AZ Á LDOZAT VISSZATÉR... NAFTALI KRAUS – 15 FEJEZET

 A Reichmannék színre lépnek(*

     Azt mondták nekem, hogy az X. Y. nevű hölgy kitűnően fordít oroszra. Keressem meg, ő átteszi az  első könyvemet, a szidrákat,  Dosztojevszkij nyelvére. Akkor úgy volt, hogy egy nemzetközi szervezet, az izraeli Sámir (vallásos orosz olék egyesülete) kiadja oroszul, de aztán nem lett belőle semmi.

Közben már megjelent az Ősi forrás második kötete, és én kerestem az oroszra fordító hölgyet, akinek szépen hangzó magyar neve volt, olyasmi, amit talán Silbersvancról magyarosítottak. Amikor megtaláltam, kiderült, hogy a mamájával lakik, elvált (mint mindenki), és a mama egy békebeli pesti neológ rabbi özvegye. Miközben vártam rá, a mama sóhajtozva mesélte, hogy ma a jiddiskeit nem olyan, mint valamikor volt, a fiatalok nem tartanak semmit, nem tudnak semmit, és nem is akarnak tudni.

Ebben nem tudtam nem egyetérteni, és elmondtam a néninek, hogy éppen ebben az ügyben vagyok járatos, most jelent meg a második könyvem, a Próféták Népe, amely a bár micve gyerekeknek készült, hadd tudják, mi az a prófétai porció, amit felolvasnak a zsinagógában, férfivá avatásukkor. Hja a bár micve, sóhajtotta a néni, és szabadkozott, hogy nem kínál semmivel, „pedig nálunk minden kóser”.

(Néhány nappal voltunk karácsony előtt. Ilyenkor a pesti utca látszólag megőrül: olyan vásárlási láz van, mintha a város ostromra készülne. Nagyon hideg volt, és gondoltam, inkább várok egy fél órát, minthogy kint a hideg és szeles utcán kószáljak. Tetszett hogy a fordító hölgy ilyen rabbi családból származik, gondoltam legalább konyít valamit ezekhez a dolgokhoz, különben a fordításban megannyi leiterjakab lesz, kivédhetetlenül, mivel én nem tudok oroszul.

Miközben így társalgunk a mamával, aki elmondta, hogy van egy fiatalabb lánya is, aki az egyik zsidó iskolában torna és ének tanár - hirtelen kinyílt a két szoba közötti ajtó és egy tízéves formájú kisfiú futott oda a rabbinéhez, hogy „nagyi, nézd csak milyen szép lett”.

A nagyi elszörnyülködött, és rákiabált a fiúcskára, hogy azonnal csukja be az ajtót. Nem tudtam megállni, hogy oda ne nézzek, és leesett az állam: a másik szobában egy ember magasságú karácsonyfa állt, szépen feldíszítve, és előtte törökülésben egy fiatal nő, aki éppen az utolsó szaloncukrokat aggatta a fára.

Azt hittem hallucinálok. Levettem a szemüvegemet, de ez nem változtatott a helyzeten. A gyerek megszégyenülten el, az ajtó bezárult, és én vettem kabátomat. Úgy éreztem, mint akinek azt mondják, hogy le van..., és a biztonság kedvéért még szembe is köpik, hogy további illúziói ne legyenek. A fiatal nő kijött, bemutatkozott, ő a tanítónő a zsidó iskolában. Melyikben? - nyögtem ki,¹  és ő büszkén mondta, hogy a Reichmannban. Arcomon úgy látszik, látszott feldúltságom, mert a mama megjegyezte, hogy a karácsonyfa az semmi, az egy szokás, a gyerekek szeretik, nem kell ezt olyan komolyan venni, de „a férjem idejében persze nem volt”.²

Kínzó hasgörcsöt kaptam, ez nálam a bevett norma ilyen esetekben: vagy fejgörcs, vagy hasmenés. Soha nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb. Elköszöntem, lefutottam a bűzős ferencvárosi lépcsőkön, és lent a pince ajtajában elhánytam magam. Csak az utca hidege térített magamhoz. Akkor meg sírni kezdtem. A magyar zsidóságot, reménytelen szerelmemet sirattam.)

 

Amerikai kalandor - ateista igazgató

 

Az úgynevezett Reichmann iskola, vagy hivatalos nevén „Amerikai Alapítványi iskola”, egy évvel azelőtt nyílt meg Pesten, a Wesselényi utca 44-ben, majdnem egyidőben a Lauder iskolával. Míg az utóbbi nem hangoztatta zsidó voltát, és első igazgatója bizonyos Várhegyi, sajtóban, rádióban nyilatkozta, hogy náluk nem vizsgálják, ki-kicsoda, zsidó nem-zsidó - hanem bárkit felvesznek, a Reichmann iskola kifejezetten vallásos, ortodox iskolának indult. Az indulás előtt voltak kísérletek a kettő összehangolására, esetleges egyesítésére, de ez mindkét fél makacssága miatt eleve halvaszületett kísérlet volt.

Egy évvel azelőtt ott voltam azon a népes szülői értekezleten, ahol a Reichmann iskola indulását beharangozták.  A szervezők ígértek fűt-fát, amerikai érettségitől kezdve, zongora és hárfa különórákig, napi háromszor ingyenes étkezést stb. stb., de közölték, hogy az iskola ortodox lesz, nem koedukált, már az első elemiben két külön osztály lesz, egy fiú és egy lány.³ Ezt az alapító,  névadó szponzor Albert Reichmann nyilatkoztatta ki, mondván, hogy ez olyan ortodox iskola lesz, mint amilyenben ő tanult, itt Pesten a Dob utca 35-ben, a holokauszt előtt.

Amikor az iskola beindult, a beiratkozás után, közel 600 növendéke volt, akik közül öten voltak ortodox családok gyermekei.⁴

A szülői értekezleten ketten vitték a szót: egy Hajdú nevezetű elvtárs, aki egy  marxista fejtágítóról (álnevén a Pedagógiai Főiskola Neveléstudományi tanszéke) jött át ide – jóval több, mint ezer dolláros fizetésért, ami akkor Magyarországon nagyon nagy pénz volt - egy deklarált ateista, aki kérdésemre azt válaszolta, hogy neki nincs zsidó neve,  és nem volt bár micvája - és egy Moskovits nevű new yorki nejlonzacskó gyáros, akit Reichmann nyilván pedagógiai szakértelme alapján alkalmazott mint az új iskola tótumfaktumát.

A humort Moskovits borzalmas magyarsága szolgáltatta,⁵  míg Hajdú mondta a magáét. Egy idős bácsi, aki a nagyapák nevében szólalt fel, azon reményének adott kifejezést, hogy  „nem fognak itt bócher iskolát csinálni”.

Moskovits hozatott Izraelből egy vallási igazgatót is, Efrájim Frisch személyében, aki  szakmájára nézve iskolaigazgató volt és nem zacskógyáros. Ő volt az egyetlen, aki világosan látta, hogy a pesti valóságban nem lehet „ortodox” iskolát csinálni. Próbált is hatni Albert Reichmannra, de az kötötte az ebet a karóhoz. Az ő pénze, azt tesz, amit akar. Ámen.

Moskovits rákontrázott. A beretvált, modern-ortodox Reichmann-nal szemben ő, a szakállas chászíd⁶  nem lehetett kevésbé ortodox.  To make a long story short – „Déjvid” (kollegái háta mögött csak reb Dúvadnak szólították...) Moskovits, az amerikai kalandor, sikeresen gründolta a Reichmann iskolát, és sikeresen  tönkre is tette rövid néhány év alatt.

(A Reichmann család a Csorna melletti Beled faluban élt a soá előtt. A papa tojás-nagykereskedő volt. Az öt fiú tehetségesnek bizonyult, de  szárnyakat csak Tangerben kaptak, ahová a holokauszt elöl menekültek, majd Kanadában, ahol a négy fivér⁷  ingatlanüzletekkel, majd masszív építőmunkával multimilliomossá vált. Az üzlettel főleg Paul foglalkozott, míg a család filantrópiai ügyleteit Albert intézte. Sokat adtak sokfelé, jesíváknak, vallásos pártoknak, rabbinikus intézményeknek, de Albert szemében a  hab a torta tetején a pesti Reichmann iskola volt. Óvatos becslés szerint az alapítástól 2000-ig, vagyis körülbelül tíz éven keresztül, a család több mint tíz millió dollárt  (mások szerint „csak” 4-5-milliót) invesztált a pesti  iskolába.⁸

Az idillt két zavaró körülmény tette kétségessé: az egyik az volt, hogy néhány szerencsétlen ügylet⁹ és a nemzetközi hanyatlás az ingatlanpiacon - alaposan megtépázta a Reichmannék milliomosi nimbuszát (voltak, akik már-már csődről beszéltek) a másik maga Moskovits volt. Ő nem tudott a bőréből kibújni, gyakori pesti látogatásai során mindenkivel összeveszett, aki élt és mozgott; évente váltogatta az igazgatókat,¹⁰  és a végén Reichmann-nal is összerúgta a patkót, állítólagos pénzügyek, el nem számolt összegek dolgában.)

