AKIK SZELET VETNEK...
Soron következő próféciájában Hoséá parancsot kap: fújja meg a kürtöt mert „Isten házára támad a sas!” (uo. 8,1) A sas, ez a tisztátalan madár több nép, így a rómaiak jelképe, címerének, zászlajának emblémája volt. „Isten házán” itt Somron királyságát, vagyis az akkori Izraelt kell érteni, nem a jeruzsálemi Szentélyt hiszen Hoséá próféciájának oroszlánrésze Izrael felé irányult, ahol (első) Jeroveám aranyborjai kívánták helyettesíteni a jeruzsálemi Szentélyt. A „támadó sas” fogalomköre már Mózes próféciájában is szerepel, ahol –figyelmeztetése végén – azt mondja, hogy „Rád hoz az Örökkévaló egy népet messziről, a föld széléről, amely lecsap rád, mint a saskeselyű...” (5Móz 28,49) Ezt az exegéták a második Szentély pusztulásával hozzák kapcsolatba, ami a római légiók által történt, kb. kétezer évvel ezelőtt.
Isten, prófétája szájából, itt ismét hitszegéssel vádolja a zsidókat, akik király(oka)t választottak az Örökkévaló (illetve a próféta) jóváhagyása nélkül, de a lényeg „Somron borjai”, melyeket még első Jeroveám csinált, és amelyek ma a fő okai a nép két királyságra szakadásának. A nép, úgy látszik, hitt a borjakban és a próféta kétségbeesetten bizonygatja, hogy a borjak „Izraelből valók, mesterember készítette, nem Isten az!” (uo. 8,6), és akik csinálták és imádják, „szelet vetnek és vihart aratnak”(uo. 8,7). Ennek a következményei nagyon is valósak: „A gabona nem hoz kalászt, nem lesz belőle liszt, vagy ha lesz is, idegenek emésztik föl.” (uo. 8,7)
Itt is negatívan szól Hoséá az áldozatokról, majd ismét elítéli az idegenimádó asszír és egyiptomi orientációt. Ez sem segít, az sem segít… a megerősített végvárak sem segítenek, és ez alól Júdea sem kivétel.
* * *
A következő fejezetben (9.) is a galut fenyegető kardja lebeg Izrael - Somron polgárai felett. Nem fognak továbbra is Isten országában lakni, mivel „Efrájim Egyiptomba kerül, és Asszíriában tisztátalant fognak enni.”(uo. 9,3) Miután elmondja, hogy és mint lesz a galutban, Hoséá fenyeget: „Eljön a büntetés, a megtorlás ideje.” (9,7), mivel a nép szájában „bolond a próféta, és eszelős a szellem embere.” (uo.) Ez a kifejezés több ízben is megjelenik: a nép esztelen gyűlöletében a prófétákat tartja bolondnak, hiszen minden rendben lenne, ha ők nem akadékoskodnának.
Itt Hoséa „visszalő”, és a nép „mélységes romlottságáról” beszél, mint annak idején Giveában. (Lásd A bírák könyvének végén a giveai ágyas, és a botrányt követő polgárháború történetét.) Majd visszapillant a pusztában eltöltött negyven esztendőre, a peóri gyalázatra (lásd 4Móz 25. fejezet) minekutána „olyanok lettek mint az (a bálvány) amit imádtak”. Így aztán „elszáll, mint a madár Efrájim dicsősége, nem lesz többé fogamzás, terhesség, szülés! Ha fölnevelik is fiaikat, elveszem tőlük, nem lesz belőlük (felnőtt) ember...” (uo. 11–12)
„BUJDOSÓK A NÉPEK KÖZÖTT”
A próféta víziójában látja Efrájimot,(itt József fiát, a törzset) nagyságában, mint egy zöldellő fügefát az oázisban, majd ugyanazt az Efrájimot, itt már mint Somron királyságának megtestesítőjét, züllött romlásában, és annyira elragadtatja magát, hogy megátkozza őket: „Adj nekik, Istenem! Mit adj nekik? Vetélő méhet és aszott kebleket, (hogy ne szüljenek, és ne tudják fiaikat táplálni!). Gonoszságuk Gilgálban (kezdődött), már ott (meg)gyűlöltem őket rosszaságuk miatt, házamból elkergetem őket!” (uo. 9,14–15)
Dáát Mikrá a királyság követelésére vezeti vissza az isteni haragot, ez Gilgálban kezdődött, ott volt a nagygyűlés, ahol királyt követeltek, és ott kiáltották ki a gyakorlatban az első zsidó királyságot, amit Sámuel ellenzett és az Örökkévalót idézte, aki azt mondta neki, hogy „nem a te vezetésedet vetették el azáltal, hogy királyt kértek, hanem az enyémet.” (1Sám 8,7)
Szörnyű átkok ezek, és az egzaltált próféta nem áll meg, hanem egy elszáradt fához hasonlítja Efrájimot, amely nem terem gyümölcsöt: „ha születnek is gyermekei, halállal sújtom méhük gyümölcsét...” (uo. 9,16), majd egy megdöbbentően aktuálisnak hangzó, befejező mondat: „elveti (megutálja) őket az Isten, mert nem hallgattak rá, bujdosók lesznek a népek között!” (uo. 17)
Ezt ismerjük, ehhez nem kell kommentár.
* * *
Előbb zöldellő fügefa, majd „dús lombú szőlőtő Izrael, mely gyümölcsöt is bőven terem” (Hoséá 10,1). Hoséá (de nem csak ő) prófétai stílusának egyik jellemzője, hogy beszédeit valami pozitívummal, dicsérettel, kezdi, talán azért, hogy felhívja a hallgatóság figyelmét arra, hogy íme, érdemes odafigyelni, mert ezúttal valami jót mond rólunk a „szellem embere” (akit egyébként, mint láttunk, bolondnak tartottak).
Amikor ezt elérte, Hoséá átvált a jól ismert dorgálás hangnemére: minél több a gyümölcs (vagyis minél nagyobb a jólét), annál több a pogány oltár és idol-oszlop. Aztán, amikor a külső ellenség lerombolja a pogány oltárokat, akkor a nép azon kesereg, hogy „Nincs királyunk!…, de mit is tehetne értünk a király!” (uo. 10,3) Dáát Mikrá szerint a somroni (Efrájim) királyság utolsó éveiben, amikor egyik király a másikat gyilkolta, közmondásossá vált, hogy „nincs király”, mit ér a király, mit tehet a király… és amikor az anarchia kiteljesedett, a nép csak az asszír fogságba vitt aranyborjakat siratta, azokat, amelyeket istenített. Gaz és bogáncs fedi el a pogány oltárok romjait, és a nép gyászolja az idegen kultúrát, amelybe belegabalyodott.
Itt Hoséá egy – előttünk ismeretlen – háborúról beszél, amelyben anyákat és a csecsemőiket gyilkolták meg (talán az ammonitákról van szó – Dáát Mikrá) kegyetlen körülmények között.
Ebben a fejezetben (10.) sok a homályos, rejtélyes mondás, amit meglehet a hallgatóság értett, mi annál kevésbé. Mintha a próféta a királyi porkolábok cenzúrájától tartana, rébuszokban beszél. A vezérfonal érthető, és ez végigvonul Hoséá mind a tizennégy fejezetén. Így Hoséá próféciája egységes, mondanivalója egy síkon mozog, sőt, a fejezetek felépítése is hasonló.
KARONVITT, „PELENKÁZOTT” EFRÁJIM
Amikor nem önti el a harag és nem átkozza a népet – egyébként ez elég ritkán fordul elő Hoséánál – akkor elégikusan beszél a „régi időkről”, midőn „gyerek volt még Izrael, amikor megszerettem…, én tanítottam meg járni Efrájimot, a karomon hordoztam” (uo. 11,3). Dáát Mikrá hoz egy olvasatot, mely szerint a héber tirgálti (járni tanítottam) azt jelentené, hogy „én pelenkáztam őt” (mivel tarcultu akkád nyelven kötést, bandázst jelent). A szeretet kötelékével vettem őket körül – idézi Hoséá az Örökkévalót –, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét, lehajoltam hozzá, úgy etettem őket (uo. 4).
Majd ennek utána jön az obligát szidás: mivel nem akarnak megtérni, kard pusztít városaikban.
* * *
A próféta itt, szokása szerint, egy 180 fokos fordulattal felveti az ellenérveket. Amikor kvázi az Örökkévalót szólaltatja meg, azt mondja Hoséá:
„Hogyan adhatnálak oda (vagyis vethetnélek el), Efrájim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Hogyan vethetnélek oda (a pusztulásnak), mint Admát, hogy bánhatnék veled úgy, mint Cövoimmal? Megindult a szívem, elfogott a szánalom. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom, nem pusztítom el többé Efrájimot, mert Isten vagyok, nem ember!...” (uo. 11,8–9)
Adma és Cövoim a szodomita szövetség két testvérvárosa volt (lásd 1Móz 14. és 18. fejezetek) és hasonló sors érte, mint Szodomát és Amórát (Gomorrát), a két vétkes várost. Izrael is ezt érdemelné, de az Örökkévaló, mindennek dacára, szereti Izraelt, és itt deklarálja, hogy nem teheti velük azt, amit Szodomával tett. Az indokolás kissé bizarr, de logikus. A gyarló ember meggondolja magát, megváltoztatja véleményét, de nem így az Örökkévaló. Ezt már az ókori népek is tudták, és Bileám átok-áldásában így fejezte ki magát: „Az Isten nem ember, hogy hazudjon, és nem emberfia, hogy meggondolja magát. Ha ő szólt – nem teljesíti? Ha ő beszélt – nem teszi meg?” (4Móz 23,19)
Ez a jól ismert indok – a szavak mögött. Ennek persze az az oka, hogy az Örökkévaló szereti kiválasztott népét, és nem szeretne túladni rajta, ha bünteti is vétkeiért. A konklúzió természetes és önmagából következik. Mivel Ő szereti népét, a végén ez kölcsönös lesz, a nép megtér és visszatér (hazájába), mint a galambok és egyéb madarak, amelyek messziről is visszatalálnak fészkeikbe.
Ily módon a 11. fejezet eleje és vége is pozitív. Hoséá nem feszíti túl a húrt, vigasztal, ahol kell, mert különben senki nem hallgatná dörgedelmes beszédeit.
BECSAPTA TESTVÉRÉT AZ ANYJA HASÁBAN
A következő, 12. fejezetben Hoséá az előbbiekkel ellentétben dorgálással kezdi. Amit nemzedékéről mond az nem új és nem meglepő: „Efrájim hazugsággal vesz körül” – mondja, vagyis hamissággal. Ezt Isten nevében mondja természetesen, és arra érti, hogy a zsidók becsapják, megpróbálják „átverni” a Teremtőt. A zsidó állam zsidó jellege felszínes, de a bálványimádás, az idegenimádat és a környező kultúrák el- és befogadása annyira általános, hogy ki lehet számítani, mikor szűnik meg Izrael Izrael lenni, és mikor válik asszír provinciává.
Hoséá egy mellékmondatban hozzáteszi, hogy Júdea még Isten útján jár (vagy Istent ismer), de a próféta itt nem használja a négybetűs nevet. Efrájim szelet hajszol (ahogy előbb mondta: szelet vet és vihart arat), a keleti szelet akarja befogni, de fő tevékenysége a hazugság és a rablás. A külpolitika, ha volt ilyen, egyensúly-bukfencek sorozata volt Asszíria és Egyiptom között, olajat importálnak innen és exportálnak oda; a lényeg a látszatcselekvés, mindenkinek tetszeni, hízelegni.
Jeremiás mond hasonlót a Siralmakban: „Egyiptomnak adtunk kezet, meg Asszíriának, hogy legyen elég kenyerünk” (Siralmak 5,6). A Midrás ezt egy itteni verssel illusztrálja: „Szövetséget kötnek Asszíriával, és olajat szállítanak Egyiptomba” (Hoséá 12,2). „Mit tett a Tíz Törzs állama? Olajat exportáltak Egyiptomba (ebből bőven volt Izraelben, Áser törzsének területén), és onnan gabonát hoztak be, amit eladtak Asszíriának, hogy ha jön az ellenség, segítsenek nekik” (Midrás rábbá, Échá 5,6). A fő ellenség ebben az időben Asszíria volt, amely végül is véget vetett Izrael királyságának, és deportálta lakosságát, betelepítvén helyettük egy gyülevész népséget (a szamaritánusokat). Így tehát az említett külpolitika („kállai kettős”) abszolúte értelmetlen és haszontalan volt.
* * *
„Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel hadakozott. Angyallal küzdött és győzött, (az) sírva könyörgött neki.” (Hoséá 12,4–5)
Itt a próféta felvillant régi történeteket, a zsidó nép életéből vett epizódokat, amelyek azt vannak hivatva bizonyítani, hogy már annak idején is mutatkoztak jelei a mai hamisságnak. Jákob már az anyja hasában igyekezett „megelőzni” testvérét, Ézsaut, és szert tenni az elsőszülöttségre, amit azután – Ézsau szerint – csalárd módon megvett egy tál lencséért. Jellemző, hogy nem az a hibás, aki hagyja magát becsapni, hanem a „csaló zsidó”, aki becsapja „szegény Ézsaut”, miután az kijelentette, hogy nem érdekli az elsőszülöttség (lásd 1Móz 25, 32). Ez megismétlődik az atyai áldás kicsalásával, de ezt nem említi Hoséá, hanem hosszasan elmondja az angyallal való küzdelem történetét, addig ismeretlen részletekkel („…az sírt és könyörgött”).
Hogy jön ez ide?
Málbim szerint Hoséá azt állítja, hogy a Tíz Törzs országa (Izrael) ugyanilyen csalárd eszközöket használ Júdea ellen, mint amilyet Jákob használt testvére ellen. Több exegéta (Rási, Ibn Ezra, Kimchi, Mecudot) igyekszik a csalás tényét eliminálni és úgy beállítani az itteni verset, hogy az Örökkévaló erőt adott Jákobnak, hogy már az anyaméhben képes legyen megfogni Ézsau sarkát (lásd uo. 26), ahol az Írás tanúsítja, hogy az ikrek másodika, (vagyis Jákob), a szüléskor „fogta Ézsau sarkát”. Maga Ézsau állította, hogy testvére „kétszer is becsapta” őt, miután a meglepett Izsák tudtára adta, hogy „jött testvéred (öcséd) csalárd módon, és elvette áldásodat” (uo. 27,35–36). A Midrás szerint Jákob maga dicsekedett el Ráchellel való beszélgetése során, hogy ha apja, Lábán megpróbálja becsapni őt, akkor emberére talál, mert ehhez ő is ért.
A továbbiakban is említi Hoséá Jákobot, aki (az Ézsau-affér után) Árám mezejére menekült, és ott egy asszonyért dolgozott (Lábánnál, aki kétszeresen is apósa lett). A paralel hasonlat Izrael (a személynév, ami Jákob másik neve, és Izrael, a nép), amely próféta által szabadult ki Egyiptomból és próféta őrizte-vigyázta lépteit a pusztaságban negyven esztendőn keresztül. A két próféta – egy: Mózes, aki a próféták atyja és legnagyobbja.
Miért mondja ezt itt Hoséá? Szüksége van rá, hogy propagandát csináljon magának és a próféciának?
Rási szerint a válasz pozitív: „Ti megvetitek a prófétákat és semmibe veszitek szavaikat. Tudjátok meg tehát, hogy az egyiptomi szabadulás, ami meghatározó volt a zsidó történelemben, szintén próféta (Mózes) által történt.”
A próféta konklúziója a fejezet végén: „Efrájim nyíltan (vagyis keserűen, az elkeseredésig) bosszantotta (az Örökkévalót), de Ő megtorolja a vérontást, és megfizet a gyalázatért!” (uo. 12,14)
OROSZLÁN, PÁRDUC, MEDVE
„Ha Efrájim megszólalt (annak idején) mindenki rettegett, naggyá lett Izraelben, de vétkezett a Báállal, és ezért olyan mintha halott lenne (vagy halállal lakol). Most is tovább vétkeznek, istenszobrot csináltak maguknak nemesfémből, mesteremberek munkája, és azt mondják: Ezeknek áldozzatok! Emberek borjúkat csókolgatnak!” (Hoséá 13,1–2)
Könyvének utolsó előtti fejezetében Hoséá ismét Efrájim (Izrael királysága) vétkeit firtatja, taglalja. A nemesfém szobrok a két aranyborjú, és akik imádták őket, vagyis áldoztak nekik, azok meg is csókolták a borjakat, ami egyfajta respektus jele. Ezért – mondja – olyanok lesznek az efrájimiták, mint a reggeli felhő, amely gyorsan szétfoszlik (lásd feljebb 6,4), vagy mint a pelyva, amit elvisz a szél, és a füst a kéményben.
Ezzel gyökeres ellentétben itt a próféta újfent „bemutatja” az Örökkévalót, ha a nagy jólétben esetleg valaki megfeledkezett volna róla:
„Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened Egyiptomból (vagy: Egyiptom óta), nem ismerhetsz más Istent rajtam kívül, és nincs más szabadító, csak én!” (uo. 4) A pusztaságban gondoskodott róluk, enni adott nekik, de ha jóllaktak, felfuvalkodott a szívük, és elfeledték Őt.
Ennélfogva – és itt jön a büntetés – „úgy bánok velük, mint az oroszlán, párducként lesek rájuk az úton, rájuk támadok, mint kölykét vesztett medve, és föltépem a mellkasukat. Felfalom őket, mint egy nőstény oroszlán, mezei vad szaggatja szét őket”.(uo. 13,7–8)
A büntetés , vagyis a törvény szigora itt vadállatok formájában jelentkezik. Úgymond az Örökkévaló jelenik meg és les rájuk, de a hasonlat minden bizonnyal az ellenséges Asszíria, az északi nagyhatalom, amely csak az alkalomra vár, hogy elveszejtse a zsidó államot. Málbim szerint a kabbalista felfogás alapján ez az a négy vadállat, melyeket Dániel látott víziójában, amelyek négy korabeli királyságot jelképeznek.
A próféták gyakran említenek olyan vadállatokat, amelyek korukban honosak voltak Erec Jiszráélban. Ilyent találunk Jirmijáhu (Jeremiás), valamint Jesája próféciájában is.
A továbbiakban Hoséá megállapítja –nem először –, hogy Izrael maga az oka bajainak, majd megengedi magának, hogy gúnyolódjon: „Hol a királyod? – kérdi. – Miért nem segít rajtad?” Itt a hús-vér királyról beszél és nem az idolról: ha királyodban bízol, miért nem oldja meg problémáidat? Miért nem segít rajtad?
A következő versekben homályos utalások jönnek, melyeket sokféleképpen értelmeznek. Lehet itt utalás arra, hogy Sámueltől királyt kértek, és azután csalódtak Saulban, Hoséá a pusztulás előrevetített árnyékát egy szülő nő fájdalmaihoz hasonlítja:
„Össze van gyűjtve Efrájim vétke, meg vannak őrizve bűnei. Szülési fájdalmak jönnek (rá), de idétlen a gyerek, nem képes időben kijönni az anyaméhből...” (uo. 13,12–13)
Itt a fejezet eleje és vége is negatív, büntetés, halál. Isten szele „kiszárítja Efrájim kútját, elapasztja forrását, megfosztja kincseitől...” (uo. 15.)
* * *
Az utolsó fejezet (a 14.) az előző egyenes folytatása: „Megbűnhődik (vagy: bűnösnek találtatik) Szamária, mert engedetlen volt Istenével szemben. Kard által pusztul el, csecsemőit sziklához vágják, és állapotos asszonyait felhasogatják!” (uo. 14,1)
Ha emlékszünk rá, ezt mondta szó szerint Elisa Cházáélnak, amikor felkente őt Arám királyának. A próféta sírva fakadt, amikor lelki szemeivel látta ezt a borzalmas kegyetlenséget. Nem tudjuk, valóban mikor teljesedett be ez az apokaliptikus jóslat, de valószínű, hogy ez bevett gyakorlat volt azokban az időkben (SLG).
A MEGOLDÁS: TÉRJ MEG, IZRAEL
Ennél tovább nincs, ez a maximum, amit egy próféta mondhat. Így Hoséá vált, és utolsó szavaiban megtérésre szólítja fel a népet, kollektív, állami szinten.
„Térj meg, Izrael, Istenedhez, az Örökkévalóhoz, mert elbuktál vétkeid nyomán. Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Örökkévalóhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden vétket, és fogadd szívesen ajkaink gyümölcsét (vagyis imáinkat) mint áldozatot! (Most már tudjuk, hogy) Asszíria nem segít rajtunk, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé istenünknek kezeink csinálmányát, (mivel) csak nálad talál irgalmat az árva!” (uo. 14,2–4)
Ezt mondja tollba a próféta, illetve rágja a nép szájába: Ezt vigyétek magatokkal, amikor az Örökkévalóhoz közeledtek, ezt mondjátok Neki!
És a próféta, aki rájött, hogy „minden jó, ha a vége jó”, most már pozitív jövendöléssel tesz pontot szavaira, illetve könyvére, amely tizennégy fejezetével egyike a Tizenkettő legterjedelmesebb könyveinek.
Íme, az alábbiakban közvetíti Hoséá Isten válaszát arra, amit a nép az ő sugallatára mond az Örökkévalónak:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése