Mit mond a Halacha a

  FOGLYOK ÉS TUSZOK     KIVÁLTÁSÁRÓL

 

 

 

 AZ UTÓBBI IDŐBEN NAGY VITÁK FOLYTAK IZRAELBEN A TÉMÁRÓL, MIUTÁN A ZSIDÓ KORMÁNY ELHATÁROZTA HOGY KISZABADITJA A TÖBB MINT 5 ÉVVEL EZELŐTT FOGLYUL EJTETT, ILLETVE ELRABOLT IZRAELI  SORKATONÁT, GILÁD SÁLITOT - TÖBB MINT EZER VÉRES KEZÜ TERRORISTA ELLENÉBEN

 

Mit mond erről a halacha?

                                                                                              

        A zsidóság a foglyok és tuszok kiváltását nagy micvának tekinti. A Talmudban (Bava Bátrá 8,b) „micvá rábbá” nak nevezik  azokat az erőfeszitése-ket, amelyek zsidó foglyok kiváltására irányulnak. Talmud bölcsek nem egyszer útra keltek hogy pénzt gyüjtsenek erre a célra.

 

           Az első a zsidó történelemben, aki arról (is) ismert, hogy élete kockáztatásával szabaditotta ki a fogságból unokaöccsét és háza népét – Ábrahám ősapánk volt, aki maroknyi csapatával négy győztes király nyomába eredt, hogy Lótot, valamint Szodoma népét kiszabaditsa. Az akció sikerrel járt (lásd 1.Mózes, 14, 15).

 

Dávid, amikor még nem volt király, hanem portyázó szabadcsapatával a törvényes király, Saul elől menekült – visszatért Ciklágba és a várost feldúlva és felégetve találta, mivel az amalékiták, kihasználva Dávid távollétét, rajtaütöttek és „foglyul ejtették feleségeiket, fiaikat és leányaikat” (1. Sámuel, 30, 3). Az elkeseredett Dávid, akit  saját emberei meg akartak kövezni, annyira oda voltak családjaik eltünte miatt – végülis erőt vett magán, az amalékiták után iramodott, utólérte és megsemmisitette őket és a foglyokat kiszabaditotta, olyannyira hogy „nem hiányzott közülök egy sem, se gyerek se felnőtt” (uo).

 

 Mecudát Dávid érdekes meglátása szerint azzal vádolták emberei Dávidot, hogy csatlakozása a filiszteus  Áchishoz, Gát királyához, egy közös portyára – tette lehetővé az amalékitáknak, hogy lerohanják a védtelen Ciklágot (uo).

 

      Amikor nem volt lehetőség a foglyok kiszabaditására – eleink az imához fordultak. Salamon a nagy király, az első Szentély épitője, avató beszédében erről igy szólt:

 

     „Ha  majd vétkeznek ellened - - - és megharagszol rájuk, kiszolgáltatod őket ellenségeiknek és azok fogságba viszik őket az ellenség földjére  - - - de azután szivből megtérnek, azon a földön ahová  fogságba hurcolták őket- - - - te hallgasd meg imájukat és könyörgésüket --- és tedd irgalmassá hozzájuk fogvatartóikat, hogy irgalmazzanak nekik...” ( 1. Kir. 8,  46 –50).

 

     A legrosszabb minden között

 

     Ezzel együtt a zsidó királyok irgalmasságukról voltak közismertek a korabeli

népek között. Amikor Ácháv , Izrael királya, legyőzte a szomszédos Arám királyát;  az arameus hadsereg megsemmisült, és királyuk, Ben-Hádád menekülni és elbujni kényszerült, azt mondták neki adjutánsai: ”Az hallottuk hogy Izrael királyai könyörületes királyok. Vegyünk zsákruhát a derekunkra --- és úgy menjünk Izrel király elé, hátha életben hagy téged”.

 

       Mentek tehát zsákruhában mint akik gyászolnak, és amikor Áchávhoz értek, átadták Ben-Hádád üzenetét, aki kéri hagyja életben őt. Ácháv nemcsak életben hagyta, hanem szerződést kötött vele és úgy bocsátotta szabadon (1. Kir. 20, 31-34).

 

Lehet hogy Áchávnak katonapolitikai szándékai voltak ezzel a gesztussal  - és egy próféta meg is rótta őt ezért – mindenesetre tény hogy a zsidó királyokat irgalmasságukról ismerték. Akkoriban még nem volt genfi konvenció és a foglyokat rendszerint megölték vagy eladták rabszolgának.

 

     Honnan jutottak Bölcseink arra a konklúzióra, hogy a foglyok kiváltása nagy, - vagy a legnagyobb -  micva? Ennek alapja egy jeremiási vers. A próféta könyörög és kegyelmet kér a vétkes Izraelnek. Erre az isteni válasz igy szól

 

     „Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém (és könyörögne), akkor sem esne meg a szivem ezen a népen! Kergesd el őket, menjenek!

       „Ha pedig megkérdezik tőled hogy hová menjenek,  ezt válaszold nekik:

 Igy szólt az Örökkévaló: ’Aki a halálra méltó – a halálba; aki kardra méltó – az a      kardra; aki éhinségre – az éhinségbe és aki  fogságra méltó – az fogságba!”

(Jeremiás, 15, 1-2). Vagyis mindenki azt kapja ami neki – viselkedése alapján – jár.

 

   Ez a fokozatos büntetés azt sugallja Bölcseink szerint, hogy az utóbbi a rosszabb, a keservesebb, a legtöbb szenvedést okozó. Miért? „Mert a fogságban minden előbbi is benne van” (Bava Batra 8, b). És Rási megmagyarázza: A fogság fogalmában benne foglaltatik az éhinség, a kard és a halál is, „mivel a pogányok kezében van, akik azt teszik vele amit akarnak;  megölik vagy halálra éheztetik” (uo).

 

   Ha összefoglalni akarnánk idáig – amikor is kizárólag háborus foglyokról beszéltünk – láttuk hogy a zsidó hozzállás a kérdéshez nem azonos a pogány (gentile) világ hozzáállásával. És itt nemcsak a zsidó királyok nemes gesztusáról van szó, amely hazaküldi a királyi foglyot, hanem a Tóra előirásáról, például a „szép fogolynő” esetében.

 

  A „SZÉP FOGOLYNŐ”

 

      A „szép fogolynő” az ellenség által csatasorba állitott prostituált , akinek feladata a zsidó (vagy más) hadfiak demoralizálása volt  a ókorban. Az ilyenekkel való bánásmód a Tóra egyik leghumánusabb törvénye (5. Mózes, 21, 10). Tilos volt megalázni és kihasználni őt; fogvatartója feleségül vehette, de nem adhatta el és mindenben egyenrangu volt a zsidó nőkkel. Tessék összehasonlitani ezt azzal a viselkedéssel ami napjainkban is jellemezi a megszálló vagy „felszabaditó” hadseregeket.

 

  Vannak persze ellenpéldák is, foglyok megőlésének kirivó példái mint 2. Krónikák, 25, 12, vagy 1. Sámuel, 28, 12, de ezek szabályt erősitő kivételek voltak. Ezzel szemben álljon itt a tórai  micva, amely szigoruan tiltja egy szökött rabszolga visszadeportálását tulajdonosához (5 Mózes, 23, 16).

 

A „szép fogolynő”, aki nem volt katona, hanem civil – eljuttat bennünket a téma velejéhez. Mi történik ha ellenséges elemek, vagy akár emberrablók, elragadnak  egy  zsidót, akiért magas váltságdijat követeknek. Már a talmudi időkben – amikor nem volt önálló zsidó állam és véderő – ezek voltak azok az esetek, amikor a „legnagyobb micva” alkalmazásra került.

 

A Talmud elbeszéli Jósuá Ben Chánánjáról, hogy egyszer Rómába utazott, mivel hallotta hogy ott van a börtönben egy zsidó ifju. Miután pár mondatot beszélt vele és az bibliai idézettel válaszolt az ő bibliai idézetére – elhatározta ,hogy kiváltja mindenáron, „mivel ebből tanitó lesz Izraelben”. Valóban – konkludál a Talmud – ő lett később a nagy tanaita, Jismáél ben Elisa (a második), (Gittin, 58, a).

      Pinchász ben Jáir,a szentéletü tanaita, mondhatni életét szentelte  a fogolykiváltás (Pidjon Svujjim) nagy micvájának és a Talmud hiradása szerint, „csodálatos dolgok történtek vele” (Chulin 7, a).

 

MENNYIT ÉR EGY ZSIDÓ FOGOLY?

 

       Már 2000 évvel ezelőtt felmerült a  sorsdöntő kérdés: mennyit szabad egy fogoly kiváltására költeni, vagyis mennyit ér egy zsidó fogoly?

 

    A Misna annyiban szabályozza ezt a kérdést, hogy „nem váltják ki a foglyokat értékükön felül”. Nyitva marad a kérdés: mennyi az „értékük”? Úgy látszik, hogy volt egy bizonyos „árfolyam”, amit tilos volt túllépni. Talán egy férfi – vagy nő – értéke a rabszolgapiacon, ami egyfajta ember-tőzsde volt az ókorban. Napjainkban – mondja a lublini Máhárá”m (17. század) – amikor nincs rabszolgavásár, megsaccolják, aszerint hogy mennyit érne...ha lenne rabszolgapiac... Rabbi Dávid ben Zimra (Rádbá”z- 16. század) uj responzumában (40) azt irja hogy az árfolyam aszerint alakul, mennyiért szoktak kiváltani egy nemzsidó foglyot, vagyis ez nem kapcsolódik a rabszolga kereskedelemhez.

 

    A Misna  (Gittin 45, a) azzal indokolja a megszoritást, hogy ez „a világ érdeke”, hogy  ne nöjjön a banditák étvágya, hogy még több embert raboljanak, ha egyszer tudják, hogy a zsidók kiváltják őket, bármilyen magas összegért.

 

Ugyancsak a „világ érdeke” (vagyis közérdek) mondja a Misna (uo) hogy „nem igyekeznek megszöktetni a foglyokat”, szintén közérdekből, vagy a foglyok érdekében, hogy a továbbiakban ne láncolják le a foglyaikat rabtartóik és ne nehezitsék meg életkörülményeiket. Voltak azoban esetek amikor Talmud bölcsek megszöktek rabtartóiktól (Gittin, 45, a, reb Ilis esete r’ Náchmán lányaival).

 

    Amint látjuk a Misna pragmatikus álláspontot tükröz és ez a továbbiakban a Halacha álláspontja is. A Talmud másutt arra az álláspontra helyezkedik hogy valaki köteles kiváltani a feleségét akár tizszeres áron is, „mint amennyit ér” – de csak előszőr és egyszer. Ha mégegyszer elrabolják – ha akarja kiváltja – ha nem – nem. (Ktubot, 52, a). Általános az a vélemény, hogy valaki kiválthatja saját magát bármilyen összegért, mivel ezzel nem terheli a közt. Ha emiatt esetleg „emelkedik az árfolyan” – ezzel szemben áll az ember joga szabadságára és arra hogy pénzével azt tehessen amit akar.

 

       A Talmud egy elsőbbségi sorrendet is előir, amennyiben ha valaki, édesapja és tanitója esnek fogságba -  ő maga előbbrevaló a kiváltásban (ha csak egy személyre van elég pénz); tanitója előbbrevaló mint apja – de az anyja mindenki előtt (mivel egy nő nehezebben viseli el a fogságot és nagyobb veszélyben is van)...

