2011. október 31., hétfő

Zalman I.Posner:Zsidó gondolkodásmód (2)

                  A kiválasztott nép

 

Címkékben, azonosságtudatban lehet túlságos leegyszerűsítést látni – de hogyan tekintheti magát egy nép "kiválasztottnak"?

A "kiválasztott nép" fogalma iránt mutatkozó kételkedés különösen a jelenkorban öltött komoly méreteket, mikor a világ tanúja volt annak a pusztításnak, melyet egy magát "Herrenvolk"-nak, tehát felsőbbrendű fajnak hirdető nép zúdított rá.

Ennek folytán napjainkban sok zsidó vonakodik önmagára nézve elfogadni a "kiválasztott nép" elnevezést, amint azt általában értelmezik. Védekező álláspontot foglalnak el atyáik látszólagos "sovinizmusával" szemben. Vannak olyanok is, kikben ez keserűséget ébreszt, mert a "kiválasztottságban" olyasmit látnak, ami túl gyakran a gázkamrákba és krematóriumokba vivő "szelekciókkal" egyértelmű. Először is tisztázzuk a légkört, hogy azután megvizsgálhassuk ezt a kifejezést sajátos értelmében!

Ha a Tóra arról beszél, hogy Isten Izraelt "választotta", ennek eléggé világos a jelentése. A zsidókat nem arra választotta, hogy másokon uralkodjanak. Nem örököltek semmiféle előjogot. Ha elfogadjuk a kiválasztás tényét, akkor az arra irányul, hogy a kötelesség és felelősség különleges terhét viseljék, amely semmi más népet nem terhel. Bármennyire szimpatizálunk is a demokrácia és az egyenlőség elveivel, be kell ismernünk, hogy azok alkalmazásukban igen korlátozottak. Világos, hogy az emberek már velük született képességeikben sem egyenlőek. Testi erőt sem osztottak ki közöttük egyformán. Irigyelhetjük Einsteint elméje nagyságáért, de világos, hogy az kizárólag az övé s nem a miénk. Még azokkal a különbségekkel és rétegződésekkel is számolnunk kell, melyeket a társadalom mesterségesen kényszerít ránk. Egyenlő lehetőségek, egyenlő választójog és törvény előtti egyenlőség még távolról sincsenek megvalósítva.

Tekintsünk vissza a történelemben, ahogy az a Tórában olvasható! Ádám és leszármazottai hasonló fogalmat alkottak maguknak Istenről, mint mi ma; már ismerték az egyisten, az erkölcs és erkölcsösség fogalmait. Noé fiainak hét törvénye, melyet a negyedik fejezetben tárgyalunk, közel hozta az embert Istenéhez.

De e vallási átéléseket csak a véletlen folytán, gyengén és részlegesen adták tovább. Egy-egy szentéletű ember inkább kivételnek számított, mint szabályszerűnek. Kétségtelen, hogy Ábrahámig semmiféle folyamatosság vagy hagyomány sem létezett. Ábrahám igyekezett terjeszteni az előtte megnyilatkozott Istenség nevét; az egyistenhit tanítását és terjesztését kötelességének érezte. Igaz, hogy ebben nem volt nagy sikere. Csak egyik fia, Izsák, ragaszkodott tanításához.

Ábrahámot nem elégítette ki "Noé hét törvénye" s nem is elégedett meg azzal. Nemcsak időnként, hanem állandóan Isten közelében akart élni. Nemcsak bizonyos szentesített szertartásokban, hanem mindenben, amit tett és átélt. Hiába követték egymást nemzedékek, a sokaságot nem tudta meggyőzni. Úgy tűnik, hogy szűkebb családján és leszármazottain kívül a világ oly közömbös maradt, mint egy szikla. De Isten, Ábrahám Istene, nem volt megelégedve azzal, hogy az emberiség vég nélkül botladozzon. Nem elégedett meg egyetlen szentéletű ember létezésével; azt kívánta, hogy az egész emberiség ismerje meg, s ezért eszközt választott, mely igéjét hordozza. Ama merész individualistának, Ábrahámnak ivadékai voltak hivatva arra, hogy ősatyjukhoz méltók legyenek. Attól fogva nem egy család, hanem egy egész nép tanítja majd meg az emberiséget egy annál magasabb lény létezésére, mint amit az emberek addig ismertek. Ez a nép elsősorban azzal oktat, hogy fennmarad mint élő tanúsága annak, hogy Isten törődik az emberrel: azáltal, hogy Isten akarata szerint él.

Ezért történt Izrael kiválasztása.

Kölcsönös választás

Fel kell tételeznünk, hogy a "választás" kölcsönös volt. Isten kiválasztotta Izraelt, de Izrael (vagy legalábbis Ábrahám) is Istent választotta. Kétségtelen, hogy nem minden zsidó élő tanúja az emberről alkotott isteni ideálnak; lehet, hogy ezek a példamutató egyéniségek kevesen vannak, s bizonyos, hogy nem minden zsidó viseli szívesen kötelessége jármát. De nem tud az alól kibújni, mert bármerre vetődött is, bármilyen körülmények között élt is, zsidó léte megmaradt, s azokkal a múlhatatlan eszmékkel azonosították, melyekre ősatyjuk tanította utódait az ókori Kanaánban. Nem a zsidó valláshoz való ragaszkodása, hanem puszta létezése emlékeztet állandóan a zsidóság különleges helyzetére e világban.

Vannak filozófus népek, kereskedő népek és így tovább. De csak egy nép van, mely azt jelképezi, hogy Isten törődik az emberrel – s ez a zsidó nép. Tiltakozhatunk küldetésünk ellen, meg is tagadhatjuk azt, de még azt a luxust sem engedhetjük meg magunknak, hogy feloldódjunk és eltűnjünk. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidók sosem kísérelték meg, vagy ellenségeik vad dühükben nem próbálkoztak azzal, hogy ezt a jelképet megsemmisítsék. Torquemada és Hitler fizikai eszközökhöz folyamodtak, s ijesztően közel jutottak céljukhoz, s ők csak két példa a sok közül.

A szovjet hatóságok több mint fél évszázadon keresztül igyekeztek eltörölni a zsidóság legkisebb nyomát is, és semmiféle eszköztől sem riadtak vissza. Egy elsőrendű világhatalom, mely hidrogénbombák felett is rendelkezett, hatalmas nemzetközi befolyással bírt, és globális törekvései is voltak, szemünk láttára próbálta megakadályozni, hogy egy maroknyi zsidó pászkát ehessen Peszáchkor, vagy hogy a délutáni Minchá imának pár percet szentelhessen.

Tényleg túlzás, ha azt mondjuk, hogy a zsidó nép Hitler, Sztálin és Torquemada ellenpólusát képviseli?

Messzire megyünk, ha azt is állítjuk, hogy ezek a kényurak azért viseltettek pokoli gyűlölettel a zsidók iránt, mert rájöttek, hogy ha csak egy zsidó is életben marad, elveik nem tudnak uralomra jutni?

Véleményünk szerint ez az, ami a zsidó nép küldetésének igazi lényegét jelenti, ez a rendeltetés, amire kiválasztottsága vonatkozik. Lehet ebben a küldetésben valami mellékes csekélységet látni, amit nem érdemes viselni és fennen hordani?

(Folyt.köv)

2011. október 30., vasárnap

HETI SZAKASZ – LECH LÖCHÁ - 2011

AKI RÁBESZÉLTE ÁBRAHÁMOT

  A KÖRÜLMETÉLÉSRE


          Heti szakaszunkban - Ábrahám ősapánk idejében - tört ki az első "világháboru", amelybe a legtöbb akkor ismert állam bele  gabalyodott és amelyben Ábrahám – akarata ellenére – központi  szerepet töltött be.

 

Nehogy azt higgyük, hogy Ábrahám harcias természetü ember volt és lelki alkata volt az amely belekeverte abba a háboruba, amelyet 5 állam vivott másik négy ellen. Ábrahám szelid ember volt, békés, álmodozó természet, aki inkább filozófiával és az általa felfedezett monoteizmus terjesztésével foglalkozott. Korában élt és uralkodott Nimrod az első diktátor, aki uralma alá hajtotta az akkor ismert világot, de Ábrahám távol tartotta magát tőle.

 

Az Irás ugyan nem emliti őket együtt, de a Midrásokban Nimrod mint Ábrahám keserü ellenfele jelenik meg, aki tüzes kemencébe dobatta, mivel nem fogadta el a tűzimádást, ami a diktátor "vallása" volt. Ábrahám megmenekült a tüzes kemencéből – később ugyanez történt utódaival, Chananja, Misaél és Ázárjával, akiket Babilónia királya, Nebuchadnecár vetett a tüzbe – és a Midrás  Nimródot Ámráfellel, Sineár királyával azonositja, aki a négyes király-koalició tagja volt.

 

Hogyan és miért keveredett bele Ábrahám ebbe a háboruba, amihez semmi köze nem volt.?

 

       Úgy, hogy az ötös koalició egyik tagja Szodoma királya volt, azon Szodomáé, ahol Ábrahán unokaöccse, Lót lakott. Amikor a négy – akik valószinüleg északról jöttek – legyözte az öt királyt, foglyul ejtették Szodoma lakosságát, köztük Lótot és családját. Ezt nem birta Ábrahám elviselni: a gyöztes királyok után eredt – maroknyi csapatával – és legyőzte őket, kiszabaditván a foglyokat és köztük Lótot.

 

                                                            * * *

      "Maroknyi csapata" – mondottuk. Az Irás tudja számukat is, 318, akiket  a Tóra "neveltjei, háza népe"ként titulál. Ábrahám felfegyverezte őket és a győztes királyok után eredt.

 

    

Nem tudnánk megmondani mi volt a nagyságrendje a négy király hadseregének. Mindenesetre elképzelhetjük, hogy jóval többen voltak mint Ábrahám 318 főből álló csapata. Hogyan győzte le őket? Csoda folytán? Esetleg valami olyan fegyvere volt, amit mások nem ismertek?

 

      A Midrás, felismervén, az itt rejtőző kérdőjeleket, a 318-ból egyet csinál: Ez Eliezer volt, Ábrahám háznagya, akinek neve betüinek számértéke 318 (A héber betüknek számértékük is van: alef az 1, jod az tiz, stb. Tehát itt E l i e z e r annyi mint Alef= 1; lamed=30; jod – 10… ájin=70; Zájin=7 és rés=200  -  összesen  318.

 

Meg kell adni, fantasztikus egy ötlet. Dehát a Tóra egyértelmüen 318-ról beszél? Más Midrások, valamint a Toszfot ("Dáát Zkénim") ezt úgy magyarázzák, hogy eredetilg valóban volt Ábrahámnak 318 kiképzett és felfegyverzett katonája. Azonban az ősatya úgy viselkedett, mintha a Tóra már a tarsolyában lenne, vagyis betartotta a Tóra utasitásait még mielőtt azok a gyakorlatban leszármazottainak adattak.

    

    Tehát: a jelen esetben Ábrahám kihirdette: Fiuk, háboruba megyünk, aki fél és gyengeszivű – menjen haza . (Lásd 5. Mózes, 20, 17). Mindannyian jelentkeztek, kinyilvánitották hogy félnek és – hazamentek. Az egyetlen aki maradt – az Eliezer volt.

 

          A különbözö kifejezések alapján amit itt Ábrahám katonáival kapcsolatban az Irás használ :"neveltjei", "háza népe", "szolgái", majd szövetségesei akiket meg is nevez, Ánér, Eskol és Mámre személyében – van aki azt mondja hogy különböző kategóriákról van szó, akikból tevődött össze a 318, de lehet hogy szövetségeseinek szabadcsapatait külön kell számolni.

 

                                                                      * * *

     Amikor ábrahám "felfegyverezi" embereit, az Irás egy egyedi kifejezést használ – "Vájárek", amely kissé homályos és több értelmezést elbir. Az egyszerü értelmezést (Psát) itt az arameus forditások képezik:"felfegyverezte ifjait, akiket harcra képezett ki" –(- Jonatán). Onkelosz  megelégszik azzal hogy ösztökélte őket, mig Ibn Ezra szerint "ellátta őket fegyverrel  (a szó etimológiája arra utal, ahogy valaki kirántja kardját hüvelyéből, vagyis "kiüriti" a hüvelyt; Vájárek=rék=üres).

 

A Midrás szerint azonban halachákra tanitotta katonáit, mielőtt közölte velük, hogy aki fél – hazamehet. Vagy –mondja egy másik Midrás – magas zsoldot adott nekik, előre, hogy csak életmentéssel és a foglyok kiszabaditásával foglalkozzanak és ne zsákmánnyal.

 

       Ábrahám legyőzi a négy győztes királyt, miután éjszaka ütött rajtuk – amihez azok nem voltak szokva. Ez a mai napig is be van épitve az izraeli hadsereg stratégiájába – mig az arabok csak nappal szoktak harcolni, nem kedvelik a sötétséget. Nemcsak legyőzi őket hanem a határon túlra veti öket vissza, Damaszkusz közelében és kiszabaditja a fogoly népséget, köztük Lótót és családját.

 

A foglyokat és a zsákmányt ünnepélyes keretek között adja át Ábrahám Szodoma királyának, majd elhárit minden jutalmat, mondván hogy még egy cipőfűzet sem fogad el, nehogy (a népek) azt mondják, hogy az ő számlájukra gazdagodott meg Ábrahám. Azonban szövetségeseiről nem feledkezik meg: Oner, Eskol és Mámre, akik vele mentek a harcba, meg kell hogy kapják részüket, vagyis legalább kiadásaik visszatéritését, "amit ettek a fiuk".

 

    Rási a Midrás nevében azt mondja hogy Ábrahám emlitett három szövetségese, nem vett részt aktivan a harcban, hanem a hátországban maradtak és őrizték az őrizendőt. Innen alakult ki aztán az a zsidó szokás, ami Dávid királyunk öntött formába: Aki részt vesz a harcokban és aki a hátországban szolgál ("Őrzi az edényeket") – egyenlően kap a zsákmányból (1. Sámuel, 30, 24).

 

                                                   ***

          Ábrahám szabadcsapatának fegyverzetéről nem tudunk majdnem semmit. Ez a "majdnem" egy talmudi legenda, amely egy prófétai versre alapozva elmondja, hogy Ábrahám katonái homokot szórtak az ellenségre – ami a levegőben nyilakká vált (Táánit 21, a). Ha ezzel fegyverezte fel Ábrahám katonáit – nem volt szükében municiónak, hiszen homok mindenütt van.

 

   Ábrahám katonáiról nem esik több szó az Irásban. Amikor Abimelech filiszteus király pásztorai elveszik az ősatya által fúrt kutat – Ábrahám nem használ erőszakot, hanem szép szóval próbálja jogait érvényesiteni. Ebből is azt látjuk, hogy az itteni háboru csak a foglyok kiszabaditására szolgált és nem volt "imperialista", hóditó háboru .

 

   Szakaszunk végén Ábrahám körülmetéli magát – isteni parancsra. Ettől fogva minden zsidó gyereket nyolc napos korában metélnek körül.

 

     A  midrás elmondja, hogy Ábrahám hezitált és tanácskozott barátaival és szövetségeseivel, Ánér, Eskol és Mámreval. Az első kettő lebeszélte. Mondá neki Ánér: Mi jut eszedbe? Már száz éves vagy, most akarsz magadnak fájdalmat okozni?!

 

Eskol ráduplázott: meg akarod magad jelölni a népek között?! (Hiszen ha körülmetéled magad – a nyilasok fogják tudni, hogy zsidó vagy!). Velük szemben Mámre ellenkező véleményt nyilvánitott és rábeszélte Ábrahámot, hallgasson Isten szavára. Ezt mondta "Istened aki segitségedre volt a tüzes kemencében, az éhinség idején és a királyokkal vivott harcban és most kéri töled ezt a csekélységet hogy metéld körül magad – és te nem vagy hajlandó megtenni?"

 

Mi volt Mámre jutalma? Az hogy Isten az ő ligetében jelent meg Ábrahámnak (a következő szakasz elején).

 

2011. október 29., szombat

MAGYAR  ZSIDÓ  VALÓSÁG

 

 

         NEM  A VILÁG – CSAK A  "HÓNAP VÉGE"

 

    A "hónap vége" tág fogalom. De ha egy kormány, amely 2/3 többséggel kormányoz, azt kéri hogy a felek egyezzenek ki (vagy meg) a hónap végéig – azt szokás szószerint érteni.

 

    Különben – mondta a fentemlitett kormány – ő fog dönteni. Vagyis a miniszter, vagy az államtitkár, vagy esetleg maga a  kétharmados miniszterelnök.

 

A "hónap vége" már itt van, sőt elmúlóban is van. A kommunista rendszer csökevénye, "pártunk és kormányunk" Miokja, amely most mazsihisz néven fut, de különben ugyanaz – megpróbálja elmaszatolni a kormány határozatot, amely három egyenrangú zsidó felekezetet ismert el és véget vetett a  mazsihisz egyeduralmának, monopóliumának. Az Emih megpróbált kiegyezni – nemcsak most, de évek óta  - azonban a Sip utcában kinevették. Vidéki fiskális szinten folyó, időhúzó játékok, fellebezések,  próbálják konzerválni a monopóliumot  a mazsőknél is – ott is leállt minden, mert a Sip utcában arra spekulálnak, hogy a kormány megbukik és az elvtársak visszajönnek.

 

    Ez nem fog megtörténni, legalábbis a közeljövőben nem. Itt az ideje hogy a kormány ne csak beszéljen, hanem cselekedjen is. Elég volt a magyarországi zsidóság egy részének – nagy részének – kirekesztéséből, elég volt a mazsihisz egyeduralmából.

 

 Ne  attól féljen a kormány , hogy a Sip utca antiszemitának fogja kikiáltani, ha megszünteti a kommunista monopóliumot. Nem ettől lesz a kormány antiszemita gyanus, hanem attól hogy jobb(ik)ra kacsingat és eltüri az útszéli hangú csatornatöltelék zsidózását, gyalázkodását.

 

Ez nem a demokrácia, hanem a gyengeség jele.

 

    

 

        

AKI ELKÜLÖNITI A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL


Visit Jewish.TV for more Jewish videos.

A SZOMBAT (VAGY ÜNNEP) KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

"Te ajándékoztad nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".


Vagy, héber eredetiben:
אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT, GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

"ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT ( A SÁBESZT) A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!"
(A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

Héber eredetiben ez igy hangzik:
"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,
בין ישראל לעמים,
בין יום השביעי לששת ימי המעשה,
ברוך אתה ד' המבדיל בין קודש לחול"!


KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET
KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK
שבוע טוב!

2011. október 28., péntek

Zalman I. Posner

 

        A zsidó gondolkodásmód


 Előszó

 

Milyen üzenete lehet egy 3500 éves hagyománynak a huszadik század számára, a huszonegyedik század küszöbén?

A mai átlagos zsidó ember általában egyetemet végzett, és ha egyáltalán kapott némi zsidó képzést, az még gyermekkorában félbemaradt. Ha a zsidó eszmekör és a világi kultúra összeütközésbe kerül, tulajdonképpen egy gyermekkori képzet és egy tanult felnőtt fogalmai között folyik a küzdelem. Ilyen egyenlőtlen harc folytán nem csoda, hogy legtöbbször a világi felfogás kerekedik felül, és a zsidó ifjú eltávolodik a zsidóságtól, anélkül hogy egyáltalán megismerte volna.

E könyv arra törekszik, hogy hidat verjen a zsidó nevelés és az egyetemi képzettség között tátongó űr fölé. Meg akarjuk mutatni, hogy a zsidóság alapelveit épp oly alaposan kell megvizsgálni, mint bármely más politikai, gazdasági, társadalmi vagy tudományos felfogást. A Tóra, a zsidó Tan a mához is szól, anélkül persze, hogy mindenben igazolná a jelent, de a gondolkodó embernek felkelti érdeklődését, hozzá méltó útmutatást és célkitűzést ajánl. A ma világa még nem oldotta meg problémáit, s nem is nagyon bíztat e problémák megoldását illetően. A Tóra fénycsóvája új távlatot nyújthat, melynek hiánya nagyon is érezhető.

E sorok írójának rengeteg alkalma volt felszólalni zsidó egyetemi hallgatók összejövetelein, hogy nézeteit kifejtse. A könyv tartalma e felszólalásokat és előadásokat tükrözi. Véleménye alátámasztására az író a chaszidizmus alapelveire és forrásaira épít, s azokkal igyekszik megerősíteni a zsidó szemléletet a tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban, ha nem idézi is minden alkalommal a forrásokat.

A tanulmányok jó része azokra a kérdésekre épült, melyeket a hallgatók ama találkozásokon felvetettek. Ezért a tanulmányok nem képeznek folyamatos láncolatot s megesik, hogy ugyanaz a kérdés többször is tárgyalásra kerül. Lehet, hogy néhány példa már elavult (mint például a hatvanas évek hippimozgalmaira való utalás), de ami ma újszerűnek tűnik, az már holnap elavult lehet...

E könyv megírásakor nagy segítségemre volt feleségem, Raissia, kinek világos gondolkodása, szabatos fogalmazási készsége mérhetetlen támogatást jelentett.

Nashville, Tennesee

5739. chesván 20.
1978. november 20.



 (Folyt.k
öv) 

PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS – NŐKNEK


PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS – NŐKNEK


MA – 17.16 – KÉSŐBB TILOS, MERT MÁR BEJÖTT A SÁBBÁT




Visit Jewish.TV for more Jewish videos.


A szombatfogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők

privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

Tehát ma estefelé – 17 óra 16 perckor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL SÁBÁT KÓDES.

HÉBER ERDETIBEN:

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש.

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szent szombat fényeit.

SÁBBÁT SÁLOM * שבת שלום


2011. október 27., csütörtök

LEHETŐSÉG NYILIK PESTEN BETÉRNI

A budapesti Chábád Bét Din örömmel tudatja minden kedves érdeklődővel, hogy 2011. november 13-tól, az Izraeli Rabbinátussal együttműködésben, ortodox (halachikus) gijur(betérési) programot hirdet.

A felvétel nyert jelentkezők egy intenzív két éves programon vesznek részt, mely során a Bét Din folyamatos felügyelete mellett gazdag tudásra és gyakorlati ismeretekre tesznek szert. A sikeres vizsgák és a vallás háláchikus előírásainak elkötelezett gyakorlása után a résztvevők áteshetnek a gijur befejező aktusán. 

További információ és jelentkezés előzetes beszélgetésre a Bét Din rabbijaival, Nógrádi Bálint 268-0183, nbalint@zsido.com.

 

(Forrás: Sófár)

                                               ***

     

 EZ A, MOST MEGJELENT, KÖZLEMÉNY AZ, AMELYRE A MAGYAR ZSIDÓSÁG KÖZEL 100 ÉVE VÁR.

   

 MINT ISMERETES, A ZSIDÓSÁG NEM TÉRITŐ VALLÁS ÉS A JELENTKEZŐT A HALACHA SZERINT EL KELL UTASITANI; MEG KELL MAGYARÁZNI NEKI, MIÉRT NEM "ÉRDEMES" ZSIDÓNAK LENNI "EBBEN AZ IDŐBEN", AMI MÁR KÉTEZER ÉVE TART.

 

   Miért csinál most mégis a pesti Chábád téritő (gjiur)kurzust amely két évig tart?

 

     Ennek több oka lehet. Előszőr is, ahogy Pesten mondják a mikszáthy antiszemiták, "van igény rá". Másrészt és főleg: a zsidóság nem egy elkülönülő faj, vagy egy zárt kaszt, hanem egy monoteista nemzetvallás, amihez bárki csatlakozhat, ha elfogadja vagyis magáévá teszi alapelveit és azokat a mindennapi életben megvalósitja – vagyis betartja a zsidóság követelményeit

és parancsolatait

 

    Erre eddig nem volt lehetőség.

 

    Miért?

 

Azért mert a jelenleg folyő Sip utcai "téritések" eleve érvénytelenek, nem a Halacha előirásai szerint történnek és azokat sehol a zsidó világban nem fogadják el. Ujabban ott bizonyos konzervativ-reformista befolyás érezhető; svihák rabbik is "téritenek", nem egyszer saját feleségüket.

 

    Igy feltehető hogy a jelenlegi kezdeményezés egy valós igényt jön kielégiteni.

A két éves terminus feltehetően a kalandorokat, az ilyen-olyan érdekből betérni akaró "utitársakat" szeretné távoltartani.

 

   Érdemes a kezdeményezést – amit örömmel köszöntünk -  megkülönböztetett figyelemmel kisérni.

                                                                                                                                   N.K.

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (23)

                           

                    JOÉL BEN PTUÉL

 

A PRÓFÉTA ÉS  A SÁSKÁK

 

Ez a második könyv a tizenkét kispróféta gyűjteményes kötetében. Nem tudjuk, miért, mivel a próféta működési idejét nem határolták be pontosan, és erről több véleményt ismerünk, melyek nem igazolhatók meggyőző módon. Maga a próféta neve – Joél – csupán egyszer szerepel kis terjedelmű könyvében (négy fejezet, összesen hetvenhárom vers), bár a Bibliában tizenhárom Joél ismeretes, az első közülük Sámuel próféta egyik fia.

 

A könyv maga két fő témára oszlik: Jövendölés a pusztító sáskajárásról, amely az „Isten napját” idézi fel, a sáska eltakarodása és nyomában nagy bőség (az első két fejezet); majd a harmadik és negyedik fejezetben ismét „Isten napja”, ezúttal a népeknek, és Izrael győzelme elnyomói felett.

 

Ámosz Cháchám (Izrael első Biblia-vetélkedőjének győztese és több bibliai könyv kommentátora a Dáát Mikrá sorozatban), itt azt mondja, hogy az „Isten napja” a Bibliában (Jom Hásém) nem feltétlenül az Ítélet napját jelzi, ami az „idők végén” lesz, hanem „azt a napot, amikor az Örökkévaló pusztulást hoz a rosszakra, és segítséget, mentést és megváltást az igaz embereknek. Ilyen napok voltak és lesznek sokszor”.

 

„Az Örökkévaló szava Joél ben Ptuélhoz: Halljátok, ti vének, és figyeljen az ország minden lakója! Történt-e (valaha) ilyesmi a ti időtőkben vagy őseitek idejében? Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek: Amit a hernyó meghagyott, megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a szöcske, amit a szöcske meghagyott, megette a cserebogár. (ezek mind sáskafajták)” (Joél 1,1–4)

 

A próféta múlt időben beszél, eszerint tehát nem jövendöl, hanem tényt közöl. Dáát Mikrá szerint amikor Joél ezeket a szavakat mondta, a sáska már jelen volt és pusztított. Több jel mutat arra, hogy valóban egy nagyszabású természeti csapásról van szó, amely több évig tartott; és nem allegóriáról, ahogy egyes bibliakritikusok látják Joél sáskáit.

 

Az említett sáskafajták azonosítása felülmúlja lehetőségeinket, és így a fordítás is önkényes. Vannak fordítások (köztük az amerikai Artscroll), amelyek a fajták héber neveit hozzák, és nem fordítják le azokat. A régi Imit fordításban ez úgy hangzik: „Amit meghagyott a szöcske, megette a sáska, amit meghagyott a sáska, megette a ’nyaló’(?), és amit meghagyott a ’nyaló’, megette a ’faló’(?).” A Pesten 1997-ben megjelent katolikus Biblia hozza az eredeti héber neveket, és mellettük magyar fordításukat: gázám (kopasztó); jelek (szöcske); chaszil (fűfaló). A sáska maga árbe – ez vitán felüli. Ez az összes sáskafajta héber gyűjtőneve. Található még tücsök(!) és hernyó is (Pollák héber-magyar bibliai szótára, Budapest, 1881), de a ’nyaló’ és a ’faló’ meghaladja szerzőnk ismereteit a magyar nyelvben.

 

Érdekes Jonatán ben Uziél fordítása, mely a négy fajtában a sáska biológiai fejlődését véli látni: pete, lárva, báb és a repdeső kifejlett sáska.

 

Vannak, akik a négyfajta sáskában ellenséges hatalmak allegóriáit látják,  de nem tudják ezeket a hatalmakat megnevezni, mint ahogy a kommentátorok és exegéták abban sem tudnak megegyezni, mikor élt és jövendölt ez a bizonyos Joél. Őt magát csak azért ismerik el létező embernek és nem allegóriának, mivel apja neve is szerepel a bemutatkozó versben.

 

MIKOR ÉS HOL ÉLT JOÉL?

 

Ebben a  kérdésben sincs Joélnak szerencséje. Mivel könyvében semmilyen közvetlen utalás sincs a korra, amelyben élt – mindenki oda teszi, ahová akarja. A Midrás szerint (Jálkut Simoni, itt idézi Rási az első versre írott kommentárjában) Jóél,  Sámuel fia volt. Ez azonban szinte lehetetlen(D. M.) Rási ugyanott, ugyanabban a rövid mondatban felsorolja a hagyományos exegetika összes lehetőségét Joél korának megjelölésére:

 

1)      Sámuel korában élt, és annak egyik fia volt.

2)      „Egyesek szerint” abban a hét évben élt és jövendölt, amikor Elisa a nagy éhínség, illetve szárazság hét esztendejét megjelölte (lásd címszavát), ami Jehorám, Ácháv fia idejében volt.

3)      A Háláchot Gdolot című műben azt találjuk, hogy „Joél, Nachum és Chavakuk (próféták) Menasse király idejében működtek”. Ugyanez található a Széder Olám című talmudi történelemkönyv huszadik fejezetében.

 

A bibliakritikusok (köztük SLG) a második Szentély első éveire „helyezik át” Joélt, mivel Júdeáról beszél; Somront nem említi sehol, sem a nép vétkeit, sem a bálványimádást; és ez arra mutatna, hogy Ezra reformjai után a nép istenhivő volt és tiszteletben tartotta a Tórát és parancsolatait. Nem említ királyt sem, és az élet középpontjában a Szentély és a papok állnak. (Erről a korszakról lásd Naftali Kraus: Az Ősi Forrás(12) Ezra és Nechemjá, az őscionizmus története, Budapest, 2003, PolgART kiadás.) Ámosz Cháchám szerint „ezek nem döntő bizonyítékok”.

 

* * *

Kimchi azt mondja, hogy a négyféle sáskafajta négy egymást követő évben jött, míg a következő három évben szárazság volt. Így ez volt az a hét ínséges év, amelyről Elisa beszélt (2.Kir.8.1). Ibn Ezra szerint Joél jövendölte a sáskajárást, ami nem korában volt, hanem később – hogy mikor, „nincs lehetőségünk tudni”. A Talmud-bölcsek kapcsolatba hozzák az itt említett sáskajárást azzal, ami Egyiptomban volt Mózes idejében (a nyolcadik csapás), amiről ott (2Móz 10,14) azt mondja a Tóra, hogy eddig nem volt és ezután nem lesz hasonló nagy csapás. Íme, itt meg látjuk, hogy Joél sáskajárása nagyobb, veszedelmesebb csapás volt? Válaszuk, hogy Egyiptomban egy sáskafajta volt csak, míg itt többféle, tehát ez is, az is igaz volt.

 

Joél nem említ konkrét vétket, amely előidézte a sáskajárást, csupán annak katasztrofális következményeit taglalja részletesen.

 

NINCS MIT ENNI

 

„Józanodjatok, részegek, és sírjatok! Jajgassatok mindannyian, ti borisszák, mert elragadták szátokból a mustot! Egy nép támadt országomra, hatalmas és számtalan. Fogai oroszlánfogak, állkapcsa, mint a nőstény oroszláné. Szőlőmet pusztává tette, fügefáimat letarolta. Lenyúzta és szétszórta, ágai fehérlenek. Zokogj, mint a gyászruhás szűz ifjúkori jegyese felett!” (uo. 5–8)

 

Ritka egy prófétánál, hogy nem keresi és nem találja meg a csapást, büntetést kiváltó vétket. Ahogyan leírja a sáska pusztítását, ahogyan oroszlánhoz hasonlítja – szinte életre kel a nagy nemzeti szerencsétlenség. A sáskaraj főleg a szőlőt és fügét támadja meg – innen a felhívás a részegekhez, hagyják már abba a mulatozást, mert nemsokára nem lesz mit inni.

 

Nemcsak a magánszektort, a hétköznapi embereket érinti a csapás, hanem a Szentélyt is, mivel a sáska okozta nehéz gazdasági helyzet miatt megcsappan az áldozatok hozama is, nincs liszt- és italáldozat, és gyászolnak Isten szolgái, a kohaniták.

 

A továbbiakban Joél felsorolja a gabonát és a mustot, majd az olajat – mert a sáska az olajfákat is letarolta –, a gránátalma, a datolya és az alma is sorra került. Egyszóval „eltűnik az öröm az emberekből!” (uo. 12.)

 

Ennélfogva:

 

„Öltsetek gyászt és sírjatok, ti papok, jajgassatok ti, akik az oltárnál szolgáltok! Gyertek, öltsetek zsák(gyász)ruhát éjszaka is, Istenem szolgái, mert megszűnt az étel- és italáldozat Istenetek házában. Tartsatok böjtöt, hirdessetek népgyűlést, gyűjtsétek egybe az öregeket, az egész ország lakosait az Örökkévaló Isten házába, és kiáltsatok (könyörögjetek) az Örökkévalóhoz!...” (uo. 13–14)

 

A sáskajárás egyenes következményeként a marhacsordák és juhnyájak is szétzüllenek, mert nincs legelő, az állatok is éheznek.

 

A fentiekből következtették ki bölcseink, hogy szárazság, sáskajárás és egyéb hasonló nemzeti szerencsétlenség idején böjtölnek és könyörögnek, hogy az Örökkévaló könyörüljön népén, ahogy ezt a Talmud Táánit (Böjt) traktátusában részletezve találjuk.

 

* * *

Az itt először előforduló „Isten napja” kifejezést Ámosz Cháchám úgy értelmezi, mint egy isteni csapást, ami kivédhetetlen, amire nincs orvosság. Ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy a sáskajárás itt és most, ebben a mértékben és formátumban nem természeti jelenség, hanem isteni büntetés. A próféta által itt említett istennév, Sáddáj Mindenhatót jelent, vagyis azt, hogy hatalma végtelen, határtalan. Mások szerint ez az istennév az isteni szigort jelzi, ellentétben a az isteni könyörülettel, amelyet a négybetűs, kimondhatatlan Név jelez (J. H. V. H.)

 

„Hozzád kiáltok, uram, Istenem, mert tűz marta a puszta legelőit és láng perzselte a mező fáit. A mezei vadak is hozzád epekednek, mert kiszáradtak a folyóvizek…” (Joél 1,19–20)

 

Úgy tűnik, hogy a pusztító sáskajárással együtt nagy szárazság is járt, ami a források elapadásához és a folyók kiszáradásához vezetett. (Dáát Mikrá). A föld olyan száraz volt, mintha tűz marta volna. A mezei vadak epekednek (kiáltanak – Rási) vízért, bőgnek, mintha Istent hívnák.

 

JÖN AZ ISTEN (ÍTÉLET) NAPJA

 

A második fejezetben is a sáskajárást jeleníti meg a próféta egyszerű, de megrázó szavakkal. Kéri, fújják meg a kürtöt Cionban, és „fújjatok riadót szent hegyemen” (uo. 2,1), ami azt jelenti, hogy figyelmeztessék a népet a (közelgő?) veszélyre, amely tulajdonképpen már itt is van. A sáska elhomályosítja a nap fényét: „jön egy nagy és hatalmas nép, melyhez hasonló még soha nem volt és ezután sem lesz többé...” (uo. 2,2) Azelőtt Éden kertje volt az ország, és most sivár pusztaság. Itt Joél megismétli a figyelmeztetést, hogy jön az istenítélet napja, de nem említ semmilyen vétket, amire a sáska büntetés lenne, csak később, a második fejezet tizenegyedik versében szerepel a felhívás a megtérésre:

 

 „Az Örökkévaló mennydörög serege előtt (ez a sáska eufémizmussal), nagyon nagy a tábora, hatalmas parancsának a végrehajtója. Nagy és igen félelmetes az Örökkévaló napja. Ki bírja elviselni? Azonban még most is azt mondja Isten:

Térjetek meg hozzám böjttel, sírással és gyásszal! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Örökkévalóhoz! Hiszen kegyelmes és irgalmas Ő, hosszantűrő és szeretete nagy, és megbánja a rosszat (amit elhatározott tenni mint büntetést). Ki tudja, hátha most is megbánja és (a sáska) hagy maga után áldást...” (uo. 11–14)

 

* * *

Joél itt jobbára ismétli önmagát, nem csupán egyes kifejezéseket, hanem a helyzet ismertetését, és riasztja a népet a megtérésre. Következő beszédében ismét kéri, fújják meg a kürtöt, böjtöljenek, imádkozzanak és térjenek meg. Ez a zsidóság titkos fegyvere nehéz helyzetekben, lehetetlen szituációkban. A próféta nem mondja, mi volt a vétek, ami miatt a sáska jött, lehet, hogy nem is tudja, de a megtérés, az Örökkévalóhoz való ragaszkodás csak segíthet.

 

Furcsa és érthetetlen, hogy amikor Joél népgyűlésről beszél, melyen mindenki részt vesz, csecsemők és aggastyánok, vőlegény és menyasszony, nem említi a királyt és minisztereit. Jeruzsálem – igen, Szentély – igen, de király nincs, és a próféta nem ostorozza a bálványimádást; ebből SLG és mások, a bibliakritikus iskola hívei a Sivát Cion korára teszik a prófétát. Velük szemben a hagyományos exegéták elutasítják ezt a szélsőséges feltevést, és ellenérveik nem kevésbé meggyőzőek. Áser Weiser „A 12 című művében összeveti Joél próféciáját Ámoszéval (aki utána következik a zsidó Biblia sorrendjében), és meggyőzően bizonyítja, hogy egy időben éltek és nagyjából azonos dolgokról beszéltek.

 

MIKOR VONUL BE A VŐLEGÉNY?

 

Joél hasonlata, melyben a sáskát egy jól szervezett, fegyelmezett hadsereghez hasonlítja, amely céltudatosan halad előre, és semmi nem képes megállítani – fegyveres ellenállás sem (manapság permetező repülőgépek harcolnak a káros rovarok ellen) – tudat alatt szinte kényszerítenek bennünket, hogy feledjük a fentebb emlegetett sáskafajtákat és egy valóságos ellenséges invázióra keressünk bizonyítékokat. Mint mondtuk, van is, aki így értelmezi, de mi maradunk a hasonlatnál.

 

Bölcseink sem voltak mentesek az asszociációtól. Az itteni verset, melyben arra hív fel Joél, immár másodszor, hogy:

 

„Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok népgyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki szobájából az ifjú férj, és a fiatalasszony (menyasszony) is a nászházból... (hogy könyörögjenek) és így szóljanak: Szánd meg, uram, a népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet, ne csúfolhassák őket a pogányok...” (Joél 2,16–17) A Talmud bölcsei úgy magyarázták, hogy csak amikor nagy veszély forog fenn és honvédő háborúról van szó, akkor szabad a vőlegényt és menyasszonyt, akik minden közmunkától, illetve katonai szolgálat alól fel vannak mentve – mozgósítani és a nép szolgálatára hívni. (Bráchot 13a)

 

Kik gyalázzák az Örökkévaló örökségét? Kik azok, akik „mondanák a népek között: hol van az ő istenük?” (uo.17) És miért mondanák? Azért, mert sáskajárás veri az országot?

 

Innen származik, ezen alapul az a vélemény, amely a sáskákban csak allegóriát lát, és úgy értelmezi a próféciát, mint ami egy ellenséges inváziót ír le, annak minden szörnyűségével. Az elfogadott értelemszerű magyarázat azonban sáskára utal. Ebben az esetben azonban miért gúnyolódnának a népek, és miért csúfolódnának a pogányok? Hiszen ők sem mentesültek a sáskajárástól…

 

Mecudot úgy magyarázza, hogy „az éhínségtől kénytelenek lesznek külföldre menni, és ott szégyenszemre a népek kigúnyolják őket, lám ezek ’Isten népe’, ahogyan az őslakók kigúnyolják a jöttmenteket”. Vagy: mivel nem lesz mit enniük, kénytelenek kölcsönöket felvenni a pogányoktól, s ezáltal függő helyzetbe kerülnek (D. M.) A Biblia könyveinek nyelvi kölcsönhatására jellemző, hogy ez a vers – „miért mondják a népek, hol van az ő Istenük?” – a zsoltárokban is megtalálható, kétszer is (79,10) valamint 115,2).

 

AZ „ÉSZAKI” VESZEDELEM

 

Innentől Joél vigasztaló prófétává válik. Minden látható, logikus átmenet nélkül azt mondja, hogy:

 

„Ekkor az Örökkévaló szánalomra ("féltékenységre") indult országa iránt, és megkegyelmezett népének. Majd így szólt népéhez az Örökkévaló: Most immár adok nektek gabonát, mustot és olajat, és jóllaktok; nem engedem többé, hogy gyalázzanak benneteket a pogány népek. Messze űzöm tőletek az északit, sivár és puszta földre űzöm el őt (őket)...” (uo. 18–20)

 

Első látásra itt is a sáskáról van szó. Az Örökkévaló megbánta, amit tett a néppel, elkergeti a sáskákat, és most már ad gabonát, bort, búzát, békességet. Feltehető, hogy a nép megtért – de Joél nem beszél erről.

 

Az „északi” a  bevett értelmezés szerint itt a sáska, amely ugyan rendszerint dél felől érkezik Erec Jiszráélba, de ez a hagyományos kommentátorokat nem látszik zavarni. Jonatán fordítása „északról érkező ellenségről” beszél, és Rási is idézi ezt, ami a sáskát behelyettesítő ellenséges inváziót feltételezi, szemben a sáskával. Rási ezzel együtt Bölcseink Midrását is idézi, miszerint az „északi” nem más, mint az ember lelkében székelő (cáfun) rossz ösztön, ami hasonló hangzású a cáfonnal, ami héberül észak...

 

* * *

Dáát Mikrá megpróbálja az északot megkerülni: a sáska, amiről itt szó van, ugyan délről jön, de mivel Izrael létét, történelme során mindig is az északról jövő ellenség (Arám, Asszíria, majd Bábel) veszélyeztette, így az „észak” gyűjtőneve és kódja minden létező rossznak, ahogyan ezt Ezékiél mondja (38,15), valamint Jeremiás szerint „Északról érkezik a rossz...” (Jeremiás 1,14). Erre mondja a Midrás, hogy „Északon van minden rossz forrása, ott laknak az ártók, a rossz szellemek, a démonok, és onnan terjed a rossz a világon.” (Pirké dörábbi Eliezer 3. fejezet)

 

Ámosz Cháchám egy személyes tanúságot idéz egy öreg jeruzsálemi zsidótól, aki még emlékezett az 1915. évi palesztinai sáskajárásra. „Ekkor – mondja a szemtanú – a rengeteg sáska állandóan észak felé tartott, mégpedig olyan következetesen, mintha iránytűje lenne...”

 

Miután elmondja, miként tűnik el az ellenség – a sáska – az országból, a próféta tovább vigasztalja a népet, amely megszenvedte a múltat és a jövendőt:

 

„Ne félj, termőföld, vigadj és örülj, mert az Örökkévaló nagy tetteket vitt véghez. Ne féljetek, mezei vadak, mert kizöldülnek a puszta legelői, mert a fák gyümölcsöt hoznak, a fügefa és a szőlő gazdagon terem. Cion fiai, vigadjatok és örüljetek, mert Istenetek, az Örökkévaló megadta nektek a szükséges esőt, záport hullat rátok ősszel és tavasszal, mint régen.” (Joél 2,21–23)

 

Jön a kárpótlás az elvesztett évekért – üzeni az Örökkévaló prófétája által. Megfizetem nektek azokat az éveket, amikor a sáska, „nagy seregem” mindent felzabált (itt megemlíti, mint az elején, mind a négy sáskafajtát) „és esztek és jóllaktok, és dicsőítitek Örökkévaló Isteneteket, aki csodát tett veletek, és soha többé nem kell majd népemnek szégyenkeznie.” (Joél 2,25–26)

 

A RABSZOLGÁK IS PRÓFÉTÁLNAK...

 

Nálunk, zsidóknál minden csodaszámba megy, mivel csoda, hogy egyáltalán élünk. Csoda, hogy jött a sáska (elrettentésként vagy büntetésként – de vajon mire?), és csoda az is, hogy eltűnt. Aztán az ígéret, hogy nem kell majd szégyenkeznünk – de mikor? Valószínűleg az ídők végén, amikor jön az áhított és régen várt Messiás.

 

Így a következő, nagyon rövid harmadik fejezetben Joél öt versben rajzolja meg azt az ideális állapotot, amelyben és amikor

„Isten szelleme lesz minden emberen. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, és ifjaitok látomásokat látnak. Még a rabszolgákra és szolgálólányokra is árasztom szellememet azokban a napokban. Csodás jeleket mutatok égen és földön, vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, amikor eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. (Ekkor), aki Isten nevét hívja (segítségül), megmenekül, mert Cion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék...” (Joél 3,1–5)

 

Ha egy létező, megtörtént szituációról szól Joél (ahogy Ibn Ezra próbálja magyarázni), nem értjük, hogyan és miként, és fogalmunk sincs, mik ezek az apokaliptikus égi jelek, amikor a nap elsötétül. Aki Góg és Magóg háborújáról beszél (és nem olvasta Adyt), magyarázza el nekünk, mit ért a vérvörös hold alatt? Ha pedig, mint a hagyományos exegéták, a dolog könnyebbik végét megfogva az idők végéről, illetve a messiási idők előtti helyzetre utalnak, akkor „rendben van”, hogy nem értünk semmit, hiszem már Maimonides, a nagy racionalista, megmondta (a Jád  Hácházáká utolsó fejezetében) hogy „nem tudjuk, hogyan és miként lesz, amíg megtörténik”.

 

* * *

Málbim idézi Abarbanelt, aki innen vezeti le azt a következtetést, hogy itt a sáskajárás nem más, mint parabola, és azt a négy nemzetet jelöli (Bábel, Perzsia, Hellász és Róma), amelyek a zsidókat gyötörték és sanyargatták. Málbim maga elveti ezt a magyarázatot.

 

Azt, hogy mindenki – még a fiatalok is – prófétálni fognak, Ibn Ezra Élijáhu és Elisa korára vetíti, (lásd ott) amiről tudjuk, hogy sok prófétanövendék látogatta akkoriban a prófétaiskolákat (hiszen csupán Ovádjá, Ácháv háznagya száz ilyen tanítványt rejtett el egy barlangban Izebel gyilkos dühe elől). És mivel nem tudjuk pontosan, sőt körülbelül sem, mikor élt Joél, minden megoldás lehetséges.

 

Az utolsó, negyedik fejezetben Joél fölülemelkedik az ember földhözragadtságán s a természet által behatárolt megrögzöttségein, és látnoki szemmel folytatja az előbbiekben megkezdett leírást. Az idők végén – tehát nem itt és most, nem a sáskajárás véget értével – visszatérnek a galutba hurcolt zsidók Júdeába és Jeruzsálembe. Ekkor lesz Góg és Magóg nagy háborúja, melyben az Örökkévaló törvényt ül a népeken, „akik népemet szétszórták a népek között, és országomat felosztották”.

 

Lássuk a negyedik fejezet vonatkozó részét szó szerint:

 

„Azokban a napokban és abban az időben, amikor visszahozom Júdeának és Jeruzsálemnek számkivetettjeit, összegyűjtök minden népet, és leviszem őket Jósáfát völgyébe, és ott ítéletet tartok felettük, amiért szétszórták – a népek között – népemet és birtokomat, Izraelt, és országomat felosztották (maguk között). Népemre sorsot vetettek: a cédáért (fogoly) fiúgyereket adtak, a lányokat pedig borért (adták el), hogy ihassanak!” (Joél 4,1–3)

 

Ez még nem a holokauszt, az intézményes, totális népirtás, ez „csak” annak előszele, a Churbán (vagyis az első és a második Szentély pusztulása); és minden, ami azzal járt. Joél itt az idők végéről, a Ítélet napjáról beszél, amikor az Örökkévaló törvényt ül a népek felett. Röviden megemlíti az akkor ismert népeket (Cor, Cidon, a filiszteusok), amelyek állandóan ellenségeskedtek Izraellel; megkérdi őket, mi bajuk vele, majd szól:

 

„Hirdessétek ki a népek között: Készüljetek háborúra, buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak fel a harcosok! Kovácsoljatok kapáitokból kardokat és metszőkéseitekből lándzsákat! Mondja még a gyenge is: Hős vitéz vagyok!” (uo. 9–10)

 

Ellentétben Jesája (2, 4) és Micha (4,3) próféciájával, akik a világbékéről beszéltek, melyben a fegyverekből kapákat és metszőkéseket csinálnak, itt, ahol az Örökkévaló leszámol Izrael ellenségeivel, ez fordítva van: minden fémtárgyból fegyver lesz, és még a gyenge is hőssé avanzsál, hogy az isteni háborúban részt vegyen.

 

SZENT LESZ JERUZSÁLEM, MENTES IDEGENEKTŐL

 

A Góg-Magóg háború  lefolyásáról nem tudósít Jóél, de kimenetele kétségtelen: Isten és igazsága győz, a zsidó szórványok visszatérnek, és „akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek, aki szent hegyemen, Cionon lakozik. (Akkor) szent lesz Jeruzsálem, nem lesznek benne többé idegenek”. (uo. 17)

 

És mivel a politikai függetlenség, biztonság mit sem ér a gazdasági biztonság nélkül, nyilvánvaló, hogy majd, akkor, a messiási időkben Izrael valóban, a szó legszorosabb értelmében tejjel-mézzel folyó ország lesz. „Must csorog a hegyekről, tej folyik a halmokról, és Júdea minden patakjában... (de) Egyiptom pusztaság lesz, és Edom sivár puszta a Júdea fiain elkövetett erőszak miatt, mivel ártatlan vért ontottak...” (uo. 18–19)

 

A próféta utolsó szavaival ígéretet tesz, hogy ámbár Egyiptom, Edom és a többiek elnyerik méltó büntetésüket, Júdea és Jeruzsálem benépesednek, és életük zavartalan lesz. Ugyanakkor a kiontott ártatlan vért az Örökkévaló nem hagyja megbosszulatlanul, mivel Ő „Cionban lakozik”, vagyis a tiszta, hamisítatlan monoteizmus székhelye, örök időkön keresztül, Cion és Jeruzsálem.

 * * *

Megbosszulni az ártatlanul kiontott vért, ez isteni feladat, nem a mienk. A mi feladatunk hinni, bízni és remélni.

 RÉSZLET NAFTAli KRAUS AZONOS CIMÜ KÖNYVÉBŐL, AMELY  AZ "őSI fORRÁS" SOROZAT
16- KÖTETE.