Aki "megszüntette" a démonokat
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak, valamint Izrael összes fiainak... ha Izrael házából valaki marhát, bárányt vagy kecskét vág le a táborban, vagy a táboron kívül és nem viszi oda a Gyülekezés Sátorához, hogy áldozatként mutassa be az Örökkévalónak, akkor úgy tekintendő, mint vérengző; vért ontott... Vigyék el Izrael fiai áldozataikat, amiket eddig a mezőn áldoztak,... a paphoz és ott vágják le békeáldozatként az Örökkévalónak és a vért hintse a pap (a kohanita) oltárra és a zsírt (faggyút) füstölögtesse el... és ne áldozzák többé áldozataikat a gonosz szellemeknek (szó szerint Bakoknak), akikkel kacérkodnak..." (3Mózes 17, 1-8).
E szakasz elején a Tóra a Jom Kippur-i áldozati rendet taglalja. Eszerint a főpap – többek között – két bakkecskét hoz. Kisorsolja, hogy melyiket küldi Azazélhoz a hegyekbe, míg a másikat engesztelő áldozatként mutatja be. Az elkergetett (bűn)bak „magával viszi” Izrael népének összes vétkét.
Nachmanides, Ibn Ezra és mások Azazélt olyan pusztai démonnak tekintik, amelynek a nép – még az Egyiptomból magukkal hozott szokásból eredően – áldozni szokott. És erről kell leszoktatni őket. Maimonides is ezt a nézetet osztja, miszerint a zsidó áldozati kultusznak az volt a szerepe, hogy monoteista mederbe terelje, az egyébként minden célt nélkülöző, pogány szokás maradványt.
Más, korabeli exegéták, nem értenek egyet ezzel a nézettel, mivel a „bakoknak”, a „szatíroknak” való áldozást a Tóra, a következő fejezetben, tiltja.
* * *
A görög-római mitológiában a szatír egy félig ember, félig állat képében ábrázolt alsóbbrendű istenség. Héberül „száir". A Tóra ezzel az elnevezéssel illeti a démonokat, illetve a „gonosz szellemeket" (miként azt fentebb fordítottuk), akiknek nem szabad áldozni.
De hol és kinek kell, illetve tilos áldozatot bemutatni?
Állatot – akár áldozati, akár étkezési célra, kizárólag a pusztabeli Szentély előtt volt szabad levágni, hogy a pap (kohanita) az állat vérét és zsiradékát rituális célra felhasználhassa. Bölcseink szerint a pusztai vándorlás alatt csak olyan húst ehettek, amit áldozat céljára vágtak le.
Ez a szigorú előírás azt a célt is szolgálta – a központosított Szentély-szolgálat bevezetésén kívül – hogy leszoktassa a népet arról, hogy bárki, bárhol, bármikor „áldozzon", és az állat vérét és faggyúját – a Tóra tiltásával ellenében – nemtelen, pogány célokra használja.
A Tóra itt megismétli a vér élvezetének tilalmát, sőt előírja azt is, hogy a vágás során kifolyt vért be kell takarni. Ez úgyszintén a pogány kultusz elleni küzdelem része, mivel a primitív hiedelem szerint „a démonok vért isznak, a vér a rossz szellemek eledele” (Maimonides: A tévelygők útmutatója, 3. rész, 46. fejezet).
A Tóra kitér itt a döghús, a beteg és az elhullott állatok húsa fogyasztásának tilalmára is.
A vér betakarására vonatkozó parancsolat – a Midrás magyarázatában – onnan ered, hogy amikor Káin megölte Ábelt, annak holtteste temetetlenül maradt. Végül a mező vadjai és az ég madarai ástak gödröt, melybe eltemették. Az állatok e tettének elismeréseként írja elő a Tóra, hogy kiömlött vérüket be kell fedni...
* * *
A Bibliában több helyütt előforduló „Száir”-t a hagyomány szellemnek, vagy démonnak fordítja. A Talmud-bölcsek tudni véltek olyan szellemi lények létezéséről, amelyek láthatatlanul repkednek és többnyire ártalmasak, ezért „kártevőknek” (mázikin) is nevezik őket, bár előfordul, hogy az embereknek jó szolgálatot is tesznek.
A zsidó felfogás – a pogány tévhitekkel ellentétben – megnemesíti a szellemeket, enyhíti démoni jellegüket. E szerint azok – akárcsak az angyalok – kizárólag Isten akaratát teljesítik, önálló hatalmuk és hatáskörük nincs.
Maimonides, Ibn Ezra és más racionálisan gondolkodók kétségbe vonták a szellemek létezését, azokat pogány és primitív tévhitnek nyilvánították.
Egyszer megkérdezték a kocki rebbét, hogyan állíthatta Maimonides (Rámbám), hogy nem léteznek szellemek, amikor a Talmud konkrét eseteket is felsorol a démonok tevékenységéről (Meilá 17, Eruvin, 43, Hullin 43), valamint a Midrás irodalom is tele van Asmodáj és Lillit-történetekkel (melyekben Asmodáj a démonok királya, Lillit pedig a királynőjük)?
– Nem vitás, hogy léteztek szellemek, miként azt a Talmud elmeséli. De abban a pillanatban, amikor Maimonides kimondta, hogy démonok pedig nincsenek – meg is szűntek létezni, méghozzá a nagy Rámbám iránti tiszteletből, hogy létük meg ne hazudtolja őt – válaszolt szellemesen reb Mendele.
* * *
„Így hozzon engesztelést a Szentélyért, Izrael fiainak tisztátalansága és minden vétkes hitszegése miatt. Így cselekedjék a Gyülekezés Sátráért is, mely (aki) köztük van, a tisztátalanok között" (3Mózes 16, 16).
Bölcseink szerint aki „köztük van”, vagyis köztük lakozik, az maga az Örökkévaló. Erről szól az alábbi haszid történet:
A híres aptai rebbe, akit könyve után „Ohév Jiszrael”-nak neveztek (Izrael szerelmese) ellátogatott egy városba, ahol nagy tisztelettel fogadták. Két szállást is előkészítettek számára, mindkettőt egy-egy gazdag zsidónál, akiknél „glatt” kóser konyha, kényelmes lakosztály várta a nagyrabecsült vendéget. A két vendéglátó mindössze abban különbözött egymástól, hogy míg az egyik időnként kirúgott a hámból, de ennek tudatában igen szerényen viselkedett, addig a másik soha sem vétkezett un. „szép zsidó” volt, ő viszont ezért igencsak fennhordta az orrát. Az aptai rebbe sokak csodálkozására – az előbbi zsidó házát választotta szálláshelyül. Döntését így indokolta meg a kíváncsiskodóknak:
– Az, aki mentes minden vétektől, büszke, fennhéjázó ember. Az ilyenre mondja a Jóisten, hogy „ő meg én nem tudunk meglenni egy fedél alatt”. Ha az Isten nem tud meglenni – hogy tudnék én? Ezzel szemben a másik, aki lehet, hogy vétkes, de szerény, alázatos lelkű ember. Ilyenekre vonatkozik a Tóra azon mondása, hogy az Örökkévaló velük lakozik, tisztátalanságuk közepette. Ha pedig ez Istennek tetsző szállás – hogy is ne felelne meg nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése