2010. április 13., kedd

HERMAN WOUK:ÉN ISTENEM(15)

 

Az   a s s z i m i l á c i ó(*


Tizenhét éves voltam, amikor egy kollégiumi társam azt mondta:
Legjobban tesszük, ha vegyes házasságot kötünk, és szépen felszívódunk.
Ekkor hallottam először hangosan és érthetően kimondani az asszimiláció jelszavát. Hidegrázást kaptam tőle. Rábámultam: vajon komolyan gondolta? Komolyan gondolta. Az asszimilánsok mindig eléggé komolyan beszélnek, még ha sok zsidó szinte elképzelhetetlennek tartja is gondolkodásmódjukat
.

Az asszimiláció hosszú idő óta a zsidóság legnagyobb elhajlása. Nem tűnik csoportosulásnak, hiszen nincs szervezete, nincsenek templomai, iskolái, ideológiai alapművei. De a jelenlegihez hasonló, szabad korszakokban, amilyenekre volt már példa történelmünkben, a zsidóságnak néha a felét esetleg a nagyobbik felét is megnyeri.

A gondolkodás pótcselekvése az asszimilánsokat köpönyegforgatóknak, puhányoknak, árulóknak, hitrombolóknak titulálni. Törekvésük nemcsak népszerű, hanem jelentős mértékben logikus is. Valójában az a csoda, hogy a zsidók ezekben a türelmes korszakokban nem semmisültek meg végképp. Hogyhogy nem kaptunk rohanvást az alkalmon, hogy megszabadulhatunk a kirekesztettség terheitől, és eltűnhetünk az embermilliárdok között? A zsidók komor történelmét ismerve mi értelme lehet másként viselkedni?

Ezzel együtt az asszimiláns ritkán foglal állást olyan hidegvérűen, mint az én kollégistatársam. S nem is tervezi el pontról pontra az eltűnés folyamatát. Hagyja megtörténni. Ezt egyszerűen azzal érheti el, hogy semmit sem tesz zsidósága érdekében. Három-négy nemzedék alatt egy egész család megszűnik zsidónak számítani hacsak vérszomjas elmebetegek, amilyenek a nácik voltak, nem kényszerítik őskutatásra a családtagokat. Egy szabad társadalomban zsidónak lenni munkával jár. Ha nem végezzük el a munkát, zsidóságunk megsatnyul és elhal. Kirívó esetben az asszimiláns még névváltoztatással, hátterének piszkolásával vagy letagadásával is próbálja siettetni ezt a folyamatot.

Az asszimiláció, mint a jégkéreg, a szélső végeken kezd kialakulni. A közösség központjaitól távol eső településekben majdnem mindig gyengül a tartás. A társadalmi alakulaton belül a leggazdagabbak és legszegényebbek, a legtanultabbak és a legtanulatlanabbak, a legokosabbak és a legbutábbak hajlamosak elsőként elindulni ezen az úton. A hit elerőtlenedésének oka a szűkagyúság és az alacsony intelligenciaszint. A gettóban a környező világhoz való alkalmazkodás lehetősége hitetlenségbe és feledékenységbe sodorja a tájékozatlanokat és tehetetleneket. A szegénység arra kényszeríti az embereket, hogy abbahagyják a szokások betartását: lekoptatja identitásukat.

A másik szélsőséghez tartozók, a gazdagok és tehetségesek is hamar elindulnak a nem zsidó világba vezető úton. A judaizmus ballasztját könnyedén elhajítják. A zsidó önazonosság a középen állókban marad meg, akár cionizmusként, akár ortodoxiaként vagy szakadár vallásosságként.

Végül azonban ide is behatol az asszimiláció. Amikor professzorok és kormányzók, filmsztárok és milliomosok, írástudók és bírók nyíltan feladják zsidó kötelékeiket és életmódjukat ma Amerikában, más korokban Németországban, Spanyolországban, Marokkóban, Rómában és Babilóniában , akkor az a csoda, hogy egyáltalán marad valaki, aki megtartja a hitet. De mindig van maradék, és a judaizmus nagy harcok árán idővel mindig megújul: ha másért nem, hogy a következő türelmes korszak számára kitermelje a beolvadni vágyók újabb hullámát. Van, aki úgy látja, hogy ez a zsidók igazi hivatása, a Messiás jelképének megfejtése: hogy újra meg újra lemondanak a a világ javára a Szent Pálokról, a Spinozákról, a Freudokról, a Disraelikről.

Érdekes gondolat... Egyetlen gyengéje, hogy ha az asszimiláció csak egy menetet is megnyert volna a történelemben, eltűnt volna a környezet és az emberi energia, amely megteremtette ezeket a szellemi nagyságokat, és a világ többé nem részesülhetne ilyen ajándékokban.
Az ilyen intelligenciák elvesztésének rémképét minden asszimilációs hullám felidézi. Mivel ők észlelik leghamarabb a régi és az új életmód konfliktusait, ők vonják le elsőként a következtetést, hogy a judaizmusnak befellegzett. Létezésük az új életben való érvényesülés, a tehetségüknek köszönhető szíves fogadtatás által nyer teljes értelmet. Megteremtik a feltételeket, amelyek között az asszimiláció úri huncutságból mindennapos dologgá válik. Egyszerű emberek tömegei követik őket akik persze nem tettek le nagy teljesítményeket az asztalra , pusztán mert mindig könnyebb nem zsidónak lenni, ha amúgy is gyengül a felekezet.
Furcsa módon a tehetséges kevesek részéről az elutasítás nemigen szokott jól átgondolt cselekedet lenni. Többnyire már a szüleik is elszakadtak a judaizmustól, így sohasem ismerkedhettek meg vele igazán. Ha esetleg találkoznak is bizonyos formáival odahaza, azok hamarosan kikerülnek különleges tehetségük által lekötött érdeklődésük köréből. Tizenöt éves koruk körül már olyan életformában és tudatállapotban élnek, hogy felnőtt fejjel többé nem foglalkozhatnak a zsidó azonosságtudattal. Alkalomadtán előfordul mint Heinével is , hogy a zseniális ember átgondolja a történteket, minden energiájával rekonstruálja az asszimilációs folyamatot, és visszavonja döntését. Ám az ilyen ritka elhatározások túl későn születnek ahhoz, hogy segítsen magán és azokon, akik az ő útját követték.

Megszólal az asszimiláns


"Igazat mondasz, és jól is adod elő. Minden tiszteletem a tiéd, mert ismered a judaizmust, és képes vagy követni is. Bizonyos fokig irigykedem rád, ha nem is az életedért, de a tárgyi tudásodért és jártasságodért a hitben, amely nekem meglehetősen idegen. De szó sem lehet róla, hogy elkezdjek rágódni a dolgon! Tudod, hogy sohasem tagadtam a zsidóságomat, és büszke vagyok, mint mondtad, ősi és előkelő származásomra. Sajnálatomra azonban meg kell mondanom, hogy a zsidó elhivatottság semmit sem jelent számomra. Nem több, mint szellemtörténeti csemege.

"Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekeim valószínűleg levedlik majd zsidó identitásukat, de legkésőbb az unokáim megteszik. Ha megsértődsz is, ki kell mondanom: azt hiszem, jól fogják tenni. Engem nem védett meg a tehetségem, ha van valamennyi, bizonyos csípésektől és fullánkdöfésektől, amelyeket a zsidóknak el kell viselniük. Az élet amúgy is nehéz. Értelmesebbnek vélem elkerülni az akadályokat. Ismétlem, tisztelem és ámulva csodálom azokat, akik, mint te, inkább ezeket állítják életük középpontjába. S talán igazatok is van annak az Istennek a szemével nézve, akiben ti hisztek, én pedig nem. Mégis úgy érzem, mindannyian Don Quijoték vagytok, akik rozsdás páncélzatban egy avítt becsületkódexet hurcoltok magatokkal roskatag gebétek hátán, eszelős és tragikomikus energiával. Én szorítok nektek. Ha neked van igazad, és van túlvilág, ahol majd kicseréljük a tapasztalatainkat, lehet, hogy ki fogsz nevetni, már ha létezik ott nevetés. De nem hiszem, hogy valaha is hallhatnám azt a nevetést, mert az életben nem fogom feladni ezt az egyértelmű álláspontot: úgy hozzám tartozik, mint a földhöz az ég.

"Azt mondod, hogy vizsgáljam át az örökségemet. Nem óhajtod, hogy betekintsek a mohamedanizmus, a buddhizmus, a katolicizmus és a zoroasztrizmus mélységeibe is? És mikor végezzem el a napi munkámat? A judaizmus számomra pontosan annyit jelent, mint ezek közül bármelyik: az összehasonlító vallástörténeti kiállítás egyik tárgya. Nagyjából tudom, hogy néz ki: Ábrahám, Mózes, egy Isten, kivonulás, Tóra, semmi sonka, és kész. Persze hogy nem tanultam Talmudot. De a mai műveltséggel lépést tartok. Ha a Nyugatnak nincs szüksége a speciális zsidó tudományokra, hanem megelégszik a Bibliával, nekem sem kellhet több. Mondhat nekem olyasmit a Rámbám, amit ne találnék meg Kantnál, Nietzschénél vagy Whiteheadnél? És ha igen, akkor ki fedezte fel ezeket a gondolatokat benne? Gondolom, olyan lehet, mint egy zsidó Aquinói Tamás, akire egyébként szintén fütyülök. Az integritásom érdekében a mai gondolkodást kell figyelemmel kísérnem, és ezt nagyjában-egészében meg is teszem. Nem akarok beülni a jesivába a gyerekek közé! Férfi vagyok, férfimunkát végzek, és nem tudok felfedezni magamban semmiféle hiányérzetet, amit ilyen fárasztó és melodramatikus módon kellene kielégítenem."
                                                             
*

Persze előre megfontolt szándékkal értelmes asszimilánst találtam ki. Csaltam volna az osztásnál, ha azt a Tudor-stílusú bérházban lakó, szerencsétlen pasast választottam volna New York külvárosából, aki enyhe akcentussal így szól, ha becsöngetnek hozzá az X. Y. Zsidó Alaptól:
Honnan veszi, hogy zsidó vagyok? Távozzék, kérem, és ne zaklasson többé!

Megszólaltathattam volna azt a lányt, aki perrel támadta meg nagyapja végrendeletét, amelyben a vegyes házasságra lépett unokák ki vannak zárva az örökségből. A lány semmiféle zsidó nevelést nem kapott a szüleitől. Egyszerre akarta megkapni nem zsidó kedvesét és a nagyapa értékpapírjait, persze a kényelmetlen vallás nélkül. Azt hiszem, megnyerte a pert.
Ezek az emberek a képzeletbeli, aki oly szépen beszél, és a többiek, akiknek cselekedetei szintén ékesszólóak egyszerűen meghaltak a judaizmus számára. Rátévedtek egy útra, amely sokkal több zsidót nyelt el, mint ahányat Hitler martalócai megöltek. Persze mint emberek életben maradtak, de a hadsereg szempontjából mindegy, hogy a hadosztály semmisül meg, vagy a katonák szökdösnek el és öltöznek civilbe.

Hitünk azt tanítja, hogy Isten akár még utolsó óráján is képes egy zsidóban újjáéleszteni a judaizmust. De a dolgok szokásos menete azt mutatja, hogy az asszimilánsokban elsorvadt a judaizmus idegszála. Történetünk folyamán számos emberrel megtörtént ez. A nevelés hiánya, a szándék hiánya, a környezet kemény változásai, az üldözés, a másra összepontosuló érdeklődés, az értelmi elidegenedés elöli azt az idegszálat.
A megadott indok majdnem mindig a legutóbbi: az intellektuális elidegenedés. Pedig ezek legtöbbször csak szavak, amelyeket események előztek meg. Egy Spinoza, aki rést üt a judaizmuson, és átéli az elutasítás válságát, oly ritka, hogy szinte egyedülállónak tekinthető. A legtöbben azért hagyják elveszni zsidóságukat, mert sosem is tarthatták hatalmukban. A Talmud "a fogság gyermekeinek" nevezi ezt a csoportot, s ártatlannak tekinti a vallási törvényszegés vétkében. A talmudi időkben közéjük tartoztak néha a Római Birodalom leggazdagabb emberei is.

A bizonytalan


Van a zsidóknak egy osztálya, amely csaknem akkora, mint az asszimilánsoké, de tökéletesen különbözik attól. Ezekben is beteg az a bizonyos idegszál, de még él. Látszólag úgy beszélnek és cselekszenek, mint a beolvadók, rendszerint nem tartoznak templomhoz, nem tartják a szokásokat. Társaságban lelkesen érvelnek a vallási kötöttségek és Mózes természetfölötti Istene ellen. Ennek ellenére nem képesek tudomásul venni zsidóságuk elhalványulását. Maguk sem tudják, miért, de árnyékot vet lelki békéjükre a gondolat, hogy gyermekeik kimaradnak a zsidó történetből. Szinte szégyellik saját életösztönüket. Ezek nem asszimilánsok, hanem valódi zsidók, akiket az elmúlt két évszázad kataklizmái térítettek le pályájukról. Identitásuk és érzelmeik megmaradása kész csoda. Ők ugyanúgy tanúbizonyságul szolgálnak Ábrahám szellemének különös állhatatosságára, mint a hagyományőrzők.
(Folyt.Köv.)

 

     (*A VILÁGHIRÜ IRÓ KÖNYVÉT A PESTI CHABAD KIRENDELTSÉG FORDITATTA LE ÉS ADTA KI.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése