A HETI SzAKASz(4) - dvárim -2014

              A TANULT BÉKE

Szerző:  Bodó Réka Eszter

Mózes visszatekint a történtekre, és ezért minden más nézőpontból tárul a szeme elé. A sivatagban felnőtt gyerekeknek nem kell harcot tanítani – nekik azt kell megtanulni, hogyan ne harcoljanak, hogyan éljenek békében a szomszédaikkal. (Devárim/Mózes második törvénykönyve 1:1 – 3:22)

Devárimban Mózes megismétli a negyven éves sivatagi vándorlás történetét. A Tóra ötödik könyvét héberül ezért hívják Misné Tórának is, vagyis a Tóra ismétlésének.

A beszédek időpontja a negyven éves vándorlás vége, vagyis Mózes visszatekint a történtekre, és ezért minden más nézőpontból tárul a szeme elé. Kirkegaard mondta: Az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni. Vajon milyen narratíva bontakozik ki az eseményekre visszatekintve?

A történet kezdetén Mózes és a zsidó nép elhagyja Egyiptomot és az Ígéret Földje felé veszik az irányt. Az Örökkévaló megparancsolja nekik, hogy harcoljanak az emoriakkal, hogy birtokba vegyék a földet, amit az Örökkévaló nekik ígért: És szóltam hozzátok: elérkeztetek az Emóri hegyéig, amelyet az Örökkévaló, a mi Istenünk, nekünk ad. Lásd, az Örökkévaló, a te Istened elébed adta az országot, menj föl, foglald el, amint mondta neked az Örökkévaló, őseid Istene; ne félj és ne remegj! (Devárim 1:20-21) A zsidók azonban túlságosan félnek a harctól, ezért kémeket küldenek maguk elé. A kémek azonban még nehezebben bevehetőnek írják le az országot, és a zsidók megijednek, nem akarnak harcolni. Az Egyiptomban felnőtt és rabszolgaságban szocializálódott zsidó nép mentalitásába nem fért bele a kellő önbizalom a hódító háborúhoz. Mózes értelmezésében ez az ijedtség és az, hogy nem bíztak az Örökkévaló védelmében volt az oka annak, hogy büntetésből nem mehettek be az Ígéret Földjére: És az Örökkévaló meghallotta beszédetek szavát, megharagudott és megesküdött, mondván: Nem fogja látni egy sem ez emberek közül, e gonosz nemzedék azt a jó országot, amelyről megesküdtem, hogy őseiteknek adom. (Devárim 1:34-35)

A negyven évig tartó sivatagi vándorlás után már más társadalmi helyzetet ír le Mózes. A sivatagban született gyerekek már szabadságban és önbizalomban nőttek fel. Nem félnek a harctól és alig várják, hogy meghódíthassák azt a földet, amit az Örökkévaló az őseiknek ígért. Éppen ezért ők más parancsot kapnak: menjenek el békével a Széir mellett, ami Ézsau földje, és a Moábiták és az Ammoniták földje mellett is.

Ti átvonultok testvéreitek, Ézsau fiainak határán, akik Széirben laknak, és ők majd félnek tőletek, de ti óvakodjatok nagyon: ne támadjátok meg őket, mert nem adok nektek országukból egy talpalatnyi földet sem, mert örökségül adtam Ézsaunak a Széir hegységet. (Devárim 2:4-5);

És szólt az Örökkévaló hozzám: Ne szorongasd Móábot és ne támadd meg háborúval, mert nem adok neked országából birtokot, mert Lót fiainak adtam Árt birtokul. (Devárim 2:9);

és ha közeledel Ammón fiai felé, ne szorongasd és ne támadd meg őket, mert mit sem adok Ammón fiainak országából neked birtokul, mert Lót fiainak adtam birtokul. (Devárim 2:19)

Ez a megkötés, hogy ne támadjanak meg szomszédos népeket, háromszor is szerepel egymás után a hetiszakaszunkban, ami azt jelenti, hogy nagyon fontosnak tartja a Tóra az emlékezetünkbe vésni. A sivatagban felnőtt gyerekeknek nem kell harcot tanítani – nekik azt kell megtanulni, hogyan ne harcoljanak, hogyan éljenek békében a szomszédaikkal. A Honfoglalás története azzal kezdődik, hogy az Örökkévaló azt parancsolja, hogy a zsidók tartsák meg a békét a szomszédaikkal.

Izrael jelenleg kicsit hasonló helyzetben van. 1948-ban szinte hihetetlenül gőgös tervnek tűnt Izrael Államának megalapítása: senki sem hitte, hogy ez valóban működhet. A Diaszpórából beáramló zsidók, akik az évszázados antiszemitizmus, üldöztetés és a Soá által nem csak lelkileg, de testileg is meg voltak nyomorítva, alig hittek abban, hogy valóban meg tudják védeni az országukat. A Függetlenségi Háború egyes történetei tényleg csak csodával magyarázhatóak – hogyan tudta egy maroknyi zsidó megvédeni magát az őket megtámadó országokkal szemben. Akkoriban a legfontosabb az volt, hogy megtanuljunk harcolni és megvédeni magunkat.

Majdnem pontosan negyven év telt el a '67-es háború óta, amikor az erőviszonyok jelentős változásokon mentek át Izrael és a szomszédai között. Izrael mai fiai már egy magabiztos, erős és önmagát megvédeni képes országban nőttek fel. Egyik kedvenc történetem, hogy egy amerikai hadseregben szolgáló vadászpilóta azt mondta, minden vágya, hogy Izraelben és az izraeli hadseregben tölthessen el pár hetet, és részt vehessen az itteni kiképzésen.

Most, amikor három hete háborúban állunk, nem tudok másra gondolni. Az elmúlt hetekben annyi véleménycikket olvastam el a témáról, hogy egy kerekasztal beszélgetésben bármelyik véleményt gond nélkül tudnám képviselni: szélsőbaltól a szélsőjobbig. Majdnem minden barátom megkapta a behívóját, rettegve várjuk este az aznapi „számot": hány izraeli és hány palesztin halt meg aznap és a whatsapp körüzenetet: „Minden rendben, nem tudok beszélni". A telefonom „Vörös riadó" alkalmazása, amely minden alkalommal megszólal, ha Izraelben valahol légiriadó van, majdnem folyamatosan szól, és már elgondolkoztam rajta, hogy letörlöm, mert szinte idegesít, amikor hajnali fél háromkor arra riadok fel, hogy Tel Aviv teljes környékén riadó van------.

Nem vagyok szakértő, nem tudom a választ arra, hogy mi lenne a helyes lépés, eltúlzott-e a válaszcsapás, ki követ el háborús bűnöket, kinek a hibája, és ki kezdte és azokra a kérdésekre, amik mostanában minden címlapon ott vannak. De azt tudom, hogy Izrael megtanult harcolni, és megvédeni önmagát. Most annak jött el az ideje, hogy megtanítsuk a gyerekeinket arra, hogyan ne harcoljanak. Nagyon remélem, hogy hamarosan megadatik a helyzet arra, hogy azt a tórai parancsot gyakorolhassuk, hogyan éljünk békében a szomszédainkkal.

Nechama Leibowitz Tóra-magyarázata alapján