Izrael gázai hadmüvelete váltotta ki az antiszemitizmus növekedését, erősödését.
Ha valaki még pesszimistább hangulatba akarja ringatni magát, elég ha elolvassa az egyik perzsa ajatolla nyilatkozatát, amely Izrael vesztét jövendöli.
De ha valaki objektiv akar lenni, elég ha meghallgatja a rádióban/tévében Peresz izraeli államelnök héber beszédét a Bundestagban (Berlin, szerda)és abban is a Káddist amit a Holokauszt áldozatai után mondott – hogy megnyugodjon.
Ugyanis:
Ma nem áll egy világuralomra törő nagyhatalom a zsidógyülölet élén, mint a negyvenes években. Ma az antiszemita szlógeneket világszerte – de főleg Magyarországon – csatornatöltelékek követik el; ők dúlják fel a zsidó sirokat az éjszaka leple alatt, és ők ütik le az egyedül kószáló zsido fiatalembert – hárman egy ellen.
A világ kulturnemzetei ma már törvénnyel védekeznek a Holokauszttagadás barbár "eszméje" ellen. Remélhetőleg Magyarország is csatlakozni fog hozzájuk. Ha nem – maga rekeszti ki magát a kulturnemzetek sorából.
Ma már a világ népeinek nagyonnagy többsége látja és belátja, hogy a veszély a milliárdos nagyságrendű vad iszlámtól fenyeget és nem a 13 milliós (bruttó) és 2-3 milliós (nettó) zsidóságtól.
A zsidók fegyvere –a zsidóságuk: minél zsidóbbak annál jobban védve vannak. Ide tartozik a Káddis is.
A Bundestagban.
2010. január 27., szerda
HETI HAFTARA- BÖSÁLÁCH - 2010
"Királyok jöttek, harcoltak, ugyancsak harcoltak Kánaán királyai Táánáchnál, Megiddo vizénél, de egy darab ezüstöt sem vettek el. Az égből harcoltak a csillagok, pályájukról harcoltak Siserával. A Kison patakja elsodorta őket, az ősi patak, Kison patakja. ... Így vesszen el, Örökkévaló, minden ellenséged! De akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő erejében." (Bírák 5:19 21., 31.)
Az idő: Erec Jiszráél hőskora. Mózes meghalt, Jósuá elfoglalta az Ígéret Földjét, és felosztotta a héber törzsek között, majd ő is megtért őseihez. Király nincs, központi hatalom nincs: minden törzs magának él, "magának csinál szombatot".
"Mindenki azt csinálta, amit jónak látott" - jegyzi meg keserűen a Bírák könyvének szerzője, a hagyomány szerint Sámuel, a próféta. Ez ős-demokrácia, ami ősanarchia képét ölti. Izrael törzsei csak akkor egyesülnek egy-egy bíró vezetése alatt, amikor nagy külső veszély fenyeget, azután egyhamar minden visszazökken a régi kerékvágásba. A külső veszély hatására a színai hagyományok is felélednek, hogy azután újra és újra a környezet bálványimádó kultúrája vegye át az uralmat az asszimilációra hajlamos héberség tudata fölött.
Amikor történetünk elkezdődik, Debóra, Lápidot felesége, már a prófétanői "tisztséget" viseli. A szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy inkább bírónő lehetett, karizmatikus személyiség, akinek tekintélye elengedhetetlenül szükséges volt a nemzeti összefogáshoz és a győzelemhez.
* * *
Az előzmények megértéséhez el kell olvasnunk azt a négy mondatot, amely nem szerepel a háftárában: "Izrael fiai Éhud halála után ismét azt tették, amit rossz az Örökkévaló szemében. Ezért őket az Örökkévaló Jávinnak, Kánaán királyának a kezére adta, aki Hácorban uralkodott. Hadseregparancsnoka Sisera volt, aki Chároset Gojimban lakott. Ekkor segítségért kiáltottak Izrael fiai az Örökkévalóhoz, mert Jávinnak kilencszáz vas harci kocsija volt, és húsz esztendeig keményen sanyargatta Izrael fiait." (Bírák 4:1 3.)
Éhud ben Gérá, Binjámin törzséből, volt az előző "ad hoc" bíró, aki egy huszárcsínnyel felszabadította a népet a moábita elnyomás alól. Utána nyolcvan esztendeig csönd volt, majd Éhud halála után rövid ideig Sámgár ben Ánát bíráskodott. Ezután újfent "rossz fát tettek a tűzre" vagyis megpróbálták a politikai szélcsendet asszimilálódásra felhasználni , és ezzel azonnal elvesztették az Erec Jiszráélhoz való jogot: bekövetkezett a kánaánita elnyomás.
* * *
Mint az Írás szövegéből kiderül, a felszabadító háború kezdeményezője és értelmi szerzője Debóra volt. A bíró-próféta asszony Bárákot, az újsütetű népfelkelő vezért (aki a Midrás szerint a férje volt) elküldte Isten nevében, hogy Náftáli és Zvulun törzséből gyűjtsön össze tízezer harcost a Tábor-hegynél. Debóra ekkor prófétál is: isteni ígéretet közvetít Báráknak, mondván, hogy az Örökkévaló elébe tereli Kison patakjához Siserát, harci kocsijaival és seregével együtt, és kezére adja.
Bárák ben Ávinoám egy feltétellel hajlandó kötélnek állni: ha Debóra vele megy. Jehudá Elizur Dáát Mikrá jában ezt úgy értelmezi: Bárák a prófétanő jelenlétében bizonyítékot látott arra, hogy a jóslat valóban isteni sugallatra történt, és a kezdeményezést biztos siker követi, hiszen az egyszerű izraeli parasztoknak a jól kiképzett kánaáni hadsereg és harci kocsijai ellen kell majd harcolniuk.
Debóra hajlandó hadba szállni Bárákkal együtt, de előbb szarkasztikusan megjegyzi: "Jó, megyek. De nem fog dicsőségedre szolgálni, ha az Örökkévaló egy nő kezére adja Sziszrát..."
* * *
A harc - amelyről csak később derült ki, hogy sorsdöntő volt, és a zsidó honfoglalás befejező akkordja lett - eldőlt, még mielőtt elkezdődött volna. Az Írás szűkszavú "hadijelentése" szerint "Az Örökkévaló pedig megzavarta Siserát összes harci kocsijával és egész táborával együtt Bárák fegyvere előtt annyira, hogy Sisera leugrott hadi szekeréről, és gyalog futott el." (Bírák 4:15.)
A Midrás szerint amit a klasszikus kommentátorok is idéznek, a kánaánita hadvezér furcsa hangokat hallott, mintha egy nagy sereg jönne szembe vele; hatalmas forróság öntötte el a páncélba öltözött harcosokat. "A csillagok fénye-melege fűtötte föl a páncélt és a harci szekereket, s amikor a kánaáni harcosok bementek a Kison-patakba, hogy lehűtsék magukat, a felduzzadt patak elsodorta őket" írja Mecudát Dávid , és ez elég volt ahhoz, hogy megfutamodjanak.
A modernebb kommentátorok Josephus Flaviust idézik, aki a zsidó szájhagyományra hivatkozva azt mondja, hogy hirtelen szélvihar és záporeső duzzasztotta föl a Kison-patakot, és sártengerré változtatta a környékét. Ez halálos csapdát jelentett a nehéz páncélt viselő kánaániaknak, akik a visszavonulásban kerestek menedéket, de a könnyűlábú zsidó parasztok üldözőbe vették és megsemmisítették őket. Jusson eszünkbe, hogy Zvulun és Náftáli törzse vett részt az ütközetben: azé a Náftálié, akit apja, Jákob, szarvashoz hasonlított... (Jehudá Elizur: Dáát Mikrá)
* * *
A győzelem befejező jelenete egy asszony lélekjelenlétéről tanúskodik. Sisera a közelben táborozó kénita Chever sátrába menekült. Chever felesége, Jáél, barátságosan fogadta, tejjel itatta, betakargatta - majd megölte. Amikor az ellenséget üldöző Bárák odaért, Jáél beinvitálta, mondván: "Gyere, megmutatom neked azt az embert, akit keresel!"
A háftárá második részében szereplő győzelmi énekben Debóra dicséri Jáélt, aki a "legáldottabb a sátorlakó asszonyok közt" (Bírák 5:24.) , amiért eltette láb alól az ellenséges hadvezért. Abarbanel megkérdőjelezi Jáél cselekedetének erkölcsi alapját, és semmitmondó érvekkel próbálja azt megmagyarázni. Jellemző zsidó apologetika J. H. Hertzé, aki "találékony és ügyes pogány kénita asszonynak" nevezi Jáélt, akinek tette "a békeidők mértéke szerint... kegyetlen árulásnak lenne minősíthető". Málbim elhatárolja magát Abarbanel erkölcsi fenntartásaitól, mondván, hogy a kéniták törzse amelynek tagjai Jitrótól, Mózes apósától származtatták magukat, zsidónak számított, és "hogyne vett volna részt népe és Istene harcában!" (Málbim: Bírák 4:17.)
Bölcseink szerint Jáél istenfélő nő volt, akit az ősanyákhoz hasonlítanak. Rási a győzelmi ének egyik versét úgy értelmezi, hogy Jáél is bíráskodott Sámgár ben Ánát idejében. Több Midrás arra utal, hogy Sziszrá erőszakoskodott és Jáél ezért ölte meg (Midrás HáGádol, B'résit 23.).
Ezt a háftárát B'sálách szombatján olvassuk, mert Mózesnak az egyiptomi kivonulás után zengett győzelmi énekével párhuzamos
2010. január 26., kedd
Heti SZAKASZ - BÖSÁLÁCH - 2010
JEREMIÁS PRÓFÉTA MANNÁJA
"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Ime, én hullatok nektek kenyeret az égből. Menjen ki a nép és szedjen naponként, egy napra valót - - - Reggelre kelve pedig harmat hullott a táborra körös-körül. Amikor felszikkadt a lehullott harmat – finom szemcsés dolog maradt a pusztán, mint valami finom dara a földön. Amikor meglátták ezt Izrael fiai – azt kérdezték egymástól: mi ez? - - Mózes megmondta nekik: ez a kenyér, amit az Isten ad nekik eledelűl - - -"
(2. Mózes, 16, 4-15).
Sokszinü szakaszunk egyik legtartósabb epizódja, csodája.. Ez az "égi kenyér", vagyis a manna. Ugyanis, legyen bármennyire is jelentős, drámai és csodálatos dolog – a Sástenger csak egyszer vált ketté és az üldöző egyiptomi hadsereg is csak egyszer fulladt bele. A fürjek által megoldandó húsellátás is egyszeri volt csupán (másodszorra már büntetésként jelentek meg a kövér, zsiros madarak – lásd 4. Mózes, 11, 31-35 ). Amálék támadása és legyőzése is egyszeri epizód volt csupán.
Ezzel szemben az "égi kenyér", vagyis a manna, negyven éven keresztül kisérte a népet, amig lakott területre érkezett Kanaánban. Negyven éves logisztika – nap mint nap, hatszor egy héten, ha esik ha fagy.
Kétségtelen hogy a manna eredetileg ideiglenes megoldásként kezdődött, hiszen az isteni tervek szerint, a Tóra adás után és az ideiglenes Hajlék felépitésének befejeztével, vagyis a második év elején, már be kellett volna menniök Kanaánba hogy elfoglalják öröküket. Azonban, ahogy az nálunk lenni szokott , nincs állandóbb az ideiglenesnél és igy az ideiglenes manna negyven évig kitartott.
Még mielőtt rátérnénk a dolog lényegére és megállapitanánk mit (nem) tudunk a mannáról – lássuk milyen "mellékes" tanulságokat voltak kénytelenek a rabszolgaságból kiszabadult zsidók a mannából levonni.
Először is a manna, illetve annak elosztási rendszere, a hitet volt hivatva erősiteni. Mivel naponta csak az aznapra elegendő mennyiség esett le és tárolni nem lehetett mert megromlott – a kishitü nép állandó létbizonytalanságban leledzett, mivel nem tudta mit fog másnap enni. Biznia kellett abban, hogy az Örökkévaló, aki ma adott mannát – fog holnap is adni.
Erről van egy nagyon szép midrási példázat egy királyról, aki apanázsát fiának egy egy évben szokta átadni. Természetes, hogy az ifju herceg egyszer évben jött látogatni édesapját, aki elhatározta hogy ezentul naponta fogja a fiatalú az apanázst megkapni...
Másodszor, ami nem kevésbé fontos, a manna megtanitotta és valósággal rákényszeritette a zsidókat a szombat megtartására. Ugyanis, szombaton nem esett "mannaeső" és pénteken dupla adagot kellett szedni, hogy szombatra is legyen. Bár egész héten a másnapos manna megromlott és kukacos lett – szombaton a manna friss maradt. Aki nem szedett duplán pénteken – éhesen maradt szombaton. Azok a hitetlen Tamások, akik szombaton kimentek szedni mannát – üres kézzel tértek vissza. Nem volt.
Ennél szemléltetőbb tanitást nem lehet elképzelni. Hatásosabb mint bármilyen tilalom. Szombaton nem szabad a körletet elhagyni, nem szabad főzni-sütni, stb. Minderre a manna emlékeztet.
Igy ment ez nem egy-két hétig, hanem negyven esztendőn keresztül. A manna égi ellátását a világon semmi nem szakitotta meg. Sem az aranyborju vétke, sem a kémek kishitü, defetista jelentése – ami a negyvenéves sivatagi barangolást okozta – sem a Korách lázadás, nem okozták a logikusnak tünhető szankciót: a manna-ellátás felfüggesztését.. A manna "ment", illetve jött, naponta. Ellátása folyamatosabb volt mint a vizellátás: tény hogy gyakran panaszkodtak és követeltek vizet – de nem kenyeret.
Itt-ott morogtak, hogy a manna túl légies, "unalmas" - ami nem csoda – de azért ették rendületlenül.
* * *
Nos, mi volt tulajdonképpen az a bizonyos manna? Amit a Tóra egyszer olyan izünek titulál mint a mézeslepény, másszor meg mint az olajos pogácsa.
Az igazság az, hogy nem tudjuk. Itt a legracionalistább exegéta is felemeli a kezét, "megadja magát" és azt mondja hogy ez egy isteni csoda volt, amit nem értünk a mai napig. Minden természetes magyarázat sántit.
Mivel nincs racionális magyarázat – jönnek a Midrások. Nemcsak maga a manna jövetele 40 éven keresztül volt a csoda – hanem rengetg csoda történt a mannával és körülötte, használat közben is. Elsősorban az, hogy mindenki azt az izet érezte benne amit akart, vagyis ha valaki a manna evése közben töltöttkáposztára gondolt – akkor azt érezte, érzékszervei által, hogy töltöttkáposztát eszik. Csecsemők az anyatejjel mintha mézet szivtak magukba, a fiataloknak olyan volt mint a kenyér és az öregeknek mint az olajos pogácsa. Azonkivül a manna légies volt, nem tartalmazott salakot és ennélfogva, aki csak azt ette – nem kellett üritenie. Később a panaszkodó héberek ezt is nehezményezték.
Ha csak azt ették – de nem csak azt ették. Aki azt hiszi hogy negyven éven keresztül kizárólag a légies mannán éltek – jócskán téved. Először is tudjuk, hogy jószáguk, barmuk volt sok, tehát aki nem sajnálta magától, az húst is ehetett. Másodzsor Bölcseink szerint a Midrásokban, a hosszu úton "a népek kalmárai" kisérték a vándorló zsidókat és adtak el nekik, jó pénzért, minden jót, élelmiszert, ruhákat, stb. Pénzük pedig volt bőven – erre soha nem panaszkodtak – egyrészt az egyiptomi "kölcsönből", másrészt pedig a tengerparton kifosztott egyiptomi hadfiak zsákmányából ("Bizát Hájám").
* * *
A manna csodájának hihetetlen mivoltát mi sem bizonyitja jobban, mint az, hogy maga Mózes, isteni utasitásra, meghagyta Áronnak, tegyen félre egy üvegcsében egy kevés mannát és tartsa azt a Hajlékban, hogy ez legyen bizonyiték a következő nemzedékek hitetleneinek, hogyan élelmezte az Örökkévaló a zsidókat a pusztában.
Az Irás nem számol be sehol sem, mi történt a gyakorlatban ezzel a mannát tartalmazó szelencével. Azonban, egy félreolvasható jeremiási vers alapján, a Midrás beszámol a csoda folytatásáról:
"Amikor Jeremiás próféta arról moralizálta a népet, hogy miért nem foglalkozik a Tórával – a nép egykedvüen válaszolta, hogy nincs mit tennie, nem hanyagolhatja el munkáját, hogy Tórát tanuljon, mert akkor miből fog élni, mit fog enni? Ekkor Jeremiás elővette és megmutatta nekik a mannás szelencét, majd azt mondta: látjátok, ezzel lakatta jól őseinket az Örökkévaló, amikor a pusztaságban a Tórát tanulták..." (Midrás mechilta, Vájiszá, 5).
Kis csoda a nagy csodában: ennyi idő után, a szelencében lévő manna nem romlott meg...
* * *
Mindig voltak exegéták, akik megpróbálták a manna rejtélyét megfejteni. Luzzatto emlit a szináj sivatagban található egy bizonyos gyantafajtát, ami a tamariszkus fákból folyadék formájában jelentkezik és orvosságként használják "és voltak bölcsek akik hittek abban hogy ez a levegőből kerül a fákra...", azután emlit bizonyos korriánder magvakat (héberül kuszbár – "Corinadrum sativum" ) amelyek fehérek és magas zsirtartalmuak. Ezek kerek lenmagok, amit Rási is emlit.
A tudományos teoriák, amelyeket Luzzatto idéz és elvet – azért nem állják meg a helyüket, mert nem magyarázzák meg a 40 esztendős zavartalan ellátást. A zsidók soha nem panaszkodtak azért, hogy nincs elég mannájuk.
Rabbénu Száádjá, hires könyve előszavában ("Emunot Vödéot") arra támaszkodik, hogy ez nem lehet egy manipulált hagyomány, mert ha a gyerekek nem fogadják el amit a szülők mondanak, szemükbe mondják hogy hazudnak...ilyeténképpen ez egy nagy, évtizedeken át tartó csoda volt.
Ibn Ezra, akárcsak Luzzatto, nyilt csodáról beszél és élesen vitázik egy Chivi nevü karaitával,aki mindenféle "tudományos" elméletekkel próbálja aláásni a manna isteni eredetét.
Dáát Mikrá szerint (Ámosz Cháchám), a Tóra szándékosan beszél röviden ezekről a csodákról és nem részletezi őket. Aminek egy egész nép – több milliónyi ember – szem és fültanuja volt, akárcsak mint a Tóraadásnak, azt nem kell részletezni. Aki tagadni akar – az amúgy is megtalálja "tudományos" alapját tagadásának. Mint mondottuk, itt – a manna dolgában is – a Midrás tölti ki a hiányzó részleteket.
* * *
Amikor eljutottunk idáig, valljuk meg férfiasan hogy fogalmunk sincs, mi volt, hogy volt ez a bizonyos manna, csak az kétségtelen hogy volt. Nomeg hogy negyven éven keresztül kisérte a népet, akik közül senki nem halt éhen. Ez volt a legnagyobb csoda, mivel a csodák rendszerint rövid ideig tartanak. Egy huzamosabb csoda már nem csoda mert hozzászoknak az emberek.
A manna elleni zúgolódásokat az emberi hálátlanság legrútabb megnyilvánulásának kell(ene) tartanunk. Azonban, próbáljuk megérteni eleinket. Saját szemükkel láttak és érzékeltek olyan dolgokat, amiket még legmerészebb álmaikban sem mertek volna elképzelni. Ez volt a szabadulás az egyiptomi rabszolgaság alól; a gazdag kárpótlás amit kaptak (amiről igyekszünk megfeledkezni); a Sástenger kettéválása, stb, stb.
Nos, gondolhatták, itt vagyunk koszt-kvártélyon egy ilyen hatalmas Istenség fennhatósága alatt aki mindezt megtette érettünk, állitólag valami ősök miatt, akiknek ezt megigérte – nos ez az Isten nem tud nekünk normális, meleg, frissensült cipókat adni reggelenkét, a ropogós zsemlékről, briósokról és vajas kiflikről már nem is beszélve? Hogy-hogy nem tud? Hiszen ő Mindenható, minden az ővé és nincs olyan dolog, amire ne lenne képes- - -
Aztán azt mondja ez a Mózes, hogy felettese ad nekünk húst és kenyeret. Na, szép kis hús ez; nem egyéb mint egy vacak, zsiros fürj, hol van ez egy marhaszegytől, vagy birkapaprikástól amit Egyiptomban adtünk, a húsosfazékból. És még ez is, a fürj, csak egyszer volt. És ha elfogy (nincs frizsider), saját állatainkat vágjuk le? Még mit nem?
Na és a kenyér, milyen kenyér ez? Kendermagok, esetleg lenmagok, amiket darálni kell, vagy mozsárban megtörni. Kinek van itt mozsara ebben a pusztában, és ki tudja ezeket a magokat enni?
* * *
Nem állitjuk hogy igy volt, nem voltunk ott, és nem vettük magnóra a zúgolódókat, akiknek soha semmi nem jó. Vannak vitamin tabletták, amiket ha szedi az emberi – nem hal éhen, mert az összes fontos élelmi tápanyagok bennük foglaltatnak (fehérje, szénhidrát stb). De ki akar egy életen át vitamintabblettákon élni?
Ha majd a következő szakaszokban találkozunk a zúgolódókkal – ne adjunk nekik igazat, de értsük meg őket. Ki tudja, helyükben mi jobbak lettünk volna? No meg zúgolódásuk is, meglehet, mély hitükből fakadt. Hiszen ha nem hisznek Istenben, nem lett volna cimzettje zúgolódásaiknak. Erről még egy megveszekedett apikojresz sem hajlandó lemondani...
2010. január 25., hétfő
AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (28)
|
|
2010. január 24., vasárnap
"A ZSIDÓ APA MEGSZAGGATTA RUHÁJÁT..."
EGYSZER VOLT . . . VOLT EGYSZER EGY ZSIDÓ TÓTKOMLÓS
Benedek István Gábor írása
Svát hónap
Tapasztalt ember Hanuka után már a megújult időre készül, a tavasz örömére. Ez a svát jelentősége. Ilyenkor a múltat összegezni, a történtekből tanulságot levonni, erőt meríteni – kötelességünk.
A Fák új éve megható, szép ünnep, de csak együtt az emlékezéssel. Vajon milyen egyéni, közösségi élet vár ránk? És a tegnapból mit hasznosíthatunk ma és holnap?
Számomra szülőfalum, Tótkomlós, a családom históriás könyve az akkori zsidó élet felmutatása szellemi-lelki gyönyörűség. És kimeríthetetlen példatár.
Amikor az 1860-as évek vége felé, a politikai-társadalmi kiegyezéssel frissen polgárjogot kapott magyarországi (Ausztria–Magyarország) zsidóság pontosabban kívánta meghatározni önmagát, három utat kínált: az ortodoxiát, a neológiát és a kettő közötti középmezőnyt, a status quot.
Tótkomlós különös település volt. Mária Terézia szlovákiai tótokat költöztetett ide. Alá kell húzni: evangélikus családokat. Akik a vallásháborúk, vagyis az ellenreformációs küzdelmekből megtanulták: nekik is toleránsnak kell lenniük, ha önmaguk számára méltányosságot várnak. Vagyis viszonylag korán kinyitották a falu kapuit a zsidók előtt. A piacra előbb a környékből költözött be néhány vállalkozó szellemű „Mózes hitű” kereskedő, később távolabbról is jöttek. A vonzerő a szlovák nyelv volt. A Kárpátok alatt a zsidók már találkoztak szláv szóval, és a magyar vidéken az érintkezésben bizonyos könnyebbséget jelentett a számukra. Így került Komlósra több család Munkácsról, Szerednyéről, Lemberg környékéről, később Léváról, Brünnből…
Amikor összeült a „zsidó kongresszus”, Komlóson már működött a hitközség. Vallási irányzatot nyilván családi kötődés alapján választottak, s a makói (Csanád megye) ortodox vonulatához csatlakoztak. Így jött, jöhetett el hozzájuk Vorhand Mózes rabbi. Vorhand nagy tudású vallásvezető volt, haszid vonzalmakkal. (Sírja, zsinagógája ma szent zarándokhelynek számít a nemzetközi zsidó világban.)
A 19. századot Komlós már működő zsinagógával, mikvével, vágodával, temetővel búcsúztatta, s bizakodva kezdte a huszadikat. A gyerekeket önfenntartó iskolában tanították. 1884-ben pedig az itt élő 35 család – a meglévő imaterem helyett -- zsinagógát épített. Az ünnepségen megjelent Szeged tekintélyes tudós főrabbija, Lőw Immánuel is.
Az első világháború után, Trianonnal átrendeződött a magyarországi közigazgatás, a régi vallási határokat is újra rajzolták. Tótkomlóst az orosházi járási anyakönyvi kerülethez csatolták Büchler Márton, az „aranyszájú” rabbi irányítása alatt. 1925-ben Komlós kántort keresett: javadalmazása évi 10 ezer aranykorona, 12q búza, 25q tűzifa volt, lakás, valamint a szokásos mellékjövedelmek. Rosenberg Gáspárt választották. Ő ellátta a kántor, a sakter és a mail teendőit.
A komlósi zsidók hitközségüket maguk tartották fenn!
A templomot adakozásból építették, a temetőre kölcsönt vettek fel a községtől. A zsidókat a hivatalos fórumokon egy tekintélyes kohén reprezentálta haláláig (1939), Kohn Ignác kereskedő, e sorok írójának anyai nagyapja. A sameszi és pénztárosi tisztet Ackermann Ignác kereskedő látta el. Egyben felügyelt az elöljáróság által megállapított adók, adakozások, snóder-pénzek, továbbá rendkívüli kötelezettségek beszedéséről. Nyílt és demokratikus szisztéma volt ez, és mindig méltányos. Jegyzőkönyvben rögzítették a kiadásokat: javítások, beszerzések, közösségi ünnepségek költségei, szegény lányok kiházasítása.
A Hevra külön könyvelt. Mindennek – például a síroknak – szabott ára volt, a rendkívüli kiadásokra kötelező arányokat szabtak, mindig gondoskodva megfelelő tartalékokról.
A hitközség és a Hevra pénzügyi ellenőrzéseket tartott. Ezek eredményét közzétették. A maradványokat, a megtakarításokat csak kamatoztatták. Önálló üzleti tevékenységet ebből a pénzből nem folytattak: a pénzt nem fektették ingatlanba, üzleti vállalkozásba. A híres párbaj is emiatt esett meg dr. Vas Nándor és Braun Hugó között 1938-ban. Az olykor megesett, hogy valaki tönkrement, fizetés képtelenné vált, s a közösségnek, a Hevrának ki kellett segítenie a megszorultat. Ez vagy hosszú távú részlet, tehát hitel volt, vagy elengedés.
A komlósi zsidók, ha tehették, pénzüket egymásnál költötték el. Zsidó kereskedőknél vásároltak, zsidó iparosokat vettek igénybe, zsidó orvosuk, ügyvédjük volt. Az iparosok a kereslethez alkalmazkodtak. Egy ízben felmerült: nincs megfelelő kerékpárjavító. Matajsz Antal műszerész tönkrement, Klein bádogos megvette az iparát, fiát kitaníttatta a szakmára, s így a zsidó családok már itt reparáltathatták az akkor hirtelen népszerűvé lett kétkerekű járművüket. Néhány iparos messze földön híres névre tett szert. Vogel Károly és családja jeles pékek lettek. Ugyanígy Weisz Imre fényképész is nagy hírnévnek örvendett.
A hitélet megfelelt a magyarországi, alföldi zsidó gyakorlatnak. A családok zöme kóser háztartást vezetett, a kántor intézte a vágást. A zsinagóga lényegében folyamatosan nyitva tartott. Amíg működött a zsidó elemi, a zsidó fiúk és lányok oda jártak, de az állami iskolában mindig volt zsidó hittan tanítás. Miután abban az időben a felnőtt zsidó férfiak, kivétel nélkül még hagyományos zsidó iskolában tanultak, olykor adódott úgy, hogy valakinek, mondjuk egy-egy iparosnak, be kellett „ugrania” az állami iskolába zsidó vallásórát tartani. Amíg működött a zsidó iskola, ott nem kellett tandíjat fizetni; az iskolai költségeket a helyi közösség fedezte. Ezért a környékbeli szegény szlovák szülők is szívesen küldték ide tanulni a gyerekeiket. Később a vallásos zsidó szülők a tehetséges gyerekeket a környék jesiváiba küldték (pl. Makóra), vagy a városi felsőbb állami iskolákba (Makó, Szarvas, Szeged). Egyébként a zsidók kiválóan megtanultak szlovákul és magyarul.
A kor szelleme hatott a komlósi zsidókra is. Miután szoros volt a lakosság társadalmi kapcsolata, óhatatlanul előfordultak szerelmi ügyek. Egy tekintélyes szlovák tanító zsidó lányba szeretett, elvette feleségül. Megtörtént, hogy az egyik tekintélyes zsidó iparos család egyik fia evangélikus tót lányt vezetett állami anyakönyvvezető elé. A zsidó apa megszaggatta ruháját, a „kile” pedig érdekesen reagált. A félreházasodott illetőt változatlanul „legényember”-ként titulálták, vagyis egyáltalán nem vették tudomásul, hogy megnősült, inkább kedvesen, nagyvonalú szórakozottsággal intézték el az ügyet. Nem tiltották el vagy ki a zsinagógából, sőt, beszámították a minjánba, de soha nem hívták fel a tórához.
1944-45 kataklizmája mindezt eltörölte. A zsidó életet a politika porig rombolta; az alföldi zsidóság elpusztult.
A munkaszolgálatból, a deportálásból Tótkomlósra visszatért 88 zsidó személy idővel máshová költözött, meghalt, többen kivándoroltak.
A legfájóbb veszteség azonban még ennél is több. A hagyományos zsidó szellem, a folytonosság, a tudás és a lélek mára már alig felidézhető. Jószerével csak emlék maradt.
De azért svát idején átmelegszik az ember szíve, ha legalább szólhat a régi időkről.
A cikk eredeti cime:Tavaszi tanulságok némi történelmi áthallással.
Forrás – Mazsihisz.hu
2010. január 23., szombat
AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR A TETT SZINHELYÉRE(14)
Ez a szerző könyvének első fejezete. Most amikor a neo-antiszemitizmus dühöng Magyarországon és a következő választások sorsdöntöek lehetnek a nácizmus előretörésében – a téma aktualitását a helyzet adja. A könyv 2002-ben jelent meg Pesten és már csak antikváriumokban kapható.
Lehetne ezt, persze első szám egyes személyben is írni, és akkor a tanúból vádlott is lehet, mivel a tanú-vádlott 13-15 éves korában, a történések idején, maga is kommunista szimpatizáns volt.
Azonban egy kiskorú nem felelős semmiért. Sem azért mert még nemrég halálraítélt gettótöltelék volt, sem azért mert most - vagyis 1945 vérgőzös és hullabűzös tavaszán - megcsapta őt is, az egyenlőség és szabadság szele, illetve ígézete, és nem rendelkezett azzal intellektuális képességgel, hogy felismerje a szép szavak mögött rejlő csúf propaganda csapdáját.
Két eset lehetséges: vagy megbocsátunk neki, vagy megvárjuk, amíg 18 éves lesz, és akkor felakasztjuk. Az akkori gyakorlat szerint.
E sorok írója nem várta meg, amíg eléri az akasztás szépreményű korát. 17 éves korában dicstelenül távozott, maga után hagyván csalódása levedlett bőrét. Bécsben a magyar valóságot egy választási plakáton látta viszont: Kinyújtott karba valaki valamit fecskendez, és a felirat kérdezi piros alapon fekete betűkkel: „Heute Mindszenty. Morgen - du?" Ezzel az osztrák Néppárt próbált magának tőkét kovácsolni a magyar tragédiából.
A sorok írója, nemrég még hajdúhadházi jesívabócher, nem értette a plakátot. Már tudta nagyjából, hogy mi előL menekül, de hogy Mindszenty a fasiszta, az antiszemita, a hazaáruló, aki mindent töredelmesen bevallott - hát ez lehetséges lenne? Nem náci propaganda ez? Tudta hogy Hitler osztrák származású volt; hogy az Anschlußkor bemasírozó náci hadsereget a derék bécsiek tapssal és virágesővel fogadták, de azért ez a Mindszenty ...?
@ @ @ @
Hogyan és miért lett a maradék magyarországi zsidóság kommunista '45 után? A helyzet ismeretében vissza kell kérdezni: hogy is ne lett volna? Az ország ájultan hevert, a visszaszállingózó deportáltakat ellenséges pillantások fogadták faluszerte („többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek"), és a pesti gettóból hazavánszorogni próbáló idős beteg zsidókat, illetve gyerekes anyákat, zárt ajtók fogadták: a lakás volt-nincs. Egy kibombázott, egy beutalt, egy volt katonacsalád lakott benne.
Ki volt az, aki a kisvárosi vagy falusi zsidónak segített néhány elorzott bútort visszaszerezni? Ki volt az, aki segített Budapesten a gettózsidónak lakásába, bútoraiba, ágyneműjébe visszakerülni?
A kommunisták.
Ki volt az, aki a visszatérő - és családját nem lelő - munkaszolgálatosnak a fülébe súgta: gyere közénk, állj be rendőrnek. Az új, demokratikus rendőrségnek szüksége van rád. Te - megbízható vagy.
A kommunisták.
Hát persze. Ki lenne megbízható, ha nem ő? Így lett Weil Gyuri unokatestvéremből is „demokratikus" rendőr. Civilben járt és mi, a gyerekek, áhítattal láttuk, néztük a farzsebéből kikandikáló stukkert. Ő néhány évvel idősebb, már nem kiskorú, és beállt megbosszulni deportált szülei halálát. (Később majd még találkozunk vele, mint Rákosi személyes testőrségének tagjával, akiket állítólag egyszer kivégeztek, de aztán kiderült hogy nem mindet. Már akkor is voltak hibák, elvtársak).
1945 február-márciusában a németek ellentámadásba lendültek a Dunántúlon, és néhány napig kísértett a veszély, hogy visszafoglalják Budapestet. Egyes gettózsidók fogták magukat és lementek Debrecenbe, Makóra, Szegedre, de nekünk erre nem volt érkezésünk, és bíztunk a felszabadító vörös hadseregben. Ennek lapja, az Új Szó, lelkesen hangoztatta, hogy a szovjet hadsereg nem hagyja veszni Budapestet, hiszen nemsokára felköltözik az Ideiglenes Kormány, amely nemrég tollvonással eltörölte az elmúlt 25 év minden zsidóellenes törvényét-rendeletét.
Csillogó szemekkel olvastuk a Szabadság nevű első demokratikus napilapot (szerkesztői: Zilahy Lajos, Darvas József és Kállai Gyula), és nem hittünk szemeinknek. Egyenlőség-Testvériség-Szabadság, nekünk is, a páriáknak is?
Úgy tűnt, hogy igen. Azonnal alakult egy csomó párt, de nekünk igazából az MKP, a Magyar Kommunista Párt tetszett. Miért? Érzésből? Talán azért, mert ők voltak a legharsányabbak? Talán azért, mert a Moszkvából hazatelepült vezetőség majdnem egytől-egyik (az egy Nagy Imre kivételével) zsidó volt? Rákosi, Vas Zoltán, Gerő Ernő, Farkas Mihály, nomeg a „kopasz őrnagy", Illés Béla, aki személyesen jött felszabadítani a gettót, és ledönteni a palánkot, meg még egy csomó más.
A többi pártok? A Kisgazda Pártról egyhamar kiderült hogy ez a „reakciósok gyülekező helye" - írta a közben már megjelenő Szabad Nép, ahol bennfentesek szerint a szerkesztőség tele volt zsidókkal. És amikor a Párt - innentől kezdve nagy P-vel - meghirdette, hogy ő pedig a szabad kereskedelem híve (!), a (buda)pesti zsidók tömegesen tódultak a pártba. Köztük volt apám is, aki - lévén intellektuális alkat - valahol megszerezte, használtan, Marx Tőkéjét és Lenin Empirokriticizmusát és ezekből idézett, szabadon és harsányan, ahogy a Párt azt elvárta.
Pártelnök és rosekól - egy személyben
Mint kiderült, vidéken a helyzet még ilyenebb volt. A helyi rendőrkapitányok, pártelnökök, szinte kivétel nélkül zsidók voltak - köztük aktív, ortodox zsidók. A kettőt senki nem tartotta összeegyeztethetetlennek. A kommunisták azért nem, mert minden megbízható emberre szükségük volt - és ilyenek csak zsidók között voltak találhatók - a vallásos zsidók meg azért nem, mert fogalmuk sem volt, hogy milyen a kommunizmus orosz változata. Itt meg az MKP programjába vette, hogy ő bizony a „teljes vallásszabadság" alapján áll. Akárcsak a szabad kereskedelem. Mi gyerekek még nem tudtuk, hogy a világ ennyire hazug tud lenni, a felnőttek meg hittek - mert hinni akartak.
Amikor Csornán tanultunk jesívában - '47 telén - ott az MKP titkára, egy bizonyos Weiss nevű hitsorsos volt, aki egyúttal az ortodox hitközség elnöki székét is betöltötte. Sógora is pártmunkás volt, egyúttal a zsinagóga kántora. Minden reggel a sáchrit ima elején, a sógor ott állt az ómednél (imaállvány), és jelre várt az elnöktől. Amikor az beintett, és azt mondta, „sógor indíts," kezdődött a reggeli ájtatoskodás.
Tizennégy és fél éves volt hősünk - e sorok írója - amikor a békéscsabai jesiván az első zmánt (szemeszter) töltötte. A ros jesíva, egy rabiátus nyitrai zsidó volt, nagy gáón, vagyis nagytudású zsidó, tálmid cháchám, akkor mindössze 3o éves, akinek nevelési elve a bócherek alapos és dühödt pofozásából állott. Amikor betelt a pohár - körülbelül egy évvel később - a jesiva fellázadt, mondván vagy ő, vagy mi, és csomagoltunk, hogy megyünk haza - Budapestre. Ekkor eljött a (békés)csabai autonóm orthodox hitközség néhány prominense, élükön egy bizonyos Paskesszel, aki könyörgésre fogta a dolgot: Fiuk, mondta, jesíva lázadásra még nem volt precedens Magyarországon!
Mire e sorok bús írója - aki úgy látszik a legnagyobb sájgec volt a jesivában - azt mondta: „Nem volt precedens? Lenin elvtárs már megmondta, hogy ha nincs precedens, akkor teremtünk precedenst ... !"
Ezen kívül - ami Lenin ide vagy oda, mégiscsak rendhagyó eset volt - a korszellem a jesivákban is észlelhető volt. Békéscsabán, Csornán, majd Hajdúhadházon, ahol szenvedő hősünk tanult azokban az években, rendszerint hallgattak a bócherek rádiót, olvastak újságot - ami azelőtt nem volt „tantárgy" ezekben a felsőfokú zsidó talmud-iskolákban.
Egyszer Csabán valaki besúgta az említett pofozkodó ros jesívének: saját fülével hallotta hogy három - naná hogy pesti bócher - az ebédszünetben a „Sztalingrád piros lángban ég / és bíborszínű az ég" című halhatatlan forradalmi dalt dúdolták, majd énekelték hangosan. Ebben nem volt semmi „erkölcstelen" kitétel, hacsak nem az, hogy „nincs apám, nincs anyám / hol vagy drága Iván /, amíg élek én esküszöm, szívem bosszúra vár".
Valljuk be férfiasan - egy 15 éves bócher férfiasságával - hogy a mi szívünk is bosszúra várt, és így az együgyű dalocska, amely úgy végződött, hogy „piros zászló leng mindenütt… (itt néhány szót elfelejtettem)… majd „a dicső vörös hadsereg meg nem áll Berlinig" - igencsak belopta magát a szívünkbe.
A főrabbi elítéli ... Mindszentyt
Tartozunk az igazságnak azzal, hogy nem csak az ortodox zsidók lettek kommunisták - a fentiek miatt és alapján. Sőt. Míg amazok egyénileg lettek párttitkárok és rendőrfőnökök - erről tessék talán reb Fixler Hermannt, a mai magyar ortodoxia vezérét megkonzultálni - addig a neológia vezetését eluralta Stöckler Lajos és dr. Benedek László személyében, egy teljesen link, opportunista és árral-úszó társaság, amely '47 után lihegve asszisztált a Pártnak és álcázott segédcsapatainak a zsidóság értékeinek és vagyonának felszámolásában. Értem itt „értékek" alatt a zsidó iskolákat, jesívákat, intézményeket, árvaházakat - mindent, ami élt és mozgott.
Miért mondom, hogy ezek opportunisták voltak? Mert valójában nem voltak kommunisták, hanem bechóved bálbátis zsidók, akik az előző, „átkos" Horthy korszakban, ugyancsak megorroltak volna, ha valaki őket kommunista-gyanúsnak meri minősíteni. Ha történetesen Illés Bélát teszi meg a Párt a Hitközség elnökének - ez érthető lett volna. Zsidó is, kommunista is, moszkovita is, Illés nem volt kevésbé vallásos, mint Stöckler és társai és kinevezése nem keltett volna nagyobb megütközést, mint amikor az egyik körzeti „főrabbi", dr. Salgó László1 belépett a Pártba, és annak hetedik kerületi alapszervében igen élénk tevékenységet folytatott, agitált, reprezentált, satöbbi, majd a Mindszenty per vége felé ő volt, aki a Párt megbízásából, egy pártaktíván „élesen elítélte" a súlyos vádakkal illetett főpapot.
(Ugrás az időben). Persze, ezt csak most tudom. Akkor nem tudtunk a „főrabbi" ezen tevékenységéről, a lapok tapintatosan elhallgatták ezt. Mi csak annyit tudtunk, hogy Mindszenty közveszélyes antiszemita2 - naná nem, mint majdnem minden katolikus főpap - és annakidején, zalaegerszegi plébános korában kommunistaellenes is volt. Ez sokkal főbenjáróbb vétek volt, mint az antiszemitizmus, mivel ez bocsánatos bűn volt, hiszen sok ezer kisnyilast is keblére ölelt a Párt, kinevezvén őket „megtévedt proletár"-oknak.
„Le a reakcióval"!
Mi a rendszerrel éltünk és buktunk, onnan kaptuk nemcsak a legitimációt szabad létezésünkre, hanem puszta életünkre is. Ha valaki, még a kezdet kezdetén, panaszkodott, hogy itt-ott elzabrálták az óráját, elvitték „málinki robot"-ra, vagy egyszerűen az utcán, éjnek évadján levetkőztették és kirabolták - a felszabadítókból összeverődött bandák - ezt egyszerűen nem hittük el, és stílszerűen „reakciós propagandá"-nak minősítettük.
Ha a méltatlankodó zsidó elment panaszkodni a Hitközséghez, ott megfenyegették, hogy ámól fogja be a száját, de főleg ne legyen hálátlan a felszabadítókkal szemben. Ezt mondták egy Auschwitzból visszajött vidéki zsidó lánynak is, akit négy ukrán felszabadító megerőszakolt.
Ez a téma különösen „forró" volt, hiszen Pesten nagyon kevés ház volt, ahol az ukránok nem hagyták ott névjegyüket, garázdaság, rablás vagy nemi erőszak formájában. A „mi" házmesternénket a Dobozi utcában, akit öt ukrán vitéz járt meg, mint véresszájú antiszemitát ismertük, és ezért „rendben volt," hogy megerőszakolták, miközben a férje eltűnt valahol a fronton.
Ma már lehetünk objektívek. Aki annak idején is igyekezett az lenni - megjárta. Apám, reb Jichák, vagy ahogy akkor és ott hívták, Krausz Imre, aki Ukrajnát is megjárta - amikor hallotta a panaszokat az erőszakoskodó felszabadítókról, illetve megszállókról, azt mondta baráti körben, hogy „ha tudnátok, mit művelt a vitéz magyar Honvédség ezen a téren Ukrajnában, egy időre befognátok a szátokat".
Kommunista volt Krausz Imre? Nem hiszem. Párttag volt, amíg ki nem zárták, két évvel később, mint „osztályidegent" - idézte Marxot, mint én Lenint a jesívában, de kommunista? Tudta is ő, hogy mi az? Volt is fogalma, hogy mi fog ebből a kakukktojásból kijönni?
Annyit tudtunk csupán hogy az elmúlt rendszerben két faktort üldöztek: a zsidókat és a kommunistákat. Fekete-fehér, igen-nem, volt a játék neve. Aki nem üvöltötte május elsején, hogy „le a reakcióval" - az maga is reakciósnak minősült.
Hol van Kun-Kohn Béla?
Tulajdonképpen senki nem tudta mi a kommunizmus. A zsidók sem, akik ösztönösen kapaszkodtak bele; a nem-zsidók sem, akik a felszabadulást „fordulat évé"-nek nevezték és a felszabadítókat - megszállóknak. Nekünk ez nem tetszett, és így még görcsösebben ragaszkodtunk a kommunistákhoz. Nem vettük észre, hogy létérdekünk ellenkezik a lakosság többségének létérdekével. Lehet, hogy volt, aki észrevette, de nem tudott törődni vele.
Hány kommunista volt 1945 tavaszán Magyarországon? Ki tudhatja. Később 50, illetve 100 főre becsülték számukat, beleértve ebbe már Kádárt és Rajkot, valamint Kisnagy Jánost, a Dobozi utca 31 pincéjéből operáló susztert, aki október 15 után puskával a vállán, és Árpád-sávos karszalaggal a karján grasszált, és ijesztgette tegnapelőtti klienseit.
Tudtuk is mi, hogy mi az? Az öregek, akik emlékeztek 1919-re, gerstlilevesnek nevezték az akkori diktatúrát, és rettegve emlegették Kun Béla és Szamuely Tibor nevét. Ugyanakkor kíváncsiak voltak, hol van, és mikor jön haza. A fiataloknak ez a név nem mondott semmit, hacsak nem a Horthy korszak plakátairól ismert véreskezű, zsidó kinézésű figurát, akit ott Kun-Kohn Bélának hívták, mellette társával Korvin-Klein Ottóval.
Amikor megtudtuk, mi lett Kun Bélával3 - akit fiatalabb elvtársai, köztük Vas-Weinberger Zoltán, maguk között, konzekvensen héber nevén Bórechnek neveztek - már legtöbbünk rég tudtuk azt, hogy mi is a kommunizmus, és Kun Béla tragikus vége nem okozott különleges csalódást. Erre és még sok másra jött a „favágó" parabolája, amit a kommunisták nagyon intenzíven, és nagyon kedvesen, kolportáltak: „Ahol fát vágnak, ott hull a forgács".
Aztán megjelent Darvas József antiszemita cikke a Szabad Népben, a Párt lapjában. Nem lehet az üldözöttségből profitálni - írta az álparaszt, de már titokban a kommunistáknak dolgozó Darvas, aki később a Párt egyik trójai falovaként segítette a kommunistákat szétzülleszteni, és prostituálni saját pártját az úgynevezett Nemzeti Parasztpártot.4 Vele „dolgozott" együtt Erdei Ferenc is, aki '56-ban hátbadöfte, és cserbenhagyta elvbarátait Tökölön, ahonnan (egy hónap múlva) egyedül csak ő tért haza.
A felszabadítók nem siettek
Mondtam már, hogy a zsidók hálásak voltak felszabadításukért? Mondtam, Hogy lojálisak voltak; hogy mindent - mindent! - hajlandók voltak megtenni, hogy meghálálják felszabadításukat, saját jól felfogott érdekükben - ahogy ezt ők ott és akkor felfogták. Hogy nem érdekelte őket, mit mondanak a tegnapi üldözők és a tegnapelőtti indifferensek, meg a mikszáthi antiszemiták5 - ez integrális része annak, ahogy és amiért akkor a magyarországi - vagy magyar, ahogy akarjuk - zsidók kommunisták lettek.
Ami a felszabadítást illeti - ezt nem lehet idézőjelbe tenni. Valóban a szovjet hadsereg szabadította fel - ha nem is Budapestet de - feltétlenül a gettóba zárt vagy a gettón kívül bujkáló zsidókat. Ámbár még senki nem kutatta, hány zsidó halt éh- vagy kínhalált az állítólag aláaknázott gettóban, miközben a második ukrán hadsereg Vecsésnél állomásozott, és nem sietett felszabadítani a gettót. Ha hamarabb jönnek - több zsidó marad életben - ez volt az általános vélemény a halálraítéltek között, de az ő véleményük aztán valóban senkit nem érdekelt.
Az a suttogva hangoztatott kérdés sem érdekelt senkit, hol van Wallenberg, mi történt a legendás zsidómentő svéddel? A Hitközség emlékestet rendezett tiszteletére, szobrot állítottak neki - ami egyhamar szőrén-szálán eltűnt - de a legotrombább hazugságot Lévai Jenő terjesztette vaskos könyvében, aminek eleje és közepe dokumentum volt, a vége szovjet propaganda, a Párt utasítására: Wallenberget kószáló nyilasok ölték meg, Budapest és Debrecen között...6
Mi erről mit sem tudtunk. Sokáig tartottam féltveőrzött kincseim között azt a svéd Schutzpaßt, amit apám vett drága pénzért, de a végén nem használta, mivel ösztöne azt mondta neki, hogy ez nem használ, csak dühíti a primitív nyilasokat. Később hallottuk, hogy igen sok esetben igaza volt. Nem tudtam, ki volt Wallenberg, és nem is érdekelt.
A pezsgő zsidó élet, a sokrétű tevékenység, az iskolák, a jesívák, a szabad cionista tevékenység sokakat megtévesztett. A Síp utcai rabbinátus előtt sorban álltak a kitért zsidók, akik '44-es félrelépésüket akarták korrigálni, és visszatérni Ábrahám kebelébe. A rabbik megelégedtek egy nyilatkozattal, és visszafogadták az eltévedt bárányokat.
Szomszédunk, Hacsek Józsi, aki szintén megjárta a józsefvárosi plébániát, és most már nagy kommunista funkci volt - nem ment be a Síp utcába. „óhéber dumák" - mondta (ez egyébként 'óhéber dörgések' formában apámnak is kedvenc szavajárása volt) - kit érdekel ez. Ma mindenki egyenlő, és a származást nem firtatják.
Hacsek Józsi esete - mint a csepp, ami az egész tengert definiálja - magában hordja a választ a „miért"-re. Miért lett a magyar zsidóság kommunista '45 után?
Kócsagtoll és magyar nadrág...
A fentieken kívül, amik főleg a „hogyan"-ra adnak választ – a továbbiakban a „miért"-en van a hangsúly. A száz éves asszimiláció utolsó fázisában, a náci intermezzo akadályozta a magyar zsidókat önkéntes beolvadásuk beteljesítésében. Hirtelen kiderült, hogy a zsidó - vagyis a „magyar izraelita", illetve a Mózes-vallású honpolgár - etnikai kisebbség, illetve „faj"; a nürnbergi törvények tiltották azt, amit a Tóra tilt - a vegyesházasságot, és később veszélyeztették nemcsak a megélhetést, hanem a puszta életet is. Ebben az alaphelyzetben nem lehetett „magyarkodni", és pántlikás-kokárdás hazaffyasságban próbálni túltenni a vendéglátó népen.
Amikor ez véget ért - két eset volt lehetséges. Vagy levonni a konzekvenciát, és elmenni, illetve vissza sem jönni a koncentrációs lágerekből, vagy maradni, élni a lehetőségekkel, és beolvadni, immár a totális elmerülés igényével és ígéretével.
Kevesen voltak, aki egyáltalán nem jöttek vissza. Mindenkinek volt egy eltűnt családtagja, rokona, akit keresett, hátha életben maradt. Voltak, akik próbáltak valamit visszaszerezni az elorzott vagyonból. (a Goldstein fivérek vissza is kapták szüleik bányáját, hogy aztán perceken belül a kommunisták újra elvegyék tőlük. Ugyanaz a kormánybiztos vezette a vörös akciót, aki annakelőtte a zöldet. A fivérek gazdag tapasztalatokkal jöttek - velem egyidőben – Izraelbe.) És voltak, nagyon kevesen, de voltak, akik azért jöttek vissza, hogy bosszút álljanak. Ezekből és a volt muszosok egy részéből állt össze az ÁVÓ nagy része.
(Muszáj itt egy kitérőt tenni és néhány adalékkal alátámasztani a magyarországi zsidóság szélsőséges asszimilációját: Csupán két kiragadott példát hozok. Íme:
@ 1896-ban a millenniumi ünnepségen, május 10-én, a Dohány templomban ünnepi istentiszteletet rendeztek. Az alkalomra megjelentek között a korabeli sajtó többek között az alábbi országgyűlési képviselőket említi: Chorin Ferenc, Mandel Pál, Visontai Soma stb., valamint Décsei Zsigmond, a kir. tábla tanácselnöke, Hatvany-Deutsch Sándor, és Kornfeld Zsigmond a Magyar Hitelbank igazgatója (sokan közülük kikeresztelkedett zsidók – N. K.) Az ünnepségről az Egyenlőség május 15-i száma, többek között így tudósított:
„Ilyen zsidó látogatói először most voltak a zsidó templomnak, és lesznek ezentúl valószínűleg gyakrabban, mert díszmagyarban pompásan festenek ám a mi modern zsidóink, kikhez a díszkard csak úgy hozzásimul; kiknek kócsagtollát csak úgy lengeti a szél, és kiken a magyar nadrág csak úgy feszül, mintha tíz őssel rendelkező mágnások viselnék..." (Idézi Prepuk Anikó „A zsidóság a Millenniumon" [Századvég Új folyam 17. szám – nyár, 2000] című tanulmányában.).
@ Az ortodoxia fellegvárában (Dob u. 35.) féltve őriznek egy ma már ereklye számba menő emléket 1902-ből Ez egy bõrkötéses fóliáns, amiben bevágások teszik lehetővé, hogy a szombaton felajánlott (snóder) összegeket jelző cédulákat, ott a felajánlók neveire bejegyezzék, anélkül, hogy írnának, ami szombaton tilos. Engem a nevek érdekeltek: Kiderült, hogy a vezetéknevek több mint fele és az utónevek körülbelül 80 % már 100 évvel ezelőtt is magyar volt - az ortodoxoknál!! - és nem zsidó.
A rosekól és sameszei, akik a fóliánst mutatták - nem értették, min vagyok ennyire elképedve.)
Egy vőlegény, akinek párnószéja7 van...
Ahogy teltek és múltak az évek - egész 1918-ig - a zsidók egyre kevésbé voltak zsidók, egyre inkább ámították magukat az asszimiláció mákonyával, és ebben sem Istóczy Győző - Szálasi és Csurka jogelődje - és antiszemita pártja (ez volt hivatalosan a neve!), sem Tiszaeszlár nem akadályozta őket. A díszkard simult, a kócsagtoll lebegett, a nadrág feszült - a magyarországi zsidóság pedig megindult az Auschwitz felé vezető úton.
Ennek fényében nemcsak érthető, hanem kimondottan patetikus is az a sértődöttség, amivel a magyarországi zsidók az Auschwitzba torkolló következő 25 évet elviselték. Unos-untalan hangoztatták a 10 ezer hősi halottat (az első világháborúban), míg az antiszemiták a papírtalpú bakancsokat emlegették, amiket állítólag zsidók szállítottak. Az első állítás igaz volt, a második szemenszedett hazugság.
Ahogy terebélyesedett az asszimiláció - úgy növekedett az antiszemitizmus is, és a zsidók csak álmélkodtak: hiszen mi magyarok vagyunk, és még magyarabb magyarok akarunk lenni - mit akarnak tőlünk. Gyerekfejjel emlékszem a március 15-i kokárdára, az ortodox (!) iskolában minden reggel kórusban elrecitált „Hiszekegy-re, amiben hittünk nemcsak „egy Istenben és egy hazában", de „Magyarország feltámadásában" is. Egyszer, a negyedik elemiben a kis Weisz megkérdezte, hangosan, a „Hiszekegy" után: Mi az? Magyarország meghalt? Miért kell feltámadnia?
Fogod be azt a nagy pofádat!? - ordította Bödön,8 és visszakézből úgy vágta pofon a kis Weiszt, hogy annak leesett, és eltört a szemüvege. Azután behívták az anyját, és az igazgató úr, dr. Deutsch Adolf, (aki '44-ben elment a Kasztner vonattal, majd képviselő lett az izraeli parlamentben) összeszidta és megkérdezte: miket hall ez a gyerek otthon? A Weisz néni sírt, és elmondta, hogy férje munkaszolgálatban van, nem is tudja hol, valahol Oroszországban és ő nem mond a gyerekeknek, (volt vagy négy), ilyeneket. Örül, ha él, és zsíros kenyeret tud a kis Weisznek - Ernőnek hívták - adni uzsonnára.9
Otthon, illetve a Weil nagypapáéknál gyakran arról tárgyaltak, suttogva, kire lehet egy zsidónak szavazni. Feszülten figyeltem, 10 éves voltam, el akartak zavarni, de a Manó bácsi azt mondta, hagyjátok, ez nem gyerek. Hogy-hogy nem gyerek? - kérdezte Lajos bácsi az agglegény, a család esze (Borban pusztult el) - hogy-hogy? Azért mert ha zsebpénzt adok neki, akkor nem vesz abból cukorkát, mint a gyerekek, hanem könyveket - mondta Manó bácsi (a Gyuri apja, aki ávós lett).
A Weil nagypapa akkor már 80 éves volt, nagy fehér szakállal, rosszul beszélt magyarul, mert Bártfáról származott, ahol még a zsidók, eléggé el nem ítélhetően, jiddisül beszéltek. Reb Ávrum Majsének hívták, Lévi10 volt, és ha nyáron kicipelték lányai - a hajadonok és az elváltak - Budakeszire nyaralni, maximum két napot maradt ott, kedden és szerdán. Utána követelte, vigyék haza, mert a Teleki téri pajlisi sülben ő az egyetlen lévi, és csütörtökön leinolnak (ahhoz meg kell, a gyengébbek kedvéért, egy kohanita és egy levita). Egyszer láttam csak a Weil nagypapát nevetni: A hatméteres portálon, a Népszínház utcai üzletben ki volt írva: Weil Mózes és tsai. Egyszer valaki büszkén felolvasta neki, de a nagypapa olyan kacagásban tört ki, hogy a járókelők megfordultak: méghogy Mózes, mondta, és potyogtak a könnyei a nevetéstől. Úgy látszik, addig nem tudta, hogy őt a kurzus Magyarországon Mózesnek hívják. Ő reb Ávrum Majse volt.
Lányain és fiain (7:3 volt az arány a lányok javára) lehetett lemérni az asszimiláció térhódítását a pesti ortodoxia berkeiben. Fiai nem tanultak jesívában - kellett a sok dolgos kéz a párnószéhez - és így maradtak kedves, bechóved, ám hoorec zsidók, akik magyarul olvasták Ganzfried Sulchán Áruchját11, és annak minden betűjét betartották. A lányok előbb Courths-Mahlert és Cilikét, később Somerset Maugham-ot, Knut Hamsunt, meg az „Árvíz Indiában"-t, netalán Sálom Ascht, nomeg Jókait és Herceg Ferencet olvastak, csak magyarul beszéltek, olykor színházba jártak, és panaszkodtak az antiszemitizmusra, aminek a szele csak a '40-es évek elején kezdte megérinteni őket.
A hét lány várta-várta a fehér paripán érkező ortodox vőlegényt, aki szombattartó is, kósert eszik stb., és amellett megélhetése is van. Az első négy közül csak a legidősebbnek, Cili néninek sikerült ilyent kapni, egy tüdőbajos idős bócher személyében, aki egy neológ iskolában volt hittantanár, de volt havi fix fizetése. A férj meg is halt öt éves házasság után, annak a rendje és módja szerint, miután megajándékozta Cili nénit egy fiúval és egy lánnyal, amivel tökéletesen eleget tett a zsidóság előírásainak, már ami a szaporodást és sokasodást illeti. A következő két lány férjhez ment és elvált („nagy niemandok voltak férjeik" - szokta volt anyám mondani faggató kérdéseimre.) A negyedik, a később Amerikába emigráló Matild néni, nem vált el, egy kántor felesége lett, de abban sem volt sok köszönet.
Az ötödik lányt, Irént, a fentieken okulva, egy neológ fiatalemberhez adták hozzá, aki szentül ígérte, hogy mindent született ortodoxként fog tartani. A család két évig ellenezte a házasságot, mivel az nem házasságközvetítő által jött létre, hanem - uram bocsá' szerelmi házasság volt. El is tartott vagy 55 évig. Ez volt az apám és az anyám.
Menekülés - önmagunk elől
De térjünk a tárgyra. Témánk: hogyan lettek a megmaradt zsidók kommunistává '45 után. Ehhez nemcsak a természetes, békebeli, Ferenc Jóskás asszimiláció természetrajzát kell ismerni, hanem a Horthy korszakban elszaporodott vegyesházasságokat, és a '42-44-ben elburjánzott kitéréseket is. A zsidók nagy megrökönyödésére kiderült hogy olyasmiért üldözik őket, amiről nemcsak, hogy nem tehetnek, hanem az az ő relációjukban nem is áll fenn, és így nem is vonatkozhat rájuk. A többség kikérte magának, hogy zsidónak minősítsék, és tüntettek magyarságukkal, amit a kurzus elutasított.
A zsidók tulajdonképpen önmaguk elől menekültek - de nem a helyes irányba - és most, későn, már nem is volt hová.
Annakidején a magyar zsidók, neológok és ortodoxok egyaránt, kapásból utasították el a cionizmus gondolatát, és kiáltották ki Herzlt fantasztának, őrültnek, uralkodni vágyó zsurnalisztának. A cionizmus csak Erdélyben vert gyökeret, ott az eredmények meg is mutatkoztak, de az anyaországban, Oberlandban12, a hitközségek nemcsak elutasították a gondolatot, de üldözték is a kevés cionistát. Unterlandban (Munkácson, Ungvárott, Szatmáron), erre nem is volt szükség: ott a szélsőség dominált, és szemükben a pesti beretvált ortodoxok is posék13 voltak.( Folyt.köv.)
Jegyzetek
1Később országos főrabbi és képviselő a kommunista parlamentben, ahová kinevezéssel került. Szélsőséges Izrael ellenes megnyilvánulásai miatt a magyar külügyminisztérium több ízben kénytelen volt leinteni.
2Közvetlen halála előtt, egy levelemre válaszolva, határozottan tagadta, hogy valaha is antiszemita lett volna. A gyakorlatban ő volt az egyetlen faktor, aki körömszakadtáig védte a fiatal magyar demokráciát a kommunisták eluralkodásától, önfeláldozóan, kissé maradi, de hősies módon A magyar antiszemitizmusról lásd még az 5. jegyzetet.
3Sztálin végeztette ki, mint trockista „elhajlót" a 30-as évek végén. A részletekről, testvérének fia vagy unokája (nem tudom pontosan), Kun Miklós, tud sokat mesélni.
4A Nemzeti Parasztpárt vezére, Veres Péter, a paraszt-író, közismerten antiszemita volt. Egyik könyve '44-ben nyilaskeresztes emblémával jelent meg. (Ezt a Haladás, Zsolt Béla lapja, kolportálta 1946-ban).
5Mikszáth Kálmánnak tulajdonított mondás szerint „az az antiszemita, aki a zsidókat a kelleténél jobban utálja."
6Egy, évtizedekkel később hozzám intézett levelében, Lévai „magyarázta bizonyítványát", mondván, hogy „akkor, '45-ben, úgy tudtuk, később meg már nem lehetett az igazat megírni". Lévai szerepe mint a Pártot kiszolgáló „történész", aki több ízben dezavuálta Izraelt gombnyomásra szállított „dokumentumaival", külön tanulmányt igényel.
7Megélhetés - héberül, askenáz kiejtéssel. Izraelben párnászá.
10Lévi - a levita törzs tagja, akik az ókorban a szentélyszolgálatot végezték a jeruzsálemi Templomban. Mai napig fennmaradt előjoguk: másodiknak járulnak a Tórához - a kohanita után. Ha nincs levita - semmi baj, de azt a tudatot, hogy miatta nincs lévi - nagyapa nem tudta volna elviselni.
11Slomó Ganzfried ungvári rabbi, aki megírta a rövidített (Kicur) Sulchán Áruchot, (vagyis a zsidó törvények és jogszokások tárát), amit dr. Singer Leó várpalotai rabbi fordított magyarra.
12Oberland (felső vidék) - Unterland (alsó vidék): így jelölték a magyar-jiddis szóhasználatban a magyar vidék különböző részeit - zsidó szemszögből nézve. Budapest Oberland volt, Pápa és Szeged is. Viszont Debrecen, Nyíregyháza és Szatmár - Unterland.
13Ortodox zsidó szóhasználatban a pose szó (héberül: poséá, bűnös, vétkes) vallástalant, zsidóságából kivetkezett jelentett. Poséá Jiszráél (Jiszróél) - szószerint Izrael vétkese, vagyis a zsidó törvényeket semmibevevő ember