   „Egy bölcs előbbrevaló mint a király, mivel ha a Bölcs meghal -  nincs még egy hozzá fogható, viszont  a király ha meghal – minden zsidó alkalmas arra hogy király legyen!... (Horajot, 13, a). Amikor ezt kimondták – már rég nem volt zsidó király, de Bölcs volt annál több...

 

           TUSZ MINT JÖVEDELMI FORRÁS

 

       A keresztény középkorban, Európában, a hadifoglyok helyét a zsidó tuszok foglalták el. A keresztes hadjáratok során a zsidóknak sok alkalmuk volt a „nagy micvát” gyakorolni, mivel a keresztes „vitézek”, hogy egy kis zsebpénzre szert tegyenek, gyakran raboltak el zsidókat és zsarolták a hitközségeket. A téma a zsidó szolidaritás alapkövévé vált Europa szerte. Se szeri se száma a tragikus eseteknek, amelyek közül csak a legkirivóbbakat idézzük.

 

Annak idején a virágzó alexandriai zsidó közösség külön adót vetett ki, hogy legyen egy fogolykiváltási Alap, amelyet szükség esetén zsidó tuszok kiváltására lehetett használni.

 

     A 13. század elején Rudolf német császár börtönbe vetette a rottenburgi rabbi Méirt (Máhá”rám mi’Rottenburg), tudván hogy a zsidók meg fogják fizetni az anormálisan magas váltságdijat. A német zsidó közösség össze is szedte a nagy összeget, de rabbi Méir megtiltotta nekik hogy kiváltsák, nehogy ezzel precedenst teremtsenek és „növeljék a gójok étvágyát”. Ezt az emlitett Misnával indokolta, amely tiltsa a foglyok kiváltását, „értéken felül”. Hét évett töltött rabbi Méir várfogságban, ahol utol is érte a halál.

 

      Amikor 5. Alfonz háborut inditott észak Afrikában (1471) és  ott foglyul  ejtett sok zsidót – Don Jichák Abarbanel, a hires talmudista, exegéta és államférfi, 21o zsidót váltott ki horribilis összeg ellenében, aminek nagy részét a spanyol zsidóság adta össze.

 

   Schulhof Izsák „Budai Krónikájában” ( Európa -Magyar Helikon kiadása, Jólesz László forditásában héber eredetiből, Budapest, 1979) elmondja a budai zsidók és az ő személyes tragédiáját, amikor 1688-ban a császári osztrák-magyar keresztény seregek visszafoglalták Budát a törököktől. Sokakat a fogoly zsidók közül Sámuel Oppenheimer, bécsi bankár és hadiszállitó váltott ki. Schulhofot magát 30 császári tallérért váltotta ki egy bizonyos „úrnő” – egy perccel biztos halála előtt – és később átadta Oppenheimernek.

 

     „VÉRT TEHERAUTÓKÉRT”

 

          Azt a nagyszámu zsidót, akik a Bogdán Chmelnicki által „fémjelzett” pogromok során estek fogságba – az ottomán birodalom zsidó alatvalói váltották ki. Az orosz-lengyel háboru során (1654-67), országos gyüjtőakciót rendeztek és  és ennek szervezői (a cedóke-gábek) házról házra jártak, hogy a szükséges összeg összegyűljön. Akinek szerencséje volt és nem esett fogságba vagy nem vitték el tusznak – boldogan fizetett. Később külön egyesületek alakultak, amelyek feladatuknak tűzték ki a foglyok/túszok kiváltását. A leghiresebb ilyen egyesület Velencében létesült, az Abuáv testvérek által.

 

       Az ujkorban a fogolykiváltás játékszabályai nagy változáson mentek keresztül. Nem tudom mikortól számithatjuk az „ujkort” ebből a szempontból, Talán a Holocausttól, mikoris a világ zsidósága megbukott azon feladat teljesitésében, hogy kiváltsa a halálra itélteket. A Kasztner féle patetétikus kisérlet, a háboru vége felé – „vért teherautókért” – ami talán megmenthette volt a magyar zsidóság nagyrészét, szakértők szerint eleve halálra volt itélve a szövetségesek ellenkezése miatt. Nekik a zsidó vér nem volt elég drága és a tizezer teherautó amiről szó volt, „értéken felüli”nek számitott.

 

  A legujabb korban, napjainkban, a probléma uj megjelenési formája Izraelben jelentkezik. Itt, az állandó háborúk közötti szünetekben, nemcsak fogolycseréről van szó – ami nem kifogásolható, akkor sem ha Izrael mindig sokkal több foglyot ad vissza mint amennyit kap – hanem a mindig aktuális túszrablásokról, vagy elesett katonák tetemének visszaadásáról, véreskezű gyilkosok szabadlábra helyezése ellenében.

 

MIT MOND A HALACHA – MA?

 

    Annakidején a Rabin kormány több mint ezer elitélt terroristát engedett szabadon – három izraeli fogoly katona ellenében, akikről később kiderült, hogy önhibájukból (vétkes hanyagság) estek a Chezbollah fogságába. Most, amikor ezt a tanulmányt irom – egy ujabb „ügylet” van folyamatban, amelyben 4oo arab terroristát bocsátana Izrael szabadon, három katona maradványai (évtizedekkel ezelőtt tüntek el) és egy izraeli civil ellenében, akinél hazahozatala életmentés (Pikuách Nefes) számba megy. Most, 2003 november közepén, a megkötött egyezség csak azért szenved késedelmet, mert a terroristák követelik egy olyan társukat is – a nahariai gyilkost – kinek kezéhez több megölt izraeli vére tapad. Erre a kormány – egyelőre – nemet mond. Elvben – de csak elvben – Izrael csak olyan elitélt terroristákat bocsát szabadon, akiknek kezeihez nem tapad vér, vagyis nem személyesen öltek, gyilkoltak

 

   Mivel napjainkban nem a halachikus autoritás dönt erről a kérdésről – az izraeli főrabbik nem nyilvánitanak véleményt és „átadják” a döntést azoknak, akiknek a döntés amúgyis a kezükben van. Ez pedig a kormány, a miniszterelnők és hadügyminiszter, akik állandóan a  családok elviselhetetlen nyomása alatt állnak.

 

Több neves rabbi egybehangzó véleménye szerint, a Halacha ma ugyanúgy tiltja a szóbanforgó egyességet mint valaha, ugyanazon elvek alapján (nem adni okot hogy  a „jó üzlet” nyomán további izraelieket, katonákat és civileket ragadjanak el és mint alku-kártyát kezeljék őket). Ehhez hozzájárul az életveszély is, ami a Pikuách Nefes kategóriájába utalja az ügyletet. Ugyanis a szabadonbocsátott terroristákat nem üzik ki az országból, valahová, külföldre, hanem itt maradnak és másnapra folytathatják gyilkos tevékenységüket. Pontosan ez történt, egyébként, a Rabin korában lebonyolitott egyesség után is.

 

      A Halacha (Sulchán Áruch, Jore Déá, 242, valamint Maimonidés, Jád, Hilchot Mátnát ánijjim, 8.10) egyértelmü – ha egy magánemberről van szó. A zsidó államiság korában, az államnak joga van („Din Melech – a királyi jogkör”) alapján olyan meggondolásokat is számitásba venni, amikről a Halacha nem beszél. Egy ember „értékének” megállapitása  is nehéz, hiszen ma nem lehet tudakozódni a rabszolga piacon. Talán erre mondták Bölcseink hogy „aki megmenti egy ember életét – az olyan mintha az egész világot mentette volna meg” (Szánhedrin37a és Bava batra 11,a).

 

     Egy neves rabbi, aki hajlandó volt kérdésemre válaszolni, mondja:

A Halacha két részből tevődik össze: az ész és a sziv kombinációjából. Az ész az ügylet ellen van, mig a sziv mellette. Egy magánember dönthet szive sugallatára. A közösség – vagyis az állam – az ész, a hideg logika alapján kell hogy álljon. (2003).