BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(14)*

NINCS ÖRÖKÖS – ÉLJEN A KIRÁLY!

    Már eddig is láthattuk, és a továbbiakban is látni fogjuk, hogy Sámuel rövid élete meglehetősen mozgalmas volt. Életének személyes vonatkozásai csak akkor jelennek meg a nevét viselő könyvben, ha erre szükség van a történet megértéséhez. Így itt, a 8. fejezet elején, ahol a nép királyt követel a de facto országló Sámueltől, aki bíró és próféta egy személyben – előbb megtudjuk, hogy

„Amikor Sámuel megöregedett, fiait tette meg Izrael bíráivá. Elsőszülöttjét Joélnak hívták, míg az öccsét Ávijának. (Mindketten) Beér-Sevában bíráskodtak. Fiai azonban nem (Sámuel) útját járták, hanem a maguk hasznát keresték; megvesztegetést fogadtak el, és elferdítették az igazságot.” (uo. 8,1–3)

Módfelett kellemetlen, amikor valakinek ezt le kell írnia – a Biblia egyik könyvében! – saját fiairól. Ez azonban nem csupán egy kellemetlen biográfiai adat, hanem szükséges magyarázat annak megértéséhez, miért jutott a nép eszébe egyszer csak királyt követelni.

A vének tanácsa, eljővén Sámuelhez Rámába, ezt nem is rejtik véka alá:

„Összegyűltek Izrael vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te megöregedtél és a fiaid nem a te utadon járnak. Tégy valakit fölénk királynak, hogy bíráskodjék felettünk, ahogy az minden népnél szokás!” (uo. 8,4–5)

Sámuelnek ez nagyon nem tetszett (talán azért, mert fiai rossz viselkedését jelölték meg, mint egyetlen indokot), és fellebbezett a felső instanciához, vagyis imádkozott. Erre – ne legyünk meglepve – az Örökkévaló utasította őt, mondván, „nem téged vetettek meg, hanem engem” (uo. 8,7), hogy hallgasson a nép szavára (vox populi) és teljesítse követelésüket a királyt illetően, de – világosítsa fel őket, mivel jár ez, és mik lesznek a dolog következményei. Vagyis mondja el nekik a királyság Tórában lefektetett alapszabályait, melyek a király jogai és kötelességei. Ő már öreg, tehát nem sértődik meg, fiai pedig jómadarak, ezt is tudja – ha királyt akartok – hát legyen király, aki majd fiaitokat besorozza katonának; lányaitokból udvari szakácsnőket és kuktákat csinál; termésetekből tizedet szed; a közmunkákat veletek végezteti stb. (lásd az itt nem releváns részleteket 1Sám 8. fejezetében részletesen).

* * *                                                                    

 Sámuel  nem színezte ki a dolgot,  mivel az említettek mind a király előjogainak számítanak. Joggal kérdezhetjük, valóban csak a fiatal bírák basáskodása és korrupt viselkedése miatt követelt a nép királyt? Nem lehet, hogy valóban szétnéztek és látták, hogy a törzsi rendszer immár tarthatatlan, és kell egy erőskezű valaki, aki egyesíti a törzseket és kiépít egy modern, védhető határokkal rendelkező államot?

A Talmud(*) bölcsei azt nehezményezték, miért kérte a nép, hogy olyan királya legyen „ahogy az minden népnél szokás”, vagyis feltételezték, hogy ebben is a környező, pogány népeket akarják utánozni. Ha pedig az volt a baj, hogy a szellemi vezető helyett, mint Sámuel, világi vezetőt akartak – ebben semmi új nincs, hiszen a Tóra világosan körülírja, hogyan és miként lehet királyt választani, ha a nép ezt kívánja (lásd 5Móz 17. fejezet). A fő, hogy testvérei közül válasszon, vagyis zsidó legyen és a Tórában búvárkodjon.

Sámuel sértődöttségét meg lehet érteni, de az Örökkévaló leinti: „nem téged vetettek meg”… tehát hallgass rájuk, és adj nekik királyt. A nép megmakacsolta magát: megismételte, olyan királyt akar, mint amilyen a többi népnek van: „Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép; királyunk bíráskodjék felettünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (uo. 8,20). A próféta hazaküldte az embereket, menjen mindenki a maga városába.

                           SAUL SZINRE LÉP

Sámuel pedig ment királyt keresni. Tudta, hogy nem kell sokat keresnie, mert az Örökkévaló majd megmutatja neki, kit „válasszon”. A nép dicséretére szóljon a tény, hogy nem akartak szabad királyválasztók lenni, nem cselekedtek önhatalmúlag, hanem a „hivatalából” távozni készülő prófétát kérték fel a háládatlan feladatra. Ne kérdezzük, mi lett volna, ha az isteni válasz negatív? Sámuel sértődötten félrevonul, de mit tett volna a nép? Nem tudhatjuk, bár láthatjuk, hogy Sault, a kiválasztottat, aki addig egyszerű szántó-vető parasztember volt, sem fogadták eleinte túl nagy lelkesedéssel.

Sámuel megy – hová? – haza. Ő megtette a magáét, most utasításra vár vagy legalábbis jelre. Ki legyen a király?

Itt egy párhuzamos történet következik egy benjáminita zsidó család fiáról, Saulról, akit édesapja, Kis, elküldött szolgájával,  menjen, keresse meg az eltűnt szamarakat. Azok mennek, mennek, de nem találják az elveszett jószágot, lassan elfogy a kenyerük és a praktikus Saul már arra gondol, hogy jó lenne hazamenni, „mert apám a szamarak helyett most már értünk fog aggódni” (uo. 9,5). Legénye azonban ellenvetést tesz: Itt lakik a közelben Isten embere, menjünk el hozzá, talán ő megtudja mondani, hol vannak a szamarak!

Itt a társszerzők (Gád és Nátán próféták, akik Sámuel halála után befejezték a könyvét – lásd róluk könyvünk utolsó fejezetében), zárójelben elmondják, hogy akit azelőtt "Látó"nak (Roe) neveztek Izraelben, azt most prófétának hívják. Ezt azért kell tudnunk, mert Saul és legénye nemsokára találkoznak vízmerítő lányokkal, akiket megkérdeznek, merre van itt a "Látó" és azok körülményesen útbaigazítják őket.

Ez a Látó vagy Isten embere - Sámuel volt. Egy nappal előbb – tanúsítja az Írás – az Örökkévaló tudtára adta, hogy „Holnap ilyenkor egy embert küldök hozzád Benjámin földjéről. Kend fel őt népemnek, Izraelnek fejedelmévé. Ő fogja felszabadítani népemet a filiszteusok kezéből. Láttam népem nyomorúságát, amikor kiáltott hozzám!” (uo. 9,16)

Tehát Sámuel már sugallatot kapott. Már érzi-tudja, ki lesz a király, és amikor a naiv Saul éppen őt kérdezi, hol van itt a Látó, Sámuel nemes egyszerűséggel válaszolja: Én vagyok a Látó. Aztán meginvitálja őt az emelvényre, vegyen részt az áldozati lakomában, majd holnap reggel elbocsátja őt. Hozzátette, hogy a szamarak ne aggasszák, hiszen azok megkerültek. „No meg kié mindaz, ami Izraelben jó és drága, (vagy Izrael minden becse), ha nem tiéd és családodé!” (uo. 9,20)

Ezzel utalt a királyságra (Rási(*), de Saul indignálódva szerénykedett, hogy kicsoda ő, aki Izrael legkisebb törzsének legjelentéktelenebb családjából származik. Dáát Mikrá(*) szerint lehetséges, hogy Saul tudomással bírt arról, hogy Sámuel megfelelő embert keres a királyi posztra, de szerénykedett. Már ennek előtte, egy mellékmondatban tudtunkra adta az Írás, hogy Saul szép, derék ember volt, egy fejjel magasabb minden izraelinél, de egyéb kvalitásairól eddig nem volt szó.

Majd, amikor Sámuel másnap négyszemközt felkeni királynak (még legénye sincs jelen), szinte új ember válik Saulból, nem az, aki volt, vagyis „új szívet kapott”. Sámuel három jelet adott neki, amelyek hivatva vannak meggyőzni őt, hogy Isten valóban őt jelölte ki Izrael királyává. A jelek mind bekövetkeztek.

A harmadik jel az volt, hogy a próféta-iskola egyik csoportjával találkozott, akik meditáltak ("prófétáltak"), és Saulra ez akkora hatással volt, hogy ő is csatlakozott hozzájuk, és prófétai révületbe esett.

Majd hazament és elmondta a vele történteket, de királynak való felkenéséről hallgatott.

* * *                                                              

Innen egybefolyik Saul és Sámuel története, az utóbbi haláláig, sőt még azután is. Mivel itt nem az izraeli királyok és a királyság történetét írjuk – arra kell szorítkoznunk, ami Sámuel, az utolsó bíró és első hivatalos próféta életével és tevékenységével egybevág.

Mivel eddig Saul felkenése Sámuel által négyszemközt, mondhatnánk magánúton történt, Sámuel összehívja az egész népet Micpába, és ott megejtik újra, immár nyilvánosan és hivatalosan a királyválasztást. Ez sorsolással és az Urim Vetumim(*) megkérdezésével történt, de az eredmény azonos volt: Saul ben Kis, Izrael első királya. Éljen a király, de Saulnak is volt ellenzéke: amikor hazafelé tartott Givába, amit megtett ideiglenes fővárosnak, a csőcselék gúnyolta, mondván: Hogy tudna ez segíteni rajtunk? Saul, a szerény és alázatos lelkű ember (amilyen akkor volt), úgy tett, mintha nem is hallaná.

SÁMUEL KIVÉGZI AMALÉK KIRÁLYÁT

 Később, Gilgálban,  Sámuel „felújítja” a királyságot – mikor is a nép minden rétege elfogadja Sault, és utána búcsúbeszédet tart, mely egyrészt történelmi visszapillantás, ahogy Mózes és Jósuá is tették, másrészt számvetés a néppel: Kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el valamit? És a nép tanúsítja, hogy senkitől semmit. Ezzel Sámuel be is fejezte bíráskodását, de azért figyelemmel kíséri a választott király működését.

Minél önállóbb lesz Saul, annál kevésbé tetszik az öreg bíró-prófétának, kinek szemében Saul már nem az a naiv parasztember, aki akkor volt, amikor a szamarak elvesztek. Saul két alkalmat szalaszt el, hogy hűségét és odaadását bizonyítsa. Az egyik technikai függelemsértés: nem várja be amíg Sámuel megérkezik, hanem az egyik filiszteus háború előtt, veszélyeztetve érezvén magát, ő maga vezeti le az áldozást anélkül, hogy a késve érkező próféta, aki a hetedik napra ígérte érkezését, jelen lenne. (1Sám 13. fejezet)

Sámuel abban, hogy Saul nem várta meg, kishitűséget vélt felfedezni valamint azt, hogy a király elvesztette a fejét. Kimchi(*) szerint félreértés történt: Saul reggelre várta Sámuelt, aki estefelé jött, ahogy ígérte. A történelmi analógia kézenfekvő: a pusztaságban is azután csinálták a zsidók az aranyborjút, miután Mózes késlekedett lejönni a hegyről, ahová a kőtáblákért ment (lásd 2Móz 32. fejezet, és a kommentárok)

Sámuel megszidja az ifjú királyt, azt mondja, hogy ezzel elvesztette királyságát, és az Örökkévaló majd talál magának egy jobb, szófogadóbb királyt. A célzás félreérthetetlenül Dávidra illik, de Kimchi(*) szerint itt Sámuel még nem tudta, kiről lesz szó.

A nép félelmében (mert Sámuel nem jött) szétszéledt, Saullal csak hatszáz hűséges katonája maradt, akiknek sikerült a három ékben támadó filiszteusokat megverni, miután Jonatán, Saul fia, meglepetésszerűen rajtuk ütött.

* * *                                               

A második próbatétel súlyosabb volt, és ebben Saul végleg elvesztette a játszmát. Sámuel megparancsolta neki, indítson irtó hadjáratot Izrael ősellensége, az amalékiták ellen, és ne szedjen foglyokat, és ne is zsákmányoljon, hanem irtsa ki Ámálékot: vol Ámálék – nincs Amálék. Sámuel Isten nevében beszélt, felemlítette Amálék orvtámadását a pusztaságban az Egyiptomból éppen kiszabadult héberek ellen, és Amálék totális kiirtását kezdeményezte, ahogy ezt a Tóra előírja (5Móz 25,17-19).

Saul engedelmeskedett, de itt is a saját feje után ment, ami által a szigorú próféta igazolva látta előbbi álláspontját a királyságot illetően. Ugyanis Saul elfogta és életben hagyta Ágágot, Amálék királyát, valamint „megkímélte a zsákmány javát, mindazt, ami szép és jó volt, csak a hitványat semmisítették meg”.(1Sám 15,9).

Saul első válasza Sámuel várható megrovására az volt, hogy a felelősséget a népre hárította. Nem a király a hibás – hanem a nép. Ugyanis a nép kiválasztotta a kövér barmokat és bárányokat, hogy azokat feláldozza „az Örökkévaló Istenednek Gilgálban” (uo. 21). A feldühödött Sámuel egy rögtönzött próféciával reagál, amely megpecsételi Saul sorsát:

„Vajon tetszik-e az Örökkévalónak az égő- és vágóáldozat annyira (vagy jobban) mint az engedelmesség a szava iránt?

Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke és az ellenszegülés, mint a bálványimádás!

Mivel megvetetted az Örökkévaló parancsát, ő elvetett téged, és nem leszel király!” (uo. 22–23)

Saul azzal válaszolt, hogy „Vétkeztem, mert féltem a néptől”, (uo. 24), amely nem akart a zsákmányról lemondani.

Szinte halljuk lelki füleinkkel Sámuelt, amint mondja: Ugye megmondtam! Pedig nem mondta meg. Saul ellen eleinte egy szava sem volt. Ő maga a királyság intézménye ellen beszélt, mert szerinte úgy volt jó, ahogy volt. Egy király eleve a saját egója (önzése) alapján működik, és nem feltétlenül hallgat a próféta  szavára. Izrael történelme tele van olyan királyokkal – a vallásos, Tórához hű királyokat is beleértve –, akik megpróbálták függetleníteni magukat a prófétáktól és/vagy a kapzsi, pénzéhes főpapoktól. Azonban nem ez könyvünk témája.

* * *                                                    

Sámuel nem hajlandó megbocsátani. Ő már „leírta” Sault. Az Amálék ügyben még van egy lépése: maga elé citálja és önkezűleg kivégzi Ágágot, Amálék királyát, mint háborús bűnöst.

Ennek utána Sámuel hazamegy Rámába, és nem látja többé Sault, miután gyászolta őt (a vele történteket). Majd az Örökkévaló felszólítására elmegy a betlehemi Jisáj házába, és ott felkeni királynak annak legkisebb fiát, Dávidot (a hagyomány szerint titokban, anélkül, hogy apja és testvérei tudnák).

Ezután a filiszteusok elleni harc további fázisai következnek; Dávid megküzd Góliáttal, Saul udvarába kerül, aki megkedveli, hozzáadja lányát, majd féltékeny lesz rá, és halálra keresi-üldözi. Dávid még egyszer találkozik Sámuellel, amikor menekülése közepette Rámába vetődik, majd Sámuel meghal, [ötvenkét éves korában, négy hónappal azelőtt, hogy Saul elesik a gilboai csatában (Széder Olám /rábbá/ 13. fejezet)], eltemetik Rámában, és meggyászolják. Az Írás nem közli velünk, hogy Saul gyászolta volna, ő Dávid üldözésével volt elfoglalva.

* * *                                                                  

Még egyszer és utoljára találkozunk Sámuellel – halála után –, amikor a válságos helyzetben és lelkiállapotban lévő Saul felidézteti szellemét egy halottidéző asszonnyal (Báálát Óv), aki Én-Dorban lakott, mély illegalitásban, miután Saul, a Tóra parancsára, kiirtotta a szellemidézőket. Sámuel megrója Sault, amiért felidéztette, de az panaszkodik, hogy veszélyben van és az Örökkévaló nem válaszol neki, sem az Urim(*), sem próféták által. Sámuel közli vele, hogy holnap meghal, elesik a csatában (mert nem teljesítette a parancsot Amálék ügyében), és helyette Dávid lesz a király, Isten felkentje. „Holnap te és a fiaid együtt lesztek velem” (1Sám 28,19).

(A szellemidézésnek és hogy van-e benne valami valós vagy csak szemfényvesztés az egész,  nagy irodalma va, de ez ismét csak nem témánk. Egy mondatban: fantázia, képzelgés, önámítás, amivel – Maimonides(*) szerint – a buta, tudatlan emberek foglalkoznak, és ezért tiltotta ezt a Tóra.)

 Sámuel halálával egy korszak fejeződött be. Ettől fogva a próféták dolga a Mózes által megkezdett és Jósuá, majd a bírák által folytatott vezetés, amely mostantól inkább szellemi szinten mozgott, míg a közigazgatás, a háborúk és a gyakorlati vezetés a királyok kezében  volt. (Folyt.köv.)

 

               (* FEJEZET  NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL                

 

Öt tekercs(* – JEREMIÁS SIRALMAI – TIS'Á BEÁV ELÉ - לקראת תשעה באב

A PUSZTULÁS KRÓNIKÁJA            
„Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett. Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenek lettek, ellenségeivé váltak.” (Échá, Jeremiás siralmai, 1,1-2)

Jeremiás, a pusztulás korában (dor háchurbán) élő próféta volt, aki szemtanúként mondja el mindazt, ami történt, s maga is átélte, amikor bekövetkezett a hihetetlen – az ellenség bevette a bevehetetlennek hitt szent várost, Jeruzsálemet, minek következményeként véget ért a Dávid-házi királyok korszaka. Érdekes, hogy Jeremiás, aki évtizedeken keresztül foglalkozott a pusztulás lehetőségével, és meg is jövendölte azt, ha a nép nem tér vissza a Tóra parancsolataihoz – mégis a meglepetés hangján meséli el az eseményeket.

* * *

Ebben a Megillában leírtak eredete magában a Tórában gyökerezik, nevezetesen a Böchukotáj (3Mózes 26) és a Ki Távó (5Mózes 28) szakaszokban, melyekben le vannak írva Mózes intelmei: ha nem tartják be az Istennel kötött szerződést, megszegik azt – a zsidók súlyos büntetést fognak elszenvedni. Jeremiás siralmainak mind az öt fejezete ennek taglalásával foglalkozik.
Az egész szöveget a megbántottság érzése jellemzi, ami – feltehetően – a nép hangulatát tükrözi, s nem a próféta személyes véleményét, hiszen ő előre megjósolta mindazt, ami történt, amiért meg is szenvedett, hiszen az akkori királyi udvaroncok még „babilóniai orientációval” is megvádolták, sőt, még élete is veszélyben forgott.

* * *

A modern Biblia-kutatás kétségbe vonja azt a hagyományos felfogást, mely Jeremiást jelöli meg a Siralmak szerzőjeként. De, ha nem ő, akkor ki írta? (J. Z. Moskovits professzor a Dáát Mikrá sorozatban foglalkozik ezzel a kérdéssel is, melyről a későbbiekben még szó lesz.)
Az igazsághoz tartozik, hogy a hagyományos exegetika sem tudott megállapodni annak a problémának az eldöntésében, hogy a Siralmak könyve azonos-e azzal a Megillával, amit Jehojakim király elégetett, amikor fülébe jutottak az abban leírt borzalmas figyelmeztetések. Rási szerint azonos, Ibn Ezra szerint nem. Rási a Midrásra (Échá rábáti, Ptichtá, 28), míg Ibn Ezra a tartalomra alapozza véleményét.
A történet, röviden:

„Jehojakim, Jósijáhu fia, Júda királya, uralkodásának negyedik esztendejében, így szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz: Végy elő egy pergamen-tekercset, és írd rá mindazon igéket, amelyeket mondtam neked Izraelről, Júdáról és a többi népről... talán meghallja Júda háza, mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani; de ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom vétküket és bűneiket. Ekkor Jeremiás hívta Baruchot, Nérijá fiát, Baruch pedig leírta Jeremiás diktálása alapján a pergamenre, az Örökkévaló igéit...” (Jeremiás 36,1-4)
Ezt követően Jeremiás, íródeákjával elküldi az írást a Szentélybe azzal az utasítással, hogy ott olvassa fel. A prófécia mély benyomást tesz a hallgatóságra, olyannyira, hogy néhány főpap újfent felolvastatja az egész szöveget Baruchhal. Végül a királynak is felolvassák, aki mérgében, egy tollkéssel szétvagdossa a pergament, majd az egészet a tűzbe veti.
Jeremiás ismételten leíratja a próféciát, sőt „még sok hasonló beszédet” is hozzátett. (Jeremiás 36,5-32). Ez volna, tehát, az elégetett és újraírott Megilla, melyről a Midrás-bölcsek azt állítják, hogy azonos a Siralmakkal.

* * *

A Siralmak fejezetei – négy az ötből – alfabetikus sorrendben íródtak, vagyis minden vers az ábécé sorra következő betűjével kezdődik. Ez a módszer nem ismeretlen a Biblia könyvei között, ilyen a Zsoltárok könyve (a 119 fejezetben a 22 betű 8-8 versben fordul elő ábécé sorrendben), vagy a Példabeszédek végén, a Derék Asszonyt dicsérő himnuszban. (31. fejezet)
A zsáner, ami a középkori poéták szokásos stílusa, ez esetben, gördülékeny, s „ezáltal a gyászdal (kiná) ismertebbé és megszokottabbá válik a zsidó nép szájában”. (Midrás Tádsé, 20a Dáát Mikrá alapján) A héber ábécé 22 betűje azt is jelzi, hogy a gyász átfogja az egész mindenséget. „... jött az összes generáció, az összes betűk és a világ összes teremtménye, fentiek és lentiek, hogy szimbolizálják és kifejezzék a zsidókat ért nagy bajt.” (Uo.)

* * *

Évente egy alkalommal, Áv hó 9-én, a nagy nemzeti gyász napjának (Tisá Böáv) előestéjén olvassák fel a zsinagógákban a Siralmak könyvét. Teszik mindezt gyenge világításban, a földön ülve. A felolvasás kötelező érvényű, nem szokáson alapuló, mint az Énekek Énekének felolvasása Peszáchkor, Rút könyve Sávuotkor vagy a Kohelet könyve Szukkotkor. Leginkább Eszter könyvéhez hasonlítható, melynek Purimkor való felolvasása ugyancsak halachikus kötelesség.
Említésre méltó körülmény, hogy eredetileg a háláchá „csak” megengedte a Siralmak felolvasását – mert ismeretes, hogy gyásznapon nem szabad Tórát tanulni, mert az „megörvendezteti a szívet” – de ezt és a Jób könyvét szabad, mert ezek szomorúak és gyászos hangulatúak, és az emberi élet végességére utalnak. Később pedig, a gáonita korszakban, ez az engedély már kötelességgé alakult.

