MÁSOK (MAGYAROK) MONDJÁK:

 

"NEM EICHMAN HAJTOTTA VÉGRE A DEPORTÁLÁST,

HANEM A MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1944-BEN"

 

Varsányi Gyula /  NOL

Élénk hazai reakciók követték azt nemrég megjelent nyilatkozatot, amelyben Gál András Levente, az igazságügyi tárca közigazgatási államtitkára kifogásolta a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállítását.

---

A témáról a Népszabadság Online munkatársa megkérdezte a New York-i Columbia Egyetem magyar származású professzorát, Deák Istvánt, aki közreműködött az állandó kiállítás koncepciójának kialakításában.

Lektorként bizonyára részt vett azokban a szakmai vitákban is, amelyek a budapesti holokauszt-kiállítás koncepciója, fölépítése körül folytak. Hogyan emlékszik ezekre?

Engem csak a kiállítás úgynevezett történeti forgatókönyvének lektorálására kértek fel, amit örömmel teljesítettem, de az üléseken, vitákon nem vettem részt, így ezekről nem tudok beszámolni. Ami a kiválóan megírt forgatókönyvet illeti, az világosan tükrözi a holokauszt-szakemberek közötti vitákat a „végső megoldás” okairól, lefolyásáról. Két alapnézet ütközik: az egyik szerint a nácik hosszú időn át és igen határozottan készültek az európai zsidóság kiirtására, a másik szerint a nácik és szövetségeseik alkalomszülte tolvajokhoz hasonlíthatóak, akik akkor és ott kezdtek a zsidóság kiirtásához, amikor és ahol ez minden másnál jobb megoldásnak tűnt. E két nézetnek természetesen igen sok válfaja létezik. A magyarországi holokauszttal kapcsolatban magam az alkalomszülte akciók tételében hiszek: biztosan akadtak olyanok, akik 1919-től, vagyis az ellenforradalom hatalomra jutásával kezdődően arról ábrándoztak, hogy minden magyar zsidótól megszabadítják az országot, akár kiutasítás, akár tömeggyilkosság árán is. De a radikálisok csak kisebbséget alkottak a sok antiszemita között. Az ellenforradalmi elit jelentősebb része békésebb megoldást kivánt: bízott a zsidók nagy részének tömeges kivándorlásában. Nem kevésbé fontos, hogy a zsidóellenes mozgalmak az 1880-as évektől kezdődően hullámszerűen jelentkeztek, hol erősödtek, hol gyengültek, akár az első világháború előtti liberális időkben, akár a Horthy-korszakban, akár az 1944 márciusát követő német megszállás idején. Gondoljuk meg, hogy habár 1944 tavaszán és kora nyarán a magyar hatóságok négyszázezernél több zsidó vallású embert és zsidónak minősülő keresztényt zúdítottak a németekre, a kétszázezer körüli budapesti zsidóságot és a százezernél több munkaszolgálatot teljesítő zsidó férfit nem szolgáltatták ki nekik.

 Még a nyilas időkben is kétféle politika érvényesült: egyrészt a szörnyű téli gyalogmenetek során körülbelül ötvenezer zsidót gyilkoltak meg az Ausztria felé vezető utakon és az osztrák határon, másrészt maga a Szálasi-kormány állította fel 1944 utolsó heteiben, a budapesti gettókat, amelyekben százezer ember élte túl a háborút. Ezeket a későn született gettókat Európában egyedülálló jelenségként tartjuk számon.

Legutóbb a hivatalban lévő magyar kormány egyik államtitkára a kabinet portálján emelt kifogásokat a szóban forgó kiállítás egyes részeivel kapcsolatban. Szerinte nem szabad a későbbi magyarországi holokauszttal összefüggésbe hozni a többi között Horthy kormányzó és a magyar hadsereg alakulatainak bevonulását a bécsi döntésekkel „visszatért” országrészekbe. Történész szemmel hogyan látja ezt az összefüggést?

MAGYARORSZÁG ÉS ROMÁNIA KÖZÖTT

     Nem értem, hogy egy olyan feltehetően művelt és olvasott ember, mint Gál államtitkár, hogyan tehetett ilyen kijelentéseket. Ahová a magyar csapatok 1938 és 1941 között bevonultak, ott azonnal érvénybe is léptették a zsidótörvényeket. Az ilyen formában megbélyegzett és listába vett zsidókat könnyű volt 1944-ben összeszedni és deportálni. Ha a magyar csapatok 1940 augusztusában nem vonulnak be Észak-Erdélybe, akkor 1944 májusában-júniusában nem küldhették volna az észak-erdélyi zsidókat Auschwitzba. Tény, hogy a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyből soha egyetlen zsidót sem adtak át a németeknek. Igaz viszont, hogy három évvel korábban, a román hadsereg és csendőrség zsidók százezreit végezte ki az észak-bukovinai, besszarábiai és transznisztriai (Dnyeszteren túli) tartományokban. A dél-erdélyi és az úgynevezett regáti zsidókat viszont nem bántották. Az észak-erdélyi zsidók közül főleg az a néhány ezer ember maradt életben, akinek 1944 tavaszán sikerült a magyar hatóságok elől román fennhatóság alá menekülnie. Mindezeknél tisztább összefüggést ok és okozat között elképzelni is alig lehet.

Annál is inkább, mert 1944-ben Dél-Erdélyben is történtek atrocitások.

Kevésbé ismert tény, hogy amikor a románok 1944 augusztusában átálltak a szövetségesek oldalára, a magyar hadsereg betört Dél-Erdélybe. Ott sok más ténykedése mellett több száz zsidó polgári személyt megölt, valamint azonnal hozzálátott az ottani zsidóság elkülönítéséhez.

 

Ezzel kapcsolatban hivatkozni szeretnék Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban (Osiris Kiadó, 2005.) című kiváló könyvére, amelynek 324. oldalán a következők olvashatók Arad város 1944 szeptember 13.-i felszabadításáról: „Heszlényi altábornagy utasítására a magyar katonai közigazgatás sajnos hozzálátott a zsidóellenes intézkedések (gettósítás, sárga csillag) bevezetéséhez is”. Deportálásra azonban nem maradt idő, mert az egyesült román és szovjet seregek közeledtével a magyar csapatok egy héten belül Arad kiürítésére kényszerültek. Én Gál államtitkár kijelentésében azt a meddő és értelmetlen igyekezetet látom, hogy az igazságot eltitkoljuk önmagunk és mások előtt. Pedig el nem mondhatom, mennyire javítaná Magyarország sokat emlegetett imázsát, ha a magyarok – a németekhez, franciákhoz, hollandokhoz, belgákhoz, norvégokhoz hasonlóan – végre kollektíven szembenéznének a történelmi valósággal és a hetven éven át kultivált hazugságokkal. A zsidóság sorsát illetően a második világháború során a magyar kormány, a hadsereg és a nép nem viselkedett sem rosszabbul, sem jobban, mint sok más európai ország. Viszont ami a magyarság nemzetközi megítélését ma rosszabbá teszi, az a makacs, gyakran hisztérikus ragaszkodás a nemzet mindenkori ártatlanságához.

Az új magyar alkotmány tervezetének kidolgozói szerint az állam jogképessége megszűnt a német megszállástól, 1944. március 19-étől. Ezt a tételt átvéve, az említett kormányzati portálon nyilatkozó államtitkár megállapította, hogy a német megszállás alatt létrejött magyar kabinet „bábkormány” volt. Ebből az következne, hogy a kormány cselekedetei, így a magyarországi holokausztban való közreműködése sem tekinthető a Magyar Állam felelős aktusának. Ön hogyan ítéli meg ezt?
    "NEM VOLT BÁBKORMÁNY"             

 

A jogfolytonosság kérdése sok országot, politikust, történészt foglalkoztat, rengeteg vitára ad alkalmat, de akármi legyen azok kimenetele, mindenképpen veszélyes játék a múltért másra hárítani a felelősséget. A kommunista időkben szokás volt a holokausztért való teljes felelősséget az „uralkodó körök” nyakába varrni, elfeledve, hogy nem grófok voltak azok a „keretlegények” akik az orosz fronton a zsidó munkaszolgálatosokat halálra kínozták, és nem földbirtokosok voltak, akik 1944 tavaszán az utolsó szögig kifosztották az elhurcolt zsidók után maradt falusi házakat. Az 1990-es változás után magyar politikusok bátran vállalták a múltért való felelősséget, ma viszont az új alkotmány preambuluma azt kívánja leszögezni, hogy a német megszállással megszűnt a Magyar Állam jogképessége, s így a nemzet nem felelős azért, ami 1944 és 1990 között történt. Akik ezt állítják, elfelejtik, hogy a német megszállás után Magyarországnak megmaradt a kormányzója, a kormánya, a parlamentje és a legalább félmilliós hadserege, amely az országban maradt néhány ezer német katonát könnyen fogságba ejthette volna, ha akarja. Megmaradt továbbá a felfegyverzett csendőrség, a rendőrség és a hatalmas közigazgatási apparátus. Nem, a március 19.-e utáni idők kormánya nem volt bábkormány, mert ha az lett volna, akkor Horthy Miklós nem tudta volna hatalmi szóval elejét venni a budapesti zsidók deportálásának, s nem lett volna képes az országban tartani a munkaszolgálatos férfiak óriási többségét. Végül tekintélye és hatalma – egyébként téves – tudatában nem készülhetett volna a kormányzó 1944 őszén az átállásra. Hogy az ellene irányuló SS-puccs olyan sikeres volt október 16-án, az nem a néhány német ejtőernyősnek volt tulajdonítható, hanem annak, hogy a magyar tisztikar nagy többsége folytatni akarta a háborút, és ezért nem engedelmeskedett a „Legfőbb Hadúr” parancsának. Ami pedig 1944 tavaszát illeti: nagy tévedés azt állítani, hogy Adolf Eichmann és száznál is kisebb létszámú „szakértő csoportja” hajtotta volna végre a deportálást. Annak sikeréhez gyakorlatilag minden magyar főszolgabíró, polgármester, köztisztviselő, rendőr, csendőr, vasutas, tanító, sőt sok vidéki orvos és bába együttműködése volt szükséges. Az utóbbi két csoport tisztes különdíjazás mellett azzal foglalkozott, hogy a deportálásra váró nők nemi szervében az esetleg ott elrejtett ékszerek után kutasson. Még nagyobb tévedés olyat állítani, amit úton-útfélen hall az ember, hogy ez a sok közalkalmazott a súlyos büntetéstől való félelmében vett részt a deportálásokban. A történelem nem jegyzett fel egyetlen egy olyan esetet sem, amikor valakit megbüntettek volna azért, mert kivonta magát ebből. A történelemhamisítás törvénybe iktatásának mai kísérletét nem lehet eléggé súlyosan elítélnünk.

Egyes kormányok, vezető politikusok elképzelése és mérvadó történészek álláspontja közt előfordulhatnak ellentmondások történeti kérdésekben, de vajon ezek hogyan kezelhetők demokratikus viszonyok között? Magyarországon le akarják váltani a Holokauszt Emlékközpont vezetését.

Hazánkban, illetve volt hazámban, hiszen hatvanhárom éve nem élek Magyarországon, mindenki történész, és ezt, mint szakmabeli, csak üdvözölni tudom – igenis, nagyon helyes vitázni a szaktörténészekkel, akik az erdőt sokszor nem látják a fától. Ugyanakkor aggasztónak tartom, ha az állam hatalmi szóval beavatkozik egy autonóm kulturális intézmény munkájába. Nem állítom, hogy az ilyesmi ismeretlen Amerikában, habár ott nem annyira az állami beavatkozás a probléma, hanem inkább a pénzt adó magánintézmények beleszólása, például a Metropolitan Opera vagy egy-egy kiállítási csarnok műsorpolitikájába. Ez hol sikerül nekik, hol nem, de az ilyenfajta kísérletnek nincs igazán nagy politikai jelentősége, amennyiben a milliárdos filantrópokat nem maga az állam mozgatja. Bízom abban, hogy Magyarországon a ma egyedüli hatalommal bíró párt választóinak bizalmát nem a centralizációra és az egypártrendszer felállítására, hanem sokféle vélemény ápolására fogja felhasználni.