Négy növény és négy fajta embe
A lubavicsi rebbe gondolatai
A Tisri hónapban esedékes ünnepek igen összetett jelentéssel bírnak, a hozzájuk kapcsolódó micvák szimbolikája is igen gazdag. Ebben az összefüggésben értendő az is, amit a Midrás mond a luláv és az etrog micvájának jelentőségéről: ezek a zsidó nép belső egységét szimbolizálják. Ennek a micvának a teljesítésekor négyfajta fás növény gyümölcsét vagy leveles ágait kell összefognunk – ez a négy: a datolya (luláv), a mirtusz (hádász), a fűz (árává), és a cédrátcitrom (etrog).
Ez négy, tulajdonságaiban jelentősen különböző fajta növény. Az etrog íze és illata is kellemes, a datolyapálma – melyről egy ágat szakasztunk – gyümölcse ízletes, de nincs illata. A mirtusz illata nagyon finom, íze semmi. A fűznek se illata, se íze.
Az íz a Tóra tanulmányozásának szimbóluma, mert a Tóra megértése kézzelfogható gyönyörűség, a finom ízek megtapasztalásának gyönyörűségéhez hasonlítható. Az illat a micvák beteljesítésének szimbóluma, mert a parancsolatok teljesítésére leginkább a kábbálát ol, a menny igájának kérdések nélküli elfogadása indít bennünket. Minthogy gyakran nem értjük egy-egy micva teljesítésének értelmét, a megtartásuk kevesebb gyönyörűséggel jár, mint a Tóra tanulmányozása, hasonlóan ahhoz, ahogyan az ízlelés élménye valamivel teljesebb körű kielégülést szerez az embernek, mint a szaglás önmagában.
Ennek a szimbólumrendszernek a kiterjesztett értelmezése segítségével e négy fajtában négyféle embert, négyféle hozzáállást láthatunk. Az etrog azt jelképezi, aki tanulmányozza a Tórát és megtartja a parancsolatokat; a luláv azt, aki tanulmányozza a Tórát, de nem tartja meg a parancsolatokat;[3] a mirtusz azt, aki megtartja a parancsolatokat, de nem tanulmányozza a Tórát; végül a fűz az olyan zsidót, aki se a parancsolatokat nem tartja meg, se a Tórát nem tanulmányozza.
A teljességélményünk függ a felebarátainkhoz való viszonyunktól
A luláv és az etrog micvája megmutatja, hogy egyetlen ember sem élheti át a teljességet, ha nem hajlandó túllépni önmagán, és felebarátaival közösségre lépni. Még az etrog, az a fajta, mely a Tóra tanulmányozásának és a parancsok teljesítésének erényét egyszerre szimbolizálja, sem használható a micva teljesítésére önmagában, csak ha egy kézbe fogjuk és együtt tartjuk a nála alacsonyabb rendű fűzzel. Hasonlóképpen: nem számít, milyen messze jutottunk önmagunk egyéni kiteljesítésében, nem érhetjük el a saját teljességünket sem mások segítsége nélkül. A nép egysége nélkülözhetetlen feltétele minden egyed növekedésének és fejlődésének.
Az egység fogalma nagyon fontos ebben a micvában. Nem csak abban a kívánalomban mutatkozik meg, hogy a négy fajtát össze kell fogni, hanem a micva teljesítéséhez szükséges egyedi eszközökkel kapcsolatos kívánalmakban is. Bölcseink például kikötik, hogy csak olyan lulávot lehet e micvához alkalmazni, melynek a levelei összekapcsolódnak. A mirtusz fajtái közül csak olyan használható melynek minden sorban legalább három levele áll együtt. A három levélnek minden sorban együtt kell állniuk, egyik levél sem lehet sokkal magasabban az ágon, mint a többi. A fűz is az egység kifejezője, minthogy a levelei csomókba rendeződve nőnek.
Fejlődés a másokkal való kapcsolatunk révén
Az egység motívuma az etrogban is kifejzésre jut. És minthogy az etrog olyanokat jelképez, akiktől több várható el, mint másoktól, az egységhez való kötődése is jelentősebb kell legyen.
Az etrog az egység koncepcióját azzal is kifejezi, hogy az egész évben terem, és minden évszakban és éghajlati körülmények között kicsit más és más. Nemcsak megtűri a körülmények változásait és a különféle hatásokat, hanem pozitívan reagál rájuk, és minden befolyást a növekedésére fordít.
Tanulnunk kell az etrogtól, és nem egyszerűen csak eltűrni másfajta embereket, köztük olyanokat, akiknek a személyisége, a jelleme nagyon különbözik a miénktől, hanem az érintkezést előnyünkre fordítani, a fejlődésünk segítésére e különféle hatásokkal való találkozást. Ahogyan a Misna tanítja:[9] „Ki a bölcs? – Az, aki bárkitől képes tanulni.”
Fokozatok és sorrend
Az egység e kifejezői a Szukkotban összekapcsolódnak a közvetlenül előtte megült ünnepekben, a Ros Hásánában és a Jom Kippurban kifejeződő egység-motívumokkal. De van különbség az egység megközelítése szempontjából a Szukkot és a „félelmetes napok” között.
A félelmetes napok idején az egységre irányuló figyelmünk e napok személyes spirituális tapasztalatában gyökerezik, mindannyian, de külön-külön lépünk túl önmagunkon, és teremtünk kapcsolatot a lelkünkben mélyen nyugvó isteni szikrával. A léleknek ezen a szintjén nincs elkülönülés az ember és az Isten között, és nincs különbség egyik ember és a másik között. Ros Hásáná és Jom Kippur alkalmával tehát képesek vagyunk egyetlen kollektív entitásként, közös létezőként imádkozni.
Ezt a megtapasztalást – legyen bármilyen intenzív – rendszerint visszaesés követi. Az az egységélmény, amiben a félelmetes napok idején van részünk, a lelkünk olyan rétegében gyökerezik, mely messze túl van azon a tartományon, amit a hétköznapi, mindennapi működésünk érint, és miután elmúlnak az ünnep napjai, visszatérünk a mindennapok világába, újra átéljük az elkülönültségünket. A Szukkot viszont arra tanít minket, hogy meg kell maradnunk az egységben úgy is, olyan szinten is, melyen az individuális létezés sem merül feledésbe, úgy is, hogy egyikünk etrog, a másikunk fűzfa. Legyenek bár különbségek a képességeink és azok fejlettségi foka között, együtt állunk, egyetlen kollektív entitás összekapcsolt részei vagyunk.
Az ünnepek egymásra következése igen fontos. A félelmetes napok mindeneket átjáró tapasztalása, a lényegi egység élménye, melyben részesítenek bennünket, előkészítik a Szukkot által tanított leckét az egységről. A félelmetes napok intenzív spirituális történései kizökkentenek bennünket az öntudatos énélményünkből, és képessé tesznek az értékek újraértékelésére, hogy akként kapcsolódhassunk felebarátainkhoz, ahogy annak lennie kell.
Az egység örömteli kötelékei
Ez a folyamat, ez az előrehaladás a mélyebb egység felé a Szimchát Torában éri el a csúcspontját, amikor a tudós és az analfabéta, a hívő és a hitetlen, zsidók mindenféle háttérből és életmódból egyesülnek a Tóra-tekercsekkel bemutatott túláradó örömű táncban. Azok a személyes különbségek, melyek máskor megosztják őket, ez alkalommal elhalványulnak.
Ez az egység nyer plasztikus kifejezést a Szimchát Torá körtáncainak hagyományában. A körnek nincs kezdete, nincs vége, minden pontja egyforma távolságra van a középpontjától. Szimchát Torá alkalmával elfeledkezünk arról, ki a „fej” és ki a „farok” közöttünk. A közös középooint egyesít minket, és összeolvaszt egyetlen közös entitásban.
Míg a Szukkot arra tanít bennünket, hogy individuumnak megmaradva is egységben kell népet alkotnunk, a Szimchát Torá tovább visz ennél. Ez utóbbi ünnep alkalmával mindannyian elengedjük a személyes létezésünk tudatának nyűgét: tökéletesen túllépünk magunkon. A Szimchát Torá élménye ugyanakkor nem visszatérés a félelmetes napok szintjére, mely utóbbiak alkalmával a spirituális tapasztalás révén lépünk túl önmagunkon, a kapcsolat közöttünk a mindennapi tapasztalás világán túl jön létre. Szimchát Torá idején viszont az egység kapcsai a mindennapi tapasztalás kézzelfogható szintjén mutakoznak meg: közös evésben-ivásban, táncban.
Az egységnek ezek az örömteli kötelékei azt az időt hirdetik előre, amikor majd: „nagy gyülekezetképen fognak visszatérni ide”: egységes nemzetként fogunk visszatérni Izrael földjére. Abban az időben lesz, ahogy a próféták ígérik: „örökös öröm a fejükön” Adassék meg nekünk mihamarabb.
(Forrás: Zsido.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése