|
|
|
| |
|
|
Epilógus:
"Hogyan fogtok fennmaradni?"
Gondolkodás nélkül feleltem:
A vallásunk által.
Az öreg szocialista rejtélyes mosollyal rám sandított, kezét egy barna bőrkötésű könyvre téve:
A Biblia itt van az íróasztalomon, és otthon az ágyam mellett is. Izrael országát a Bibliára fogjuk felépíteni, ezt megígérhetem. De ami a vallást illeti... az bizony megfoghatatlan rejtély.
Vállat vont, tekintete a távolba révedt: mintha zavarba jött volna. Másról kezdtünk beszélni.
Ennek a beszélgetésnek a során rájöttem valamire, ami segített megérteni a saját, furcsa életemet.
Mindig is hithű zsidóként éltem, de sohasem voltam képes úgy tenni, mintha rendíthetetlenül biztos lennék a vallásban. Nem tudtam csatlakozni a reformizmus, a konzervativizmus, a vallástalan cionizmus hangadóktól vezérelt átkozódásaihoz, s bár nemegyszer volt alkalmam közönség előtt beszélni, sohasem ítéltem el az asszimilánsokat. Igaznak éreztem Tennyson szavait:
"A nemes kétség több hitet
rejt, akár százezer bizony..."
Lehet, hogy azok a zsidó barátaim, akiknél nem voltam hajlandó húst enni, enyhén szólva fanatikusnak véltek, én azonban nagyon jól éreztem magam náluk. Megértettem kétkedésüket, még ha ők nem értették is meg az én elutasításomat.
A sors kegyelméből fiatalon elérhettem, amiről oly sokan álmodnak Amerikában: saját erőmből sikerre vergődtem, lett egy halom pénzem és egy tetőlakásom New Yorkban, betörtem Hollywoodba, csinos barátnőim voltak s mindez huszonnégy éves korom előtt történt. Nem csináltam különösebben nagy hatású dolgokat a neves rádiós humoristának, Fred Allennek dolgoztam , mégis bekerültem az arany birodalmába. Arról álmodoztam, hogy híres színházi szerző vagy regényíró leszek: sikersorozatra vágytam, mint hősöm, Noel Airman a Marjorie Morningstarban. A szórakoztatóipar látszatra nagyvilági élete azonban kietlennek tűnt számomra. Nem csömörlöttem meg, nem lázadtam fel, de a tudatom mélyén képtelen voltam elfogadni, hogy a sikerek és a véletlen adta örömök valaha is igazi életté állnának össze.
Hol marad az identitás? Akik az örömöt, a pénzt, a sikert hajszolják, és ezeken kívül nincsenek távlataik, többnyire számításon kívül hagyható nullák. Hol van ebből az életből az az ember, aki a legnagyobb hatással volt rám, a nagyapám? Hol van a legtöbb fontos könyv, amit olvastam? A tengerészeti akadémiát követő, üresfejű hajtóvadászat után újra olvasni kezdtem. Minden különösebb elhatározás és kényszer nélkül hithű életet kezdtem élni.
Egész egzisztenciámat egy sejtelem kockájára tettem föl: hogy zsidónak lenni nem valami lényegtelen és kellemetlen véletlen, hanem a legjobb dolog az életemben, és hogy az ember legjobban a klasszikus módon tudhat zsidó lenni. Ez jó nagy ugrásnyira volt az akkori olvasmányaimtól és gondolataimtól, hiszen azok csupa Nietzschéből, Veblenből, Shaw-ból, Marxból, Deweyből, Dosztojevszkijból álltak. Mégis szerencsét próbáltam, noha fennállt a lehetőség, hogy hátha tévedek. Ezzel a kockázatos szemlélettel olyan dolgokat tudtam meg a judaizmusról, amiket semmilyen más módszerrel nem sajátíthattam volna el. A hit örökre csukott könyv vagy gyerekkori nosztalgia maradt volna számomra, ha nem vágok bele a kísérletbe. Vannak dolgok, amiket csak úgy tanulhatunk meg, ha megpróbálkozunk velük.
Íme, néhány ismeret, amelyet ilyenformán szereztem:
Az ember betarthatja Mózes törvényét úgy is, hogy különben éli a mindennapi életét. A judaizmus hihetetlen elméleti és gyakorlati nehézségekkel jár, és ezek annak ellenére, hogy maga a vallás az öröm meg az integritáshoz és élvezethez vezető út összessége pillanatnyi egyensúlyzavarokat okozhatnak,. A zsidónak született gyerekek számára azonban egyértelműen a lelki stabilitás és a személyes erő fő forrása a megfelelően tanított hit. Meggyőződtem arról is, hogy a hosszú elnyomatás alatti fennmaradás titka akár foglalkozunk vele, akár nem Mózes törvényében rejlik.
Egy percre meg kell állnom a gyerekek kérdésénél. Az emberek sokszor azzal mentegetőznek, amiért a gyereket nem tanítják judaizmusra: "Nem akarjuk befolyásolni őket. Majd ha felnőnek, maguk választhatnak." Ez a szemlélet kizárólag a gyerek tökéletes befolyásolására alkalmas, mert egy életen át arra kényszeríti, hogy tudatlanságát indokoltnak tekintse. Melyik felnőtt ülne be a gyerekek mellé az iskolapadba héber ábécét, Tórát és zsidó szokásokat tanulni? Az olvasók közül is sokan tudhatják, hogy a világ legkönnyebb dolga elvetni a gyerekkori vallási ismereteket. Meredek sziklára kell felkúsznunk, ha vissza akarunk térni a gyerekkorban elhagyott tisztásra. Érdemes lenne átgondolni, nem lehetséges-e, hogy a szülők közelítenek téves szemlélettel a hithez, és értelmetlenül kötik gúzsba a gyerekeket a maguk elutasító álláspontjával. Amikor elérkeztem arra a pontra, ahol fontossá vált számomra a judaizmus, már birtokomban volt, akárcsak a számtan, a földrajz és mindaz, amit jóval azelőtt megtanultam, hogy a legcsekélyebb szükségem lett volna rá.
Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy korunk követelménye a judaizmussal szemben aminthogy bármi mással szemben is a "Hátha tévedek..." gondolata. Mindannyian tele vagyunk téves meggyőződésekkel. De hol vannak ma a nagy kételkedők? A kétszáz évvel ezelőtti agnosztikus problémák felsorolása nem kétkedés, hanem történelemlecke. A kétkedési képességet hiányolom. Nekem ez az egyetlen vagyonom a szófaragás mesterségén kívül, amiből élek. Huszonnégy éves koromban kétségbe vontam a show-világ parancsolatait, amelyeket a körülöttem élő értelmes emberek kritikátlanul elfogadtak: a több pénzt, a még nagyobb vállalkozásokat, az újabb örömöket, a még komplikáltabb terveket és így tovább mindhalálig. Akadémista koromban kétségbe vontam a népszerű természettudományos krédót, mintegy tizenöt évvel azelőtt, hogy az egzisztencialisták nyilvánosan hangot adtak ugyanennek (igaz, száz évvel azután, hogy a komoly filozófia már aláaknázta). Elhagytam valami olyasmiért, aminek az igazsága valószínűbbnek tűnt.
Újra szabad hinni
Elismerem a judaizmust mint bölcsességet, mint az önazonosság forrását, mint noblesse oblige-t vagy fennmaradási machinációt mondta egyszer egy szkeptikus barátom. Hajlandó vagyok erről eszmét cserélni veled, ha nem jössz elő a természetfölötti Istennel.
Úgy beszélt, mintha könyvből olvasná: hamisítatlan naturalista volt.
A naturalizmus két alapdogmát variál: az egyik szerint a természet az igazi "Kinyilatkoztatás könyve", a tökéletes harmónia és rend műve azok számára, akik képesek elolvasni; a másik szerint pedig véletlenül lett ilyen, nem tervezte meg senki. Ha valaki elővenné a Tom Jones egyik példányát, és azt állítaná, hogy senki sem írta meg, csak egy különleges formájú, cifra fadarab véletlenül ilyenre alakult, azt hiszem, némi kételkedéssel fogadnák szavait. Miután a világegyetem valamivel komplikáltabb, szebb és hatásosabb a Tom Jonesnál, ugyanilyen kételkedés okán találkozott elutasítással a véletlenül létrejött természet dogmája századunkban és a korábbi századokban is. A régi jó argumentatio a designatio, a céllal való érvelés egyidős az emberi gondolkodással. Ráadásul a véletlenül létrejött természet hitvallói is ezt használják. A kétfajta szemlélet szópárbaja sosem fog véget érni, bár itt-ott előfordul, hogy valamelyik párt gondolkodóba esik...
Kétségtelen, hogy az elmúlt két évszázadban fölülkerekedett naturalizmus előbbre vitte a természettudományokat, minden dicsőségükkel és borzalmukkal együtt. A rendíthetetlen tudatosság, a pontos elemzés, a meggyőződés, hogy a véletlenek felbukkanását stabil törvények vezérlik, a könnyű hittételek szajkózása helyett a kemény fejtörés és a konok kísérletezés alkalmazása, az eltökéltség, hogy az életből semmi nem fogadható el vizsgálat nélkül, semmi nem tekinthető adománynak: ezek a gondolkodási szabályok hozták létre a modern időket. Az ember nem fordíthat ostoba módon hátat mindezeknek. A tudomány a legfontosabb eszközünk ahhoz, hogy véget vessünk a szegénységnek, a betegségnek, és irányítani tudjuk a természeti katasztrófákat. Igaz, az új erők felfedezése új kockázatokat teremt, és ezek némelyike bizony félelmetes. De nem valószínű, hogy javíthatunk a sorsunkon, vagy növelhetjük biztonságunkat, ha kevesebbet foglalkoztatjuk a képzett értelmet.
A természettudósok számára, akárcsak a filozófusoknak, nagy, nyitott kérdést jelent, hogy a tudomány felfedezései végül is cáfolatai vagy bizonyítékai Isten létének. A tudomány nem veszteget annyi szót Isten valóságára, mint a teológia, ámde rendíthetetlen hittel keresi az igazságot és a harmóniát, amely feltehetően ott van a világ véletlen színei és hangzavara mögött. És ebben a kutatásban, a zavaró paradoxonok és rejtélyek ellenére, döbbenetes sikereket ért el. Vannak mély és józan elmék, akiknek Isten "nem szükségszerű feltétel". Más, éppoly nagy erejű szellemek számára pontosan ennek a mindenütt jelen lévő igazságnak és harmóniának a létezése és mindenekelőtt magának az igazságnak a lehetősége feltételez egy végső Igazságtevőt, Istent, aki formákba rendezte a káoszt és az ősi sötétséget, s gondoskodik ezekről a formákról.
A céllal való érvelés mint Isten létének formális bizonyítéka azonban szép csöndesen összeomlott, miután Hume és Kant logikai fegyverei szitává lyuggatták. Mindez a filozófia játékszabályai szerint történt. Napnál világosabbá vált, hogy az egzakt formális logika szerint a cél bebizonyítása nem igazolja az egyetlen, jóságos tervezőnek vagy akár több ilyennek a létezését: a világegyetem céljának létezéséből különösen a nyilvánvaló hibák és tökéletlenségek ismeretében logikailag akár azt a következtetést is levonhatjuk, amit többé-kevésbé a pogány vallások tanítanak, nevezetesen hogy a világot bizonyos hatalommal bíró, ám szeszélyes és trehány démonok rakták össze és irányítják. Kant megalkotta híressé vált elemzését arról, hogy az ész hogyan képes kimutatni a cél jelenlétét a világegyetemben, amely teljes valóságában örökre beláthatatlan és megismerhetetlen marad számunkra. Az értelem kategóriákkal dolgozik, és minden érzelmi tapasztalat ezeken áramlik keresztül. Az ember által felismerni vélt célok nagymértékben saját tudatának termékei. A tudattól független, magánvaló létezőt nem képes felfogni.
Ez kemény és meggyőző érvelés volt, legalábbis a világra ilyen hatást tettek Kant művei. Nem tudom, vajon sikerült-e ezt egy tömör bekezdésben érzékeltetnem. A vallásos gondolkodást gyakorlatilag a legszellemesebb elemzés sem képes eltéríteni az isteni szándékosság feltételezésétől. Ez a sejtelem árad A zsoltárok, Jób és Ézsaiás könyvéből, és többnyire ezt fejezik ki a világköltészet nagy alkotásai is. A legtöbb ember szembekerül ezzel az érzéssel élete egy-egy pillanatában, amikor valószínűleg eldönti, hogy ő maga vallásos-e, vagy sem. Ettől azonban még nem válik képessé a hitetlenek meggyőzésére, gondolkodásuknak logikai érvekkel való megváltoztatására.
A tisztán mechanikus világegyetem fogalma éppoly idejétmúlt, mint a lapos Földé. Az isteni világegyetem létezését, úgy tűnik, nem lehet logikai úton bebizonyítani. A mai egzisztencialista irányzat követői között vannak mélyen vallásos és teljességgel ateista gondolkodók is. Ebben az újfajta, izgalmas és rendkívül zavaros helyzetben az elbizonytalanodott értelem egyre azt hajtogatja: "Semmi sem pontosan igaz, és minden lehetséges..." Ha nem tévedek, ez a különböző egyéb kiáltozásokat leginkább túlharsogó jajszó tükrözi a tudományos berkek szemléletét is.
S a "minden" alatt mindent értenek. A kor legmagasabb szellemi követelményeinek is megfelelni látszik az, aki nem pusztán a nagypapa naiv nézeteit visszhangozza, hanem "egzisztenciális választás" útján döntött a Mózes Istenében való hit mellett. A nagymama 1925-ös téveszméit tükröző ruhadarab egyként lehet lomtárba való, hordhatatlan rongy vagy a legdivatosabb holmi. Az egész csak előadásmód kérdése.
Mózes Istene
Isten, akit Mózes ismertetett meg velünk, hasonló a modern Természet Istenéhez, az egyetlen, eredő és egyesítő erőhöz, csupán egy nagy különbség van köztük. Mózes nem azt mondja, hogy a jelenségek mögött értelmetlenül zakatoló számítógép működik, hanem azt, hogy az erő céltudatos Teremtőtől származik, akinek fontosak az emberek, szereti őket, és megnyilatkozásának pillanataiban az emberi dolgokkal való szándékait juttatja kifejezésre. Ez nem szabályszerű érvelés, hanem tanítás. A zsidók, a mohamedánok és a keresztények egyaránt bizonyosak benne, hogy a Teremtő megfelelő látásmódot biztosított Mózes számára az emberek javára szolgáló dolgok megítéléséhez.
A Mózes Istenével szembeni kifogásokkal mindenki találkozott már, aki megérte a huszadik életévét. Jób könyve is felsorolja ezeket, bár nem ad rájuk választ. Ott van a szabályosan és szépen forgó Föld, az Orion lenyűgöző látványa, egy ló, a formatervezés csodálatos remekműve, s ugyanakkor ártatlan gyermekek halnak meg, a világot rendre véletlennek tűnő csapások sújtják, a jámbor Jób pedig egyre gyötrődik. Ahhoz, hogy egy zsidó szilárdan a vallás talaján álljon, nemcsak Mózest, hanem Jóbot is meg kell ismernie. Voltaire és az összes nagy racionalista Jóbot használta fel a kutató értelem börtönévé vált teológia romba döntésére. De Mózes tanítását nem söpörték félre a középkori teológiával együtt. Lehet, hogy nem tudjuk elfogadni az ontológiai érvelést, lehet, hogy nem jövünk lázba a Rámbám bizonyításától, miszerint a világban nincs helye a rossznak a Tóra mégis megelőz és túlhalad minden dolgokat.
*
Átmenetileg fogadjuk el Voltaire álláspontját, miszerint az emberiség oly kicsiny, az idő és az űr hatalmas sötétjébe vesző pontocska, egy apró golyóbis felszínén vonagló massza, hogy egyszerűen nevetséges lenne, ha felkeltené Isten érdeklődését. Ez a hatásos érvelés a méretek összevetéséből indul ki. De ha tekintetbe vesszük, hogy a nagyságnak csak számunkra van jelentősége, Isten számára nincsen különben maga is mindössze rendkívüli méretű lény lenne, nem pedig totális erő , ez az érvelés megdől. Nyilvánvalóan parányiak vagyunk, de Isten szemében a Betelgeuze, az Orion Alfája sem nagyobb nálunk...
Tisztán látható, hogy Isten tágasabb teret kíván biztosítani az emberi sors számára, mint amit be tudunk tölteni. Ahogyan A prédikátor könyve mondja: "Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott." Ezt a kijelentést mikroszkópokkal és távcsövekkel vizsgálódó kortársaink is igazolhatják.
A kopernikuszi felszabadítás három évszázados eufóriája után a tudomány alig valamicskével tágasabb ptolemaioszi börtönébe kerültünk, s ez alkalommal a kulcsot is elhajították. Sosem szabadulhatunk gömbölyű fogságunkból, amelynek új tájai nem kínálnak kivezető utat. Ez a tényt akár egy egyetemista is felismerheti a megfelelő tankönyvek néhány oldala alapján. Kicsiny kristálygömbben élünk. Sugarát a fénysebesség a lehetséges legnagyobb sebesség, amely mégis vánszorgásnak tűnik a bejárandó hatalmas távolsághoz képest és az emberi élet idejének szorzata adja meg. Elképzelhető, hogy a sorozatos felfedező utakra induló rakéták egyike-másika eljut a legközelebbi csillagokig. Ez a végső határ: a mennyek élesen kirajzolódó mezsgyevonala. Azon túl már nincs más, mint szférákra boruló szférák gömbhéjai: a fényévek százmillióin át elterülő Boldog Vadászmezők...
Mi lehet rajtuk is túl: a végtelen, a véletlen, a "természet" vagy Mózes Istene? Mindenki tetszése szerint választhat. A játék sosem ér véget, a belépés díjtalan.
Ezek a lesújtó határok azonban nemcsak a mi kristály égboltunk gömbjét zárják körül: mindenütt ott vannak. Egy pohár vízbe annyi zsúfolódik belőlük, hogy csúffá teszik a világegyetem egész mechanizmusát. A tudósok szerint bizonyos, nagyon kis értékek alatti mennyiségek esetében a mérések eredménye már nem tekinthető tudományos ténynek. De még ezen a határon innen is nagy dolgok folynak, hatalmas erők kavarognak, számunkra szinte követhetetlen események történnek. A nagy számok alapján adódó átlagot nevezhetjük törvénynek. De az elengedhetetlen ok-okozati összefüggést itt sem fedezhetjük föl többé: 19. századi emlékké vált, akárcsak Grant elnök kormányzata.
A forma tökéletes rejtélye mindent áthat. Darwin megtanított bennünket arra, hogyan változnak és alkalmazkodnak a formák. De nem tudhatjuk, vajon miért alakulnak ki az anyagban és az életben, s nyomasztó, bénító rejtély az is, hogy miért maradnak fenn. "A föld még kietlen és puszta volt...": pontosan ez az, ami várható akkor, ha a véletlenek egybeesése a világ alaptörvénye. Mi történhetett hát?
A létezés paradoxona fennáll. Az egyik oldalról nézve élhetünk tovább a véletlen természet dogmái szerint. A másik oldalról kiindulva a zsidó ember valószínűleg találkozik végül a Törvényhozóval, aki már várja. Nagyapám mosolyával és ölelésével köszönti, majd azt kérdezi:
Mi tartott ilyen sokáig?
És leülnek Tórát tanulni.
(Folyt.köv.)
A VILÁGHIRŰ IRÓ KÖNYVÉT A BUDAPESTI CHÁBÁD KIRENDELTSÉG FORDITATTA LE ÉS ADTA KI.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése