A HETI HÁFTÁRÁ - TÁZRIÁ-M'CORÁ 2010

CSODA AZ OSTROMLOTT SOMRONBAN

"Mert az Örökkévaló azt tette, hogy az arám táborban harci kocsik, lovak és nagy haderő robogását hallották, mire azok ezt mondták egymásnak: Izrael királya bizonyára feIbéreIte ellenünk a hettiták királyait és Egyiptom királyait, hogy ránk törjenek! Ezért futásnak eredtek alkonyatkor, otthagy­va sátraikat, lovaikat, szamaraikat, a tábort, ahogyan volt, és futva mentet­ték életüket." (2Királyok 7:6-7.)

Ez a háftárá  bibliai fejezet, amely Elisá prófétának, Élijáhu tanítványának és utódjának életéből mutat be egy epizódot, Somronban, Izrael állam fővá­rosában játszódik a nagy éhínség idején. Ben Hádád szíriai arameus király seregei ostromolták ekkor a hosszú ideje aszály tól szenvedő várost. "Egy szamárfej nyolcvan ezüstbe, egy maréknyi galambtrágya pedig ötven ezüstbe került." (Uo. 6:25.)   A királynak - akit az Írás nem említ név szerint, de aki valószínüleg Jorám ben Ácháv volt - olyan híreket hoztak, amelyek arról szóltak, hogy az éhségtől eszelőssé vált asszonyok "meg­egyeztek" egymással gyermekeik elfogyasztásáról ... A király a prófétát teszi felelőssé a nehéz helyzetért (mert nem könyörög Istenhez, hogy irgalmazzon a népnek, mondja Rási és Kimchi).    Elisá prófétál, s a megle­pett és reményvesztett királynak ezt jövendöli: "Holnap ilyenkor egy szeá finomliszt egy sékelbe, meg két szeá árpa is egy sékelbe fog kerülni Számá­ria kapujában", vagyis az isteni segítség olyan gyors és alapos lesz, hogy a rendkívülien rossz helyzet egy nap alatt gyökeresen megváltozik.   Az Írás nem szól arról, hogya király hogyan reagált a próféta optimista kijelentésére. Közli viszont a királyi adjutáns gunyoros megjegyzését, aki kétségbe vonta a próféta szavainak realitását: "Még ha az Örökkévaló megnyitná is az ég csatornáit, akkor sem történhetik meg ez." A próféta nem volt abban a helyzetben, hogy vitába szálljon a magas rangú tiszttel, ezért csak ennyit mondott: "Majd meglátod a saját szemeddel, de nem eszel belőle." (2Királyok 7:1-2.) * * * Ennyi az előzmény. Háftáránk elbeszéli, hogy az ostromlott főváros falain kívül, a kapu közelében négy "poklos" táborozott. Ezek a Tóra előírásai szerint betegségük miatt ki voltak zárva a közösségből, és elkülönítve kellett élniük. A Midrás szerint ez a négy ember Gécházi, Elisá szolgája és az ő három fia volt. Igen rossz bőrben lehettek, mivel az ostrom és az éhínség nem volt jó hatással állapotukra. Egy napon úgy döntöttek, hogy nincs mire várniuk: akár kívül maradnak, akár bemennek az ostromlott városba, mindenképpen éhen halnak. Gyerünk, mondták, az arameusok táborába, és adjuk meg magunkat! Ha szerencsénk van, életben hagynak bennünket, ha meg nem, akkor sem veszítünk semmit.   Az esti órákban átosontak az ostromlók táborába - és legnagyobb meglepetésükre üresen, elhagyva találták. Itt tudjuk meg az Írásból, hogy az Örökkévaló hallucinációra késztette az arameusokat, akik azt hitték, hatalmas, jól felszerelt hadsereg jön ellenük: talán a hettiták vagy az egyiptomiak, akiket Izrael királya - vajon ki más? - bérelhetett fel. Pánik tört ki, fejvesztetten menekültek, maguk mögött hagyva a fegyver­zetet, az élelmiszert, a lovakat, a szamarakat, mindent. * * * A négy poklos tehát bejárta az elhagyott ellenséges tábort. Előbb jóllak­tak, majd összeszedtek egy csomó ezüstöt-aranyat, és elrejtették. Ezt többször is megismételték - nem véletlenül azonosítja őket a Midrás a kapzsi Gécházival és fiaival -, de végül is rájöttek, hogy kötelesek a hírt megvinni az ostromlott városba. Bekopogtak hát, és jelentették az őrpa­rancsnoknak felfedezésüket. A király, akit éjnek idején ugrasztottak ki az ágyából, el sem hitte a jó hírt: cselt sejtett mögötte. Már elfelejtette Elisá próféciáját a segítségről- vagy ő sem hitt benne, akárcsak cinikus szárny­segédje -, és attól tartott, az ostromlók csak hátrább vonultak, hogy kicsalják az éhező hébereket, azután rajtuk üssenek, és elfoglalják a várost.   Egy tisztje javaslatára felszerszámoztatott két lovat a megmaradt ötből, és kiküldött két felderítőt, akik egészen a Jordánig követték a menekülő arameusok nyomát. Nem volt nehéz dolguk: az utat végig jelezte a renge­teg eldobált fegyver, ruha és egyéb holmi, amelyektől a menekülők meg­szabadultak, hogy könnyebben futhassanak. A nyilvánvalóan isteni erede­tü csodát egy Farrar nevü Biblia-kutató így magyarázza: "Ez azon hirte­len, kiszámíthatatlan pánik ok egyike volt, melyeknek nagy, nehézkes, heterogén elemekből álló keleti seregek állandóan ki voltak téve, minthogy nem volt szervezett őrségváltás-rendszerük, és hiányzott a kellő fegyelem." (Idézi: J. H. Hertz.)       Elég az hozzá, a városból ki özönlő nép alaposan kifosztotta az elha­gyott arameus tábort. Így, legalább rövid időre, alábbhagyott az éhínség, és valóra vált a prófécia, amely megjövendölte, hogy" ... egy szeá finom­liszt egy sékelbe, meg két szeá árpa is egy sékeibe fog kerülni Számária kapujában". A király kirendelte adjutánsát a város kapujába, hogy fel­ügyeljen a rendre, de az őrjöngő nép elsodorta és agyontaposta. Így telje­sedett be Elisá próféciája: "Majd meglátod a saját szemeddel, de nem eszel belőle." J. H. Hertz konklúziója szerint ez volt "büntetése, amiért gúnyt űzött a próféta reményt nyújtó jövendöléséből. A gúnyolódást a szent dolgokkal szemben bölcseink mindenkor súlyos bűnnek tekintették. »Négyféle ember nem fogja Isten dicsfényét látni: a gúnyolódó, a hazug, a rágalma­zó és az álszent« (Talmud)." Mivel a rágalmazás a zsidó felfogás szerint egyfajta poklosság, ez az, ami a háftárát és a heti szidrát összeköti.