A TALMUD B0LCSEI
Chániná ben Doszá, a csodatévő kőfaragó
Rabbi Chániná ben Doszá még a Második Szentély pusztulása előtt született, és csodatételeinek nagy része is ebben az időben történt. Jochánán ben Zákáj tanítványa volt, de már akkor csodatévő hírében állt, ami eléggé ritka a Talmud bölcsei között. Híre járt, hogy ha betegért imádkozik, az meggyógyul. Miután imádkozott, mindig megmondta, életben marad-e a beteg, vagy meghal. Kérdezték tőle: "Hát próféta vagy, hogy tudod, ki marad életben, és ki nem?" Példás egyszerűséggel válaszolt: "Nem vagyok próféta, sem próféta fia. Ha az imám folyékonyan gördül, akkor, tudom, elfogadtatik. Ha akadozik, akkor tudom, hogy jaj a betegnek..." (Bráchot 35.)
Egyszer Rábán Gámliél, a fejedelem fia megbetegedett. Elküldte Cháninához két fiatal tanítványát, hogy kérjék meg, imádkozzék a gyermekért. A mester az ablakból látta a közeledő küldötteket, és rögtön tudta, hogy miről van szó. Fölment a padlásra, és könyörgött a fiú életéért. Amikor befejezte, lement a tanítványokhoz, és megmondta nekik, hogy hazamehetnek: a gyermek már jobban van. Azok leesett állal hallgatták, és ők is föltették az obligát kérdést: vajon próféta-e Chániná? A bölcs a szokásos választ adta erre, ők pedig hazamentek, de előbb órára, percre pontosan "jegyzőkönyvbe vették" a történteket. Beszámoltak Rábán Gámliélnak, aki így kiáltott föl: "Esküszöm, hogy pontosan úgy történt! A mondott percben a gyerek felébredt, és vizet kért!..."
Mestere, Jochánán ben Zákáj egyszer szintén arra kérte, hogy imádkozzék beteg fia fölépüléséért. Chániná lehajtott fővel könyörögni kezdett, és a gyermek meggyógyult. Jochánán felesége megkérdezte férjét: "Talán ő nagyobb cádik, mint te? Az ő imája használ, a tiéd pedig nem?"
Jochánán a nagy emberekre jellemző szerénységgel válaszolt: "Nem – mondta –, nem nagyobb nálam. De ő olyan az egekben, mint egy komornyik [aki bármikor bárhová bemehet], míg én olyan vagyok, mint egy magas állású nemes [aki nem forgolódik ott állandóan, ezért körülményesebben tud eli-tézni valamit]."
Ezzel megnyugtatta feleségét, ugyanakkor háláját és elismerését is kifejezte tanítványának (Táánit 25.).
* * *
A Talmud nem említi a nevét a halachikus viták ismertetése során, de több aggadikus mondása ismeretes, és a nevéhez fűződő csodáknak se szeri, se száma. Foglalkozására nézve kőfaragó volt: nehéz testi munkát végzett, amiből akkoriban alig lehetett megélni. Nagyon szegény volt, és előfordult, hogy felesége nem tudott miből főzni szombatra.
A galileai Árábe városkában lakott, nem messze Ciporitól. Egyszer az egyik zarándokünnep előtt a város lakói ajándékokkal, a Szentélynek szánt adományokkal megrakodva Jeruzsálembe készültek. Ő is szeretett volna vinni valamit, de nem volt semmije. A város határában talált egy nagy követ, megtisztogatta, lefaragta-csiszolta: ezt szánta adományul. Fel akart fogadni öt embert, hogy fölvigyék a hatalmas, súlyos követ Jeruzsálembe, de nem tudta megfizetni őket.
"Ekkor – meséli a legenda – arra jött öt angyal [ember képében], és ripsz-ropsz, a kő egy pillanat alatt Jeruzsálemben volt. Chániná ezeknek is fizetni akart: ígért nekik öt ezüstpénzt, de a szállítók eltűntek. Bement a Szentélybe, és megkérdezte a Szánhedrin tagjait, mitévő legyen, hiszen tar-tozik a munkásoknak, akiket sehol sem talál. Úgy látszik, angyalok hozták föl a kövedet Jeruzsálembe... – mondták neki." (Kohelet Rábá 1:1.)
* * *
Jámborsága példás volt, istenfélelme határtalan. Egy égi hang kinyilatkoztatása szerint "az egész világ Chániná érdemei fejében él, de maga Chániná egyik szombattól a másikig elél egy marék szentjánoskenyéren"...
Soha nem használta ki természetfölötti képességeit saját javára. Egyszer útban volt hazafelé, amikor megeredt az eső. Fölnézett az égre, és azt mondta: "Világ Ura! Az egész világnak jó [mert esik az eső], csak Cháninának rossz [mert megázik]!" Azon nyomban elállt az eső. Amikor hazaért, újból az égre nézett, és így szólt: "Világ Ura! Az egész világnak rossz [mert eső híján szárazság lesz], és Cháninának jó [mert már otthon van]!" Amint ezt kimondta, rögtön eleredt az eső...
Sokszor még szombaton sem volt mit enniük, és felesége, egy vallásos, istenfélő asszony, szótlanul tűrte a kilátástalan helyzetet. Egyszer azonban nem bírta tovább, és kifakadt: "Meddig fogunk még így szenvedni? Imádkozz, és kérj valamit!"
Chániná megtette, amit kért. Az égből lenyúlt egy kéz, és arany asztallábat adott át neki. Aznap éjjel álmot látott: a túlvilágon ott ültek az igaz emberek, és háromlábú aranyasztaloknál ettek. Csak ő és a felesége ettek kétlábú asztalnál... Reggel elmesélte álmát a feleségének, és megkérdezte, mit szól hozzá, hogy nekik csak kétlábú asztal jut majd. Az asszony persze megriadt, és most már arra kérte férjét, próbálja meg visszajuttatni az adományt. Így is történt: az ajándék visszakerült oda, ahonnan jött. Bölcseink szerint ez a második csoda nagyobb volt, mint az első. Az még csak előfordul, hogy az ég csodát tesz, és ad valamit, de az már nem, hogy vissza is vegye... (Táánit 25.)
* * *
Cháninát még a természet sem tudta legyűrni, ha igaz ügyben járt. Egyszer panaszkodtak neki, hogy a környéken mérges kígyó garázdálkodik. Megkereste a fészkét, és csupasz lábbal rálépett. A kígyó persze megmarta, de ez volt az utolsó gonosztette: nyomban fölfordult. Chániná a vállára vette a döglött csúszómászót, és bevitte a tanházba, szemléltető eszközül a tanításhoz: nem a kígyó veszedelmes, hanem az emberek vétke... Ez az eset közmondásos lett, ilyenformán: "Jaj annak az embernek, akit megmar a kígyó, és jaj annak a kígyónak, aki Cháninával kerül szembe!" (Bráchot 33.)
Egy pénteken estefelé Chániná észrevette, hogy lánya nagyon szomorú. Megkérdezte, mi baja, mire a leány elpanaszolta, hogy olaj helyett véletlenül ecettel töltötte föl a szombati lámpást. A bölcs így vigasztalta: "Aki megparancsolta az olajnak, hogy égjen, az az ecetnek is meg fogja parancsolni!" A Talmud bizonysága szerint valóban csoda történt: az ecet egész szombaton égett a lámpában, és még a szombatbúcsúztató hávdálágyertyát is arról gyújtották meg... (Táánit 25.)
Cháninát a kortársak "igaz embernek" nevezték (Mechiltá), és halálakor azt mondották: az igaz jámborság szállt sírba vele (Szotá 49.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése