A TÚRISTA "FELPRÓBÁLTA" A VASCIPŐT,
MAJD LETÉRDEPELVE IMÁDKOZOTT. . .
Schőner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem rektora, 2010. április 18-án vasárnap az Élet Menete rendezvényen elhangzott beszédét közöljük.
|
| |
|
|
Fájdalmas lélekkel, kavargó gondolatokkal, megrendülten állok itt most Önök előtt egy olyan közösség küldötteként, amely átszenvedte a történelem legnagyobb sorscsapását.
Fájó kegyelettel, drámai módon emlékezem én is arra a hat millió európai zsidóra, s azon belül 600 ezer magyar zsidóra, akik a különböző koncentrációs táborokban, munkaszolgálatban, gettókban, vagy a Duna partján lelték halálukat. Pontosíthatnám: nem jó ez a kifejezés, hogy "lelték halálukat" - meggyilkolták őket.
Ez a pontos kifejezés! S természetesen hasonló érzéssel és kegyelettel gondolok azokra a roma honfitársainkra, ellenállókra, a magyar hadsereg azon katonáira, akik ártatlanul szenvedtek vértanú-halált.
Az én családom Kelet-Magyarországról származik, édesapám Csengerben született, édesanyám Esze Tamás falujában, Tarpán. Felmenőim részt vettek a magyar szabadságharcban, 1848-ban. Elődeim részt vettek az első világháborúban. Mégis szinte a teljes családomat kiirtották. Harminckilenc családtagom vesztette életét Auschwitz koncentrációs táborában. S nincs hová elmennem sírlátogatásra, mert sírjuk sincs, hiszen a gázkamrák után a földi porhüvelyt elégették és a hamvakat szétszórta az a buta, az a kósza szél.
Természetesen abban a szörnyű, komor korban is voltak emberek az embertelenségben. Nemcsak Wallenbergre gondolok, nemcsak Carl Lutzra, nemcsak Giorgio Perlascara, hanem olyan kiváló magyar emberekre, mint például Bajcsy-Zsilinszky vagy Nagybaconi Nagy Vilmos, Slachta Margit (Szocális Testvérek Társaságának alapítója), Boldog Salkaházi Sára, Márton Áron gyulafehérvári püspök, Apor Vilmos győri püspök, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát a református Éliás József református lelkész, a Jó Pásztor Misszió keretében (Auschwitzi-jegyzőkönyv) az evangélikus Sztehlo Gábor lelkész… Hogy csak néhány nevet emeljek ki.
Jeruzsálemben van egy különleges múzeum, melynek neve: Jád VáSém. Örök emléket állít azoknak, akik mártíriumot szenvedtek. Amikor ott járok vagy jártam, mindig jóleső érzéssel láttam, hogy egyre gyarapszik a magyar nevek száma, azoknak az igaz magyar embereknek a száma, akik életük kockáztatásával zsidókat mentettek az embertelenségben.
Szívem a magasságok felé tekint, de a földi valóságot pásztázza.
Hiszen holnap este a Dohány utcai zsinagógában a Soá-pokol egy másik szegmensét idézzük. Napló töredéket olvasnak fel a kegyelet jeleként.
Egy egykori kislány naplóját, sorait, aki Anna Frank kortársa volt, ám ő visszatért a pokolból.
„Én láttam Theresienstadtban gyerekeket, de azt csak utóbb tudtam meg, hogy esztendők folyamán, mintegy 15.000 gyermeket hurcoltak oda. Gázkamrába nem kerültek, mint Auschwitzban, csak éppen hagyták elpusztulni legtöbbjüket. A sok ezer gyerek közül, alig százan élték meg a felszabadulást. Egy vagyok közülük.”
Írta a megmenekült, egykori kislány: Sárdi Mária. Ma, 65 évvel a holocaust után közösen íly módon is emeljük fel szavunkat az antiszemitizmus, a rasszizmus minden fajtája ellen, a szélsőséges gondolatok terjedése ellen!
De most mi, itt a Duna-parton emlékezünk arra, amikor bennünket semmi nem védett. Nem védett a törvény, hanem ellenkezőleg, diszkriminált, numerus clausus-szal, numerus nullus-szal, első, második és harmadik zsidótörvénnyel. Tönkrementek, megszűntek a közösségek, lerombolódtak az épületek. Meggyilkolták szeretteinket, apákat, anyákat, gyermekeket, védteleneket, kiszolgáltatottakat. Hitveseket, testvéreket, csecsemőket, olyanokat, akik még beszélni sem tudtak, akik még kérdezni se tudtak. Akik semmit nem éreztek a világból, csak talán édesanyjuk illatát, mégis elpusztították őket.
Terezinben 15.000 gyermeket öltek meg, de másfélmillió gyermeket a Soában!
Nézem a Dunát, ahogy örvénylőn, piszkosan, viszi a korai tavasz hordalékát. Néhány évvel ezelőtt helyezték el, innen talán úgy néhy kilométer távolságban, Pauer Gyula Cipők a Duna parton című kompozícióját. A Budapesten emelt emlékművek egyik legdrámaibb vallomása. Az emlékhely három pontján, öntöttvas táblákon magyarul, angolul és héberül olvasható az alábbi felirat.
„A NYILASKERESZTES FEGYVERESEK ÁLTAL DUNÁBA LŐTT ÁLDOZATOK EMLÉKÉRE ÁLLÍTTATOTT 2005. ÁPRILIS 16-ÁN”
A szobrászművész hatvan pár korhű lábbelit formált meg vasból. A parti szegély terméskövére erősített cipők mögött negyven méter hosszúságú, hetven centiméter magas kőpad húzódik.
Az elmúlt ősszel három szábre unokámmal sétáltunk az Országház környékén. Csodálattal tekintettek a monumentális épületre, a magasságok felé ívelő tornyokra. Visszamosolyogtak a felhőtlen tekintetű Bibó István bust-jére, mellszorára. Ámulva tekintették a habokból szinte kiemelkedő autobusz-vizibuszt, s visszaintegettek a kiránduló hajón az őszi napsütésben integető külföldieknek.
Majd közeledtünk a Pauer Gyula alkotta cipő-kompozícióhoz. Döbbenten láttam, hogy néhány 25-30 év közötti fiatal vihogva, s egyben értetlenül járja körül a „furcsa” alkotást. Egyikük levette szandálját, s „felpróbálta” az egyik vascipőt… Megdermedten álltam ott unokáimmal. Odaléptem az egyébként egymással svédül beszélő fiatalokhoz, és angolul megkérdeztem, tudják-e, hogy mit szimbolizálnak ezek a cipők. Értetlenül néztek rám.
Majd beszéltem és beszéltem nekik a soáról, a hat millióról, és a 600 000-ről, a hívektől megfosztott magányosan árvuló zsinagogákról, az elnéptelenedett zsidó közösségekről, a kiírtott családokról, a sok-sok évtizedes gyógyíthatatlan fájdalomról, amely nemcsak a soát átélt generációt sujtja, hanem beleégett az azt követő generációk lelkébe és időnkénti félelmeibe. És beszéltem a szörnyű asszociációkat keltő, a nyilas rémuralomra utaló, Budapest utcáin ma is megjelenő jelképekről.
A svéd fiatalok döbbenten hallgatták szavaimat, majd elköszöntünk egymástól. Néhány másodperc múlva, mikor önkéntelenül visszanéztem az ifjú túristákra, ámulatba ejtő meglepetéssel láttam, hogy mindannyian térde borulva – saját hitüknek megfelelően – imádkoztak az ártatlanul meggyilkolt ezrek emléke előtt.
Hivő emberként vallom, hogy szolidaritással, pedagógiával, toleranciával, közös gondolkodással, egymás iránt érzett felelősségtudattal, az emberi méltóság tiszteletben tartásával, imádsággal lehet csak építeni hidat az emberi lelkek között, hogy ma is aktuális legyen a Biblia egyik legnagyobb profétájának mondata:
„Töröld le szemedről a könnyeket, ajkadról az elcsukló sírást, mert – igenis – van jövője a követő nemzedéknek" (Jeremiás, 31, 15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése