AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(69)

 

GYAKORLATIAS, "TERMÉSZETI" CSODÁK

 

"Tíz csoda történt őseinkkel a jeruzsálemi Szentélyben: Asszony nem vetélte el magzatát az áldozati hús szagától; az áldozati hús nem romlott meg soha; a vágóhídon sosem láttak legyet; Jom Kippurkor nem vált a főpap tisztátalanná; az eső nem oltotta el az oltártüzet; a szél nem zilálta szét a füstoszlopot; nem találtatott hiba az Ómerben, illetve a színkenyérben soha; zsúfolt volt, és mégis volt elég hely, amikor leborultak; kígyó vagy skorpió soha nem tett kárt Jeruzsálemben, és soha ember nem mondta társának: szűk nekem a hely, hogy meghálhassak Jeruzsálemben." (Atyák, 5, 5).

 

    Tiferet Jiszráél- általánosságban szólván a csodákról -  azt   irja, hogy ezek "hasznos csodák" voltak, és őseink javára váltak. A Szentélyben több csoda is végbement, de ezek mindegyike a Teremtő nagyságát hirdette, és nem az embert szolgálta.

 

"Asszony nem vetélt el..."

 

  A halacha szerint, amennyiben egy terhes nő a jom kippuri böjt alatt enni kíván, szabad ennie, különben veszélyeztetheti magzata életét. Ezt nevezik életmentésnek, pikuách nefesnek. A csoda abban nyilatkozott meg, hogy az állapotos nő nem kívánt az áldozati húsból enni, annak ellenére, hogy illata terjedt a levegőben.

 

    "Nem romlott meg az áldozati hús..."

 - annak ellenére, hogy mielőtt azt elfogyasztatták volna, általában két nap és egy éjjel állt a nagy melegben.

 

"A vágóhídon sosem láttak legyet..."

- annak ellenére, hogy az ilyen helyek rendszerint hemzsegnek a legyektől és egyéb férgektől.

 

"Jom Kippurkor a főpap nem vált tisztátalanná"

- ami alatt azt kell érteni, hogy nem következett be nála magömlés, ami az aznapi szent szolgálatra alkalmatlanná tette volna. A Misna kommentátorai azt mondják, ez nagy szégyen lett volna, s hogy ez nem fordult elő, az a csodának köszönhető. Minden eshetőségre készenlétben állt egy helyettes, aki szükség esetén átvehette a szolgálatot. A Talmud több ilyen precedenssei is szolgál erre vonatkozóan.

 

"Az eső nem oltotta el az oltártüzet. "

   

Az oltár nyitott helyen állt, így fennálhatott annak a veszélye, hogy egy hirtelen záporeső elolthatta volna a tüzet. Tiferet Jiszráél szerint ez messzemenő következményekkel járt volna, így ebben az esetben nagy jelentősége volt a csodának. A csoda arra is kihatással volt, hogy szél sem kerekedett, ami a füstoszlopot szétfújta volna, minek következtében az ott szolgálatot teljesítő kohanítákat elárasztotta volna a füst.

 

 

 

"Zsúfolt volt, de volt elég hely, amikor leborultak."

 

   A három zarándokünnepen (Pészách, Sávuot, Szukkot), de más ünnepi alkalommal is, amikor tömegek gyűltek össze a Szentély udvarán, olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy az emberek szinte lebegtek a levegőben, mert talpalatnyi hely sem volt már. A csoda akkor következett be, amikor a bűnbánó imához a földre borultak, minden egyes ember között négyrőfnyi távolság keletkezett, hogy nehogy meghallják egymást, amikor vétkeiket sorolják, és emiatt esetleg szégyenkezniük kelljen.

 

"Kígyó vagy skorpió soha nem tett kárt Jeruzsálemben."

 

 Meiri szerint ez egy különleges csoda volt, mert Jeruzsálem hepehupás földjén nagyok sok kígyó és skorpió volt található, de embert mégsem mart meg soha. Toszfot Jom Tov azt állítja, hogy a Misnában nincs arról szó, hogy ezek nem martak meg soha senkit, hanem azt, hogy ha esetleg meg is martak valakit, nem származott baj belőle.

Ugyancsak tőle származik az a gondolat, hogy nemcsak a Szentély területe volt mentes a legyektől, nem mart meg embert a kígyó és a skorpió, hanem ez érvényes volt egész Jeruzsálem területére. Az a kifejezés pedig, miszerint "soha nem tett kárt", azt jelentheti - állítja Toszfot Jom Tov -, hogy nemcsak a Szentély fennállása idején, de azt megelőzően is, sőt talán azután is így volt, mivel az "Ország szentsége megvéd az ilyesfajta veszedelmektó1" .

 

                                    ****

 Rabbi Nátán Ávotja (első verzió, 35. fejezet) eltérő szöveggel ismerteti a Szentélyben történt csodákat, amiket egész Jeruzsálemre is érvényesnek tart:

Asszony nem vetélt el az áldozati hús szagától (ez azonos az említett Misnával); nem ért bántódás embert Jeruzsálemben soha; nem dőlt össze ház sohasem; nem mondta soha senkinek: "nem találtam kemencét, amiben kisüthetném a pészachi áldozat húsát"; soha senki nem panaszkodott, hogy nem talált alvóhelyet (szó szerint: ágyat) Jeruzsálemben; és soha senki nem mondta, hogy szűk a hely ahhoz, hogy meghálhasson Jeruzsálemben (ez is azonos az előzőekkel).

 

   A második verzió (39. fej.) különválasztja a jeruzsálemi csodákat a szentelybeli csodáktól. Az első itt is a kemencére és a pészachi áldozatra vonatkozik (és közli, hogy a kemencék használat után "elsüllyedtek a földbe", és senki nem mondta, hogy nincs ünnepi sátra, illetve lulávja;

nem volt ember, aki Jeruzsálem falain kívül kényszerült meghálni; ha általában drágaság is volt Jeruzsálemben, amikor a zarándokokat fogadta, olcsóság lett; senkit nem ért bántódás (sebesülés) Jeruzsálemben, és ha valaki betegen is érkezett oda, ha tekintetét a falakra vetette, rögvest meggyógyult stb.

 

                  CSODA, HA ZSIDÓ NEM PANASZKODIK

 

Az előbbiekben az őseinkkel megtörtént tíz csodáról volt szó, ami Jeruzsálemben és legfóképp a Szentélyben esett meg.

A Misna tizediknek említi azt, hogy soha egyetlen zsidó ember sem mondta társának: szűk nekem a hely, hogy megháljak Jeruzsálemben.

 

    Bölcseink többféle magyarázatot adtak ennek a mondásnak.

Rási szerint arról van szó, hogy Jeruzsálemben mindenki megtalálta megélhetésének forrását, senkinek nem kellett elhagynia a várost azért, mert nem tudott megélni. Ez azért van - mondja Rási -, mert mindenkinek, aki itt él, az Örökkévaló biztosítja a megélhetést.

 

   Bartinora és Rábbénu Jona a mondást csak az ünnepi zarándokokra vonatkoztatja, mert a zarándokünnepek alatt mindenki talált magának szállást.

Egy másik magyarázat - amit egyesek Chátám Szófernak, mások a vilnai gáonnak tulajdonítanak - azt taglalja, hogy a Misna egy szóval sem említi, hogy Jeruzsálemben nem volt helyszűke. De bizony volt, a város zsúfolásig megtelt a zarándokokkal. Csak éppen emiatt nem panaszkodott senki, mert  örült, hogy egyáltalán ott lehetett.

 

                                   ****

 

A lubavicsi rebbe egyik Tóra-magyarázatában is hasonló fejtegetés olvasható. Miért nem tett az Örökkévaló olyan csodát, hogy ne legyen helyszűke Jeruzsálemben? - teszi fel a kérdést a rebbe. Hiszen Isten lehetőségei határtalanok.

 

   A válasz erre az, hogy elég volt azt a csodát megtenni, hogy a zsidók a zsúfoltság miatt ne panaszkodjanak, hanem annak örüljenek, hogy ott lehetnek.

Bölcseink a csoda helyszínét, Jeruzsálemet egész Erec Jiszráélra kiterjesztik -legalábbis ebben a vonatkozásban.

A Talmud-bölcsek egy prófétai kifejezés alapján gyakran említik az Országot, Erecet, "Az őz földje"-ként (Erec hácvi). Ennek az értelmét akként magyarázzák, hogy az olyan, mint az őz bőre. Míg az állat él, gyönyörűen feszül a testére, de ha már megnyúzzák, a bőre összezsugorodik, hasonlóan Erec Jiszráélhoz, melynek földjén nagyon sok zsidó elfér, de amikor a zsidók a galutban élnek, igencsak összezsugorodik, és még egy csekély számú lakosságot is alig tud eltartani.

 

   A Talmud (Gittin, 59) beszéli el, hogy a hasmoneus királyságban Jánnáj király idejében, létezett egy olyan vidék, melyet nagyon sűrűn laktak a zsidók. A kései amorita, Ula jóval később arra járt, és azt találta mondani erre a területre, hogy neki úgy tűnik, ezen a vidéken még többezernyi nádszál sem fér el, nemhogy ember. Ezt hallván egy nem zsidó azt vágta Hanina rabbi fejéhez: hazudtok, ahogy a szátokon kifér (mivel azt állítjátok, hogy ott több ezer ember lakott). Erre született meg az őzhasonlat.

 

                                     ****

 

   Talmudi forrásokból ismert, hogy miért is érezték oly jól magukat a zarándokok Jeruzsálemben. Azért, mert sokan voltak olyanok, akik ingyen adtak szállást nekik, Jehuda rabbi szerint még az ágyneműért sem kellett fizetniök. Gamliél a vendéglátásról tesz említést,  ami olyan méreteket öltött, hogy "a vendégek voltak benn [a házban], míg a vendéglátók a szabad ég alatt aludtak". A zarándokok ezt rendszerint úgy hálálták meg, hogy a drága pénzen vásárolt áldozati állatok bőrét ajándékba adták vendéglátóiknak... (Ádrán, 35, első verzió alapján.)

 

                                 ****

 

 

"Zsúfolt volt" (amikor álltak).

 

  Azt az ellentétet, hogy amikor álltak, zsúfolt volt, de amikor leborultak, volt hely bőven - a nagy haszid bölcselők különbözőképpen magyarázták, értelmezték.

 

Reb Mendele, a kocki rebbe képletesen értelmezi: Az életben is így van - mondja. Ha az emberek magukat kihúzva, büszkén és rátartian állnak, akkor nagy a "zsúfoltság", mivel a sok "ego" mindegyike nagy teret igényel. Ezzel szemben, ha meghajolnak és leborulnak, vagy térdet hajtanak, azzal egyenlővé válnak, és kiderül, hogy van hely bőven mindenki számára.. .

 

    Ugyanezt a gondolatot a psiszhai reb Bunim ekként fogalmazta meg:

amikor meghajoltak vagy leborultak, ezzel minimálisra csökkentették (a haszid fogalmazás értelmében: megszüntették) egojukat, téren és időn felül emelkedtek, így lett hely mindenki számára...

 

A monasztritsi Jósuá-Hesl átvitt értelmet adott a mondásnak: A zsidók szent nép - mondotta -, még akkor is, amikor zsúfoltan állnak, szűken vannak, és alig-alig élnek - úgy hajtanak térdet és mondanak köszönetet az Örökkévalónak, mintha nagy bőségben, ellátva minden földi jóval élnének...

 

                 

MAGYAR ZSIDÓ VALÓSÁG: AMIKOR CIGÁNYGYEREKEK POTYOGNAK A TEMETŐBEN

 

 "TRIANON"(2) :

 AKI FÉLTI MAGYARORSZÁG "JÓ HIRÉT"

 

Tévedni emberi dolog: kiderült,   hogy alighanem tévedtünk a sámesz ügyében . Kiderült hogy a "jólfizetett" üv.ig, az aki az obsitolt táborszernagy samesza * Egy önzetlen adomány amely életet mentett és egy "vezető rabbi" Szolnokon...

 

 

    

Néhány tizenéves cigánykölök szórakozott a marcali zsidó temetőben és ledöntött néhány tucat sirkövet. Orbán azonnal elitélte, a rendőrség elfogta a 14 éves tetteseket, a magyar sajtó egyöntetüen elitélte a vandalizmust stb, stb.

   

  Mit tesz erre a "zsidó vajda", a Mazsihisz elnöke?

 

Ezt:

 

 

"Rossz színben tünteti fel az országot a marcali izraelita temető megrongálása - jelentette ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke. Feldmájer Péter úgy vélekedett, hogy a tettesek erkölcsi kárt okoztak az államnak.

---

"A magyar lakosság jelentős része ugyan elutasítja a szélsőséges nézeteket, a gyűlölködő erők viszont ezekkel a cselekedetekkel képesek arra, hogy tönkretegyék Magyarország hírnevét - hívta fel a figyelmet.

"Feldmájer Péter meglátása szerint a magyarországi szélsőjobboldal gyűlöletkeltése egyre aktívabb, az Országgyűlésben elhangzó szélsőséges, zsidóellenes szólamok pedig "egyes embereket arra indíthatnak, hogy meggyalázzák az izraelita temetőket".

"A Mazsihisz a temetőrongálás kapcsán ismét felhívja a figyelmet arra: Magyarországon nincsenek megfelelő törvények és bírói gyakorlat arra, hogy olyan eljárásokat folytassanak le, amelyek elrettentik az ilyen és ehhez hasonló cselekmények elkövetőit.

"Feldmájer Péter rámutatott: Orbán Viktor miniszterelnök most kedden Brüsszelben biztosította Mose Kantort, az Európai Zsidó Kongresszus elnökét arról, hogy a magyar kormány elkötelezett amellett, hogy a társadalom értékes közösségének számító zsidóság jogait feltétel nélkül tartsák tiszteletben.

"Ez az ügy is arra hívja fel a figyelmet: ideje, hogy ezt az ígéretet be is váltsa a kormány, és új törvényeket hozzon - hangsúlyozta.

"A Mazsihisz különösen súlyosnak tartja ezt a támadást, mert ilyen nagy mértékű rongálás az utóbbi időben nem volt. Elgondolkodtatónak nevezte, hogy a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján dúlták fel a marcali temetőt, amelyet a Somogy Megyei Önkormányzat és a Mazsihisz közösen állított helyre egy megállapodás alapján nemrég" – fogalmazott.

 

   Ezt adta le a mazsihisz elnök az MTI-nek és közölte le szószerint a hitközségi honlap. Ezzel nemcsak Magyarország fogadatlan prókátora lett Csoknyak elnökünk, aki az ország jó hirét kéri számon a marcali purdéktól, hanem  a miniszterelnököt is tetemre (illetve sirkövekre) hivja és követeli, hogy hozzon új törvényeket a sirkövek védelmére.

 

    A Sip utcában és környékén egyesek ujjukkal mutogatnak a homlokukra és ezzel jelzik, hogy valami baj lehet Csoknyak krétája körül. Mások suttogva kiáltják, zárt baráti körben, hogy a "boss" megőrült, megalomániája kiteljesedett¸ magára maradt és  csak magára hallgat. A helyzet – mondják - májusig, a választásokig, egyre rosszabb lesz.  Ez a hangulat jellemezte egyébként a mai közgyűlést is, ahol – véletlenül – volt quorum.

                                                    ***

      Csoknyak, sajnos, nincs egyedül. Vele van, sajnos, leépülésben és szellemi-fizikai elégtelenségben szenvedő, ikerpárja, kollegája és állandó jellegü tettestársa is, az örökös üv.ig. Akinek ezirányban kétségei vannak, olvassa el az általa fogalmazott, humoros hangvételü Nyilt  Levelet, ami alig két hétig volt csak fenn a Mazsihisz honlapon (pedig közérdeküségéből kifolyólag legalább  fél évig ott kellett volna lenni), valamint ezidáig csak egy Uj Élet számban foglalt el egy dupla hasábot. Lehet persze hogy a következőben is benne lesz.

   

 Egyébként itt a helye  kirukkolni egy bocsánatkérés igényű korrekcióval. Aki téved, lássa be és vallja be tévedését. Tehát: tévedtünk és mea culpázunk: Nem a bezupált majd kirúgott ám-Hoórec "főrabbi" a samesza üv.ig.nek, hanem forditva: űv.ig a samesza, fegyverhordozó Sansó Panchája a hájas táborszernagynak, aki  - ki tudja mivel – terrorizálja őt, aki most, nemsokára, azzal fog előállni, hogy a Dob utcai cukrászivadék legyen az országos főrabbi, miután már ejtette Jidut és megkontrázta Sch. kinevezését, amit szerinte az előző Sch. nem tudna elviselni.

      

Egy "főrabbi" lehet nem=vallásos,  lehet istentagadó, lehet homoszexuális; orgiázhat a frigyszekrény előtt, (erről az üv.ig. többet tud mint mi) – de olyan tudatlan, Ám-Hoórec, mint akiről és amiről itt most szó van – nem lehet. Ha az üv.ig., mulatságos Nyilt Levelében, csak azt tudja mentségére felhozni, hogy az illető "rabbi", "reggel-este templomában davenol" – akkor valóban nem több mint egy samesz, aki nyakló nélkül dicséri a főnökét, mint cigány a lovát.

  

(Akit a dolog részleteiben érdekel, kérdezze meg a volt orsz.főr.-t, miért nem akarta az izraeli vendégprofesszor aláirni a "vidám" ifju indexét, miért mondta hogy "tanuljon még egy-két évet és majd meglátjuk" és miért erősködött a Ferenc-Jóska akkori igazgatója, mondván hogy "akkor az idén nincs kit felavatni").

 

     A dolgok ismeretében nem csoda, hogy a kirugott zupás most egy olyan valakit ajánlott maga helyett, aki elvégezte(?) a rabbiképzőt, de nem kapott Szmichát a rektortól (vajon miért?). Ennek ellenére lehet hogy a Káddis Dörábbánánt megtanulta kivülről és már tudjuk hogy ez a kritérium erre az állásra.

                                                       *

  Még egy szó a "jólfizetett"ről. Kevesen tudják, mennyi az Új Élet cikk honoráriuma. Ha a szerkesztő nem szégyeli, tegye közzé a táblázatot, mit jelent náluk egy  "jólfizetett" cikk.

     

  Ezzel szemben, ha mi itt közzétennénk mennyi az üv.ig. bruttó (és nettó) fizetése, és összjövedelme a különböző zsidó, hitközségi forrásokból – forradalom törne ki a Sip utcában. Nem tesszük ezt amig nem muszáj – mert nem akarjuk a sakál-kórus üvöltését hallgatni.

 

         Életmentő adomány

Ritkán van lehetőség olyan adományt adni, ami a megajándékozott életét menti meg. Mendy Mathlessnek erre nyílt lehetősége, mikor önként jelentkezett, hogy egyik veséjét Yisrael Konstantininek ajánlja fel. Konstantini – aki pár évvel korábban már átesett egy életmentő szívátültetésen – hitetlenkedve és boldogan fogadta az albany-i sliach felajánlását. A kapcsolatfelvételben Avrohom Feldman, a brooklyni központú Avahas Chessed egészségügyi szervezet vezetője segített.

A műtétre 2010. decemberében került sor, chanukakor Mathless és Konstantini már a legjobb egészségnek örvendve, közösen ünnepeltek New Yorkban. Múlt héten pedig Mendy és Avrohom Feldman Izraelbe utaztak, hogy Netanyán megismerkedjenek Konstantini családjával. A helyi Chabad közösség nagy izgalommal várta őket, és Beis Menachem zsinagógában különleges fárbrengennel ünnepelték az önzetlen adományozót.

(Forrás:Zsidó.com)

 

…ÉS EGY "VEZETŐ RABBI"

 

     Az egyik ifjonc rabbi (még nem fő és még idézőjel nélküli), aki ezidáig még nem ambicionálta a svihák társaságba való felvételét (és nemrég ünnepeltük fia brit miláját – mi a héber neve és mi van/volt a Pidjonnal?) – most előléptette magát, betartván ezzel Hillel (egyik) tanácsát: Im én áni li – mi li?!.

 

   ??????

  

    A "Keresztény-zsidó Társaság"  havi összeröffenésein (és hirlevelén) Róna Tamás az egyetlen rabbi, de nem az egyetlen zsidó (Haraszti Gyuri barátunk  is ott van, sajnos, pedig neki igazán nincs szüksége erre a publicitásra). A legutóbbi, Szolnokban tartott "Keresztény zsidó teológiai délután"on, Róna Tamás mint az "Alföldi Régió vezető rabbija" mutatkozott be.

 

    Csoknyak, akinek Róna "házi káplánja" , nem fogja megróni ezért. Csak remélni lehet tehát hogy...kinövi.

A "KETTŐS BALESET" - AZ ASSZIMILÁCIÓ * "HAMISAT KÉRTEK ÉS HAMISAT KAPTAK" * Konrád György Zsidó-Magyar számvetése

 MIT KERESNEK A ZSIDÓK BUDAPESTEN?

"Hogy alakul a magyar demokrácia? A kölcsönösen jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogják vinni innen a családjukat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni.- - - "

(1989.)

 

Ezt irta, többek között Konrád György, a neves zsidó iró (aki nem tagadja  le és meg zsidóságát) a  Szombat első számában, l989 novemberében, abban a számban amely zsidó lapnak indult és még rajta volt a cimlapon a  בה. Ujabban Konrád tanulmánykötetet jelentetett meg a zsidóságról általában és az ő személyes zsidóságáról kulönösen (ismertetését lásd a blogban, 2010. december 21.) melyben megerősiti 21 évvel ezelőtti véleményét, de a konzekvenciákat még nem vonja le.

 

   A jelenlegi magyarországi fejlemények milyen elhatározásra késztetik Konrádot, megy-e vagy marad; Izraelbe-e vagy Berlinbe mint Kertész – a jövö (közeljövő?) fog válaszolni erre a kérdésre.

 

   A terjedelmes esszét kisebb röviditésekkel közöljük.

              A szerk.

 

 

 

 

 Van Magyarországon, főképpen Budapesten körülbelül százezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok. 

   Fia vagyok a zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.

Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér, angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon.


Balsors, akit régen tép, így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel a komoly énekkel, a gumibot és a kardlap nem akart csapkodni, békésen szétszéledtünk.

Ha Kelet-Közép-Európában van még számottevő zsidó közösség, akkor ez a budapesti az. A magyar zsidóság nagy részét megölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként is. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?

De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók további itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget.

 

 

Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményeik több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói.

Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot.


Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon vagy még pontosabban Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb létszámú zsidó közösség él.

Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk föl, minden zsidó-arab konfliktus ellenére is, a Szent Városba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a Szent Várost?

Több zsidó barátom elment ötvenhat novemberét követően, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok.

Én azt mondtam, hogy valami új jött volna, és az most a föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket, és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt, és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt.

Én úgy véltem, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak ugyan egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy, mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extremizmus csupán marginális jelenség volna.


Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján a visszafogottabb, gyakorlatiasabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerül elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.


A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett.

A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell.


1967–68 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. És akkor jött két csúf hiba. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt, és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – egyik sem volt szabad gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kis nemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez.
                                                                 *

Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és a külföldön, s ezen belül Izrael Államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcstelenségét. Csapataink csatlós szerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzőleg barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk.

Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán. Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan új nacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán jóváhagyják a tengelyhatalmak adományát, a részleges területi visszacsatolásokat.

Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arabpárti kommentárjaikat.


Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom, hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előfeltétele a nyúlós őszintétlenség.

Lesz-e itt demokrácia, ha eddig nem volt? Azt gondolom: igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem, át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Az a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása.


Hogy alakul a magyar demokrácia? A kölcsönösen jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogják vinni innen a családjukat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja.


A magyar zsidók annyira fogják otthon érezni magukat Magyarországon, amennyire módjukban áll itt, ahol születtek, szabad országban élni, amennyire, meg tudnak állapodni mértékadó keresztény magyar honfitársaikkal az alkotmányos demokrácia filozófiájában és erkölcsében. Ha különböző pártokhoz tartozó emberek magától értetődően kötelezőnek tartják magukra nézve a fair play, mondjuk magyarul, a becsületes játék stílusát, akkor az utcán járva úgy erezhetnénk, hogy magunk között vagyunk. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak sincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban, ha van is népi antiszemitizmus, nincsen kormányszintű politikai antiszemitizmus.

Közkeletű igazság lesz-e, hogy az egykori illetékesek közreműködése a magyar zsidók nagy részének, hatszázezer embernek az elpusztításában, bűn volt? De vajon vállalhat-e magára hitelesen kollektív felelősséget egy őszinte ember? Amikor egy közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőséget vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek ereznem magamat a bűn hagyományában is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékező szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját -- azzal a sok rémes alakkal egyetemben.

Mit vállaljak, ha két közösségbe születtem? Néha az egész poggyász ránk nehezedik. Nem lehetünk zsidóként sem csak áldozatok, annál is inkább, mivel a történelem számos zsidó tettet és tettest tart számon. Nincs bűntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedő teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát.

A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta. Bizakodó kedvünkben mondhatnánk: furcsa, idegenkedő-vonzódó kapcsolat. Mintha kiegészítenék egymást. Itt a veszteség teremt közösséget, sokat költünk a halál emlékére, a sírköveink fantasztikusabbak, a temetőink meghittebbek, mint a nyugati temetők. Tudunk-e legalább a halottak fölött kezet nyújtani egymásnak? Ha már őket nem tudtuk megtartani, legalább az emléküket tartsuk meg.


A demokratikus átalakulás keresztény és zsidó magyaroknak társadalmi és nemzeti érdeke. Nincsen személyi szabadság, jogbiztonság és civilizált érintkezés a polgárok között alkotmányos demokrácia nélkül. Minden jel szerint az államok és rendszerek belső stabilitásának is ez a feltétele. A szomszédos országokban a magyar kisebbségeknek csak az alkotmányos demokrácia biztosít személyes és közösségi autonómiát, valamint szabad érintkezést az anyaországi magyarokkal.

A magyaroknak nemzeti-társadalmi érdeke a demokratizáció felgyorsítása a közép-európai térségben. Magyarország alkalmasnak látszik az aktív közvetítő, a kezdeményező, az élesztő szerepére. A zsidók érdekeltek az egész világon az alkotmányos demokrácia kiépülésében, az egyetemes emberi jogok egységokmányának érvényesítésében. Ha zsidók ezzel ellentétes gyakorlatot folytatnak, akkor az ellentétben áll a zsidóság történelmi érdekeivel.

Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egyek vagytok velünk!" A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt.

Legyetek egészen magyarok, mondták a szabadelvű befogadók. Egészen magyarok vagyunk, pihegték a frissen befogadottak. Az előbbiek hamisságot kértek, és hamisságot kaptak. Az utóbbiak hamisságot ígértek, és hamisságot adtak. Megvolt mindkét félben a jóakarat. De az egyezség tartalma lehetetlen volt.

Meggondolkoztató, hogy ez a felállás mind a mai napig megismétlődik, van keresztény magyar, aki teljes asszimilációt igényel a zsidók részéről, és van zsidó magyar, aki önmagában felszámolni kívánja a zsidóságot, a keresztényeknek teljes asszimilációt ígérve. Az irodalomban is megvan az igény és a készség a hamis paktum felújítására.


Mindenesetre kettőnek kell lennünk, és meg kell különböztetnünk magunkat egymástól ahhoz, hogy őszinte egyezségre juthassunk. Híd csak ott lehet, ahol két part van. Régóta együtt élünk, azonosak vagyunk, és nem azonosak. Ebben voltaképpen érdekességet is találhatnánk. Bizonyára azért folytatjuk ezt a feszült együttélést, mert túl minden csalódáson, még találunk értéket, meghittséget vagy akár erotikus vonzóerőt egymásban, sok mindent, ami nélkül a szívós kapcsolatok elgondolhatatlanok.

Sok a kimondatlan, és nem is muszáj mindent kimondani. Íme, eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözésünket, már csak azért is, hogy inkább csak kellemes meglepetéseket tudjunk egymásnak okozni az őszinteségünkkel, mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös.

 

 

 

 

A HETI SZAKASZ - Trumá - 2011

Kinek fontos a pénz...

„És ez legyen az adomány, amit vegyetek (fogadjatok el) tőlük: arany, ezüst és réz. Kék bíbor, piros bíbor, karmazsin, ábisszus és kecskeszőr. Pirosra festett kecskebőrök, táhásbőrök és sittim fák. Olaj, világításra, illatos fűszerek a kenetolajhoz és a füstölőszerekhez...” (2Mózes 25, 3-8).

Ez az első adomány-gyűjtés leírása, melyet pusztabeli Hajlék -  az első Szentély / felépítése érdekében végeztek.

Az adomány, adakozás (cödáká) állandóan visszatérő téma a zsidók történetében, s ebben a pénz különleges szerepet tölt be.

* * *

Sokan megkérdőjelezték Bölcseink azon megállapítását, miszerint „az igaz emberek (cádikok) szemében a pénzük nagyobb fontossággal bír, mint a testük” (Szóta, 12).

A Talmud azzal indokolja ezt a furcsa megállapítást, hogy a cádikok azért tesznek így, mert „nem lopják a pénzüket". E megállapítás azonban magyarázatra szorul.

Az igaz emberek, a cádikok – szokta volt mondani R' Meir Shapira, a lublini rabbi – tudják, mennyi jót lehet a pénzzel tenni. Életet menteni, szegény sorsú zsidókat támogatni, cödókét adni, vallásos intézményeket létesíteni – se vége, se hossza, mi mindent lehet tenni, de csak pénzzel – kezek vagy lábak segítségével aligha. Ezért értékelik tehát a cádikok jobban a pénzt saját testüknél.

Más elbírálás alá esnek persze azok, akiknek csak arra kell a pénz, hogy saját jólétüket, kuxushajhászó életüket, biztosítsák.

* * *

A Tóra-magyarázók felvetik, vajon honnan volt a zsidóknak mindaz, amivel hozzájárultak a sivatagi Hajlék (Miskán) felépítéséhez? Igaz, hogy Egyiptomból nem üres kézzel távoztak, nomeg a vízbefúlt üldözőktől is sok mindent zsákmányoltak – de honnan volt, például, sittimfájuk  (akácfa)?

A kérdésre a Midrásban találjuk meg a választ.

Midőn Jákob ősapánk családjával lement Egyiptomba, Hebronból előbb Beér-Seva felé vette útját. Ez a kitérő feleslegesnek tűnne, ha nem tudnánk, hogy azért zarándokolt Ábrahám városába, hogy ott kivágja – az egykor Ábrahám által ültetett – sittim fákat, majd magával vigye Egyiptomba. Ott elraktározták, de halála előtt meghagyta fiainak, ha eljő az óra és távoznak Egyiptomból – ezeket a fákat vigyék magukkal. Mikor az Örökkévaló azt parancsolja majd nektek – vetítette Jákob előre a jövőt –  hogy építsetek szentélyt, akkor majd szükségetek lesz ezekre a fákra...

A Midrás szerint ezek gyönyörű szálfák voltak, nem volt bennük egy göb se. (Midrás Rábbá, Brésit, 84, 4 és Smot, 38,8

Amikor a Szentély építésének parancsa elhangzott – Mózes nem nagyon  értette, miről van szó. Benne is ugyanaz a gondolat merült fel, mint később Salamon királyban – az első jeruzsálemi Szentély felépítésekor – ...”hát lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egek egei sem képesek befogadni téged – hát még ez a ház, amit én építettem!" (Királyok könyve, 1, 8, 27).

És a Mózes által , a pusztában létrehozandó Hajlék még sokkal kisebb volt, mint amit Salamon később épített.

Mózes tehát, aki felismerte Isten végtelen nagyságát, képtelen volt elképzelni, miként lehetséges Istennek „házat" építeni? Hogyan férhet bele végtelen nagyságával a megadott méretek szerinti Hajlékba?

„Mondá neki az Örökkévaló: nem úgy van az, ahogy te gondolod – itt eszmei méretekről van szó – és így elég, ha a Hajlék akkora lesz, amilyenre előírtam, vagyis húsz könyök a hossza, húsz a szélessége és nyolc a magassága, és én majd összehúzom magam, azaz dicsfényemet, egyszer egy könyöknyire..." (Smot Rábbá, 34, 1).

A Shiná, az Istenség öncsökkentése (Cimcum), a kabbala egyik alaptétele. Ezt abból az elvből származtatják, hogy a világnak magának nem volna helye az Istenség határtalan kiterjedése mellett, ha az Istenség nem „húzná össze magát” , azaz nem kicsinyítené saját nagyságát a világ és lakói létezésének érdekében.

Mindehhez rabbi Tanchumá Midrása hozzáteszi, hogy az Örökkévaló hajlandó lemondani égi Szentélyéről – amit a próféták megénekeltek s amely az egész világot betölti – és megelégszik azzal a szerény, földi Hajlékkal, amit a zsidók – jó szívvel – építenek neki.

A tanulság – kézenfekvő. Nem a nagyság, a fizikai terjedelem, vagy számbeli fölény a lényeg, hanem a szellemiség, a zsidó nép és Isten kapcsolatának bensőséges volta. Nem azért szeret benneteket az Örökkévaló, mert sokan vagytok, hiszen ti vagytok a legkisebb a népek között – mondja a Tóra. Csak a pogányok építették templomaikat bálványaik méreteihez igazodva. A Láthatatlan Istennek elég a húsz könyök hossz és húsz könyök szélesség...

* * *

Az adakozás szokásával kapcsolatosan sok történet forog közszájon, gazdag és fukar zsidókról, bölcs rabbikról, akik néha a lehetetlent próbálták meg – adakozásra bírni a zsugori, önző gazdagokat.

Mordecháj Bennett rabbi egy, a fukarságáról ismert újgazdagtól próbált adományt kicsikarni – jótékony célokra – de sikertelenül. A rabbi kérésére egyre csak azt hajtogatta, hogy ő a jótékonyságot titokban gyakorolja, hogy ne tudjon róla senki...

– Furcsa, nagyon furcsa – mondta neki a rabbi – azok a vétkek, amiket titokban követ el, vigyázva arra, nehogy kitudódjanak – a végén mégis közszájon forognak. Ezzel szemben az ugyanilyen módon gyakorolt jótékonyságra sosem derül fény, soha, senki nem hallott róla. Furcsa, és szinte csodával határos, mondhatom.

A dubnoi Maggid ugyancsak egy nagyon gazdag, de annál fukarabb zsidót akart rávenni, gyakoroljon jótékonyságot. De az hajthatatlan maradt.

Mielőtt a Mággid távozott volna tőle halkan megjegyezte:

– Tudja meg, jó uram, Ön hivatalos  a túlvilágra (vagyis halála után egyenesen a mennyországba kerül).

– Mit jelentsen ez – kérdezte zavartan nevetgélve a fösvény – azért, mert nem adok jótékony célra, részem lesz a túlvilági üdvösségből?

– Nos, figyelj, elmondom – kezdte a Mággid, rátérve a tegezésre. – Élt egyszer valahol egy gazdag és zsugori zsidó, aki soha, egyetlen fillért sem adott senkinek. Végrendeletében meghagyta, minden pénzét, vele együtt, tegyék a sírjába. Nem volt mit tenni, a végrendeletet teljesíteni kellett.

Amikor az illető az égi felsőbíróság színe elé került, ott azonnal kiderült, hogy bizony életében soha nem segített senkinek. Amikor ezt számon kérték tőle, azt válaszolta, nem tudhatta, hogy abban a csaló világban ki a rászoruló, kinek kell valójában adni. Ezért – védekezett – magammal hoztam minden vagyonomat és itt osztom ki a rászorulók között.

Az érdekes okfejtést meghallgatták, megtárgyalták és olyan határozatot hoztak, amennyiben találtatik még két olyan zsidó, aki hasonlókép cselekedett – akkor jogosult a túlvilági életre.

Keresték, kutatták, de csak egyetlen ilyen emberre leltek, Korachra, akit vagyonával együtt nyelt el a föld.

– Na már most – fejezte be a Mággid történetét – éppen rád várnak. Te vagy a harmadik. Ez már egy mzumán (vagyis három ember), s így formálsz magadnak jogot a túlvilágra...

Az adakozás tudománya

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Mondd Izrael fiainak, gyűjtsenek adományokat részemre mindenkitől, akit erre indít szíve szándéka...készítsenek nekem Szentélyt, hogy köztük lakozzam..." (2Mózes 25, 1-9).

A szakasz a pusztabeli Szentély (Hajlék) felépítését és az erre való gyűjtés történetét írja le, igen nagy részletességgel. Az adakozás – a Trumá – a zsidó élet egyik lényeges alkotóelemévé, a zsidó nép meghatározó magatartásává vált. Bölcseink kesernyésen meg is jegyzik, hogy a zsidó ember kész mindenre adakozni, ha felkérik, aranyborjúra éppúgy, mint a Szentély céljára.

A Hajlék felállítására rendezett gyűjtőakció különösen jól sikerült, mivel a szükségesnél sokkal több arany, ezüst és egyéb érték jött össze, ezért le is állították.

Őseink adakozási hajlandósága ma is jellemző a zsidóságra. Számtalan karitatív intézmény működik ma is, mint pl. a Joint, az Egyesült Gyűjtőakció stb., amelyek adományokból tartják fent magukat.

* * *

A wurkai reb Jichák felkeresett egy nagyon tehetős, de igen szűkkeblű embert, akiről köztudomású volt, hogy eleddig még egy fillért sem áldozott jótékonyságra. A rebbe arra kérte őt, segítené ki – egy nem túl nagy összeggel – egyik, méghozzá saját, rokonát. Természetesen a zsugori ember a kérést elutasította. A rebbe végighallgatta a nemleges választ, de ezek után sem távozott el, hanem nyugodtan ült tovább.

– Rebbe – vesztette el a gazdag ember végül a türelmét – megmondtam, hogy nem adok...

De a rebbe csak nem mozdult, mintha várt volna valamire.

- Rebbe, kár az ideéért – szólt megint az ember – nem változtatom meg az elhatározásom, semmi értelme, hogy tovább várakozzék.

– Van értelme, hogy várjak – felelte a rebbe. Tudod jól te is, hogy az emberben két ösztön lakozik és tevékenykedik: a Jó és a Rossz Ösztön. A Rossz Ösztön eredendően van benne az emberben, a születése pillanatában betelepszik az ember agyába, szívébe, és onnan fejti ki „áldásos" tevékenységét. Ezzel szemben a Jó Ösztön csak 13 éves kortól, a bár-micve pillanatától van jelen és képes jelenlétét érzékeltetni. Ebből következik az, hogy a Rossz Ösztön az idősebb és ezért ő beszél mindig elsőnek.

Nálad a Rossz Ösztön már elmondta a magáét, most tehát várok, hogy a fiatalabb, a Jó Ösztön is szóhoz jusson.

A rebbe szavai megtették hatásukat, a gazdag fösvény végül mégis odaadta a kért adományt.

* * *

Egyszer egy szegény, földhözragadt zsidó a nikolsburgi reb Smelkéhez fordult adományért, mivel neki és családjának még a betevő falatot sem volt miből megvenni.

Pénz nem volt otthon, így reb Smelke odaadta a felesége aranygyűrűjét.

Megtudván ezt a rebecen, jajveszékelni kezdett:

– Mit tettél, Smelke? Hiszen ebben a gyűrűben egy értékes gyémánt van!

Reb Smelke ekkor gyorsan a kéregető után szalasztott valakit, s amikor az visszajött, a rebecen izgatottan kérdezte:

- Megtaláltad?

– Megtaláltam.

– És visszavetted a gyűrűt?

– Nem vettem vissza – felelte – hiszen a rebbe nem mondta, hogy kérjem vissza. Csupán annyit mondott, hogy találjam meg a kéregetőt és figyelmeztessem, nehogy olcsón adja el a gyűrűt, hiszen van benne egy értékes gyémánt...

 

 

AKI ELKÜLÖNITI  A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL

 

    MINDEN SZOMBAT ESTE, A SÁBESZ KIMENETELEKOR, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT, AMELY IGY SZÓL:

 

    "ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT (  A SÁBESZT) A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!" (A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

 

    Héber eredetiben ez igy hangzik:

 

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

 בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל הין קודש לחול"!

 

 KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET

 KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK

                                             שבוע  טוב!