AZ ÖZVEGY ÚRNŐ

A Siralmak első fejezetének első verse egyrészt egy özvegyasszonyhoz hasonlítja Jeruzsálemet, aki „magára maradt”, másrészt úrnő volt a népek és tartományok között – és mi lett belőle! Sír az éjszakában, könny áztatja az arcát, de nincs, aki vigasztalná, barátai elhagyták, hűtlenek lettek hozzá.
Az „özvegy” hasonlat megmozgatta a Midrás-bölcsek fantáziáját. Rási (a Midrás nyomán) azon a véleményen van, hogy inkább egy elhagyott asszonyról van szó, az özvegyet csak átvitt értelemben kell értelmezni. De miért inkább elhagyott asszony, mint valódi özvegy? Az elhagyott nő, mint tudott, mindaddig nem mehet újból férjhez, amíg nem kap válólevelet, vagy szerez bizonyítékot arról, hogy férje meghalt. Ilyen „elhagyott asszony” a zsidó nép is, mely nem „mehet újból férjhez”, mert a Színáj-hegyi Kinyilatkoztatás Istenével eltéphetetlen a kapcsolata. Ugyanakkor a „férj” is csak ideiglenesen távozott el, nemsokára visszatér, és akkor megváltja feleségét a szorongató egyedülléttől.
Egy másik Midrás egy olyan királynéhoz hasonlítja az „özvegy” Jeruzsálemet, akitől a király elvált, mert megharagudott rá. Ő ugyan adott szabályos válólevelet, de aztán fondorlatos módon visszaszerezte az asszonytól, s amikor az ismét férjhez akart menni, nem tudott, mert férjes asszonynak számított, hiszen nem tudta a válólevelet felmutatni. Amikor ugyanez az asszony viszont tartásdíjat kért, akkor a férj azzal hárította ezt el, hogy „már rég elváltam tőled, semmi közöm hozzád...”
Amikor Jesájá az újjáéledő Cionról próféciál, ekként szól: „Ne félj, mert nem vallasz szégyent / ne pironkodj, mert nem ért gyalázat, / ifjúkorod szégyenét is elfelejted / özvegységed gyalázatára nem emlékezel többé.” (Jesájá 54,4) Az özvegy alatt, itt, egy elhagyott, egyedülálló nő értendő, a próféta az özvegységet az elhagyatottsággal azonosítja. (Dáát Mikrá)

* * *

A Siralmak bevezető szava: Échá (hogyan?).
Hogyan történhetett meg mindez? – kérdi a próféta Istentől, pedig mi tudjuk, hogy mindezzel tisztában volt.
Rabbi Ábáhu, a Midrás-irodalom egyik nagy tehetségű művelője, a Siralmak magyarázatát „Ők azonban, mint ember(ek) megszegték szövetségemet...” Hóseá idézettel kezdte (Hoséá 6,7). Ádám sorsát idézi fel, aki úgyszintén megszegte Isten parancsát az Édenkertben, aki ezért elkergette és meggyászolta, s itt is az Échá (Ájekká = hol vagy?) kifejezés jelenik meg.
A Midrás azt is feljegyezte, hogy három próféta alkalmazta az „échá” kifejezést, Mózes, Jesájá és Jeremiás, mindegyikük más-más értelemben, de hasonló konnotációval. Az itt szereplő „échá” nagy megrázkódtatást és csalódást fejez ki.

* * *

„... nem hitték a föld királyai / sem a világ népei, / hogy be tud hatolni az ellenség / Jeruzsálem kapuin /” (Siralmak 4,12) – mondja a próféta és folytatja azok kigúnyolásával, akik az egyiptomiakhoz és asszíriaiakhoz fordultak segítségért, de hát senki nem segítette őket, magukra maradtak, mint az elhagyott asszonyok...
Ben-Ázáj még a számmisztikát is felhasználja magyarázatában. Az échá szó betűinek számértékét osztja fel, és arra a következtetésre jut, hogy a száműzetés csak azután következett be, hogy a zsidók megtagadták Istenüket.

* * *

„Sírva sír az éjszakában.” (Uo. 1,2) Rabbi Jochanán szerint a mondás első szavával az első Szentély, a másodikkal pedig a második Szentély pusztulását siratja (Szánhedrin 104a), hiszen mindkét Szentély – bár több száz év különbséggel – ugyanazon a napon pusztult el (Áv hó 9-én). Ez a Tisá Böáv napja, a zsidók nemzeti gyásznapja, amikor szigorú böjtöt tartanak.
A Siralmakra írott Midrás (Échá rábá) – túl a Talmudban leírtakon – még kiegészíti a borzalmakat egy sor egyéb siralommal. Ilyen pl. az első borjú (aranyborjú) siratása, majd a Jeroveám király készíttette két bálvány-borjúé, amit Dánban és Bét Elben állítottak fel, helyettesítendő a Szentélyt.
A Tórá Tmimá különösnek tartja, hogy a Midrás, a jeroveámi aranyborjúkat, mint Jeremiás jövendölésének tárgyát említi meg, hiszen azok jóval Jeremiás megjelenése előtt keletkeztek. Erre végül azt a magyarázatot találták, hogy a zsidók közötti egyenetlenség, a széthúzás, az oktalan gyűlölködés (szinát hinám) – ami végső soron a Szentély pusztulását okozta – már Jeroveám idején elkezdődött, amikor is kettévált Salamon királysága. A két aranyborjú ezt a széthúzást szimbolizálja.

* * *

Az egyik legismertebb talmudi kommentár a „sírva sírást” azzal a kémjelentéssel hozza összefüggésbe, ami a pusztai vándorlás során, az Ígéret Földjére előreküldött kémektől származott. Ennek hatásaként, mint ismert, az egész nép arra ítéltetik, hogy a pusztaságban lelje halálát, és csak a fiaik juthassanak be az Ígéret Földjére.
„Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel.” (3Mózes 14,1) Ez a „sírás” is éppen Áv hó 9-re esett, és ekkor „... mondá az Örökkévaló Izraelnek: Ti sírtatok hiábavaló és fölösleges sírást; én majd azon leszek, hogy ezen a napon okkal sírjatok, generációkon keresztül (mivel ezen a napon pusztul el mindkét Szentély)”. (Szánhedrin 104b)
Felvetődik a kérdés, a fentebb említett „özvegy” miért éppen éjszaka sír? Ezzel kapcsolatban is több véleményt találunk a Talmudban. „... aki éjszaka sír, annak hallani a hangját” (nappal a zaj elnyeli a sírást) (Tórá Tmimá). „... aki éjszaka sír, még a csillagok is vele sírnak.” (Uo.) „... ha valaki éjszaka sír, akkor az, aki hallja, együtt sír vele.” (Uo.) „... lehet, hogy azért sír az éjszakában, hogy sokan hallják, és együttérzésből vele sírjanak.” (Uo.)
„Vannak búskomor, keserű szívű emberek, akik szívesen kisírnák magukat, hogy ezzel könnyítsenek a lelkükön, de nem képesek sírni, csak akkor, ha hallják mások sírását, és akkor csatlakoznak ezekhez”. Ezért sír, tehát Cion elhagyott „özvegye” éjnek idején...

* * *

„Könny áztatja arcát.” (Uo.)
„Mint egy fiatal asszony, aki ifjú férjét siratja.” (Szánhedrin 104b) Sokkal keservesebb egy fiatal nőnek özveggyé lenni, egyedül maradni gyerekkel, mint amikor egy idősebb ember veszíti el a párját. „... ha egy férfi eltemeti fiatal feleségét, azt még az oltár is megsiratja” – mondja a Talmud.
A kocki rebbéhez ellátogatott az ámsinovi cádik, reb Jákob-Dávid, aki elpanaszolta, hogy még nem látta apját annak halála óta (vagyis nem jelent meg előtte álmában). Reb Mendele megnyugtatta, hogy ez be fog következni.
Pár nappal később valóban megjelent az apja álmában, majd ezt el is újságolta a kocki rebbének, aki arról kérdezett, miként jelent meg?
– Láttam, amint egy folyó partján áll, botjára támaszkodva, mintha a folyót nézte volna... – felelte.
– Ez a folyó a zsidók könnyéből eredt... – jegyezte meg a kocki rebbe.

HŰTLEN BARÁTOK

„Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették. Barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak. Száműzetett Júda az ínség és kényszermunka után (által), ott lakik a pogányok között, nem leli nyugalmát, üldözői mind utolérik őt a nagy córeszben.” (Siralmak 1,2-3)

A próféta siratja népét, mely kénytelen megérni a száműzetés tragédiáját. A gálut az egyik legrosszabb dolog, ami egy népet érhet, mert amíg otthon van – még ha nehéz körülmények között is él, de a hazájában van.
Az ínség és a kényszermunka arra az időszakra vonatkozik, amikor folyt az ostrom, és Júdeát megszállták a kászdeusok. A Dáát Mikrá szerint többfajta száműzetésről van szó, többek között önkéntes száműzetésről is, amikor a nehéz helyzet miatt a zsidók Egyiptomba emigráltak.
Azon kitételek, mint „akik szerették”, „...barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak” (Uo.), azon rokon népekre vonatkoznak, mint Ammon, Moáv, Edom, Egyiptom, akik egy időben szövetségesei voltak a zsidó államnak, de amikor érdekeik úgy kívánták, hátat fordítottak neki, ellene fordultak, és gyakran a zsidók ellenségeihez csatlakoztak. Ez történt Hirám, Zor király esetében is, aki Dávidot és Salamont „testvérének” nevezte (1Kir, 9,13), de eljött az idő, amikor egyszer Júdea bajba került, akkor a próféta Zor „három vétkét” említi, „akik nem emlékeztek a testvéri szövetségre”. (Ámosz, 1,9)

De hát a politikában nincs barátság, s ezt a Midrás szerzői is éppen olyan jól tudták, ezért ők a „hűtlen barátot” nem is a környező népek között keresik, hanem ...a próféták és az angyalok között. Ez akként értendő, hogy a próféták – amikor a baj már bekövetkezett – nem találtak vigasztaló szavakat, az angyalok, pedig – Michaél és Gábriel – korábban Izrael védői voltak, akik rendszeresen mentségeket kerestek az elkövetett vétekre, de a pusztulás idején ők maguk gyújtották fel a Szentélyt.

* * *

Az, hogy „nem leli nyugalmát” – Rés Lákis, az ismert Talmud-bölcs magyarázata szerint – olyan pozitív jelentéssel is bír, hogy ha valaki nyugalmat találna a száműzetésben, nem térne vissza hazájába, Erecbe, s elveszne a népek között.

A mondat befejező részének fordítás kissé önkényes volt („utolérik őt a córeszben”), mert az eredeti szövegben a „möcárim” szó szerepel, ami szó szerint szorost, ill. kutyaszorítót jelent, amikor is az üldözők olyan szűk helyre szorítják az üldözöttet, ahonnan már nincs kiút...
A Midrás „rossz napoknak” nevezi, amivel a Tamuz 17. és Áv 9. közötti három hetet, mint a veszély időszakát jelöli. Ez a két Szentély Midrás irodalom anyagát sűrítve, sok részletet is feltár a leírt események hátteréről pusztulása miatti gyászhetek két böjtnapja közötti idő.
Jonatán ben Uziél, aki héberből arameusra fordította a Siralmat az értelemszerű fordításon túlmenően történelmi korképet is ad, és a Midrás irodalom anyagát sűritve sok részletet is feltár a leir események hátteréről. (Folyt.köv.)

. (Folyt.köv.)

(* NAFTALI KRAUS AZ ŐSI FORRÁS(6) AZ ÖT TEKERCS CIMŰ KÖNYVÉBŐL, JEREMIÁS  SIRALMAI, AMIT TIS'Á BEÁVKOR, A NEMZETI GYÁSZNAPON OLVASUNK FEL

HETI SZAKASZ - MÁSZ'É - 2011

MENEDÉKVÁROSOK   A vérbosszú egyidős az emberiséggel. A primitív ember nem várta meg amíg a törvény megtorolja a kioltott életet, hanem annak "segítségére sietett". A mai napig is létezik a vérbosszú nem egy primitív társadalomban, többek kö­zött az araboknál is. Míg a törvény - minden törvény - különbséget tesz szán­dékos, előre megfontolt gyilkosság és véletlenül, nem szándékosan történő emberölés között, addig a rokon, akit a vérbosszú fűt, nem akadékoskodik, és nem foglalkozik ilyen "csekélységekkel". Ő bosszút áll, és megöli azt, aki kioltotta rokona életét.   A zsidó törvények pontosan körülírják, hogyan és mikor, milyen perrendtartás során lehet egy gyilkost halálra ítélni. Persze csak szándékosan elkö­vetett, előre megfontolt gyilkosságról van szó. Igen ám, de mi legyen azzal, aki például fát vágott, és a fejsze véletlenül kiesett a kezéből, és valakit halálosan megsebesített? Nincs olyan törvény, amely őt halállal büntetné, különösen, ha köztudomású, hogy a véletlenül megölt egyénnel nem volt ellenséges vi­szonyban, és nem tételezhető fel a szándékosság. Ez azonban még nem biz­tosíték a vérbosszú ellen.