Még az iskola megnyitása előtt ismertem meg Mikes Katit,¹¹ aki a beíratást vezette Moskovits megbízásából. Senki nem adott neki instrukciókat, de Kati egyszerű zsidó esze úgy gondolta, hogy a zsidó iskolába zsidó gyerekeket kell felvenni.

Emiatt volt néhány kellemetlensége, mivel az elutasított gójok, vagy azok, akiktől bizonyítékokat követelt, ami zsidóságukat illeti - panaszra mentek Hajdúhoz, illetve Moskovitshoz, aki utasította Katit, vegye fel őket. Erre Kati lemondott titkárnői teendőiről, és hosszú hónapokba és életveszélyes fenyegetésekbe került, amíg Moskovits megfizette neki a kialkudott néhányszáz dollárt. A fenyegető - aki megígérte Moskovitsnak, hogy kiszerkeszti - én voltam. Azóta kölcsönösen utáltuk egymást.

Kati után egy nagyon agilis nem-zsidó titkárnő¹² következett, aki  köznevetség tárgyává tette az iskolát, amikor annak egyik első vezetőségi ülésén - Reichmann és Moskovits részvételével - sonkás szendvicseket szolgáltak fel. Ezt a fineszes  Reichmann vette észre - valahogy a szendvics szaga volt gyanús neki. A titkárnő szerint ezek nagyon finom szendvicsek voltak, és nem értette, mit akarnak tőle, miért kellett volna neki  az elemózsiát a Hannából hozatni. Miután felmondtak neki  - Moskovits felvett egy újabb sikszet, aki zsidónak adta ki magát, majd betért és az egyik izraeli vallási igazgató felesége lett.

(A vegyesházasságok voltak a magyar zsidóság rákfenéje. Rosszabb, mint a karácsonyfa, ami egy jelképes nonsense csupán, rosszabb, mint bármi. Aki a vegyesházasság hínárjába keveredett – annak nagyon kevés esélye volt, hogy gyereke zsidó maradjon - még ha történetesen a feleség volt a zsidó fél.

Hogy mennyire elterjedt volt a vegyesházasság, arra jellemző, hogy a meggyőződéses zsidó, cionista aktivista Mikes Kati férje is gój volt. A vallásos Bné Ákívá ifjúsági mozgalom első és legaktívabb, legpozitívabb sáliáchja, bizonyos Alex, nagyra növelte a mozgalom tagságát. Főleg lányok tódultak a Bné Ákívába, melynek moádonja¹³ a Desseffy utcai  ortodox zsinagóga mellett működött. Igen ám, de a lányok nagyrész nem volt zsidó. Alex szemet hunyt, azt mondta „majd kint betérítik őket”. Kint Izraelben nem térítettek, de a lányok az izraeli nyaralás után, pár tucat héber szóval ajkukon, mint perfekt zsidók jöttek vissza Pestre, és jaj volt annak, aki zsidóságukat kétségbe merte vonni. Egy ilyen lányt vett feleségül a Bné Ákívá következő sáliáchja, akinek becsületére legyen mondva, hogy Izraelben betérítette pesti „szerzeményét”.)

 

„Ki a zsidó” és ki téríthet?

 

A probléma igen sokrétű, de röviden és nagyon leegyszerűsítve, két pontban foglalható össze:

  1/ Zsidó az, aki zsidó anya gyermekeként látta meg a napvilágot, vagy aki szabályosan, a háláchá előírásai szerint, betért. Itt nincsenek félmegoldások, ahogy egy leányzó nem lehet „egy kissé állapotos”, úgy nem jelent semmit, ha valaki kijelenti hogy ő pedig „zsidónak érzi magát”, vagy szereti a sóletet kuglival, vagy akár, ha az apja zsidó. Itt csak az anya számít.¹⁴

  2/ Téríteni csak egy szakavatott, háromtagú rabbinikus bíróság (bét din) téríthet, mégpedig igen szigorú háláchikus kritériumok alapján. Ez előírja - elsősorban - a zsidóság elveinek maradéktalan elfogadását és betartását, valamint körülmetélést (férfiaknál), és rituális fürdőben való alámerülést - nőknél.

Magától értetődik, hogy ahhoz hogy valaki eleget tudjon tenni ennek, sokat, komolyan és intenzíven kell tanulnia. Kizáró ok, ha valaki érdekből akar betérni: azért mert házasságra szeretne lépni egy zsidóval, vagy valami előnyre akar szert tenni (például büntetőjogi felelőssége alól kibujni,¹⁵ vagy engedélyt kapni az izraeli alijjázásra.¹⁶ Az is kizáró ok, ha a háromtagú bíróság tagjai nem feddhetetlen életű zsidók, főleg ha nyilvánosan szombatot szegnek stb.

 

Szatmári „hechser” a neológiának

 

Mihelyt a maradék magyarországi zsidóság megszabadult a kommunizmus  - és saját árulói - által rárakott bilincsektől,  valós problémáival kellett szembenéznie Ez elsősorban az oktatásban  csúcsosodott ki. Hiába alakult a rendszerváltás után azonnal két zsidó iskola a meglévő Anna Frank gimnázium helyett  - ha a ma már három zsidó elemi- és középiskola, plusz a Pedagogium (mai nevén  ORZSE, vagyis Zsidó egyetem) ¹⁷ és 3-4 zsidó óvoda alig ölel fel összesen 1000 gyereket, illetve fiatalt. Ez a szám a meglévő gyerekeknek - fiataloknak alig 10 % és a magyarországi zsidóság összességének alig 1%.

Erre a siralmas helyzetre sok magyarázat lehet. Ezek közös tulajdonsága, hogy nem változtatnak a tényeken. Ide tartozik a vezetés - elsősorban a szellemi vezetés - a rabbiság felelőssége. Mert  hiába ebrudalták ki a kommunista ügynökök majdnem mindegyikét, és hiába került uralomra egy vezetés, amely - ha jellegzetes torzsalkodások közepette is - ma odaadóan és  ügyesen  vezeti és képviseli a zsidóságot - ha ennek a vezetésnek  a zsidók szellemi hozzáállására - így a nevelésügyre  - úgyszólván semmi befolyása nincs.

Beszéljünk magyarul: most üt vissza az elsorvasztott jesíva rendszer és a megnyomorított rabbiképzés. Az a szemlélet, amely folklór és tárgytörténetté degradálta a zsidóságot - olyan rabbikat produkált az elmúlt 50 évben, akik nem képesek saját siralmas tudatlanságukon felülemelkedni, és a rájuk bízott nyájat, akárcsak egy centiméterrel is felemelni a padló szintjétől.

(Az utóbbi két évtizedben szerette magát a magyar neológia az amerikai konzervatívokhoz hasonlítani. Mi nem vagyunk reformisták - szokta volt a bárónő mondani - mi konzervatívok vagyunk. Való igaz, hogy a zsidó viselkedésmódban inkább hasonlítanak azokhoz az amerikai konzervatívokhoz, akiknél ezidáig még nem funkcionál női „rabbi”, nem esketnek össze egyneműeket, és nem tartanak ökumenikus esküvőket keresztény-zsidó emberek között „rabbi” és pap részvételével. Azonban még nem láttam egy olyan amerikai konzervatív rabbit, aki annyira ám hóórec¹⁸ lenne, mint a mai magyar rabbik jelentős része.

Ezt én tudtam, de addig nem hittem el, amíg az egyik  „főrabbi”, akinek prédikációi állandó botrányok forrásai, meg nem kérdezte tőlem, négyszemközt, diszkréten, hol tiltja a Tóra a homoszexualitást, ha egyáltalán. Felkérték őt, tartson előadást erről a Keresztény - Zsidó Társaságban,¹⁹ és neki fogalma sincs a dologról, nem is hiszi, hogy a Tóra egy ilyen triviális kérdéssel foglalkozzon...

 Egy másik, fiatal „főrabbi”, aki az egyik legkiemeltebb zsinagógában prédikál - nem tud egy pontozatlan héber passzust hibátlanul elolvasni.²⁰

A kérdés  elkerülhetetlen: milyen szellemi ráhatással lehetnek az ilyen rabbik az egyszerű magyar zsidóra? Tudnak-e hatni a vegyesházasságok csökkentésére, vagy arra, hogy a zsidó ember küldje fiát-lányát zsidó iskolába?

A válasz - negatív.)

Mindennek ellenére paradox módon vannak  érintkezési pontok, ahol a  magyar zsidóság - útban az 1868/69-es  kongresszus utáni tragédia reparálására - ma jobb helyzetben van, mint  akár ötven évvel ezelőtt volt. A kóser vágás egyesítése - az által, hogy az egységes schitá²¹ egy ortodox sakter kezében van²²;  az intézmények (kórház, iskolák)  ortodox kóser kosztot kapnak, és  maga a Hitközségek szervezete (MAZsIHISz, illetve a BZsH) magát vallási szervezeteknek tekinti - ellentétben az olyan szekuláris egyesületekkel, mint a MAZsIKE, MCSz stb. -  mindez megadja egy olyan  képviseleti formáció lehetőségét - amit meg lehet pozitív zsidó matériával tölteni. Ehhez járul a zsidó képviseletek elhatárolódása a kárászéletű reformmozgalomtól és annak rabbinőjétől,²³  valamint a meleg és pozitív viszony Izraelhez és a cionizmushoz. Ez '45 előtt nem volt; a sternsamui udvari tanácsosok akkor nemet mondtak Cionnak, míg ma a Síp utca vezetői kéthetenként látogatnak Izraelbe, és nagyon jó a kapcsolat az izraeli nagykövetséggel, illetve a Szochnuttal.

Az egykori neológia maradványainak közeledése az ortodox szemlélethez – anélkül, hogy ma Magyarországon számottevő ortodoxia lenne²⁴ - ha csupán az említett gyakorlati dolgokban is - nemegyszer háláchikus kuriózumokat eredményez.

Évente, főleg nyáron, sok new yorki chászíd zsidó jön Magyarországra, akár  szent  sírok (régi patinás rabbik nyugvóhelyei) látogatásának címén, vagy a pesti gyógyfürdők látogatóiként, vagy akár biznisz ügyekben. 1995-ben egy ilyen szatmári²⁵  chászíd csoport kiderítette a nyílt titkot: az egyetlen magyarországi sakter, Hersele (Cvi) Kesztenbojm, „a neológoknak is vág”. Mivel száz évvel ezelőtt, a szakadás után, kiátkozták és kiközösítették azokat a hitközségi funkcionáriusokat (tanítók, sakterok, kántorok) aki ortodox létükre nem átallottak a neológoknak dolgozni - most az volt a sájle,²⁶ szabad-e nekik Pesten Kesztenbojm vágásából enni?

A kérdéssel elmentek New Yorkban reb Mójse Teitelbojm volt szigeti, jelenleg szatmári rebbéhez, aki a híres reb Jajlis Tejtelbojm²⁷ örökébe lépett.

A rebbe meghallgatta a kérdést, majd egy nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy nyugodtam ehetnek, mivel „ma Magyarországon nincsenek se neológok, sem ortodoxok, hanem csak  á biszele²⁸ maradék zsidóság, és így a régi harcok, régi kiközösítések, érvényüket vesztették.

 

Sziszifusz a Síp utcában

 

A fentiek alapján világos, hogy a magyar zsidóság világi vezetése - ellentétben a teljesen befolyástalan rabbikkal, akik főleg a temetésekben jeleskednek -  az adott helyzetben jelentős eredményeket mondhat magáénak.  Zoltai Gusztáv, az „örökös” ügyvezető igazgató; dr. Feldmayer Péter,  az első elnök, és az örökébe lépő Tordai Péter -  bátran, ügyesen és sikeresen lavírozták ki a közösséget a kelet-európai Judenratok hagyományos örökéből. Sziszifuszi, hálátlan munka az övék, és nem az ő hibájuk, hogy a mai magyar közvélemény nagyrésze szinte hagyományosan tesz egyenlőségjelet a zsidók és a  letűnt kommunista rendszer között. Ennek máig is ható gyökereiről - lásd a könyv első fejezetében.

A mai hitközségi vezetők nagyrésze templomjáró ember.  Zoltai asztalán ott van egy pár tfillin (és nemcsak díszletként). Minden reggel ott lehet őt találni a Hegedüs Gyula  utcai körzet templomában, melynek rosekólja. Kevesen tudják mennyi cedóket ad a jómódú Tordai, míg Feldmayer Péter most a MAZsIKE elnöki székében hasznosítja a nagykőrösi mama zsidó örökségét. Újabban a Hitközség vezetésében feltűnt egy-két fiatalabb ember (Streit Sándor, a BZsH elnöke, Heisler András (az örökifjú, már-már legendás „Laci bácsi” (zl) fia), valamint néhány fiatal jogász). Ők azok a „fecskék” akik hivatva vannak nyarat hozni az elidősödött zsidóság vezetőségébe.

(A mai - százezernyi  - magyar zsidóság nagyrésze idős és szegény emberekből áll. Ezt a bennfentesek tudják  - de sokan  nem akarják tudni… Az antiszemita uszítók, akik a volt  kommunista zsidókat a privatizáció meglovagolásával vádolják, nem látták azokat az idős néniket, akik a hitközségi konyhákon ebédelnek - ingyen, vagy a Joint filléres segítségéből, és  nevetséges nyugdíjaikból vegetálnak.

Ha nincs a szarvasi nyári tábor - sok zsidó gyerek nem menne nyaralni, mivel szüleinek nincs módja erre. Sok szegénysorsu, nemegyszer egyedüálló zsidó nőnek/férfinak, nem lenne mi ennie, ha nem kapná kéthavonként a Sip utca által küldött élelmiszercsomagot és a minimális pénzbeli segitséget. Sok idős, beteg zsidó, akinek nincs módja megfelelő „hálapénzt” adni az orvosoknak - nem részesülne megfelelő orvosi ellátásban – ha nincs  a   Szeretetkórház, amit a Hitközség üzemeltet,  és ahol az idős emberekkel csodákat művelnek. Ezt személyesen ismerem, Ilonka néném révén.

Egyébként ma már mindenki százezres nagyságrendű zsidóságról beszél (szerintem a lappangó, veszendő  zsidók száma eléri a 150 ezret is), de ugyanakkor a legutóbbi népszámláláskor csupán 13 ezer vallotta magát zsidónak. Ki érti ezt? Nem hiszem hogy ennek csak a félelem lenne az oka).

 

Héber név az esküvő napján

 

Már említettem egyetlen apai nagynénémet, Ilonka nénit és férjét, Pista bácsit. Amikor először jöttem Pestre, '84-ben, első utam hozzájuk vezetett.  Mindketten kisnyugdíjasok  voltak, de az „átkos” Kádár korszakban az emberek megéltek a nyugdíjukból. Ez tény, ehhez nem kell kommunistának lenni.

Ilonka néném egy fürge öregasszony volt, naponta lejárt bevásárolni, és a Korvin mellett friss zsömlét venni. Pista, aki unokatestvére és harmadik férje volt, (gyerek nélkül), gyerekkori paralízis nyomait viselte – és korábban soha nem nősült meg, Ilonka volt első nagy szerelme.

Amikor jöttem - apa már két éve nem élt. Ilonka töviről hegyire elmeséltetett velem egy sor dolgot - amiket tudott - apa Bár Ilán egyetemi  könyvtárosságáról, utolsó napjáig megőrzött eleganciájáról, bársony cipőrongyáról, stuccolt bajuszáról stb. Úgy élt  Ilonka emlékezetében, mintha tegnap beszélt volna vele  utoljára, majd elővett egy nagy köteg levelet, kronológiai sorrendbe rendezettet, elkezdte olvasni őket, és máris potyogtak a könnyei. Lopva órámra néztem, és a későre járó időre való tekintettel és is sírni kezdtem. Az más - mondta Ilonka, és abbahagyta a levelek olvasását. Ha te is sírsz, akkor rendben van, befejezhetjük.

Ilonka és Pista jó zsidók voltak - a maguk módján. Náluk „neológ kóser” volt, de nem tartottak külön tejes-húsos edényt, és megértést tanúsítottak, amiért nem eszem nálunk. Szombatonként eljártak a Dohány templomba, ahol a Zoldán bácsi megengedte nekik, hogy egymás mellett üljenek. Hazafelé menet, Pista bácsi bement egy ismerős borbélyhoz, és a  sábesz tiszteletére megborotválkozott. Miért pont szombaton? - kérdeztem. Miért, szombaton nem szabad? - kérdezte Pista gyermeki ártatlansággal, és ettől fogva péntekre tette át a figaró napját.

Ilonkáék a család saját házában laktak az Akácfa utcában, amiből a rendszer meghagyott nekik egy leválasztott lakást - de azt lakbér nélkül. Takarékkönyvük volt az OTP-ben. Egyszer évente szakszervezeti beutalással nyaralni mentek valahova, és az öreg emberek makacsságával szerették egymást, nyíltan, tüntetve, kissé szemérmetlenül. Még csókolóztak is. Ez nem bűn, ugye? - kérdezte Pista, és én megnyugtattam, hogy  á, dehogy.

A szerelmespárnak még zsidó nevük is volt. Pistát Jicháknak hívták, akárcsak apát, bizonyára egy közös nagyapa emlékére. Ilonkánál a helyzet bonyolultabb volt. A családi hagyomány szerint, születésekor elfelejtettek  zsidó nevet adni neki („mert nem voltam fiú, csak lány” - szokta mondani), és ez csak első esküvője napján derült ki, amikor Lieberman rabbi bácsi a hébernyelvű házasságlevelét (ketubbáját) írta. Ilonka, első zavara után, kérdezte választhat-e héber nevet? Igen, de gyorsan - mondta a rabbi. Ilonka pillanatnyi gondolkodás után a Seindelt választotta, ami a Weill nagymama neve volt, vagyis apa anyósának a neve. Mikor kérdezték, miért, Ilonka azt mondta, hogy ő is ilyen anyóst szeretne magának.

 

„El Monako” a nagypapának

 

Amikor másodszor jöttem, Pista bácsi már nagyon beteg volt, és harmadszorra már meg is halt. Ilonka másnap elesett a lakásban, nagyon megütötte magát, de semmi baja nem történt az ijedtségen kívül. Ez azonban olyan erős volt, hogy közölte velem - ő nem mer egyedül itt maradni a lakásban, mert „ mi történik, ha megint elesek, és nem tudok felkelni”?

Ezzel a logikával nem lehetett vitatkozni, már csak azért sem, mert a lakásban - nagy meglepetésemre - már nem volt telefon. Hol a telefon? - kérdeztem.

Hát nem tudod, hogy meghalt a Gyuric néni? - kérdezte vissza nagynéném. Nem tudtam, és nem értettem, hogy jön ez a telefonhoz. A Gyuricné közvetlen ajtó szomszéd volt, a leválasztott lakás másik részében lakott. A telefon az ő nevén volt, Ilonka részt fizetett a költségekből. Amikor meghalt, Ilonka már másnap berohant a postára,  - „ez előírás”!  mondta – és bejelentette, hogy a telefon tulajdonosa, főbérlője, meghalt. Még aznap kijöttek, leszerelték a telefont, és odaadták az egyik várakozó igénylőnek.

Világéletemben törvénytisztelő ember voltam - mondta Ilonka - amikor látta megdöbbenésemet. Igen, így mentünk Auschwitzba is - mondtam dühösen - törvénytisztelően.

Nem volt mit tenni. Ilonka kérte, intézzem el, hogy vegyék fel a Szeretetkórházba,  vagyis az  úgynevezett idősek otthonába, ahol nem fekvő betegek élnek, zsidók között, úgy hogy mindenük megvan. Ő már kérte annakidején a bárónőtől, de az elutasította. Most bementem a Síp utcába, és Zoltai egy telefonnal elintézte.

Ilonka jól érezte magát az Amerikai úton. Amikor látogattam, dicsekedett, hogy a koszt ortodox kóser, járt szombaton a templomba és snóderolt,³⁰  miután „El -Monakó”-t³¹  csináltatott Pistának, apának, a Krausz nagypapának, mindenkinek, aki már nem élt, és nem mozgott.

Egyszer-kétszer egy héten kiment egy környező cukrászdába, befagylaltozott, és süteményeket vett társnőinek. Nyugdíjának csak egy részét kellett havonta befizetni, és Ilonka a lakást is fenntartotta, mert „ki tudja, mit hoz a jövő”, és hátha nem szokja meg a Szeretetkórházban.

Itt a főorvos, Losonci professzor, akit jól ismertem³² nagyon szerette, és vizitjei során mindig megígérte neki, hogy 120 évig fog élni. Ez csak részben következett be.

 

 A Lauder iskola fiaskója

 

Harmadik pesti  látogatásom során, meghívtak, látogassak el a  Lauder iskolába, ami akkor kapta a sokat sejtető Jávne³³  nevet. Az igazgató, aki meghívott, meglehetős erőfeszítéseket tett, hogy az iskolát kedvező,  és főleg jó zsidó színben tüntesse fel. Én tudtam, hogy a tanulók nagy része nem-zsidó. Milyen nagy része - azt nem tudtam. Már az elején feltűnt, hogy a legtöbb ajtón - kivéve a    bejáratot és egy nagyobb helységet, ami zsinagógaként is szolgált - nincs mezüze. Kérdésemre az igazgató azt válaszolta, hogy az iskola rabbija - Raj Tamás - döntött így:  nem kell minden ajtóra mezüze. Azt is hozzátette, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen „Ronnie Laudernek van elég pénze”. Ez elvi kérdés. Ha nem kell - akkor nem kell. Kérdeztem az igazgatót, hogy náluk otthon a szüleinél, gyerekkorában, volt minden ajtón mezüze? Elgondolkozott, és azt mondta, hogy igen, volt, „pedig nem voltunk ortodoxok”.

Az igazgató elmondta, mi mindent tanítanak zsidó dolgokban, és hozzátette, hogy amikor zsidó tárgyat oktatnak - például misnát - akkor a tanár befedi a fejét. Elragadtatásomnak adtam kifejezést, de közben bementünk egy osztályba, ahol éppen Biblia-óra volt, és a tanár, bizonyos Ágoston, naná, hogy fedetlen fejjel. Az igazgató elvörösödött, mondott valamit a tanárnak, aki nem értette, mit akarnak tőle.

(Voltak ennél sokkal látványosabb felsülések is. Egyszer Lauder tiszteletére rendeztek egy díszebédet, amihez az ételt a Hannából hozatták. Minden szuperkóser volt - így kérte Ronnie Lauder maga, mert hozott magával néhány vallásos zsidót New Yorkból, akiknek meg akarta mutatni az iskolát, köztük zsidóügyi tanácsadóját a guri chászíd Haskel Besszer rabbit.

Az egyik nagy szállodából kikölcsönöztek egy díszes evőeszköz készletet - tányérok, eszcájg – minden, ami gut und teuer - amit az iskola rabbijának kellett kaserolni. Ez meg is lett ígérve, és semmi probléma nem ígérkezett.

A díszebédet megelőző reggelen Besszer eljött, hogy inspiciálja az előkészületeket. Az asztalok már terítve voltak, rajtuk a gyönyörű, koronás, tálak, tányérok. „Ki kaserolta az edényeket?”- tette fel rabbi Besszer a rutin kérdést. Raj főrabbi úr jelentkezett, hogy ő, és anélkül, hogy kérdezték volna, elmondta, dicsekedve, hogy elvitték az edényeket a mikvébe és megmerítették őket. Besszer arca színekbe játszott. Azonnal felhívta Laudert, és közölte vele, hogy ő és a vele jött amerikai vallásos zsidó üzletemberek nem vesznek részt az ebéden. Majd Lauder kérdésére azt is elmondta, hogy miért, miközben válogatott jelzőkkel illette a „mikvében kaseroló” főrabbit.³⁴ Az kapott egy nagy letolást, de a mai napig is ő fémjelzi a Lauder iskola „vallásos” jellegét.

Később az iskola egy új igazgatónőt kapott, aki egy interjúban elmondta, hogy tíz évvel azelőtt tudta meg, hogy ő - zsidó. Ma ő nyújt zsidó nevelést az iskola gój tanítványainak, kiknek száma meghaladja a 70 százalékot. Miután én ezt - belső forrásokra támaszkodva  - publikáltam a Budapesten - BIG szerkesztésében -  megjelenő Reményben - az igazgatónő úgy reagált, hogy „honnan tudja Náftáli Kraus, hogy hány százalék nálunk a nem-zsidó, amikor mi erről egy gyereket, vagy szülőt soha nem kérdezünk”?  Logikus, nemde.)

Így aztán két milliomos - Reichmann és Lauder - nemes vetélkedése közepette, megbukott a halvaszületett kísérlet, zsidó nevelést adni, zsidó gyerekeknek a posztkommunista Magyarországon. Maradt a Scheiber iskola.

Ez a régi Anna Frankból nőtt ki, ami valamivel volt jobb a semminél. Az Anna Frankot annakidején a kommunista rendszer Patyomkin-kirakat iskolának szánta, egy kezével, míg a másikkal szisztematikusan elsorvasztotta, Volt idő, amikor a négy gimnáziumi osztályban összesen 14 diák tanult, köztük szombatosok gyerekei, és az iskola igazgatója, dr. Máté Miklós főrabbi, maga kérte bezárását, amit a rendszer egyértelműen elutasított. Az egyik igazgatónő, bizonyos Berend Rózsa,³⁵ az orosz nyelv oktatására helyezte a hangsúlyt, és nekem egy interjúban kifejtette, hogy „mi nem vagyunk fajvédők, és így mindenkit felveszünk, nemcsak zsidókat”. (Az őt megelőző Schőner Júlia igazgatása alatt jobb volt a helyzet de a tanárok zöme, és a tanítványok majdnem fele - akkor is gójok voltak.)

(Miért forszírozzák a gójok, hogy gyerekeik zsidó iskolába járjanak - kérdeztem egyszer Holländer Gyurit. És miért akarnak a sikszék zsidó fiukhoz hozzámenni? - kérdezett vissza Gyuri, aki amellett, hogy állandóan hangoztatta ateistaságát, első zsidóként  tette ki az általam hozott mezüzét. Erre tudtam a választ: a zsidó fiuk jó férjek, ez a génjeikben van, nem verik az asszonyt, nem isszák el keresetüket.

Gyuri maga kétszer volt nős. Egyszer egy hosszú orosz vonatutón unalmában összeházasodott valami kirgiz lingvista professzornővel, másszor meg egy neves magyar-zsidó költőnővel. Mint a ketten perceken belül elváltak tőle, amikor megismerték. Egyébként jómódú fiú volt.³⁶)

Ma  az Anna Frankból kinőtt 12 osztályos Scheiber Sándor iskola a legzsidóbb mind a három között. Míg a Reichmann egy folyamatos kudarc és a Lauder egy fiaskó - a Scheiber nem mutatja többnek magát, mint ami, és így a legmegfelelőbb a jelenlegi pesti körülményeknek. Lőwy Tamás főrabbi mint vallási igazgató - biztosít egy bizonyos minimumot; ma már a legtöbb tanár zsidó és a tanítványok között sem nagyobb a nem-zsidók aránya 20 %-nál.³⁷ Itt csak zsidó gyerekeknek csinálnak bár micvát, és Lőwy rabbi-igazgató gondoskodik részükre tfillinről is. Csak a brit milák száma keserűen kevés³  de ez nem az iskola problémája.

Egyébként Lőwy Tamás zsinagógája a Hegedüs Gyula (volt Csáky) utcában - a pesti zsidóság egyik sikertörténete. A rabbinak sikerült odavonzania néhány gazdag grúz zsidót,³⁹ akik megoldották a zsinagóga pénzügyi problémáit. Itt van aránylag a legtöbb bár micvá és zsidó esküvő.

(Ha már a zsidó nevelésről beszélünk, meg kell említeni további két pozitívumot. Az egyik a küldetésben visszatért dr. Schőner Alfréd vezetése alatt álló volt Országos Rabbiképző, ami előbb mint Pedagogium működött, és egyfajta tanítóképző volt, mígnem 2000-ben elnyerte a hivatalos egyetemi elismerést és ma mint Zsidó Egyetem működik - sikeresen. A diákok legnagyobb része zsidó, vagy legalábbis olyan, aki  „idővel betér”. Az oktatási színvonal egyre növekszik - ez azonban nem vonatkozik a régi rabbiképzés maradványaira. Ezt és a Dohány zsinagógában még létező orgonát csupán rosszul felfogott presztízs okokból nem volt hajlandó a Síp utca  - egyelőre – eliminálni.

A másik sikersztori a Gán Menáchem nevű lubávicsi óvoda, amely Bátsévá Oberlander vezetésével, a néhai rebbe nevét viselve működik. Erről és a lubavicsi küldetés tevékenységéről, sikereiről és problémáiról - a következő fejezetben.)

(* A könyv 2002-ben jelent meg. Azóta a magyarországi zsidó közéletben sok minden megváltozott és az olvasó felkéretik erre figyelemmel lenni,

Jegyzetek

 

¹Ekkor már volt több, beleértve a régi Anna Frank gimnáziumot.

²A háború előtti neológia nem kokettált a kereszténységgel, nem voltak „Keresztény-Zsidó Társaságok”, és a legeltávolodottabb zsidónál - aki nem tért ki - sem lehetett karácsonyfát látni . Nem úgy, mint nemrég az egyik hitközségi elnöknél...

³Egy-két évvel később már a hatodik elemi is koedukált volt. Ma a felső osztályok is közösek, fiuk-lányok együtt, és a tantermek konganak az ürességtől.

⁴A Herzog és Klein családok, a „hivatásos” ortodoxia négy gyereke, és még egy, akit nem ortodox szülei küldtek ide.

⁵A romániai Szászrégenből származott el, román iskolában járt, és gyerekkorában Aradon a román pionír (úttörő) szervezet tagja volt. 15 éves korában hagyta el Romániát, elkerült Amerikába, ahol a szkuleni rebbe vette védőszárnyai alá.

⁶Ekkor már Moskovits Dávid hivatalosan szkuleni chászíd volt, szakállal, beöltözve, és a legendás  szkuleni rebbe,  Zise  Portugal által alapított izraeli intézményeket igazgatta - távirányítással, amikor szeméttároló zacskót gyártó üzeme erre időt engedett neki. Azonban lelkileg, természetes adottságai folytán, az extrém szatmári csoporthoz tartozott.

⁷Az ötödik, Éli, Jeruzsálemben telepedett le, és nem vett részt fivérei üzleteiben.

⁸Az utóbbi két-három évben Albert Reichmann csalódott az iskolában, és fokozatosan csökkentette anyagi hozzájárulását, ami 2000-ben nem volt több mint évi 400 ezer dollár. (95 %-ban az 5-6 külföldi vallástanár részére. A maradék öt százalék megy az iskola fenntartására, a pedagógiára, a világi tanárokra. Ha nincs  a neológ hitközség (MAZsIHISz), majd 1997-től  az ortodoxia támogatása - az iskolát rég be kellett volna zárni.  Ma, a kezdeti 600 helyett, alig 70-80 gyerek lézeng a hatalmas épületben. Pedig 12 éves fennállása alatt – és ma is! – itt a legmagasabb az oktatás színvonala és eredménye. A vallásié is. – dr. Haraszti Györgynek, az iskola volt világi  igazgatójának, e könyv szerkesztőjének közlése).

⁹Annakidején a világsajtó széltében hosszába pertraktálta a Reichmann „csődöt”, de a  Hiób hírek túlzottnak bizonyultak.

¹⁰Létrehozása  óta 2001-ig az Alapítványi Iskolának 11 izraeli igazgatója volt. Az egyik, egy chicagói ortodox gimnázium-igazgató, mindössze két hetet töltött Pesten. Utána, nyílt utcán odavágta Moskovitsnak a kulcsokat, és hazament.

¹¹Aki később három könyvem szerkesztője lett. Egyik fia, Robin, megtért (chozér betsuvá), majd a jeruzsálemi ultraortodox közösség tagja lett. Esküvőjén én voltam a legkevésbé ortodox zsidónak kinéző vendég. Kati rákban halt meg, fiatalon.

¹²Moskovitsnak Kati után „elege volt” a zsidókból, akik csak okvetetlenkednek (ezt jiddisül mondta: zájj drájjen di kopf), és  felvett egy őskeresztény, jóképű sikszét.

¹³Klubhelység (héber).

¹⁴Érdekes módon a római jog ezen a téren egybecseng a zsidó törvényekkel. Csak az anya a biztos...

¹⁵Az utóbbi években voltak erre Magyarországon szemléltető példák, köztük egy milliomos magyar fezőr, akinek meggyűlt a baja a hatóságokkal.

¹⁶A zsidó bevándorlás héber neve alijja (szószerint felmenés).

¹⁷Egyfajta tanítóképző, amelyben szociális dolgozókat is képeznek ki.

¹⁸Ám há-árec (héber). Itt askenáz kiejtéssel, ahogy az a köztudatba és a jiddisbe átment. A zsidó tudományokban járatlan zsidó. Szószerint a föld népe, vagyis „paraszt”.

¹⁹Néhány unatkozó smádolt zsidó által gründolt gittegylet, ahol egy-két unatkozó zsidó ászkán is ágál. Tíz évvel ezelőtt az ilyen smádolt „elnök” Izraelben járt és a magyar követségen tartott sajtótájékoztatón elmondta, milyen szép és lélekemelő az, amikor ő elkíséri vasárnap a feleségét a keresztény templomba. Az ekkor kitört botrányra ma is emlékszik néhány veterán újságíró.

²⁰A passzus az úgynevezett „Rási betűkkel” volt írva. Egyébként az illető rabbivá avatását élesen ellenezte néhai Cvi Moskovits professzor, aki akkor küldetésben járt Pesten, és a vizsgabizottság tagja volt.

²¹Rituális vágás (héber).

²²Az egyetlen sakter a mai napig, a már említett Cvi Kesztenbojm.

²³Az egykori KISZ titkár, akit a londoni zsidó reformisták képeztek ki „rabbinak”, és akinek beiktatására  dr. Schweitzer József, az akkori országos főrabbi - meleghangú üdvözlő levelet küldött.

²⁴<span style="LINE-HEIGHT: 150%; FONT-FAMILY: 'Times New Roman'; FONT-SIZE: 14pt; mso-bidi-font-size: 10.0pt; mso

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(39)

 

 

AKI BELESZERETETT A TÓRÁBA...

 

 

   Ben Ázzáj szokta mondani: "Légy fürge a kevésbé súlyosnak látszó micvá teljesítésében is, és menekülj a vétek elől. Ugyanis az egyik érdem maga után vonja a másikat, míg az egyik vétek vonzza a másikat. A jó cselekedet legszebb jutalma, hogy másikjó cselekedet következik utána, míg a bűn legsúlyosabb büntetése, hogy további vétkek erednek a nyomába".

(Atyák 4, 2)

 

Ben Ázzáj, az előbb említett Ben Zoma kortársa és barátja volt. Akárcsak amaz, Ben Ázzáj sem volt felavatva, így élete végéig ő is tanítvány maradt, és csak apja nevén szerepelt. Mindenekelőtt Jósua tanítványa volt, később Akiba tanítványául szegődött, kinek végül egyenrangú társává vált. A talmudi hagyományok szerint Akiba lányát vette feleségül, de később elvált tőle, hogy minden energiáját a Tórának szentelhesse.

 

A Talmud azt is megemlíti, hogy mind Akiba felesége, mind a lánya hasonlóképp jártak el. Nevezetesen, amikor eljegyezték magukat, jövendőbelijüket tanulni küldték.  Ben Ázzáj, miután elvált feleségétől, Akibától is eltávolodott, amit élete végéig sajnált. Mikor szemére vetették, hogy saját elvét, miszerint; "Ha egy zsidó nem teljesíti a »szaporodjatok és sokasodjatok« parancsát, az olybá vétetik, mintha vért ontott volna" (Jevámot, 63) nem tartja magára nézve kötelezőnek, azt válaszolta: "Mit tehetek, ha a lelkem beleszeretett a Tóra-tanulásba? A világ fennmaradhat mások által is."

 

   Ő is egyike volt azon négy Bölcsnek, akik "bementek a Kabbala gyümö1csöskertjébe", és tanulmányozták a titkos tanokat. Ő sem kerülhette el sorsát. A Talmud tanúsága szerint ő belehalt, miután "betekintett" a titkokba (mint emlékszünk, Ben Zoma beleőrült). Az egyetlen, aki a Kabbala tanulmányozását "megúszta", Akiba volt, aki "bement, és kijött békében". (Chágigá, 14).

 

 Ben Ázzáj a halachát nemcsak kreatívan értelmezte, hanem filozofikusan is szemlélte. A "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" bibliai verset Akiba a "Tóra vezérelveként" értelmezte, míg Ben Ázzáj kiegészítette azzal, hogy "ez az emberiség története". Valószínűleg saját élete és sorsa tűnik ki abból a kissé szkeptikusan hangzó mondatból, amit a Talmud idéz Ben ÁzzájtóI: (Joma, 38) "A neveden fognak szólítani, és a helyedre ültetnek, a sajátodból adnak neked. Egyik ember sem nyúl ahhoz, ami embertársáé, és egy királyság sem veheti el azt a másiktól, ami nincs neki rendelve".

 

 Érdekes módon csak micváknál említi Ben Ázzáj a kevésbé súlyos, vagyis a

 "könnyű" jótéteményeket, míg a vétkeknél nem tesz erről említést, vagyis szerinte nincs enyhe vétek. Toszfot Jom Tov ezt úgy magyarázza, hogy minden vétek könnyű, hiszen a legtöbbjét az ember élvezettel csinálja. Ezzel szemben vannak könnyű micvák, amiknél az ember azt gondolhatja, hogy ezt nem lehet elszalasztani. Ezért figyelmeztet a tanaita, hogy mindenképpen legyen fürge, és ne bízza el magát.

                               ***

Mélyebb értelmet ad a dolognak Tiferet Jiszráél, aki azt állítja, hogy a micvák "könnyűsége" négyféleképpen magyarázható:

a) Vannak micvák, melyek semmiféle fizikai nehézséggel nem járnak, így könnyűszerrel teljesíthetők.

b) Vannak micvák, melyek ugyan nem olyan könnyűek, de az ember szokásból már megtartja őket (pl. a napi imarend), ezért könnyűnek tűnnek.

c ) Vannak micvák, melyeket a józan ész is diktál (pl. a szülői tisztelet), és ezért nem nehéz betartani.

d) Végül vannak olyan micvák, melyek betartása élvezettel jár (pl. a szombati lakoma), vagy pedig tiszteletet vált ki az iránt, aki betartja, mint a szép tálesz, etrog, mely nagy kóveddal jár, így megtartása aránylag könnyű.

Az ilyen, ún. könnyű micvák betartásánál is ügyelni kell arra - mondja Ben Ázzáj -, hogy már a szándékban jusson kifejezésre, hogy az Örökkévaló parancsát akarja valaki teljesíteni, nem pedig saját érdekeit akarja szolgálni.

 

   "Az egyik érdem vonzza a másikat."

Ennek persze az ellenkezője is igaz. Ha valaki hozzászokik ahhoz, hogy fegyelmezetten éljen, és betartsa az isteni parancsolatokat és az emberi törvényeket - akkor viselkedése példás lesz. Ha ennek az ellenkezője történik, akkor a bűnök követik egymást. Az erkölcs egy és oszthatatlan. A zsidó hit morálja nem tesz különbséget Isten és ember ellen elkövetett vétek között.

 

 

 (Folyt.köv).

227

 

HETI HAFTARA – EMOR – 2010

A KOHANITÁK – TANITSANAK

 

                                     (V'hákohánim hál'viim bné Cádok...)

 

Ez a háftárá folytatása a T'cáve  szakasz háftárájának, amelyben Ezékiel leírja az eljövendő Harmadik Szentély tervrajzát. A babilóniai száműzetésben élő próféta látomásában az Új Jeruzsálem jelenik meg, és itt a kohániták feladatairól szól. Ez a vízió szerves része a nyolc fejezetből álló ciklusnak, amelyben a próféta a jövendő zsidó államot, benne a Templom és a kohániták fontos, központi szerepét írja le. Ezékiel, aki maga is kohánita család sarja, sokrétű szerepet ajánl a papoknak a Szentély-szolgálaton kívül is.

Az államfő mellett aki nem király, hanem fejedelem (nászi) a papoknak igen nagy szerep jut Ezékiel látomásaiban. Újfent leírja bizonyos eltérésekkel, megszorításokkal azokat a tilalmakat, amelyeket a Tóra állít a kohániták elé, ezzel szolgáltatva összefüggést a heti szakasz és a háftárá között.

A korabeli, hagyományhű " Biblia- kritika" nem volt elragadtatva a próféta "újításaitól", még akkor sem, ha azok nagy része tulajdonképpen a kohánitáknak szóló szigorításokat tartalmaz. A Talmud egyértelmű kijelentése szerint "a bölcsek mérlegelték, hogy félreteszik [vagyis nem veszik föl a Szentírás kötelékébe] Ezékiel könyvé t, mert egyes részletei ellentmondanak a Tórának."

Ettől a sorstól Chánánjá ben Chizkijáhu ben Gáron, a Hillél és Sámmáj idejében élt neves tudós mentette meg a próféta könyvét, miután munkacsoportjával együtt tüzetesen átvizsgálta, és "kimagyarázta" az ellentmondásokat ( Sábát 13.)

   A próféta megkülönbözteti a hithű kohánitákat vagyis Cádok nemzetségét és azokat a lévita papokat, akik "eltévelyedtek", illetve idegen kultuszok szolgálatában vettek részt. Ezek a majdani Harmadik Szentélyben alárendelt szerepet fognak betölteni, és alantas munkákat fognak végezni, olyanokat, amilyeneket még "idegen", "nem kohánita" is elvégezhet. Kimchi szerint ezek a vétkes kohániták a halottak feltámadásakor megszégyenülnek majd, és ezzel vezekelik le vétkeiket. Bölcseink egy előbbi versre hivatkozva mondták, hogy feltámadása után maga Ezékiel fog szolgálatot teljesíteni a Harmadik Szentélyben. Megjegyezzük, hogy Ezékiel nem tért vissza a babilóniai száműzetésből visszatérőkkel, és a hagyomány szerint Babilóniában van eltemetve (Kimchi).

A modern kommentátorok kihallják a prófécia soraiból a bíráló hangot, amely általában jellemzi a zsidó prófétákat, amikor a papokról, kohanitákról - mai nyelven "rabbikról" - beszélnek. A prófécia szellemi kategória volt. A legtöbb próféta ágrólszakadt, szegény ember volt, vagyont, jövedelmet, gyakran minden megélhetési lehetőséget nélkülözött, s ebből a kiindulópontból ostorozta a kohánitákat, akik közül nem egy megszedte magát a Szentély-szolgálat során. Ezek nemcsak hogy semmibe vették a Tóra utasításait, hanem elhanyagolták másik fontos feladatukat, amelyet Ezékiel így fogalmaz meg: "Tanítsák meg népemet a szent és közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és tiszta közötti különbségtételre. Peres ügyekben ők álljanak elő ítélkezni: az Én törvényeim alapján ítélkezzenek! Ünnepeimre vonatkozó minden törvényemet és rendelkezésemet tartsák meg, és szombatjaimat szenteljék meg!" (Ezékiel 44:23-24.)

Ebből világosan kitűnik, hogy a kohaniták feladata nemcsak - és nem elsősorban - a szentélybeli áldozatok "adminisztrálása" volt, hanem tanítói, oktatói, nevelői szerepet kellett betölteniük. Elméletileg ez nem jelent újdonságot, hiszen már a Tóra így ír a kohániták feladatairól: "Így tudtok különbséget tenni a szent és a közönséges közt, a tisztátalan és a tiszta közt, és így tudjátok tanítani Izrael fiait mindazokra a rendelkezésekre, amelyeket kijelentett számukra az Örökkévaló Mózes által." ( 3Mózes 10:10 11.) Mint látjuk, a kohániták feladatait és kötelességeit illetően a Tóra szövege majdnem szó szerint egyezik Ezékiel víziójáéval.

Miért volt szükség a Tóra előírásainak megerősítésére? Ugyanez az Ezékiel ezt is mondja: "Papjai erőszakot követtek el törvényemen, és meggyalázták szent dolgaimat. Nem tettek különbséget a szent és a közönséges között, nem tanítottak a tisztátalan és a tiszta megkülönböztetésére. A nyugalom napjaival nem törődtek, és gyalázatot hoztak rám." ( Ezékiel 22:26.) Ha a kortárs kohániták így viselkednek, logikus, hogy a próféta emlékezetükbe idézi, mi lesz a feladatuk majdan, a Harmadik Szentély idejében. Nem nehéz a mai helyzettel párhuzamot vonni...

* * *

Szélesebb értelmezésben Izrael prófétái állandó erkölcsi küzdelmet folytattak mind a királyság, mind a főpapság túlkapásai ellen: figyelmeztettek a Tóra törvényeinek betartására, és komoly szankciókat helyeztek kilátásba az ellenkező esetre. J. Jacobson a Cházon HáMikrában több példával igazolja ezt. Jeremiás hitszegéssel vádolja a kohanitákat, akik hazudoznak, és hitegetik a népet, hogy minden jó lesz (Jeremiás 6:13-14.). Hasonló értelemben beszél  - Cfánjá  próféta is, aki egy füst alatt bírálja a hamis prófétákat és azokat a kohanitákat, akik nem állnak feladatuk magaslatán (Cfánjá 3:4.).

 

Közös vonása a próféták beszédeinek, hogy bírálják a papok hanyagságát és az áldozati rendszer elharapódzott korrupcióit. Malakiás - Máláchi - azonban, az utolsó próféta, aki már a Második Szentély idejében tevékenykedett, szélesebb értelemben bírálja a kohanitákat, akik elhanyagolják Isten által szabott feladataikat, és nem felelnek meg a nép várakozásának. Máláchi így körvonalazza az ideális kohanita alakját: "Szövetségem volt vele (Lévi törzsével), élet és békesség szövetsége... Igaz tanítás volt a szájában, és nem volt álnokság az ajkán. Békességben és becsületesen élt előttem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a pap ajkai őrzik Isten ismeretét, és tanítást várnak a szájából, hiszen a Seregek Urának követe ő!" (Malakiás 2:5-7.) A mondat utolsó szavai a héber eredetiben így szólnak: "ő (a kohanita) Isten angyala". A Talmud ennek a prófétai versnek alapján a rabbikat angyalokhoz hasonlítja, mondván: "ha a rabbi hasonlít Isten angyalához - vagyis minden kérdésre tud válaszolni -, akkor van értelme kérdezni őt." (Moéd Kátán 17.)

Ilyen magas mércét állít föl a zsidó hagyomány a rabbikkal szemben, akik napjainkban mind a prófétáknak, mind a kohánitáknak szellemi örökösei.

 

Peszách Séni: Sohasem késő

           A MÁSODIK TERMINUS                                  

                                     Chászid gondolatok a lubavicsi rebbe,
                                 Menáchem Mendel Schneerson zcl nyomán

                                               Ma, szerdán, április 28-án, ami az idén Ijjár 14, van az un. Peszách Séni, vagyis

                                               a Peszách ünnep második terminusa, azoknak akik nem tudták ünnepelni idejében

 

A Tóra leírja azok panaszát, akik átmeneti rituális tisztátalanságuk miatt nem hajthatták végre a sivatagban a Peszáchi állatáldozatot. Így kiáltottak Mózeshez[1]: „Lámá nigárá!” – „Miért csorbíttassunk meg abban, hogy nem mutatjuk be az Örökkévaló áldozatát”? Kérdésük, panaszuk eredménye egy új micva, a „második Peszáchi áldozat” bevezetése lett, miáltal bizonyos esetekben az az ember, aki Niszán hónap 14. napján nem tudott áldozni, ijár hónap 14. (idén 2009. május 8.) napján pótolhatta ezt.

Ebből az elbeszélésből a Rebbe egy fontos tanulságot vezet le, mely szerint minden zsidó képes elutasítani az önelégültséget, és képes spirituális szolgálatai addig soha el nem ért magaslataira jutni – akár olyan magas szintre is, hogy általa új micvát tegyenek a Tórához.

 

Spirituális „kreativitás”

A Peszách Séni – az a kötelesség, mely szerint az elmaradt Peszáchi áldozatot pótolni lehet ijár hónap tizennegyedik napján – egyedülálló a Tóra parancsai közt. Ez a micva nem az Örökkévaló parancsolatával kezdődött, hanem egy maroknyi zsidó panaszának eredményeként jött létre, akik a Peszáchi áldozat idején a rituális tisztátalanság állapotában voltak, és panaszt emeltek Mózesnek: „Miért kell nekünk megcsorbíttatnunk?”

Az Örökkévaló úgy teremtette a világot, hogy az ember nem csupán, passzívan képes spiritualitást „befogadni”, hanem megvan az a képessége, hogy máspiá legyen, aktívan vonzzon Fentről újat a lenti világba[2]. A Tórát és a micvákat illetően a emberekre általában a „befogadó” szerepe hárul, olyannyira, hogy a Szináj-hegynél a zsidó nép a „Mindent, amit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk”[3] kijelentéssel híven megerősítette a Tóra elfogadását, méghozzá olyan mélységes hittel, hogy már akkor elkötelezték magukat a Tóra parancsolatainak elfogadására, amikor még fogalmuk sem volt az Örökkévaló konkrét parancsolatairól.

De milyen módon lehet „adományozó” az ember abban a folyamatban, amikor a Tóra feltáratik a zsidó nép előtt? Ezt a kérdést a Peszách Séni törvénye világítja meg, amely az egyetlen olyan micva mely valóban a zsidó nép „kreativitásának” eredménye. Ebből a történetből, jól megérthetjük, milyen módon kell a zsidónak szolgálnia az Örökkévalót. Noha a Tórát és micváit Mózes és a zsidó nép, mint „passzív” hallgatóság vette át a Szináj-hegyen, ennek ellenére a Tóra rejtett dimenzióiban létezik „újdonság” és kreativitás. A Talmud feketén-fehéren kimondja, hogy a Szináj-hegyi reveláció után minden koncepció, amelyet egy elhivatott Tóra-tanuló fogalmaz meg, valójában „új”-nak számít, (annak ellenére, hogy potenciálisan ez is átadatott a Szináj-hegyen)[4].

Az (imáinkban szereplő) „Add meg nekünk a mi részünket a Tórádban!”[5] kérés is hasonlóképpen értelmezhető. Minden zsidónak megvan a maga része a Tórában, amit csak ő képes felfedezni és feltárni[6].

 

Lehet-e követelni Istentől?

Első látásra, már maga a „Miért kell nekünk megcsorbíttatnunk?” kérdés is eléggé elgondolkoztató, mivel ha az Örökkévaló valóban akarta volna, akkor már eleve, meghagyta volna a Peszách Séni lehetőségét akkor, amikor a zsidóknak az összes többi micva is megparancsoltatott. Ha Mózes erről a micváról nem tett említést, akkor ez nyilvánvalóan arra utal, hogy nincs is semmiféle ilyen kötelezettség. Miért álltak hát elő ezek a zsidók a maguk követelésével, miközben ugyanakkor kinyilvánították mélységes hitüket és hűségüket Mózes iránt, és pontosan tudták, hogy Mózes sem a Szináj-hegynél, sem később nem parancsolta meg ezt a micvát?

Mindebből egy új és jelentős fogalmat vezethetünk le. Ha valaki valamilyen hiányosságot, vagy szembeszökő fogyatékosságot fedez fel magában, akkor annak senki máshoz, mint Mózeshez és magához az Örökkévalóhoz kell fordulnia: „Miért kell nekem megcsorbíttatnom az Örökkévaló szolgálatában?”

Amikor valaki úgy érzi, hogy nem elég erős a kötelék, amely az Örökkévalóhoz fűzi, vagy nem elég az Iránta érzett áhítata és a Tőle való félelme, akkor tudnia kell, hogy „Minden a Menny kezében van, kivéve a Mennytől való félelem”[7]. Következésképp – ahogyan a Peszách Séni története feltárja előttünk –, az Örökkévaló akarata, hogy a zsidónak a maga kezdeményezéséből nyomatékosan kérnie és követelnie kell, ki kell fejeznie belső hiányérzetét, és fel kell kiáltania: „Lámá nigárá?” Ahogyan a Peszách Séni esetéből is látjuk, az Örökkévaló együttérzően reagált, és feltárta előttünk a Tóra egyik új, addig nem ismert micváját.

 

Az egyén hatalma

Ebből még az „egyszerű” ember is komoly tanulságokat vonhat le. Amikor eltöpreng a maga státusán és korlátozott képességein, esetleg úgy érezheti, hogy nincs joga szót emelni. És valóban: mit nyerhet vele? A Peszách Séni az Örökkévaló reagálása erre az önmagunkkal kapcsolatos kétségre. Az Örökkévaló végtelenül nagyobb, mint az ember, ennek ellenére az említettek eredményesen kérlelték, és ez az egész zsidó nép hasznára vált. A dolog nyilvánvaló tanulsága az, hogy minden egyes zsidónak hatalmas jelentősége és spirituális ereje van. Hiába az elképzelhetetlen távolság közte és a Teremtője között, amikor úgy érzi, hogy valami akadályozza abban, hogy a micvákon keresztül egyesülhessen Vele, akkor joga van felkiáltani: „Miért csorbíttassunk meg?” Ennek eredményeként az Örökkévaló úgy tekinti, mintha kijelentette volna: „Munkálkodtam, és (ennek eredményeként) arra jutottam”[8], és ennek megfelelően reagál.

 

Celáfchád leányai

Ezt a fogalmat a Tóra egy másik történetében is tisztán látjuk. A zsidó jogban, ha valakinek nincsen fiú leszármazottja, akkor öröksége leányaira száll rá. Igen ám de ez csak azóta van így, hogy Celáfchád leányai szót emeltek apjuk öröksége miatt[9]: „Miért vétessék el atyánk neve a családja közül, mivel nincs fia?”. Ennek eredményeként az Örökkévaló nem csupán nekik, hanem az egész zsidó népnek kinyilvánított egy új törvényt, s így szólt Mózes által[10]: „És szólj Izrael fiaihoz, mondván: Ha valaki meghal és fia nincsen, akkor származtassátok át birtokát leányára”.

 

Követelni a jobbulást

Mindenkinek tisztában kell lennie a saját képességeivel, tudnia kell, hogy szüntelenül függ az Örökkévalótól, és sose szabad olyan hiú gondolatokat dédelgetnie, mint hogy „Az én erőm és kezem hatalma szerezte nekem ezt a dús eredményt”[11]. Mindazonáltal annak felismerésével, hogy „az Örökkévaló, a te Istened ad neked erőt, hogy sikert arass”[12], tudatában kell lennie annak is, hogy ha az Örökkévalóhoz folyamodva könyörög segítségért önmaga megjobbítására, akkor az Örökkévaló együttérzően reagál, akár olyan roppant jelentős mértékben is, hogy felfedi a Tóra egyik addig ismeretlen dimenzióját, aminek eredményeként az egész zsidó nép egyfajta „teljességben” követheti az egész Tórát.

 

A végtelen utazás

A Peszách Séni nem kizárólag azok érdekeit szolgálja, akik rituális tisztátalanságuk miatt nem tudták a kellő időben teljesíteni a kötelességüket. „A törzsek fejei”[13] – jámborságuk, tanultságuk és vezetői képességeik miatt kiemelkedő emberek – és olyan zsidók, akik annak érdekében, hogy a spiritualitás magasabb szintjére érjenek, egész életüket „a bűnbánatnak szentelik”[14], szintén beletartoznak a fenti koncepcióba. Előfordulhat, hogy olyanok, akik szüntelenül tanulmányozzák a Tórát, akiknek a Tóra a „hivatásuk”, vagy akik „a jó cselekedetek mestereként”[15] erényes tetteket visznek végbe, azzal ámítják magukat, hogy a „Miért csorbíttatunk?” rájuk nem vonatkozik. Az igazság azonban az, hogy a Tóra-tudós igaz jele az, hogy nem pihen, és nem nyugszik. Bölcseink azt mondják[16]: „A Tóra-tudósnak nincs pihenése, hanem szintről szintre, erőről-erőre halad előre. Egyetlen pillanatot sem vesztegetve, szüntelenül a Tórával foglalkozik, és aki a lehető legpontosabban betartja a micvákat. Miért hiányzik belőle a belső nyugalom és béke? Erre az a válasz, hogy még a buzgóság ilyen magasztos szintjén is ösztönzi a „Miért csorbíttatunk?” érzete. Mivel tudja, hogy a spirituális haladás nem más, mint egy „erőről erőre” történő végtelen utazás, és e munka közben soha nem pihenhet meg.

Ha ez a belső késztetés hiányzik, az nem csupán azt jelenti, hogy az illető nem „teljes”, hanem azt is, hogy nem érdemli meg a tálmid cháchám, a Tóra-tudós nevet. Ez olyannyira így van, hogy az igazi Tóra-tudós valós jele éppen a „Lámá nigárá” érzet, és a nagyobb teljesítmény és a tökéletesség elérésére érdekében folytatott állandó törekvés.

 

A megváltás követelése

A „Lámá nigárá”-nak van egy még fontosabb tanulsága is. Vannak olyanok, akik megkérdőjelezik a Messiás eljövetelének állandó hangsúlyozását. Maimoni­dész „A hit tizenhárom alapelve” című munkájában azt mondja: „Hiszek... a Messiás eljövetelében, ... és mindennap várom az eljövetelét.” Felületesen szemlélve ez azt jelenti, hogy hagyatkozzunk az Örökkévaló döntésére, aki majd akkor váltja meg a zsidó népet, amikor erre az időpontot megfelelőnek találja.

Maga az Örökkévaló küldte a zsidó népet száműzetésbe, és a tervébe az is beletartozik, hogy mikor váltja meg. Joszéf Jichák, a hatodik lubavicsi rebbe mondotta: „Nem szabad elhatározásunkból vonultunk száműzetésbe az Ígéret Földjéről, és nem is rajtunk áll, hogy mikor térünk vissza. Az Örökkévaló, a mi Atyánk és Királyunk idézte elő száműzetésünket, és Ő – legyen áldott! – vált majd meg minket, és gyűjti össze népünket a világ minden szegletéből a Messiás, a mi igaz Megváltónk által”[17]. Akkor hát miért emeljünk szót a megváltásért, és miért követeljük azt? Hisz teljes mértékben az Örökkévaló akaratára kell hagyatkoznunk!

A Peszách Séni micva jól példázza, miért van szükség az egyéni zsidó kezdeményezésre. A felületesen gondolkodó ember azt hinné, hogy ezt a törvényt az összes többi micvával együtt kellett volna megkapnunk. Ezzel szemben a zsidó nép folyamodásának és követelésének révén jutott el hozzánk, s ennek eredményeként a maga tökéletességében, a 613 paranccsal kaptuk meg a Tórát. Ilyenformán tehát a Messiás eljöveteléért való kérlelés és kiáltás nem ellentétes a Tórával, hanem maga a Tóra mondja, hogy így kell viselkednünk. „A nagy gyülekezet tagjai” nevű mértékadó történelmi rabbinikus csoport a napi imáinkat tartalmazó összeállításban törvénybe iktatta, hogy az Ámidá, a legalapvetőbb napi imádság közben minden zsidó köteles elmondani[18]: „Dávid szolgád sarját növeszd meg hamarjában,... hisz nap, mint nap segítségedbe vetjük reményünket!”, és „Szemünk láttára térj hát vissza Cionba...”[19]. Ezt az imát naponta háromszor mondjuk el. Amikor egy zsidó belekezd az Ámidá imába, ezt megfontoltan, mélységes káváná-val (odaadással), és „az ura előtt álló szolga”[20] alázatosságával kell tennie. Magának a Tórának a szavaival: „Ne hirtelenkedj szájaddal”[21]. Ennek ellenére nincs egyetlen olyan ima sem, amely ne foglalná magába a zsidó nép megváltásért való folyamodását.

Maimonidész így körvonalazza az ima lényegét[22]: „Könyörgés egy zsidó szükségleteiért”. Ha tehát egy zsidó szűkös anyagi körülmények között tengődik, akkor a Tóra szerint szabad neki és köteles az Örökkévalóhoz fordulni, hogy elégítse ki bőkezűbben a szükségleteit. Sőt, a Talmud azt mondja, hogy mivel a zsidók Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottai, ezért még az uralkodása csúcsán lévő Salamon király legfényűzőbb lakomája sem elegendő ahhoz, hogy egy zsidó személyes érdemeit a megfelelő mértékben kielégítse[23]. Mennyivel inkább érvényes ez a zsidó nép megváltásával kapcsolatban! Hiába hisz mélységes hittel, és hiába teljesen bizonyos a messiási megváltásban, a zsidó akkor sem lehet derűsen önelégült. Saját gyötrelmei és a szétszórattatásban élő egész zsidó nép szenvedései arra ösztönzik, hogy kiáltson fel és könyörögjön az Örökkévalóhoz a megszabadításért, és hogy „azonnal jöjjön el a Megváltó”.

 

Esz is nit dó kájn fárfálen – Sohasem késő

A hatodik lubavicsi rebe, Joszéf Jichák rabbi azt mondotta, hogy a Peszách Séni lényege az, hogy „Esz is nit dó kjn fárfálen” (Semmi sem vész el végképp). Sosincs túl késő. A megbánás mindent jóvátehet és átalakíthatja a múltbeli dolgokat, még azokét is, akik „tisztátalanok” voltak és „távol voltak” a Szent Templomtól, sőt még azokét is, akik szándékosan nem tartották be a Peszáchi előírásokat. Az ilyen emberek miatt biztosítja az Örökkévaló a Peszách Séni spirituális fogalmát, azt a tudatot, hogy az ember a megbánással mindig helyesbíthet és helyrehozhat múltbeli eseményeket.

Maimonidész azt mondja, hogy az embernek kozmikus jelentőségűként kell felfognia a cselekedeteit. A zsidónak önmagát és a világ egészét finoman kiegyensúlyozott állapotban lévőként kell tekintenie; a saját és a világ rossz és jó tulajdonságai kiegyenlítik egymást.

Elég egyetlen tett is, hogy a mérleg mutatóját az erény irányába mozdítsa, és hogy ezzel mind önmaga, mind az egész világ számára elhozza a menekülést és a megváltást.

Sokkal inkább igaz ez, ha a tettet a Peszách Séni által képviselt megbánás motiválja, miszerint múltbeli hiányosságok és tévedések miatt sosem szabad kétségbeesni.

Ez a kérés tartalmazza azt is, hogy az illető tudja, mennyire távol áll a Templom szentségétől és tisztaságától, és tartalmazza azt a mélységes hitet is, hogy amiképpen az Örökkévaló könyörületesen reagált a múltban, ugyanúgy fog reagálni a „Messiást, most rögtön!” kérlelésünkre is. És akkor üdvözölhetjük majd igaz Megváltónkat, és soha többé nem kell elszenvednünk a száműzetés megpróbáltatásait, hanem e helyett a messiási revelációt tapasztaljuk meg, és az isteniségnek azt a tudatát, amelyet a próféta így írt le[24]: „És megtelik az ország az Örökkévaló megismerésével, mint vizekkel, melyek a tengert borítják”.

(A Hitvádujot 5744, 1674–1688 old. alapján)

                                                                                                                 FORRÁS: A BUDAPESTI CHABAD HONLAP