Mit tanulhatunk Auschwitzból?(2)
Isten megakadályozhatta volna Auschwitzot. De – s amit most mondok, az nem magyarázat a vészkorszakra, hanem egyszerű kísérlet annak megfogalmazására, hogy mit tanulhatunk Auschwitzból: – ha Isten tényleg így tett volna, abból az ember azt a megállapítást vonhatta volna le, hogy az emberi ész, a humánus szellem vagy az emberi kultúra akadályozta meg, hogy a vészkorszak megtörténhessen, s így nincs szükség Istenre. Ha az ember valóban szabad, akkor szabadnak kell lennie erkölcsi döntéseiben is, elfogadni vagy elvetni bármilyen abszolút erkölcsi mércét – különben nem szabad, s még csak nem is emberi.
Az ember szabadsága abból áll, hogy választhat a jó és a rossz között, s nem abban, hogy megszabhatja, mi a jó és mi a rossz. Auschwitz csak egy bizonyos definíció szerint számít szörnyűségnek. Ha a mi definíciónk, melyet emberek szabtak meg, és Eichmann definíciója összeférhetetlenek – mi teszi a mi definíciónkat magasabbrendűvé, mint az övét? Végső fokon mindenképp valami oly mércéhez kell folyamodnunk, amely rajtunk és Eichmannon is felül áll. Sem te, sem én, sem Eichmann, sem a társadalom vagy a tudomány nem mindentudók. Vannak olyan problémák, amelyeknek megoldása meghaladja képességeinket. Lehet, hogy Auschwitz nem mond nekünk semmit Istenről, de bizonyára mindent megmond az emberről – s azt kizárólag Auschwitzból tanulhatjuk meg.
Engedtessék meg, hogy leszögezzem, hogy Auschwitz (és kizárólag Auschwitz) mutatta meg azt a feneketlen mélységet, ahová az ember süllyedhet, s mely a kultúrvilágban elképzelhetetlen. Auschwitz nélkül az ember biztonságérzete, amely szerint elég, ha kizárólag önmagára támaszkodik, sértetlen maradhatott volna. Az emberek meggyőzték önmagukat, hogy az emberiség megérett, és maga mögött hagyta a barbarizmust – míg nem jött Auschwitz. Auschwitz előtt az emberek biztosak voltak abban, hogy felsőbb beavatkozás vagy törvényrendszer kinyilatkoztatása nélkül is megszabhatják életútjukat, s úgy is életképes, erkölcsös társadalmat tudnak fenntartani.
A magabiztosság, hogy az ember képes megkülönböztetni a jót a rossztól, alaptalan illúzióként foszlott szét. Mihelyt az ember felfedezte elkerülhetetlen korlátait, köteles önmagán kívül keresni és megtalálni az erkölcsi elveket és értékeket. A relatív erkölcsiség csődöt mondott, kiderült, hogy szilárd útmutatásra nem használható. Ha valami csoda folytán Auschwitz nem történt volna meg, az ember azt a maga erényeinek, vagy a természetnek tudhatta volna be, s továbbra is erősködhetett volna, hogy veleszületett tisztessége és erkölcsi autonómiája jutott abban érvényre. Továbbra is azt állíthatta volna, hogy a barbár ókorban talán szükség volt a Tórára, de napjainkban felesleges, mert az értelem és a gondolkodás annyit fejlődtek azóta, hogy már nem tévedhetnek.
Auschwitz kimutatta az ember alapvető elvetemültségét; a Tóra megmutatja, mily magaslatokra képes emelkedni. Auschwitz aljassága felfoghatatlan, ha nem magunk éltük azt át. Ugyanúgy világos, hogy a magaslatok, melyekre a Tóra ideáljain keresztül fel kellene jutnunk, az ember fogalmain és természetén kívül állnak. Csak átélés útján lehet felfogni, hogy az ember képes önzetlenséget, idealizmust, magasztos érzelmeket, kifinomult gondolkodást – mondjuk: Istenhez méltót – felépíteni.
Nem az a kérdés tehát, mily erkölcsiség mellé álljon az ember, hanem hogy létezik-e bármilyen erkölcsiség. Nem az a kérdés, "szükség van-e a szombatra?", hanem az, hogy: "Auschwitz tényleg rossz dolog volt-e?". E két kérdés viszont egyáltalán nem független egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése