Milyen is Izrael?
Amikor először láttam meg a ludi repülőtér fényeit egy leszálló repülőgépről, olyan meghatottság fogott el, amit, azt hiszem, soha többé nem fogok érezni. A gép földet ért, és minden olyan volt, mint bármelyik repülőtéren: rohangálás, hivatalos halandzsa, többnyelvű feliratok csak éppen az egyik nyelv az volt, amelyen a Tórát tanultam kisfiú koromban... A kijáratnál több mint kilencven éve ellenére szálfaegyenesen, elmaradhatatlan fekete kalapjában és hosszú, fekete kabátjában ott állt a nagyapám. Körém csapta a karjait: ez volt számomra a Szentföld üdvözlete.
Maga a föld persze sima aszfalttal volt borítva, de úgy éreztem, a csontjaimig hatol a belőle áradó villamosság. Ezt a romantikus képzetet aztán elfelejtettem a csomagok körüli hercehurcában, az útlevélvizsgálat és a családi hírek sürgős kicserélése, a kavargó hivatalos intézkedések közepette, mert egy hivatalos delegáció tagja voltam, amely Izrael függetlenségének hetedik évfordulója alkalmából Mennen Williams michigani kormányzó vezetésével a Szabadság-harang másolatát hozta ajándékba a kormánynak. Egy külügyminisztériumi ember fogadott bennünket. Azt hittem, öltönyös, őszülő úr lesz. Huszonéves fiú volt, könnyedén öltözve, nyakkendő nélkül, kihajtott gallérral.
Azonnal föl kellett mennünk Jeruzsálembe egy rádióadás miatt. Elbúcsúztam a nagyapámtól, aki visszament Tel Aviv-i lakásába, s a delegációval hajmeresztő autóútra indultunk. Vezettem már Párizsban, Mexicóban, Rómában és a Riviérán, no meg Los Angeles hullámvasút-főútvonalain, úgyhogy azt hiszem, értek valamit a féktelen száguldáshoz. De az izraeli sofőr az úton egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy sofőr, hanem mint egy pilóta, aki szárnyak híján nem tud elstartolni, noha egyfolytában próbálkozik. Néha sikerül is egy-két elrugaszkodás erejéig elhagynia az utat. 1955-ben nagyon kevés kocsi volt az utakon. Azóta fokozatosan lelassultak az izraeli vezetők, de a szívük ma is a száguldásé. Ez a tehetséges külügyminisztériumi sofőr egyébként tizenkilenc éves lehetett.
Mikor Jeruzsálembe értünk, a legtöbb főútvonal le volt zárva, mert éppen állt az utcabál. Talán az amerikai függetlenség első évtizedeiben is gyakran táncoltak az emberek Washington és New York utcáin. Azóta benőtt a fejünk lágya, és úgy döntöttünk, hogy még a pukkanócukor is veszélyes, jobb, ha szolid tengerparti pikniket rendezünk július negyedikén. Az izraeliek száz évvel fiatalabbak nálunk, ők még táncolnak az utcán...
Az útelzárásokat őrző rendőrök inkább rendőrfik voltak, egyik sem volt még harminc. A város főterén egy hatalmas villanyhetes alatt táncoló sokaság egyharmada egyenruhás férfi és nő volt, vagyis megint csak fiúk és lányok. A legmegrendítőbb hatás, ami ezen az estén ért Izraelben öreg nagyapám ölelése után, az izraeliek hihetetlen fiatalsága volt. Ez a benyomás sosem múlt el teljesen. Néha úgy tűnik, Izrael a gyerekek és fiatalok országa.
Ez persze illúzió: az öregek is mindenütt ott vannak. De egy úttörő országban, amelyet ellenséges hadseregek fognak körül, az energikusság, a fürgeség és a modern képzettség a legfontosabb. Így hát a felelős posztokat fiatalok töltik be, és mindenfelé velük találkozunk. Amikor a kis izraeli haditengerészet gyakorlatát meglátogattam, a flotta parancsnoka olyan fiatal volt, hogy Amerikában legfeljebb rangidős hadnagy lehetett volna. De a manőverei pontosak és szakszerűek voltak, és hajóraja megállta a helyét az 58-as válságban.
MINT AZ ELSŐ GYEREK...
Izrael kedves ország. Ezt nemigen szokták emlegetni a róla szóló beszámolókban, amelyek többnyire újdonságával és ellentmondásosságával foglalkoznak. Északon a magányos, meredek hegyvonulatok Svájcra emlékeztetnek, a középső, tenger menti síkság olyan, mintha Dél-Kalifornia féltestvére volna, a száraz vörös, üres Negev a fantasztikus Holt-tengerrel olyan, mint egy marsbéli táj. Minden alkalommal új kedves tájra bukkanok, amikor visszamegyek. Legjobban a fehér, nyüzsgő Haifát szeretem, zöld lejtőivel a bíbor Földközi-tenger csészécskéje körül; aztán Jeruzsálemet, amelynek ünnepélyes mágiáját nem tudom leírni, de amelynek ősi hegyein a hajnalok évről évre visszavárnak; a Gálil rejtélyes csúcsait, amelyekről lelátni a Kineret távoli, kék tavára, s ez olyan érzést kelt, mintha Izrael a világ legnagyobb országa volna, nem pedig az egyik legkisebb. Ha ősi pergamenjei és vallási emlékei miatt nem lenne máris turistaparadicsom, azt mondanám, szépsége miatt hamarosan az lesz.
Nem tudhatom, hogy a más hitet valló látogatók mit éreznek a zsidók országában. Az első úton az idő nagy részét egy San Franciscó-i metodista püspökkel töltöttem, aki el volt bűvölve, és fáradhatatlanul, akár késő este is hajlandó volt újabb programokra indulni. Az elkötelezett keresztény számára ez a föld bizonyára szinte vibrál. De az a különleges érzés, ami azt fogja el, aki egész életében egy kisebbség tagja volt, most pedig ott találja magát egy helyen, ahol mindenki olyan, mint ő: ez a rendkívüli fordulat, amely még a reflexeket is megváltoztatja, olyan szenzáció, amit csak az Izraelbe érkező diaszpórai zsidó élhet át. A született izraeliek el sem tudják ezt képzelni. Egy kicsit olyan, mint az első szerelem, vagy mint hirtelen megérteni Shakespeare-t, vagy mint az első gyerek. Az újdonság elmúlik, s az ember ugyanaz marad, ami volt, de mégsem egészen ugyanaz.
Szinte megfojtanak a kedvességgel, a vendégszeretettel és a büszkeséggel. Meg kell néznünk a vegyigyárakat, a cementműveket, az autó-összeszerelő csarnokokat, a kórházakat, a kibucokat, a kénbányákat, a jesivákat, a műszaki iskolákat, a gyermekfalvakat: mindent látnunk kell, hacsak határozott fellépéssel nem közöljük, hogy néhány órán belül indul a gépünk. Minden este parti van, de hajnalban ki kell lőnünk magunkat Éjlát vagy Szodoma felé, vagy az északi határra. A feleségem egyszer csak megelégelte ezt, és dacosan közölte a külügyes fiúval, hogy márpedig ő másnap ki nem mozdul, hanem hajat mos, és egész nap sütkérezni fog. Szegény fiú odavolt.
MINT EGY CSALÁDI PERPATVAR
Nagyon kedves emberek. A régi hagyomány ma is él: az egész nemzet egy család. Nézeteltéréseik éle is olyan, akár a családi veszekedéseké. Minden ünnep olyan, mint egy esküvő vagy születésnap. Az emberek nem tudják annyira komolyan venni a politikusokat, mint másutt, hiszen végül is csak Dávid bácsi vagy Mose bratyó tart éppen beszédet... Az izraeli hivatalosság nem mindig örül ennek. De megvannak az előnyei is: ha a családot veszély fenyegeti, mindenki úgy harcol, mintha az édestestvérét védelmezné.
Ha úgy tűnik, hogy egy álombeli csodaországról írok, akkor túllőttem a célon. Nem hiszem, hogy bárhol másutt mélyebb szkepszissel és cinizmussal találkozhatnánk, mint itt. Levante bölcs iróniája tovább él a Szentföldön. Mély nyomokat hagyott az izraeli szellemiségen a gettóban töltött évszázadok keserű leckéje, a náci mészárlások rémálma, a nemzetek számos orvtámadása, amiket még a hitleri Holocaust szállongó füstjében sem mulasztottak el, mielőtt a zsidóknak adományozták a néhány négyzetmérföldet, amelyet most hazájuknak neveznek, az arab vezetők engesztelhetetlen és értelmetlen gyűlölete és az igazság szava meg az olaj szava között ingadozó nagyhatalmak árnyékában. Ehhez járul a kesernyés önirónia, ami abból a tudatból ered, hogy az országnak szüksége van a diaszpóra segítségére betelepülőkben és anyagiakban, s ez még jó ideig így lesz.
Izrael olyan hely, ahol a napilapoknak, a pletykalapoknak, a pornóújságoknak, a filmfeliratoknak, a hirdetőtábláknak, a reklámversikéknek, az üzleti zsargonnak és a modern társadalom összes forgalomban lévő nyomtatványának a Szentírás nyelvezetében kell föllelnie a maga szókincsét. Túl nagy a nyelvi feszültség, s ha elpattan a húr, feneketlen cinizmussal reagálnak. Izraelben létezik egy másik fajta cinizmus is, a vasfüggöny mögötti országok speciális terméke, amely a fontoskodó irodákká, kiváltságos klikkekké és a Szervezet mozdíthatatlan hatalmi tömbjévé merevült, fényes szocialista jelszavak élményéből ered.
Ezek a nem éppen utópisztikus tények is hozzátartoznak a zsidók országához a rózsaszín felszín alatt, amivel a látogató találkozik.
De talán mégis az első kép az igazi. Látjuk, amit látunk: a napfény és a gyors fejlődés földjét, a kizöldülő öreg kősivatagokat, azt, hogy annyi a gyerek, mint októberben az alma, az életerős fiatalság bátor kísérletezését, kemény fegyveres erejét és nehéz vállalkozásait, az ősi dombokon kinőtt új egyetemeket és üzemeket, a virágzó térségeket, a városokban a vidám sokadalmat. Tel Avivban az az érzésünk támad, hogy minden második sarkon van egy könyvesbolt. Így olvasni, kávézni, teázni, beszélgetni legfeljebb Párizsban tudnak. Egy taxisofőr udvariasan elmagyarázza, hol rontottam el a Caine csatahajót: lényegében azt mondja, amit az első amerikai kritikusaim. Hiszen rokonok vagyunk, minek udvariaskodna
Ez a kis ország a távlati elképzelések szerint egyszer majd négymillió embert fog eltartani.* Az amerikai zsidóság, akárcsak a Második Templom idején a babilóniai, nyilván akkor is több embert számlál majd. Hogy gondolkodásban és tudásban erősebb lesz-e a szentföldinél, ahogyan a babilóniai zsidók erősebbek voltak, azt nem tudhatjuk. Az izraeli zsidók életereje hatalmas. A vallási törvénykezésben előadódó problémák legmélyebb elemzése és legalaposabb vizsgálata ma Izraelben folyik: ez természetes, hiszen magát az élő nemzetet vizsgálhatják. Mindkét közösség létfontosságú a zsidó fennmaradás számára a Messiás eljöveteléig.(Folyt.köv.)
LÁBJEGYZET
*Ezt a beszámolót 1958-ban írtam, 1955-ben tett első izraeli utazásom alapján. A mai képet az Utóirat a negyvenéves Izraelről. Föld és hit című részben írom le. Ez a fejezet a gyerekcipőben járó zsidó államról készült pillanatfelvétel, amely némi áttekintést nyújt a cionizmus történetéről is. H. W. (1987)
LÁBJEGYZET
*A mai lélekszám ezt meghaladja. M. K. (1993)
Ma (2010) Izrael lakósainak száma több mint 7 millió, ebből 20% arab. N.K.
(* A VILÁGHIRÜ IRÓ KÖNYVÉT A PESTI CHÁBÁD KIRENDELTSÉG
FORDITATTA LE ÉS ADTA KI
תחתית הטופס
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése