BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(24)

ÁMOSZ A PÁSZTOR

 

         A PRÓFÉTA, AKIT KIUTASÍTOTTAK IZRAELBŐL    

 

 

„Egy tekóai pásztornak, Ámosznak a szavai ezek a látomások, amelyeket Izraelről látott, Uzijának, Júdea királyának és Jeroveámnak, Joás fiának, Izrael királyának napjaiban, két évvel a földrengés előtt.

 

Ezt mondta (Ámosz): Az Örökkévaló Cionból harsog, és Jeruzsálemből hallatja hangját. Gyászba borulnak a pásztorok legelői, és elszárad a Kármel (hegység) teteje.” (Ámosz 1,1–2).

 

Különböző számítások szerint Ámosz Hoséá után a második azon négy próféta között, akiket együtt említenek az ősi források (Pszáchim 87,a). Hogy az itteni sorrendben, amely a zsidó Bibliát követi, miért került Joél kettejük közé, azt nem sikerült megállapítanunk (lásd Joél bevezetését), mivel nem tudjuk, pontosan mikor élt és működött Joél. Ha tudnánk, mikor volt a nagy sáskajárás, vagy mikor volt az itt említett földrengés, okosabbak lennénk.

 

Így meg kell elégednünk azzal, hogy a Tekóából való Ámosz  Joás fia, Jeroveám (A második) idejében élt és prófétált Izrael országában. Erősen bírálta a rendszert, az intézményesített bálványkultuszt és magát a király házat, és látni fogjuk, hogyan próbálta őt a bét-lechemi pogány szentélyben működő papi kamarilla kiutasítani Izraelből (a 7. fejezetben).

 

NYOLC TÖRTÉNELMI PRÓFÉCIA

 

Ámosz – apjának nevét nem ismerjük – pásztor, illetve állattenyésztő volt Tekóában, valamint gyümölcsöt  termesztett. Jonatán szerint jómódú ember volt. A Talmud-bölcsek előírása szerint minden prófétának gazdagnak kellett (volna) lennie, hogy teljesen független lehessen. Ez azonban nem minden esetben volt így.

 

Amikor Ámoszt megszállta Isten szelleme és prófétálni kezdett, érdekes módon előbb a környező népeket vette bonckés alá, és csupán a hat korabeli náció említése – és elítélése – után foglalkozott Izraellel és Júdeával. A Midrás szerint Ámosz „nehéz nyelvű” (dadogós) volt, és kortársai kigúnyolták ezért, de próféciáiban ennek nem találjuk nyomát.

 

Az első prófécia címzettje Damaszkusz – vagyis Arám, illetve Asszíria.

 

„Így szól az Örökkévaló: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Damaszkusznak; mert vas cséphadaróval csépelték Gileádot. Ezért tüzet bocsátok Cházáél házára, és az megemészti Ben-Hádád palotáit. Letöröm Damaszkusz zárait, kiirtom Bik'át-Áven uralkodóját és Bét-Édenből a fejedelmet. Fogságba esik az arám nép Kirben – mondja az Örökkévaló.” (uo. 1,3–5)

 

 Ben-Hádádról és Cházáélről már hallottunk, tudjuk, hogy ezek két királyi dinasztia voltak a szomszédos Arámban. Cházáélt Élijáhu kente fel – legalábbis elméletben –, és utódja, Elisa a gyakorlatban. Amikor az arámiak elfoglalták Giledot Joácház, Jéhu fia idejében, nagyon kegyetlenül bántak el az ottani zsidó lakossággal. A három-négy említett vétek közül ez volt Ámosz szerint a legsúlyosabb. Nem tudjuk pontosan, hol volt Bik'át Áven és Bét-Éden, és mi történt ott. Dáát Mikrá szerint az egyik, az előbbi a mai Libanonban volt, a másik meg északon, az Eufrátesz mellett, a mai Irakban. Ez azt jelezné, hogy az egész arámi királyság széltében-hosszában megérett a büntetésre és a pusztulásra. A királyok második könyvében találjuk (16,9), hogy Tiglát Pileszer, Asszíria nagy királya elfoglalta Damaszkuszt, és népét száműzte Kirbe. Hol volt Kir pontosan, nem tudjuk, de van, aki azt mondja, hogy valahol Örményország mellett (D. M). Erről lásd a továbbiakat a 9. fejezetben.

 

* * *

Damaszkusz után a ma is ismert és a hírekben szerepelő Gáza (héberül Ázá) következik. A próféta Gázával egy kalap alá veszi a többi filiszteus várost is, és elmarasztalja őket, amiért „elhurcolták és kiszolgáltatták a foglyokat (mind) Edomnak. Ezért tüzet bocsátok Gáza várfalára, és az megemészti palotáit. Kiirtom Asdodból az uralkodót, és Áskelonból a fejedelmet, majd Ekron ellen fordulok, és elpusztul a filiszteusok maradéka is – mondja az én uram, az Örökkévaló.” (uo. 6–8)

 

Milyen foglyokat szolgáltattak ki? A szűkszavú Írás nem árulja el; talán azért, mert annak idején ez köztudott volt. A Bibliában, és főleg a próféták szavaiban gyakran találunk homályos utalásokat olyan eseményekre és történésekre, amelyek a prófécia elhangzásakor ismertek voltak, de a későbbi időkben feledésbe merültek.

 

A középkori exegéták közül egyedül Kimchi próbálja értelmezni a foglyok kiszolgáltatását. Ez a második Szentély pusztulásakor volt – mondja –, amikor Titusz hadai elfoglalták Jeruzsálemet, és sok zsidó a filiszteus területeken keresztül próbált menekülni. Őket azonban összefogdosták, és mind egy szálig kiszolgáltatták a rómaiaknak – akik edomita eredetűek. Dáát Mikrá nem megy ilyen messzire. Szerinte a filiszteusok csetepatéik során sok zsidót fogságba ejtettek, és eladták őket az edomitáknak, akik közismerten rabszolga-kereskedők voltak. Kimchi és nyomában D. M. megjegyzik, hogy a próféta csupán négy filiszteus fejedelemséget említ, míg az ötödik, Gát itt nem szerepel. Ugyanis Gát Ámosz idejében Júdea fennhatósága alá tartozott, és ezért nem volt alkalma bajt okozni Izraelnek.

 

A soron következő nép, Cor hasonló váddal marasztaltatik el Ámosz által: ők is kiszolgáltatták a zsidó menekülteket az edomita rabszolga-kereskedőknek, és „nem emlékeztek” a testvéri szövetségre, ami Chiram, Cor királya valamint Dávid, illetve Salamon között köttetett. Ez a föníciai király segítette Dávidot és Salamont a Szentély felépítésében, amelyhez szakembereket adtak, illetve cédrusfákat szállítottak. Mint később kiderült, ezt érdekből tették és nem önzetlen barátságból. Cor és Cidon ismert városok a mai napig Dél-Libanonban.

 

Ámosz Cháchám (D. M.) szerint Cor vétke nagyobb volt, mint Gázáé, mert egy baráttól mást vár el az ember, mint egy esküdt ellenségtől. A büntetés ugyanaz: pusztító tűzvész.

 

EDOM ZSIGERI GYŰLÖLETE

 

Izrael ősi ellensége – leszámítva Amálékot, amely Ámosz idejében már eltűnt a térképről – Edom volt, a „testvéri” Ézsau, Jákob testvérének népe, amelynek reinkarnációja - egyes középkori exegéták szerint - a keresztény Róma volt.. Ézsau meg akarta ölni testvérét, Jákobot (1Móz ,27, 41) majd látszatra kibékültek, de Edom, az állam mindig is ellenséges álláspontot foglalt el Izraellel szemben, amely testvérnek tekintette őt; és a Tóra megtiltotta, hogy a honfoglaló zsidók megsértsék Edom határait vagy háborúzzanak ellene.

 

Itt Ámosz kikel Edom ellen, amely „karddal üldözte testvérét (Jákobot), elfojtotta (legyűrte) irgalmát, és szüntelenül tombolt haragja, megőrizte gyilkos dühét mindvégig. Ezért tüzet bocsátok Témánra, és az megemészti Bacra palotáit.” (uo. 11–12)

 

Az irgalom szó gyöke héberül R. Ch. M.; érdekes módon a női méhet is jelenti (Rechem). Ez alkalmat ad a Midrásoknak egy ezoterikus tézis felállítására: Rabbi Jehuda és Rabbi Nechemja, két ismert Midrás-bölcs azt állítják, hogy Ézsau, az újszülött, mielőtt édesanyja, Rivka (Rebeka) megszülte az ikreket, (őt és Jákobot) „kárt tett édesanyja méhében, hogy ne tudjon többet szülni” (Tanchuma, Ki Técé 4, Jálkut Simoni és Pszikta (Rábbá és Kahane). Tehát nemcsak legyűrte természetes könyörületét, amit egy testvér érez testvérével szemben, hanem megsebezte szülőanyját, hogy ne lehessen több gyermeke!

 

* * *

Témán (ami a modern héberben Jement jelenti) és Bacra két város, amelyek itt az ősi Edomot jelképezik. Őket is tűz pusztítja el – ez Ámosznak, úgy látszik, szokásos büntető fegyvere. A kérdés azonban most is az, vajon milyen történelmi eseményre utal itt a próféta, ha egyáltalán van ilyen szándéka? Az első logikus feltevés arra utal, amikor Edom királya megtagadta Mózes átvonulási kérését, mondván, „vigyázz, mert karddal (fegyverrel) jövök elibéd”  (4Móz 20,18).

 

Kimchi és Mecudot a második Szentély pusztulása idejére vetítik az ádáz, zsigeri edomita gyűlölet megnyilvánulását. Akkor a római hódítókhoz csapódó edomita bandák végezték el a piszkos munkát, és erről beszél a felháborodott próféta, aki ugyan múlt időben beszél, de tulajdonképpen jövendöl.

 

Ammón és Moáv, a két testvéri korcs nép – Lót fattyai saját lányaitól – itt külön-külön „áldásban” részesül Ámosztól, aki felemlíti viselkedésüket és nyomában büntetésüket.

 

„Így szól az Örökkévaló: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Ammón népének, mert felhasították Gileád terhes asszonyait, hogy megnöveljék területüket. Ezért tüzet gyújtok Rábbá várfalán, és az megemészti palotáit csatakiáltás közepette, ütközet napján, szélvészben a vihar napján. Királyuk fogságba esik, vezéreivel együtt – mondja az Örökkévaló!” (uo. 13–14)

 

Ammonnal Dávid sokat háborúzott. Rábbá ostrománál történt az ismert eset Urijával, a chettitával, akinek feleségét, Bát-Sévát Dávid megkívánta, s ezért férjét a halálba küldte. Erről mondta Nátán, a próféta ismert paraboláját, a „szegény ember gidájá”-ról. (Bát-Seváról lásd Naftali Kraus: Az Ősi Forrás (14) Nők a Bibliában és a Talmudban, Budapest, 2004., PolgART Kiadó)

 

Ammonnak területi igényei voltak Izraellel szemben, és ezt a gileádi hegyekben próbálták időről időre érvényesíteni (lásd a Bírák között, Jiftách fejezetében). Itt a próféta nem ez ellen kel ki – mert ez egy legitim vita tárgyát képezheti –, hanem az ammoniták leírhatatlan embertelensége ellen, akik állapotos asszonyokat „hasogattak föl” (Rási: „hogy csökkentsék a gileádi zsidó népességet”). Ibn Ezra és Kimchi a hárot (állapotos nők) helyett a hárim olvasatot használják, ami hegyeket jelent. Eszerint Gileád hegyeiről lenne szó.

 

Nem tudjuk konkrétan, melyik ammoni királyról van szó, aki fogságba esett, de Dáát Mikrá szerint lehet, hogy Ammon bálványáról, Milkomról van szól, kinek neve hasonló hangzású a héber Málkámmal, ami annyit tesz, hogy „királyuk”. Jeremiásnál van egy vers (Jer 49,1), amely ebbe az irányba mutat.

 

JEHUDA ÉS IZRAEL VÉTKEI

 

Ammon után testvére, Moáv jön, őt is tűzvésszel fenyegeti Ámosz, mivel elégették egy edomita király csontjait, nem tudni, kit, mikor és miért. (Ámosz 2,1)

 

Miután a népekkel végzett, Ámosz sort kerít Júdeára és Izraelre is. A különbség szemmel látható: itt nem régi, történelmi gaztetteket ró fel a próféta, hanem a szellemi színvonalat hiányolja. Júdeánál például azt, hogy nem tölti be feladatát a földön, nem tartja a Tórát, és nem teljesíti az Örökkévaló parancsolatait.

 

„Így szól az Örökkévaló: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Júdeának, mert megvetették az Örökkévaló törvényét (Tóráját), és nem teljesítették parancsolatait. Mert tévútra vezették őket hazug isteneik (bálványaik), amelyeket elődeik követtek. Ezért tüzet bocsátok Júdeára, amely elemészti Jeruzsálem palotáit!” (uo. 2, 4–5)

 

A stílus azonos, a büntetés itt is tűz. A „hazug istenek” alatt van, aki az álprófétákat érti. A bibliakritikusok szerint ezt a bekezdést később tették hozzá Ámosz szavaihoz, de erre semmi logikus bizonyíték sincs.

 

* * *

A leghosszabb és legalaposabb analízist Izrael vétkeiről hangoztatja Ámosz, és úgy tűnik, hogy a többi nép vétkei csak körítésként említtetnek Izrael nemtelen viselkedéséhez. Itt nincs kegyelem: a legélesebb szavakkal pellengérezi ki a próféta Izraelt, amely működésének állandó céltáblája volt:

 

„Így szól az Örökkévaló: Három-négy vétke miatt nem bocsátok meg Izraelnek (a Szamáriai királyságnak), mert eladják pénzért az igaz embert, és egy pár cipőért a nincstelent. Porig alázzák a szegényeket és eltérítik útjukról az egyenes embereket. Apa és fia egyazon nőhöz járnak, hogy gyalázzák szent nevemet. Zálogba vett ruhákon henteregnek az oltárok mellett, és a bírságpénzekből vásárolt bort isszák bálványaik házában.” (Ámosz 2,6–8)

 

Van, aki hét vétket számol itt össze, vagyis szó szerint 3+4-et. A vétkek nem feltétlenül a vallás elleni vétkek, hanem az embertelenség, a jellemtelenség, a szegények elnyomása, kihasználása stb. Ezeket a Tóra is tiltja, természetesen, de ezek azok a vétkek, amelyeket embertársaink ellen követünk el.

 

A szövegszerü értelmezés itt teljesen eltér a Midrások értelmezésétől. Az "igaz eladása pénzért”, arra utalna, hogy a korrupt bírák megvesztegetést fogadnak el, és elveszejtik az igazat (akinek igaza van perében), és ez olyan mintha eladnák (Ibn Ezra). A Midrás itt József eladásáról beszél testvérei által és hozzáteszi, hogy a testvérek mindegyike sarut vett magának a kapott pénzből. Innen ered a kifejezés, amelyben József mint igaz ember (cádik) jelenik meg. Rási szerint a romlott bírók elferdítik az ítéletet oly módon, hogy a szegény ember elveszítse földecskéjét, ami a bírák latifundiumai közé van ékelve, azt potom áron megveszik, és a nincstelent kizárják onnan, vagyis eltávolítják földjéről.

 

A magas rangú bírák megvetik a szegény embereket, tapossák őket, mint a föld porát, és a szerény, szegény embereket, az egyeneseket, rákényszerítik, hogy ők is csalfasághoz folyamodjanak, mert különben nem tudnak létezni.

AZ APA, A FIÚ ÉS AZ... „OLTÁRI”

 

Az apa-fia szindróma a szégyentelenség felső foka: a szemérmességből semmi nem maradt, kiveszett a szégyenérzet, apa nem szégyelli magát fia előtt és fordítva. Kimchi szerint azért számít ez Isten neve meggyalázásának, mert az Örökkévaló azt mondta Izrael fiainak: Szentek legyetek, mivel én szent vagyok, vagyis utánozzatok engem. Ha ők levetik szentségüket azáltal, hogy undorító dolgokat csinálnak, ezzel azt jelzik, hogy Isten olyan mint ők: szintén nem szent, és ezzel profanizálják Isten nevét.

 

Ennek a dolognak további vetülete a bálványimádás, mivel az említett nő rendszerint a pogány „szentségszolgálat” felkent papnője, vagyis egy hivatásos „oltári” a szó szoros értelmében.

 

A zálogba vett ruhák alatt azt érti Ámosz, hogy a gazdagok, akik pogány isteneknek hódolnak, természetesen nem tartják be a Tóra törvényét, mely szerint a zálogként vett ruhát éjjelre vissza kell adni, hanem azt személyes céljaikra használják, és a bírságként kivetett büntetéspénzért bort vesznek és megisszák.

 

Dáát Mikrá szerint nem feltétlenül kell itt bálványimádásról beszélni, hiszen ugyanazokat a csúnya dolgokat el lehet követni az idolok nélkül is: egy erkölcstelen, züllött, profán társadalom azt tesz, amit akar, anélkül, hogy a pogány „hit” álarcát fel kellene öltenie.

 

* * *

Ámosz tulajdonképpen kivételez Izraellel, próféciájának fő címzettjével. Ahelyett, hogy mint a többieket – Júdeát is! – kurtán-furcsán tűzvésszel „intézné el”, Izraellel hosszabban és szelídebben, nagyobb türelemmel beszél. Az Örökkévaló szájába adván egy apologetikus beszédet, így mondva el, mi mindent tett a teremtő Izraelért:

 

„... én kipusztítottam előlük az emoritákat, akik magasak voltak, mint a cédrusok… kihoztalak benneteket Egyiptom országából, és vezettelek a pusztában negyven évig… Fiaitok közül prófétákat támasztottam és fiataljaitok közül názirokat (fogadalmat tevőket)… Ti azonban a názirokat borral itattátok, és a prófétákra ráparancsoltatok: Ne prófétáljatok!” (uo. 9–12)

 

Ennek utána jön a büntetés. Ez nem tűzvész, hanem ennél sokkal rosszabb:

 

„Ezért én megingatlak (szorongatlak) benneteket, ahogy meginog a szekér, ha kévékkel van megrakva. Nem lesz menekvése a gyorslábúnak, a bátor is hiába feszíti meg erejét, és a vitéz sem menti meg életét. Az íjász sem tud helytállni; a fürge lábú sem tud elmenekülni, a lovas sem menti meg életét, és a legvitézebb katona is meztelenül (fegyvertelenül) menekül azon a napon – mondja az Örökkévaló!” (uo. 13-16).

 

* * *

Dáát Mikrá szerint a próféta itt meglepetéssel szolgál. Fő célja persze Izraelt figyelmeztetni, és a többi népet azért említi, hogy elrettentsen. A próféták nemzetközi elkötelezettségei itt is érvényesülnek: Edom, Moáv, Gáza stb. vétkesek, megkapják a magukét, de Izrael Isten kiválasztott népe, állandó felügyelet alatt áll, a kirakatban van, nem teheti azt, amit mások tesznek.

 

Dáát Mikrá szerint Ámosz meglepetése az, hogy a népek várakozása ellenére Izrael nem „kivételezett”. Azok azt gondolták: na most jön a zsidó próféta és saját népét dicséri, vagy legalább mentegeti, de ennek az ellenkezőjét látjuk itt. Izrael jövendölt büntetése egy óriási katonai vereség, ahol a hősök is eldobálják fegyvereiket (Ibn Ezra: ruháikat!), és úgy menekülnek, illetve próbálnak menekülni.

 

Ámosz személyes jellegű megjegyzése, beépítve Izrael felemlített vétkeibe, arról beszél, hogy a prófétákat nem engedik feladatukat teljesíteni. Ez Ámosz saját tapasztalataira utal, amint azt a továbbiakban látni fogjuk. A nyolc nép említése arra a konklúzióra vezeti Dáát Mikrát, hogy a történelmi tanulság világos: az említett népek eltűntek a történelem süllyesztőjében, sehol sincsenek, de Izrael, a zsidó nép, mindennek ellenére él, létezik és léte Isten nevét hirdeti.

 

A BÜNTETÉS A KIVÁLASZTOTT „PRIVILÉGIUMA”

 

Úgy tűnik Ámosz „letudta” a népeket, és most már minden prófétai energiáját Izrael felé fordítja. Őket kell meggyőzni, őket kell meg- és visszatéríteni. Ha dióhéjban akarjuk összefoglalni a következőket, ez így hangzik: Isten közelsége és/vagy Izrael kiválasztottsága az oka annak, hogy tőlük többet vár el, őket szigorúbban bünteti, mint másokat. Hiszen a világ népeinek, a noachitáknak, elég hét alaptörvényt betartani – és azt sem tartják be. Izrael, a kiválasztott fizet meg érte. Rajta verik el a port azok, akik még ma is a faragott bálványképeknél tartanak.

 

Ámosz kimondja nyíltan:

 

 „Csak titeket ismertelek a föld népei közül, ezért kérem számon rajtatok minden vétketeket!” (Ámosz 3,2)

 

Majd az okot és okozatot firtatja a próféta és konzekvenciája: az Örökkévaló nem tesz semmit, anélkül hogy ezt előre felfedné „szolgáinak, a prófétáknak”. Ahogy mindenki fél az oroszlán ordításától, úgy a próféta, ha megszállja az isteni szellem (a Ruách Hákódes) nem képes ellenállni és „kénytelen” hallatni a prófécia hangját. D. M. szerint ez Ámosz válasza azokra a hangokra, amelyek úgy próbálják a problémákat „megoldani”, hogy a prófétákat hallgatásra kényszerítik vagy rábeszélik, hogy „ne mondjanak rosszakat”, inkább hallgassanak. Dáát Mikrá egy képzeletbeli vitát „hall” ki Ámosz szavaiból, aki válaszol a nép érveire, kérdéseire.

 

A próféta cáfolja a népi logikát, mely szerint ha Izrael a kiválasztott nép, Isten szeretett népe, akkor elnézőbbnek kellene lennie vele szemben. Ámosz szerint ez fordítva van: noblesse oblige, a kiválasztottság megfelelő viselkedésre kötelez.

 

„BÁSÁN TEHENEI” SOMRONBAN

 

A próféta mondja a magáét. Teszi a dolgát anélkül, hogy tudnánk, hogyan reagál hallgatósága – ha volt egyáltalán. Itt a gazdagok fényűzését szerkeszti ki Ámosz, azokét, akik jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak. „Erőszakkal és zsarolással gyűjtenek kincseket palotáikba” (uo. 3,10). A válasz erre ellenséges ostrom lesz, háború, amit Szamária elveszít, és nem lesz, aki megmentse, hacsak nem úgy, ahogy a pásztor az oroszlán szájából két lábszárat vagy egy fülcimpát kiment!

Lassan elérkezik a próféta a bételi „szentélyhez”, majd a királyi házat sem kíméli („a téli ház összedől, a nyári házzal együtt” – uo. 15). A gazdagok elefántcsonttorony házai is összedőlnek – mondja.

 

Csoda-e, hogy a felső tízezer nem szerette Ámoszt?

 

Külön bekezdést szentel Ámosz a királyság kényes-finnyás asszonyainak, akiket nemes egyszerűséggel „Básán tehenei”-nek nevez. Ezek azok a „nagyságák”, akik

 

 „…sanyargatják a nincsteleneket, és bántalmazzák a szegényeket, majd azt mondják uraiknak: Hozzatok, hadd igyunk!” (uo. 4,1)

 

* * *

Semmi nem segít. Izrael népe nem tér meg. A próféta "elmondatja" az Örökkévalóval, mi mindent tett, hogy fegyelmezze, regulázza a népet, de annak szinte meg se kottyan. Nem volt ennivaló, szárazság volt, nem volt mit inni – de nem tértek meg.

 

 „Megvertelek benneteket aszállyal és gabonarozsdával; kertjeitek, szőlőitek, füge- és olajfáitok nagy részét leette a sáska, mégsem tértetek meg hozzám! – mondja az Örökkévaló. Dögvészt küldtem rátok, mint Egyiptomra. Ifjaitokat fegyverrel öltem meg, lovaitok zsákmányul estek, táborotok bűze orrotokat facsarta, mégsem tértetek meg hozzám! – mondja az Örökkévaló. Olyan pusztulást hoztam rátok, mint az istenítélet Szodomában és  Gomorrában, amikor olyanok lettetek, mint a tűzből kimentett üszkös fadarab, mégsem tértetek meg hozzám! – mondja az Örökkévaló!” (Ámosz 4,9–11)

 

Mikor történt mindez? Hiszen a stílus itt megtörtént esetekről beszél és nem jövendölésről. A sáskáról már hallottunk Joéltól, de mikor volt ez az aszály, a dögvész, a vesztett háború? Nagy a valószínűsége, hogy mindez Jeroveám ben Joás hosszú uralkodása alatt történt, nem egyszerre persze, de Ámosz itt összpontosítja ezeket az elemi csapásokat, melyekkel alátámasztja mondanivalóját.

Úgy látszik – mondja Áser Weiser –, hogy második Jeroveám korszaka sem volt olyan nyugodt és derűs, mint ahogy gondolhatnánk, hanem a vége felé, a nagy fényűzés, a gondtalan élet után, a megnagyobbodott ország „másnapos” fásultsága terjedt el az „országgyarapító” Jeroveám népén is. Asurita papiruszok tanúsága szerint abban az időben több ízben volt a Közel-Keleten pusztító dögvész, és a próféta nem említ minden háborút, melynek részletei korában ismertek voltak, hanem megelégszik a végeredménnyel és a konklúzióval. Ez történik itt is.

 

Ami érthetetlen, az a nép romlásának szélsőséges kifejeződése. Ötször mondja ki itt a próféta: Ezt és ezt tettem veletek, büntettelek benneteket és nem tértetek meg hozzám! Emlékezzünk a Bírák korára, amikor visszatérő jelenség volt a vétkezés, elnyomás, megtérés körforgása. Itt nincs megtérés, a szofisztikált, „okos” nép a bételi aranyborjúk árnyékában már nem hisz a bűn és bűnhődés isteni kapcsolatában, hanem azt hiszi, hogy a rossz véletlenül éri, nem vétkei miatt.

A dögvész okozta valószínűleg a katonai vereséget (Weiser), ami az Egyiptomba vezető úton történhetett, ahová az ifjakat küldték gabonáért az aszály éveiben (Kimchi). Az úton bandák törtek rájuk, sokukat megölték és a halottak bűze az orrukat facsarta.

 

Ámosz konklúziója csak neki logikus, a népnek nem. A nép kineveti vagy legyint egyet.

 

Készülj – mondja Ámosz –, készülj, jön az Örökkévaló, jön a büntetés. Térj meg, Izrael!

 

AKI MEGMONDJA AZ IGAZAT...

 

Mit tehet Ámosz? Mondja, mondja, nem fárad bele, bár láthatja, hogy szavai annyit érnek, mint a falra hányt borsó. Itt stílust vált és siratóénekbe kezd, amelyben szinte elsiratja, „leírja” Izraelt, az országot, amelyben él és prófétál.

 

„Elbukott, nem kel fel Izrael szüze (vagy: a szűz Izrael), ott hever a földön, nincs ki felemelje. Ezt mondja az én uram, az Örökkévaló: Ha egy város ezer katonát állít ki, csak száz marad meg, és ha száz vonul ki – tízen maradnak életben Izrael házában.” (Ámosz 5,2–3)

 

Miután így megtizedelte őket, Ámosz utat mutat:

 

„Azt mondja az Örökkévaló Izrael házának: Engem keressetek, hogy éljetek! Ne keressétek fel Bét-Élt, ne járjatok a Gilgálba, Beér-Sevába se menjetek! (Mert) Gilgál fogságba esik és Bét-Él megsemmisül. Az Örökkévalót keressétek, akkor élni fogtok, különben tűz tör József házára, megemészti elolthatatlanul, Bét-Él miatt...” (uo. 5,4–6)

 

Ámosz, mint sok próféta kollégája, kódokban beszél, amiket a nép az unalomig ismer. „Izrael szüze” a zsidó nép egyik elnevezése a próféták szájában.

Bét-Él, Szamária szellemi fővárosa, ahol első Jeroveám az egyik aranyborjút elhelyezte és kihirdette, hogy „Ime, Izrael, istened” (1Kir 12,28). A Gilgál valamikor szent hely volt, ott állították fel az első szentélyt a honfoglalás idején. Sokak szerint két Gilgál volt. Itt nem tudjuk, melyikről van szó, de az biztos, hogy a bálványimádó Izraelben ez is egy idolcentrum volt. Ugyanez a helyzet Beér-Sevával is, ami valamikor Ábrahám állandó lakhelye volt.

 

Miután erőteljes hasonlatokkal élve Ámosz „bemutatja” a népnek Izrael istenét mint Mindenhatót, aki a sötétséget fénnyé teszi és „pusztulással sújtja az erőseket” (uo. 5,9) – újra azokat dorgálja és fenyíti, akik nem képesek az igazat hallani, mivel „gyűlölik azt, aki dorgálni merészel a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat...” ( uo. 10). Utána ismét egy jó tanács következik, a próféta menteni próbálja a menthetőt: „a jóra törekedjetek, ne a rosszra, hogy éljetek” (uo. 14) – mondja Ámosz.

 

Azonban az isteni ultimátumot a nép nem látszik komolyan venni, Ámosz visszatér az elégikus siratóénekhez, mondván:

 

„Minden téren sírni fognak, minden utcán jajgatnak” (uo. 16), mindenki gyászol, mindenki sír. Vannak, akik várják és kívánják, jöjjön már el az Ítélet napja (vagy ahogy Ámosz hívja: Isten napja), mivel azt hiszik, hogy ők rendes, igaz emberek és ezért jó lesz nekik akkor (D. M.), de a próféta leinti őket: Minek nektek Isten Napja? Hiszen akkor mintegy csöbörből vödörbe kerültök, olyan lesz ez – mondja – „mint amikor valaki az oroszlán elől menekül, és utoléri a medve. (Nagy nehezen lerázza majd) hazaér, a ház falához támaszkodik (fáradtságában, hogy kifújja magát) és ott a kígyó megmarja”. (uo. 18–19)

 

 „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket!” (uo. 21) – mondja Ámosz az Örökkévaló nevében. Nem kellenek az áldozatok, ha az arra szolgál, hogy biztos fedezékből szolgálhassátok a bálványokat.

 

A fejezet utolsó verseiben a próféta kipellengérezi azokat, akik csillagokat imádtak és kilátásba helyezi, hogy amikor eljön az ideje, Damaszkuszon túlra fogja őket az ellenség deportálni.

 

Így is lett.

 

AKIK DÁVIDOT UTÁNOZZÁK...

 

Ámosz folytatja a romlott felső tízezer dekadens életének kipellengérezését, akik bebeszélik maguknak, hogy jobbak, mint a környező országok. „Akik elefántcsont ágyaikon heverésznek, pamlagokon tehénkednek, falják a nyájból a bárányokat, és a hizlaldából a borjúkat. Hárfakísérettel danolásznak és azt hiszik, hogy zenéjük olyan, mint Dávidé. Kelyhekből (kancsókból?) isszák a bort, és finom olajjal kenegetik magukat...” (Ámosz 6,4–6) Ámosz hozzáteszi, hogy „Ezért majd ők mennek a foglyok élén a száműzetésbe”.

 

     Ámosz itt szörnyű büntetést jövendöl az elbizakodott, nagyképű népnek, mert azt hiszik, hogy önerejükből érték el az ország határainak kiszélesítését, második Jeroveám hódításai nyomán. A modern bibliamagyarázók (kritikusok, köztük SLG is) itt két szót – Ló dávár (semmi) és Kárnájim (szarvak) úgy értelmeznek, mintha ezek két város lennének, amelyeket Jeroveám elfoglalt. A hagyományos exegetika nem hallott ezekről a városokról, és én is csak azért említem, mert a nem zsidó magyar fordítások eszerint fordítják a 6,13 verset, és ez megtéveszthet egyeseket. D. M. itt modernnek akar látszani – lábjegyzetben hozza a hipotézist.

* * *

Ennek utána Ámosz négy látomást közöl: „Ezt mutatta nekem az Örökkévaló!” (Ámosz 7,1) Az első kettőt – Izrael büntetését sáska és tűz által – a profétának sikerül imájával semlegesítenie. Kérésére az Örökkévaló meggondolja magát („megbánja”), és azt mondja: Jó, nem történik meg. A próféta érve az, hogy Jákob „kicsi és gyenge”, és a Teremtő elfogadja az érvelést, és felfüggeszti a büntetést.

 

„FEGYVER PUSZTÍTJA JEROVEÁM HÁZÁT!”

 

 A harmadik látomás így hangzik:

 

„Ezt mondta nekem látomásban az Örökkévaló (vagyis ezt láttam én, Ámosz): Íme az Örökkévaló ott állt egy egyenes (meredek?) falon, és kezében mérőón. És azt kérdezte tőlem az Örökkévaló: Mit látsz Ámosz? Mondtam: Mérőónt. És az Örökkévaló ezt mondta: Mérőónnal (vagyis a törvény szigorával) vizsgálom meg népemet, Izraelt, többé semmit nem nézek el (bocsátok meg) neki! Elpusztulnak Izsák (pogány) áldozóhalmai, romba dőlnek Izrael (pogány) szentélyei, mert karddal támadok Jeroveám házára (vagy: fegyver pusztítja el Jeroveám házát)!” (Ámosz 7,7–9)

 

Ezzel aztán úgy látszik, betelt a pohár. Egy ilyen frontális támadást Jeroveám papjai nem voltak képesek elviselni. Amíg Ámosz burkoltan beszélt és nem említette a pogány áldozóhalmokat és a „szentélyeket” – lehetett őt beszélni hagyni, a szólásszabadság nevében. Itt azonban, ahol a király személyét is érinti, mondván hogy a dinasztia (Jeroveám háza) kard által fog elpusztulni – tenni kellett valamit.

 

Íme, tesznek is:

 

Ámácjá , Bét-Él pogány főrabbija (vagyis főpapja) üzenetet küld a királynak, melyben panaszt tesz Ámosz ellen, aki szerinte összeesküvést sző a király ellen. A továbbiakban az ország nem tűrheti el beszédeit – mondja –, majd idézi Ámoszt, aki szerinte azt mondta, hogy fegyvertől hal meg Jeroveám, Izrael pedig száműzetésbe kényszerül menni!

 

Ámácjá nem szó szerint idézi a prófétát, kissé kihegyezi szavait, de annak lényegét elmondja. Van itt defetista rémhírterjesztés és felségsértés, amit akartok.

 

* * *

Ámácjá nem várta meg a király válaszát (amely feltehetően negatív volt), hanem egyenesen Ámoszhoz fordult, és kézbesítette neki a kiutasító végzést.

 

„És mondá Ámácjá Ámosznak: Látnok! Menj el innen, menekülj (vagy tűnj el!) Júdea földjére, ott keresd kenyeredet és ott prófétálj! Itt Bét-Élben nem prófétálhatsz többé, mert ez itt királyi szentély, állami (hivatalos) templom!” (uo. 7,12–13)

 

„Látnok” – ez lekicsinylés. Talán azért használja ezt Ámácjá, mert Ámosz utóbbi szavai, amelyek felháborították őt, látomásokról beszéltek. A Talmud szerint Jeroveám valóban elutasította Ámácjá vádaskodását  és azt mondta: "Isten őrizz, hogy ez a cádik ezt mondta volna (hogy a király kard által hal meg), és ha mondta is, mit tehet? Az isteni sugallat mondta neki!" ( Pszáchim 87,b). Ennek érdemében említi őt a Biblia Júdea királyai között (uo.). Egy  Midrás szerint „Jeroveám tisztelte a prófétákat és ennek érdemében adta az Örökkévaló kezébe azokat a népeket, amelyeket sem Jósua, sem Dávid nem voltak képesek legyőzni”. (Tana döbé Élijáhu Zuta 7)

 

A Látnokon kívül Ámácjá azt az alantas érvet is használja, hogy a próféta azért beszél ilyen éles, demagóg módon a királyról és rezsimjéről, mert ezzel akarja elérni, hogy hallgatósága több és nagyobb adományokat adjon neki. D. M. szerint szokás volt, hogy a hallgatóság ajándékokkal honorálta a szónok beszédét (Sámuelt, Áchiját és Elisát hozza fel például). Menjen Júdeába – mondja –, ott sokan vannak, akik szeretnek rosszat hallani Somronról és királyáról, és így többet fog keresni.

 

Ámosz azonban büszkén elutasítja Ámácjá vádaskodásait és élesen reagál:

 

„Nem vagyok próféta, és az apám sem volt az. Pásztor vagyok, és gyümölcsöt (fügét?) termesztek. De elhívott engem az Örökkévaló a nyáj mellől, és azt mondta nekem: Menj, és prófétálj népemnek, Izraelnek!

 

Most pedig, halld meg az Örökkévaló szavát:

 

Azt mondtad nekem: Nem prófétálhatsz Izrael ellen, nem prédikálhatsz Izsák házáról! Ezért így szól az Örökkévaló: Feleséged a város cédája lesz, fiaid és lányaid fegyver által esnek el. Földedet fölosztják mérőzsinórral; te magad tisztátalan földön halsz meg, Izrael pedig száműzetésbe megy földjéről!” (uo. 7,14–17)

 

Ha leszámítjuk a személyeskedést, Ámosz akkor is nagyon éles hangot üt meg. Nem tudjuk, mi történt ezután; kiutasították-e Ámoszt, és mi lett vele, vagy maradt és tovább prófétált Somron pusztulásáig. Érdekes, hogy Dáát Mikrá azt mondja itt, hogy Ámácjá, a bét-éli pap istenfélő ember volt, az Örökkévaló papja, abban a templomban, ahol első Jeroveám aranyborja volt – ellentétben az összes hagyományhű exegétával, akik pogány (Báál) papnak tekintik Ámácját. Nem tudjuk, mire alapozza D. M. ezt a feltevését.

 

ÉHSÉG – DE NEM KENYÉRRE...

 

Ennek utána Ámosz egy negyedik látomásban egy kosár érett gyümölcsöt látott. Ezt meg is mondta az Örökkévalónak, kérdésére válaszolva.

 

Mit jelenthet egy kosár érett gyümölcs látomása?

 

Az Örökkévaló válasza a kérdésre: „Népem megérett a pusztulásra (mint a gyümölcs), többé nem bocsátok meg nekik!” (uo. 8,2)

 

Nincs kronológia a Tórában (sem a prófétáknál), és ez azt jelenti, hogy itt sem feltétlen a sorrend. A próféta váltogassa a korrupció, köztörvényes vétkek és a morál romlásának sorrendjét. Nemcsak a pogánykodás ássa alá Izrael királyságának alapjait, hanem a basáskodás, a nincstelenek kegyetlen kihasználása, az élveteg élet, ami után nincs semmi. Csaló kereskedők, akik hamis vékával mérnek.

 

Az Örökkévaló esküszik, hogy ezt nem tűri el, és a reakció borzalmas és megdöbbentő lesz:

„Azon a napon – így szólt Uram, Istenem, az Örökkévaló – naplementét idézek elő délben, és sötétségbe borítom a földet fényes nappal. Ünnepeiteket gyászra változtatom, és dalaitokat siratóénekké… Jön majd olyan idő – így szól az uram, az Örökkévaló –, amikor éhséget bocsátok a földre. (De) Nem kenyérre lesznek kiéhezve, és nem vízre fognak szomjúhozni, hanem az Örökkévaló szavára. Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól délig, bolyonganak és keresik az Örökkévaló szavát – de nem találják!” (uo. 9–13)

 

* * *

Utolsó fejezetében Ámosz veszedelmet jövendöl. Kemény szavak, pusztulás, szétszóratás, de ugyanakkor fény az alagút végén: a fiatalok szomjúhoznak az Örökkévaló szavára, és a próféta célja nem más, minthogy a nép megtérjen. A pusztulás csak a gonoszokat, az eredendően rosszakat éri el, de a zsidó nép megmarad, akkor is ha Somron, a tíz törzs állama összeomlik, és a nép  száműzetésbe megy.

 

A végén, de csak a végén, Ámosz vigasztal. Ez egy bevett technika a próféták kezében, nem bezárni az ajtót a megtérők előtt, ne gondolják, hogy úgyis elveszett minden, nincs remény, „mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izrael házát, mintha rostában ráznák, de egy szem sem esik le a földre. Fegyver (kard) által halnak meg népem vétkesei, akik azt gondolják: Nem ér el minket a rossz, és nem talál ránk a veszedelem.” (uo. 9,9–10)

 

DÁVID ÖSSZEDÖLT SÁTRÁT FELÁLLÍTOM

 

Az egész nép azonban nem vétkes. Nincs „bűnös nép”, csak félrevezetett, félrenevelt. Ezért vigasztalja őket a próféta és megcsillantja előttük a reményt, hogy minden jóra fordulhat még, ha…

 

Ha megtérnek. Ha belátják, hogy útjuk helytelen volt. Amikor ez bekövetkezik…

 

„Azon a napon fölállítom Dávid összedőlt sátorát, kijavítom réseit, helyreállítom romjait, fölépítem, és olyan lesz, mint hajdan. Birtokba veszik Edom maradékát és mindazon népeket, amelyek rólam neveztetnek (tőlem származtatják magukat)…

Íme eljön majd az idő – mondja az Örökkévaló –, amikor nyomon követi a szántó az aratót, és a szőlőtaposó a magvetőt. Must csurog a hegyekről, és ömlik a halmokról. (Akkor) Jóra fordítom népem, Izrael sorsát. Az elpusztult városokat felépítik és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az Örökkévaló, a te Istened!” (uo. 9,11–15)

---

RÉSZLET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMÜ KÖNYVÉBŐL