A HETI SZAKASZ(2) –SOFTIM - 2014

Irja: Smuél Glitsentein, rabbi

  "A testem az egyém?

 

A „testem az enyém" eszméje fontos tényezője volt a modern élet szekularizációjában és szabadosabbá válásában. „A testem az enyém – mondják némelyek –, tehát azt teszem vele, amit akarok, amíg másnak nem ártok vele."

 Eléggé logikusnak is hangzik. A testünk folyton velünk van. Azt könnyen megértjük, hogy azt szabályok rendezik el, mit tehetünk másokkal és mit nem. De a testem „az én vagyok", miért volna rá gondja másnak? Miért foglalkozik vele a Tóra? Mi köze a Tórának ahhoz, mit kezdek én a testemmel?

Ehhez képest a Tóra tanításainak és rendelkezéseinek igen komoly része éppen a tulajdon testünkkel foglalkozik. A kóserság szabályai határozzák meg, miféle étellel tápláljuk a testünket. Vannak speciális áldások az evés előttre, az evés utánra. Vannak szabályai és ideáljai a szeméremnek, a személyes moralitásnak. Vannak törvények a tulajdon testünk fizikai megkárosítása ellen. Még a tetoválást is szabály tiltja.

Azt is megérthetjük, hogy az Örökkévaló az egész univerzum ura, így hát megteheti, hogy szabályokat ad nekünk a Tórája által, és ezek a mindennapi életünk minden részletét érintik. Az Örökkévaló teremtette a világot, a mi testünk pedig része a világnak, tehát nagyon is természetes, hogy vannak Tóra-tanítások és rendelkezések arról is, mit tehetünk a fizikai testünkkel, és mit nem. Van azonban még ennél is tovább.

A Tóra szerint ugyanis a testünk valóban nem is a mienk – mindenesenestúl isteni tulajdon.. Ebben a tekintetben különbözik minden más birtokunktól, amit magunkénak mondhatunk, a pénzünktől, a számítógépünktől, a házunktól, a kocsinktól. Általánosságban véve igaz, hogy „az Örökkévalóé a föld és teljessége" de azért ugyancsak Ő juttat nekünk olyan anyagi tulajdonokat, melyek valóban a birtokunkba kerülnek, noha természetesen megfelelő módon kell élnünk velük, ahogy a Tóra arra utat mutat. Ezzel szemben a fizikai testünk nem is tartozik hozzánk.

Bölcseink szerint a testünket az Örökkévaló „kölcsönzi" nekünk, és megmarad neki a spirituális minősége is egész életünkben. Ez éppen az eheti zsinagógai Tóra-hetiszakasz (Softim; 5Mózes 16:18 – 21:9) egyik törvénykommentárjából vezethető le.

A Tórából ismerjük az ősi zsidó jogrendet, melynek a halálbüntetés is része volt a legsúlyosabb vétkekért. Azt mondja a Tóra, hogy az ilyen büntetést csakis úgy lehet kiszabni, ha több tanú is a vádlott ellen vall. Maimonidész magyarázata szerint ennek az az értelme, hogy a zsidó törvény nem engedi az ilyen büntetést senki fejére háramlani csak a saját beismerése alapján. Ha a gyanúsított azt állítja, hogy megölt valakit, és nincsen tanú, nem büntethető gyilkosként. Maimonidész azt mondja: „Ez isteni rendelés." Ezzel szemben a mindennapi jogügyletek, birtoktárgyak és pénzek körüli vitákban, ha valaki beismerést tesz, hogy ő vétett, azt a lehető legerősebb bizonyítékként ismerik el. A Talmud szavaival: ilyen esetekben „a peres fél vallomása száz tanúéval felér".

Miért van ilyen különbségtevés a tulajdon testünk és az anyagi javak birtoklása körüli törvények között? Az egyik magyarázat szerint éppen azért, mert az anyagi javakkal ellentétben a testünk nem a miénk. Megmarad isteni tulajdonnak.  Nincsen jogunk kárt okozni a testünknek, úgy sem, hogy vallomást teszünk magunk ellen a bíróságon. Csakis a legteljesebb jog eljárás, amit a Szentély idejében igen ritkán alkalmaztak, vezethetett halálbüntetés kiszabásához.

Ha a testünk megmarad isteni tulajdonnak, és csak kölcsön kapjuk az Örökkévalótól, megérthetjük ebből, miért szól annyi szabály róla. Kivételesen szent a testünk.

Az életünk feladata, hogy ezt a szent voltát a testnek tiszteletben tartsuk, és végül – a Tóra törvényeinek megtartása által – szentséget vigyünk az anyagi javaink birtoklásába is, s az egész világba. S akkor mi és mások is láthatják majd, hogy a létezés egészében és minden részletével együtt is az Örökkévaló dicsőségének megnyilvánulása.

(Nagyfuvaros Press)