JOÉL BEN PTUÉL
A PRÓFÉTA ÉS A SÁSKÁK
Ez a második könyv a tizenkét kispróféta gyűjteményes kötetében. Nem tudjuk, miért, mivel a próféta működési idejét nem határolták be pontosan, és erről több véleményt ismerünk, melyek nem igazolhatók meggyőző módon. Maga a próféta neve – Joél – csupán egyszer szerepel kis terjedelmű könyvében (négy fejezet, összesen hetvenhárom vers), bár a Bibliában tizenhárom Joél ismeretes, az első közülük Sámuel próféta egyik fia.
A könyv maga két fő témára oszlik: Jövendölés a pusztító sáskajárásról, amely az „Isten napját” idézi fel, a sáska eltakarodása és nyomában nagy bőség (az első két fejezet); majd a harmadik és negyedik fejezetben ismét „Isten napja”, ezúttal a népeknek, és Izrael győzelme elnyomói felett.
Ámosz Cháchám (Izrael első Biblia-vetélkedőjének győztese és több bibliai könyv kommentátora a Dáát Mikrá sorozatban), itt azt mondja, hogy az „Isten napja” a Bibliában (Jom Hásém) nem feltétlenül az Ítélet napját jelzi, ami az „idők végén” lesz, hanem „azt a napot, amikor az Örökkévaló pusztulást hoz a rosszakra, és segítséget, mentést és megváltást az igaz embereknek. Ilyen napok voltak és lesznek sokszor”.
„Az Örökkévaló szava Joél ben Ptuélhoz: Halljátok, ti vének, és figyeljen az ország minden lakója! Történt-e (valaha) ilyesmi a ti időtőkben vagy őseitek idejében? Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek: Amit a hernyó meghagyott, megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a szöcske, amit a szöcske meghagyott, megette a cserebogár. (ezek mind sáskafajták)” (Joél 1,1–4)
A próféta múlt időben beszél, eszerint tehát nem jövendöl, hanem tényt közöl. Dáát Mikrá szerint amikor Joél ezeket a szavakat mondta, a sáska már jelen volt és pusztított. Több jel mutat arra, hogy valóban egy nagyszabású természeti csapásról van szó, amely több évig tartott; és nem allegóriáról, ahogy egyes bibliakritikusok látják Joél sáskáit.
Az említett sáskafajták azonosítása felülmúlja lehetőségeinket, és így a fordítás is önkényes. Vannak fordítások (köztük az amerikai Artscroll), amelyek a fajták héber neveit hozzák, és nem fordítják le azokat. A régi Imit fordításban ez úgy hangzik: „Amit meghagyott a szöcske, megette a sáska, amit meghagyott a sáska, megette a ’nyaló’(?), és amit meghagyott a ’nyaló’, megette a ’faló’(?).” A Pesten 1997-ben megjelent katolikus Biblia hozza az eredeti héber neveket, és mellettük magyar fordításukat: gázám (kopasztó); jelek (szöcske); chaszil (fűfaló). A sáska maga árbe – ez vitán felüli. Ez az összes sáskafajta héber gyűjtőneve. Található még tücsök(!) és hernyó is (Pollák héber-magyar bibliai szótára, Budapest, 1881), de a ’nyaló’ és a ’faló’ meghaladja szerzőnk ismereteit a magyar nyelvben.
Érdekes Jonatán ben Uziél fordítása, mely a négy fajtában a sáska biológiai fejlődését véli látni: pete, lárva, báb és a repdeső kifejlett sáska.
Vannak, akik a négyfajta sáskában ellenséges hatalmak allegóriáit látják, de nem tudják ezeket a hatalmakat megnevezni, mint ahogy a kommentátorok és exegéták abban sem tudnak megegyezni, mikor élt és jövendölt ez a bizonyos Joél. Őt magát csak azért ismerik el létező embernek és nem allegóriának, mivel apja neve is szerepel a bemutatkozó versben.
MIKOR ÉS HOL ÉLT JOÉL?
Ebben a kérdésben sincs Joélnak szerencséje. Mivel könyvében semmilyen közvetlen utalás sincs a korra, amelyben élt – mindenki oda teszi, ahová akarja. A Midrás szerint (Jálkut Simoni, itt idézi Rási az első versre írott kommentárjában) Jóél, Sámuel fia volt. Ez azonban szinte lehetetlen(D. M.) Rási ugyanott, ugyanabban a rövid mondatban felsorolja a hagyományos exegetika összes lehetőségét Joél korának megjelölésére:
1) Sámuel korában élt, és annak egyik fia volt.
2) „Egyesek szerint” abban a hét évben élt és jövendölt, amikor Elisa a nagy éhínség, illetve szárazság hét esztendejét megjelölte (lásd címszavát), ami Jehorám, Ácháv fia idejében volt.
3) A Háláchot Gdolot című műben azt találjuk, hogy „Joél, Nachum és Chavakuk (próféták) Menasse király idejében működtek”. Ugyanez található a Széder Olám című talmudi történelemkönyv huszadik fejezetében.
A bibliakritikusok (köztük SLG) a második Szentély első éveire „helyezik át” Joélt, mivel Júdeáról beszél; Somront nem említi sehol, sem a nép vétkeit, sem a bálványimádást; és ez arra mutatna, hogy Ezra reformjai után a nép istenhivő volt és tiszteletben tartotta a Tórát és parancsolatait. Nem említ királyt sem, és az élet középpontjában a Szentély és a papok állnak. (Erről a korszakról lásd Naftali Kraus: Az Ősi Forrás(12) Ezra és Nechemjá, az őscionizmus története, Budapest, 2003, PolgART kiadás.) Ámosz Cháchám szerint „ezek nem döntő bizonyítékok”.
* * *
Kimchi azt mondja, hogy a négyféle sáskafajta négy egymást követő évben jött, míg a következő három évben szárazság volt. Így ez volt az a hét ínséges év, amelyről Elisa beszélt (2.Kir.8.1). Ibn Ezra szerint Joél jövendölte a sáskajárást, ami nem korában volt, hanem később – hogy mikor, „nincs lehetőségünk tudni”. A Talmud-bölcsek kapcsolatba hozzák az itt említett sáskajárást azzal, ami Egyiptomban volt Mózes idejében (a nyolcadik csapás), amiről ott (2Móz 10,14) azt mondja a Tóra, hogy eddig nem volt és ezután nem lesz hasonló nagy csapás. Íme, itt meg látjuk, hogy Joél sáskajárása nagyobb, veszedelmesebb csapás volt? Válaszuk, hogy Egyiptomban egy sáskafajta volt csak, míg itt többféle, tehát ez is, az is igaz volt.
Joél nem említ konkrét vétket, amely előidézte a sáskajárást, csupán annak katasztrofális következményeit taglalja részletesen.
NINCS MIT ENNI
„Józanodjatok, részegek, és sírjatok! Jajgassatok mindannyian, ti borisszák, mert elragadták szátokból a mustot! Egy nép támadt országomra, hatalmas és számtalan. Fogai oroszlánfogak, állkapcsa, mint a nőstény oroszláné. Szőlőmet pusztává tette, fügefáimat letarolta. Lenyúzta és szétszórta, ágai fehérlenek. Zokogj, mint a gyászruhás szűz ifjúkori jegyese felett!” (uo. 5–8)
Ritka egy prófétánál, hogy nem keresi és nem találja meg a csapást, büntetést kiváltó vétket. Ahogyan leírja a sáska pusztítását, ahogyan oroszlánhoz hasonlítja – szinte életre kel a nagy nemzeti szerencsétlenség. A sáskaraj főleg a szőlőt és fügét támadja meg – innen a felhívás a részegekhez, hagyják már abba a mulatozást, mert nemsokára nem lesz mit inni.
Nemcsak a magánszektort, a hétköznapi embereket érinti a csapás, hanem a Szentélyt is, mivel a sáska okozta nehéz gazdasági helyzet miatt megcsappan az áldozatok hozama is, nincs liszt- és italáldozat, és gyászolnak Isten szolgái, a kohaniták.
A továbbiakban Joél felsorolja a gabonát és a mustot, majd az olajat – mert a sáska az olajfákat is letarolta –, a gránátalma, a datolya és az alma is sorra került. Egyszóval „eltűnik az öröm az emberekből!” (uo. 12.)
Ennélfogva:
„Öltsetek gyászt és sírjatok, ti papok, jajgassatok ti, akik az oltárnál szolgáltok! Gyertek, öltsetek zsák(gyász)ruhát éjszaka is, Istenem szolgái, mert megszűnt az étel- és italáldozat Istenetek házában. Tartsatok böjtöt, hirdessetek népgyűlést, gyűjtsétek egybe az öregeket, az egész ország lakosait az Örökkévaló Isten házába, és kiáltsatok (könyörögjetek) az Örökkévalóhoz!...” (uo. 13–14)
A sáskajárás egyenes következményeként a marhacsordák és juhnyájak is szétzüllenek, mert nincs legelő, az állatok is éheznek.
A fentiekből következtették ki bölcseink, hogy szárazság, sáskajárás és egyéb hasonló nemzeti szerencsétlenség idején böjtölnek és könyörögnek, hogy az Örökkévaló könyörüljön népén, ahogy ezt a Talmud Táánit (Böjt) traktátusában részletezve találjuk.
* * *
Az itt először előforduló „Isten napja” kifejezést Ámosz Cháchám úgy értelmezi, mint egy isteni csapást, ami kivédhetetlen, amire nincs orvosság. Ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy a sáskajárás itt és most, ebben a mértékben és formátumban nem természeti jelenség, hanem isteni büntetés. A próféta által itt említett istennév, Sáddáj Mindenhatót jelent, vagyis azt, hogy hatalma végtelen, határtalan. Mások szerint ez az istennév az isteni szigort jelzi, ellentétben a az isteni könyörülettel, amelyet a négybetűs, kimondhatatlan Név jelez (J. H. V. H.)
„Hozzád kiáltok, uram, Istenem, mert tűz marta a puszta legelőit és láng perzselte a mező fáit. A mezei vadak is hozzád epekednek, mert kiszáradtak a folyóvizek…” (Joél 1,19–20)
Úgy tűnik, hogy a pusztító sáskajárással együtt nagy szárazság is járt, ami a források elapadásához és a folyók kiszáradásához vezetett. (Dáát Mikrá). A föld olyan száraz volt, mintha tűz marta volna. A mezei vadak epekednek (kiáltanak – Rási) vízért, bőgnek, mintha Istent hívnák.
JÖN AZ ISTEN (ÍTÉLET) NAPJA
A második fejezetben is a sáskajárást jeleníti meg a próféta egyszerű, de megrázó szavakkal. Kéri, fújják meg a kürtöt Cionban, és „fújjatok riadót szent hegyemen” (uo. 2,1), ami azt jelenti, hogy figyelmeztessék a népet a (közelgő?) veszélyre, amely tulajdonképpen már itt is van. A sáska elhomályosítja a nap fényét: „jön egy nagy és hatalmas nép, melyhez hasonló még soha nem volt és ezután sem lesz többé...” (uo. 2,2) Azelőtt Éden kertje volt az ország, és most sivár pusztaság. Itt Joél megismétli a figyelmeztetést, hogy jön az istenítélet napja, de nem említ semmilyen vétket, amire a sáska büntetés lenne, csak később, a második fejezet tizenegyedik versében szerepel a felhívás a megtérésre:
„Az Örökkévaló mennydörög serege előtt (ez a sáska eufémizmussal), nagyon nagy a tábora, hatalmas parancsának a végrehajtója. Nagy és igen félelmetes az Örökkévaló napja. Ki bírja elviselni? Azonban még most is azt mondja Isten:
Térjetek meg hozzám böjttel, sírással és gyásszal! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Örökkévalóhoz! Hiszen kegyelmes és irgalmas Ő, hosszantűrő és szeretete nagy, és megbánja a rosszat (amit elhatározott tenni mint büntetést). Ki tudja, hátha most is megbánja és (a sáska) hagy maga után áldást...” (uo. 11–14)
* * *
Joél itt jobbára ismétli önmagát, nem csupán egyes kifejezéseket, hanem a helyzet ismertetését, és riasztja a népet a megtérésre. Következő beszédében ismét kéri, fújják meg a kürtöt, böjtöljenek, imádkozzanak és térjenek meg. Ez a zsidóság titkos fegyvere nehéz helyzetekben, lehetetlen szituációkban. A próféta nem mondja, mi volt a vétek, ami miatt a sáska jött, lehet, hogy nem is tudja, de a megtérés, az Örökkévalóhoz való ragaszkodás csak segíthet.
Furcsa és érthetetlen, hogy amikor Joél népgyűlésről beszél, melyen mindenki részt vesz, csecsemők és aggastyánok, vőlegény és menyasszony, nem említi a királyt és minisztereit. Jeruzsálem – igen, Szentély – igen, de király nincs, és a próféta nem ostorozza a bálványimádást; ebből SLG és mások, a bibliakritikus iskola hívei a Sivát Cion korára teszik a prófétát. Velük szemben a hagyományos exegéták elutasítják ezt a szélsőséges feltevést, és ellenérveik nem kevésbé meggyőzőek. Áser Weiser „A 12” című művében összeveti Joél próféciáját Ámoszéval (aki utána következik a zsidó Biblia sorrendjében), és meggyőzően bizonyítja, hogy egy időben éltek és nagyjából azonos dolgokról beszéltek.
MIKOR VONUL BE A VŐLEGÉNY?
Joél hasonlata, melyben a sáskát egy jól szervezett, fegyelmezett hadsereghez hasonlítja, amely céltudatosan halad előre, és semmi nem képes megállítani – fegyveres ellenállás sem (manapság permetező repülőgépek harcolnak a káros rovarok ellen) – tudat alatt szinte kényszerítenek bennünket, hogy feledjük a fentebb emlegetett sáskafajtákat és egy valóságos ellenséges invázióra keressünk bizonyítékokat. Mint mondtuk, van is, aki így értelmezi, de mi maradunk a hasonlatnál.
Bölcseink sem voltak mentesek az asszociációtól. Az itteni verset, melyben arra hív fel Joél, immár másodszor, hogy:
„Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok népgyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki szobájából az ifjú férj, és a fiatalasszony (menyasszony) is a nászházból... (hogy könyörögjenek) és így szóljanak: Szánd meg, uram, a népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet, ne csúfolhassák őket a pogányok...” (Joél 2,16–17) A Talmud bölcsei úgy magyarázták, hogy csak amikor nagy veszély forog fenn és honvédő háborúról van szó, akkor szabad a vőlegényt és menyasszonyt, akik minden közmunkától, illetve katonai szolgálat alól fel vannak mentve – mozgósítani és a nép szolgálatára hívni. (Bráchot 13a)
Kik gyalázzák az Örökkévaló örökségét? Kik azok, akik „mondanák a népek között: hol van az ő istenük?” (uo.17) És miért mondanák? Azért, mert sáskajárás veri az országot?
Innen származik, ezen alapul az a vélemény, amely a sáskákban csak allegóriát lát, és úgy értelmezi a próféciát, mint ami egy ellenséges inváziót ír le, annak minden szörnyűségével. Az elfogadott értelemszerű magyarázat azonban sáskára utal. Ebben az esetben azonban miért gúnyolódnának a népek, és miért csúfolódnának a pogányok? Hiszen ők sem mentesültek a sáskajárástól…
Mecudot úgy magyarázza, hogy „az éhínségtől kénytelenek lesznek külföldre menni, és ott szégyenszemre a népek kigúnyolják őket, lám ezek ’Isten népe’, ahogyan az őslakók kigúnyolják a jöttmenteket”. Vagy: mivel nem lesz mit enniük, kénytelenek kölcsönöket felvenni a pogányoktól, s ezáltal függő helyzetbe kerülnek (D. M.) A Biblia könyveinek nyelvi kölcsönhatására jellemző, hogy ez a vers – „miért mondják a népek, hol van az ő Istenük?” – a zsoltárokban is megtalálható, kétszer is (79,10) valamint 115,2).
AZ „ÉSZAKI” VESZEDELEM
Innentől Joél vigasztaló prófétává válik. Minden látható, logikus átmenet nélkül azt mondja, hogy:
„Ekkor az Örökkévaló szánalomra ("féltékenységre") indult országa iránt, és megkegyelmezett népének. Majd így szólt népéhez az Örökkévaló: Most immár adok nektek gabonát, mustot és olajat, és jóllaktok; nem engedem többé, hogy gyalázzanak benneteket a pogány népek. Messze űzöm tőletek az északit, sivár és puszta földre űzöm el őt (őket)...” (uo. 18–20)
Első látásra itt is a sáskáról van szó. Az Örökkévaló megbánta, amit tett a néppel, elkergeti a sáskákat, és most már ad gabonát, bort, búzát, békességet. Feltehető, hogy a nép megtért – de Joél nem beszél erről.
Az „északi” a bevett értelmezés szerint itt a sáska, amely ugyan rendszerint dél felől érkezik Erec Jiszráélba, de ez a hagyományos kommentátorokat nem látszik zavarni. Jonatán fordítása „északról érkező ellenségről” beszél, és Rási is idézi ezt, ami a sáskát behelyettesítő ellenséges inváziót feltételezi, szemben a sáskával. Rási ezzel együtt Bölcseink Midrását is idézi, miszerint az „északi” nem más, mint az ember lelkében székelő (cáfun) rossz ösztön, ami hasonló hangzású a cáfonnal, ami héberül észak...
* * *
Dáát Mikrá megpróbálja az északot megkerülni: a sáska, amiről itt szó van, ugyan délről jön, de mivel Izrael létét, történelme során mindig is az északról jövő ellenség (Arám, Asszíria, majd Bábel) veszélyeztette, így az „észak” gyűjtőneve és kódja minden létező rossznak, ahogyan ezt Ezékiél mondja (38,15), valamint Jeremiás szerint „Északról érkezik a rossz...” (Jeremiás 1,14). Erre mondja a Midrás, hogy „Északon van minden rossz forrása, ott laknak az ártók, a rossz szellemek, a démonok, és onnan terjed a rossz a világon.” (Pirké dörábbi Eliezer 3. fejezet)
Ámosz Cháchám egy személyes tanúságot idéz egy öreg jeruzsálemi zsidótól, aki még emlékezett az 1915. évi palesztinai sáskajárásra. „Ekkor – mondja a szemtanú – a rengeteg sáska állandóan észak felé tartott, mégpedig olyan következetesen, mintha iránytűje lenne...”
Miután elmondja, miként tűnik el az ellenség – a sáska – az országból, a próféta tovább vigasztalja a népet, amely megszenvedte a múltat és a jövendőt:
„Ne félj, termőföld, vigadj és örülj, mert az Örökkévaló nagy tetteket vitt véghez. Ne féljetek, mezei vadak, mert kizöldülnek a puszta legelői, mert a fák gyümölcsöt hoznak, a fügefa és a szőlő gazdagon terem. Cion fiai, vigadjatok és örüljetek, mert Istenetek, az Örökkévaló megadta nektek a szükséges esőt, záport hullat rátok ősszel és tavasszal, mint régen.” (Joél 2,21–23)
Jön a kárpótlás az elvesztett évekért – üzeni az Örökkévaló prófétája által. Megfizetem nektek azokat az éveket, amikor a sáska, „nagy seregem” mindent felzabált (itt megemlíti, mint az elején, mind a négy sáskafajtát) „és esztek és jóllaktok, és dicsőítitek Örökkévaló Isteneteket, aki csodát tett veletek, és soha többé nem kell majd népemnek szégyenkeznie.” (Joél 2,25–26)
A RABSZOLGÁK IS PRÓFÉTÁLNAK...
Nálunk, zsidóknál minden csodaszámba megy, mivel csoda, hogy egyáltalán élünk. Csoda, hogy jött a sáska (elrettentésként vagy büntetésként – de vajon mire?), és csoda az is, hogy eltűnt. Aztán az ígéret, hogy nem kell majd szégyenkeznünk – de mikor? Valószínűleg az ídők végén, amikor jön az áhított és régen várt Messiás.
Így a következő, nagyon rövid harmadik fejezetben Joél öt versben rajzolja meg azt az ideális állapotot, amelyben és amikor
„Isten szelleme lesz minden emberen. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, és ifjaitok látomásokat látnak. Még a rabszolgákra és szolgálólányokra is árasztom szellememet azokban a napokban. Csodás jeleket mutatok égen és földön, vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, amikor eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. (Ekkor), aki Isten nevét hívja (segítségül), megmenekül, mert Cion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék...” (Joél 3,1–5)
Ha egy létező, megtörtént szituációról szól Joél (ahogy Ibn Ezra próbálja magyarázni), nem értjük, hogyan és miként, és fogalmunk sincs, mik ezek az apokaliptikus égi jelek, amikor a nap elsötétül. Aki Góg és Magóg háborújáról beszél (és nem olvasta Adyt), magyarázza el nekünk, mit ért a vérvörös hold alatt? Ha pedig, mint a hagyományos exegéták, a dolog könnyebbik végét megfogva az idők végéről, illetve a messiási idők előtti helyzetre utalnak, akkor „rendben van”, hogy nem értünk semmit, hiszem már Maimonides, a nagy racionalista, megmondta (a Jád Hácházáká utolsó fejezetében) hogy „nem tudjuk, hogyan és miként lesz, amíg megtörténik”.
* * *
Málbim idézi Abarbanelt, aki innen vezeti le azt a következtetést, hogy itt a sáskajárás nem más, mint parabola, és azt a négy nemzetet jelöli (Bábel, Perzsia, Hellász és Róma), amelyek a zsidókat gyötörték és sanyargatták. Málbim maga elveti ezt a magyarázatot.
Azt, hogy mindenki – még a fiatalok is – prófétálni fognak, Ibn Ezra Élijáhu és Elisa korára vetíti, (lásd ott) amiről tudjuk, hogy sok prófétanövendék látogatta akkoriban a prófétaiskolákat (hiszen csupán Ovádjá, Ácháv háznagya száz ilyen tanítványt rejtett el egy barlangban Izebel gyilkos dühe elől). És mivel nem tudjuk pontosan, sőt körülbelül sem, mikor élt Joél, minden megoldás lehetséges.
Az utolsó, negyedik fejezetben Joél fölülemelkedik az ember földhözragadtságán s a természet által behatárolt megrögzöttségein, és látnoki szemmel folytatja az előbbiekben megkezdett leírást. Az idők végén – tehát nem itt és most, nem a sáskajárás véget értével – visszatérnek a galutba hurcolt zsidók Júdeába és Jeruzsálembe. Ekkor lesz Góg és Magóg nagy háborúja, melyben az Örökkévaló törvényt ül a népeken, „akik népemet szétszórták a népek között, és országomat felosztották”.
Lássuk a negyedik fejezet vonatkozó részét szó szerint:
„Azokban a napokban és abban az időben, amikor visszahozom Júdeának és Jeruzsálemnek számkivetettjeit, összegyűjtök minden népet, és leviszem őket Jósáfát völgyébe, és ott ítéletet tartok felettük, amiért szétszórták – a népek között – népemet és birtokomat, Izraelt, és országomat felosztották (maguk között). Népemre sorsot vetettek: a cédáért (fogoly) fiúgyereket adtak, a lányokat pedig borért (adták el), hogy ihassanak!” (Joél 4,1–3)
Ez még nem a holokauszt, az intézményes, totális népirtás, ez „csak” annak előszele, a Churbán (vagyis az első és a második Szentély pusztulása); és minden, ami azzal járt. Joél itt az idők végéről, a Ítélet napjáról beszél, amikor az Örökkévaló törvényt ül a népek felett. Röviden megemlíti az akkor ismert népeket (Cor, Cidon, a filiszteusok), amelyek állandóan ellenségeskedtek Izraellel; megkérdi őket, mi bajuk vele, majd szól:
„Hirdessétek ki a népek között: Készüljetek háborúra, buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak fel a harcosok! Kovácsoljatok kapáitokból kardokat és metszőkéseitekből lándzsákat! Mondja még a gyenge is: Hős vitéz vagyok!” (uo. 9–10)
Ellentétben Jesája (2, 4) és Micha (4,3) próféciájával, akik a világbékéről beszéltek, melyben a fegyverekből kapákat és metszőkéseket csinálnak, itt, ahol az Örökkévaló leszámol Izrael ellenségeivel, ez fordítva van: minden fémtárgyból fegyver lesz, és még a gyenge is hőssé avanzsál, hogy az isteni háborúban részt vegyen.
SZENT LESZ JERUZSÁLEM, MENTES IDEGENEKTŐL
A Góg-Magóg háború lefolyásáról nem tudósít Jóél, de kimenetele kétségtelen: Isten és igazsága győz, a zsidó szórványok visszatérnek, és „akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek, aki szent hegyemen, Cionon lakozik. (Akkor) szent lesz Jeruzsálem, nem lesznek benne többé idegenek”. (uo. 17)
És mivel a politikai függetlenség, biztonság mit sem ér a gazdasági biztonság nélkül, nyilvánvaló, hogy majd, akkor, a messiási időkben Izrael valóban, a szó legszorosabb értelmében tejjel-mézzel folyó ország lesz. „Must csorog a hegyekről, tej folyik a halmokról, és Júdea minden patakjában... (de) Egyiptom pusztaság lesz, és Edom sivár puszta a Júdea fiain elkövetett erőszak miatt, mivel ártatlan vért ontottak...” (uo. 18–19)
A próféta utolsó szavaival ígéretet tesz, hogy ámbár Egyiptom, Edom és a többiek elnyerik méltó büntetésüket, Júdea és Jeruzsálem benépesednek, és életük zavartalan lesz. Ugyanakkor a kiontott ártatlan vért az Örökkévaló nem hagyja megbosszulatlanul, mivel Ő „Cionban lakozik”, vagyis a tiszta, hamisítatlan monoteizmus székhelye, örök időkön keresztül, Cion és Jeruzsálem.
* * *
Megbosszulni az ártatlanul kiontott vért, ez isteni feladat, nem a mienk. A mi feladatunk hinni, bízni és remélni.
RÉSZLET NAFTAli KRAUS AZONOS CIMÜ KÖNYVÉBŐL, AMELY AZ "őSI fORRÁS" SOROZAT
16- KÖTETE.