A Tóra biztosítékot ad arra nézve, hogy a vérbosszú primitív gondolata ne ér­ vényesülhessen. Ezek az ún. .menedékvarosok" (áré miklát), amelyekből hat volt: három Transzjordániában, Reuvén, Gád és a fél Menasse törzs territóri­umán, a másik három pedig a Jordánon innen, Izrael földjén. Ez utóbbiak: az északi Kedes, Naftali földjén, valamint Schem és Hebron, Jehuda birtokán.   A gyakorlat az volt, hogy ha valaki megölt egy embert, akkor a legközeleb­bi menedékvárosba futott, és ott védelmet élvezett a vérbosszút forraló ro­konokkal szemben. Innen, a menedékvárosból állították bíróság elé, ahol tüzetesen kivizsgálták az eset körülményeit. Ha kiderült, hogy szándékosan gyilkolt, és erre szavahihető tanúk voltak (legalább kettő), akkor halálbüntetést kapott, és kivégezték. Ha viszont nem szándékos. nem előre megfontolt gyil­kosságról, hanem tragikus véletlen emberölésről volt szó, akkor a bíróság vis­szakísérette az illetőt a menedékvárosba, ahol kényszerlakhelyet jelöltek ki neki és ott kellett tartózkodnia, amíg a főpap meg nem halt. Csak akkor me­hetett haza a birtokára, ekkor már nem kellett tartania a vérbosszú tól.   A menedékváros mint intézmény, mely a vérbosszú megelőzését és kivédé­sét célozta, egyedülálló jelenség volt, tipikus zsidó "találmány", a Tóra huma­nizmusának kétségbevonhatatlan példája. Nem elég ugyanis, ha a törvény elő­írja, hogy így és így kell ítélkezni, ilyen és ilyen esetekben, mint ahogy nem elég a vérbosszút mint olyant, törvényen kívül helyezni. Ha a vérbosszú fogal­ma él a tömegekben, akkor annak méregfogát ki kell húzni úgy, hogy ne tud­jon "harapni". Ezt a célt szolgálták a menedékvárosok.   A Talmud részletesen leírja, milyen volt az élet egy ilyen menedékvárosban. A hatóságok kötelessége volt olyan feltételeket teremteni, hogy a városba ve­zető utak szabadok, járhatók legyenek, és megfelelő útjelző táblákkal legyenek ellátva, hogy a menekülö tudja, merre fusson. Úgyszintén a közösség feladata volt gondoskodni arról, hogy a városban elegendő víz és megélhetési lehető­ség (piac) legyen, de ugyanakkor ne legyen túl nagy város, hogy a bosszút for­raló rokonok ne sokat forgolódjanak arrafelé.   Ha a menedékváros falai között megölték az oda menekűltet, akkor a gyil­kos halálbüntetéssel lakolt, ha ez azonban a városon kívül történt - akkor nem torolták meg a vérbosszút. Maimonides szerint azért kapcsolták össze a mene­dékvárosból való hazatérést - ez egyfajta amnesztia volt - a főpap halálával, mert egy ilyen illusztris személyiség halála meggyőzte a vérbosszúra hajlamos rokonokat, hogy minden ember halandó, és így megnyugodtak, és letettek ter­vükről.   Ha véletlenül elhunyt a rnenekült, eltemették a menedékvárosban, de ké­sőbb (a főpap halála után) átvitték a csontjait, hogy eltemessék saját, ősi bir­tokán. Ha pedig, ne adj Isten, újból megölt valakit - persze megint véletlenül -, akkor "átmenekült" innen egy másik menedékvárosba. (Maimonides, A té­velygők útmutatója 3,5)   Szakaszunkban két cselekvő és négy tiltó parancsolat van.    A szakaszban még olvasható:   Visszapillantó tükör: az egyiptomi kivonulás és a pusztaságbeli vándorlás rö­vid leírása; Új törzsfönökök, akiknek feladata lesz a honfoglalás és a földosztás lebonyolítása; Erec [iszráél határai; A Clofchád affér utórezgései: törzsön belül házasodni, hogy a birtok ne menjen át más törzs tulajdonába; A Clofchád lányok férjei - unokatestvéreik.

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (94)

 

                         EGY SZÉP IFJÚ PROBLÉMÁI

 

  Simon ben Mnászjá rabbi mondta Simon ben Jochájt idézve: "A szépség, az erő, a gazdagság, a tisztelet, a bölcsesség, a hosszú élet, az aggkor díszére válnak mind az igazaknak [cádikim], mind a világnak, miként az írva van: »Ékes korona az ősz haj, az igazság útján található«. (Példab.16,31). Úgyszintén írva van: "Az öregek koronája - az unokák, a fiak ékessége az atyáik". (Uo. 17,6) Ugyancsak meg van írva: "Az ifjak dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz haj" (uo. 20, 29), valamint: "És elpirul a hold, és szégyenkezik a nap, mert az Örökkévaló, a seregek ura lesz a király Cion hegyén és Jeruzsálemben, és vénei előtt ragyog dicsősége". (Jesájáhu, 24, 23).

 

 Ugyancsak Simon ben Mnászjá rabbi mondotta: "Ez a hét jeles tulajdonság, amit a Bölcsek felsoroltak, mint az igazak tulajdonsága mind meg találtattak Jehudánál, a Fejedelemnél és fiainál." (Atyák, 6,8).

 

 Simon ben Mnászjá Jehuda, a Fejedelem kortársa és Meir rabbi tanítványa volt. Ő fogalmazta meg, mi a helyrehozhatatlan ballépés. Ez az, ha valaki férjes asszonnyal folytat viszonyt, és annak - ebből a kapcsolatból - gyermeke születik, fattyú (mamzer), mert az egész életében nem tud ettől a bélyegtől megszabadulni.

 

   Barátjával, Joszi ben Hámesulám rabbival egyetemben a "Szent Közösség" néven váltak ismertté. Ezt a nevet azzal érdemelték ki, hogy a napot három részre osztották fel, nevezetesen: egyharmadot Tóra-tanulásra, egyharmadot imádkozásra és egyharmadot kenyérkereső munkára. Többek között azt tanították, hogy az ember - a Tóra-tanulás mellett - tanuljon ki egy mesterséget is. Egyesek szerint idejüket úgy osztották fel, hogy télen Tórát tanultak, nyáron pedig dolgoztak.

 

                                   ****

 

   Az előző Misna a Tóra-tanulásról, annak fontosságáról, hasznáról szólt, amiből az ember számára - mind ezen a világon, mind a túlvilágon - csak előny származik.

 

  A továbbiakban, azon emberi tulajdonságok következnek, melyek ezen a világon szereznek birtokosainak dicsőséget, teszik életét széppé és kellemessé. Sok kommentátor szerint ezek nem mindig válnak az illető előnyére, néha rossz célokra is fel lehet azokat használni.

 

   Midrás Smuél már a bevezetőben megállapítja, hogy minden az ember akaratától függ, s az igaz ember pozitív tulajdonságait mindenekelőtt a Rossz Ösztön leküzdésére fordítja.

  

   Erre Józsefet hozza fel példának, akit a hagyomány igaz embernek tart.

De József közismerten szép ifjú is volt, és végeredményben ennek köszönhette Putifárné kitüntető figyelmét. Mivel ellenállt a kísértésnek, erkölcsi tartása szépségének még nagyobb értéket adott. Midrás Smuél még hozzáteszi, hogy egy csúnya férfinak nem lettek volna hasonló problémái, így nem is érdeme, ha erkölcsös életmódot folytat.

 

    Hasonló példákat lehet még az erővel kapcsolatban is felhozni, amit lehet a köz érdekében, jó célokra is használni, de szenvedhetnek is tőle emberek.

A gazdagság is olyan adottság, aminek a révén sok jót lehet tenni, másnak is, saját magának is. A gazdag tanulhat Tórát, de vagyonát meg is oszthatja másokkal.

 

   A kritikátlan tisztelet hátrányára válhat az embernek, mert tekintélyét nemtelen célokra is felhasználhatja.

(Folyt.köv.)

                      

 

 

 

AKI ELKÜLÖNITI A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL

AKI ELKÜLÖNITI A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL

Visit Jewish.TV for more Jewish videos.

A SZOMBAT (VAGY ÜNNEP) KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

"Te ajándékoztad nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".

Vagy, héber eredetiben:

אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT, GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

"ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT ( A SÁBESZT) A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!"

(A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

Héber eredetiben ez igy hangzik:

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל בין קודש לחול"!

KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET

KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK

שבוע טוב!

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(13)*

                          A FRIGYSZEKRÉNY FOGSÁGBA ESIK

A Midrás Eli erélyes szavaiból, amivel követelte, hogy Sámuel árulja el, mit mondtak neki, egy sugallt átkot vél kihallani: „Úgy segítsen téged az Isten – ahogy az én fiaim nem örökölhetik tisztemet (mert vétkesek), úgy a te fiaid sem fogják örökölni tisztedet!” (Midrás Smuél 10)

Az Eli családját sújtó büntetés (átok) főleg abból állott, hogy fiatalon haltak meg (a Talmud szerint tizennyolc évesen). Azonban a Talmud enyhíti a büntetést: Csak áldozatok nem hoznak engesztelést, de ima, tóratanulás és jótékonyság (cödáká) – hoznak (Ros Hásáná 18,a). A jeruzsálemi Talmud elbeszéli, hogy Ráv Káháná egyszer hosszasan imádkozott és Ráv Chijja kérdésére elmondta, azért imádkozik hosszasan, mert Eli családjából származik (és nem akar fiatalon meghalni). Ráv Chijja imádkozott érte és megáldotta, hogy hosszú életű legyen. Így is történt, olyan öreg lett, hogy a körmei pirosak lettek, mint egy csecsemőé... (Jerusálmi, Szánhedrin 1,2)

* * *

Itt az Írás két-három rövid mondatban tulajdonképpen beiktatja a fiatal Sámuelt, aki – ne feledjük: levita, és Eli tanítványa – prófétának.

„Sámuel pedig felnőtt, az Örökkévaló vele volt… és megtudta (tudomásul vette) egész Izrael Dántól Beér-Seváig, hogy Sámuel az Örökkévaló meghitt prófétája… (és) Sámuel szava eljutott egész Izraelhez.” (uo. 3,19–20 és 4,1)

Kritikus időszakban, de még Eli életében vette át a nagyon fiatal Sámuel a vezetést. Eli fiai még működtek, nem nyújtották be lemondásukat az apjukat és őket ért éles kritika miatt. Feltehető, hogy nem szerették a „taknyos” ifjoncot, aki még csak kohanita sem volt, és akihez „átpártolt” apjuktól az Örökkévaló szava. Mivel azonban ők csak gyakorló kohaniták voltak, és idős főpap apjukat helyettesítvén nem folytak bele a szellemi ügyekbe – kénytelenek voltak lenyelni Sámuel előretörését a vezetésben.

Sámuel viszont, aki Bőlcseink szerint a Bírák és Sámuel könyvének szerzője volt (Bava Batra 14), kellő tapintatot árult el, amikor Eliről csak a legszükségesebbet mondta illetve írta, és egy szóval sem ítélte el vagy ostorozta az agg papot és két elfajzott fiát. Lehetséges, hogy lelki szemeivel előre látta, hogy az ő fiai sem fognak a nyomdokain járni, és azok sem öröklik majd örökét. Szerencsére az idő rövid volt, mert úgy tűnik, majdnem azonnal kitört a filiszteus háború, amely egy csapásra megoldott több személyes problémát: Eli maga szörnyethalt, amikor meghallotta a vereség tényét és azt, hogy fiai elestek a harcmezőn, és a frigyszekrény fogságba esett.

Valószínű, hogy felszabadító háborúnak indult és azt a zsidók kezdeményezték (Gersonidés, azonban Kimchi szerint Sámuel ösztönzésére szálltak harcba, és nem tanácskoztak az  Urim Vetumim(al)mal (talán mert nem volt kompetens kohanita). Az első ütközetben Izrael  kudarcot vallott, és négyezer zsidó életét vesztette. Ekkor az „öregek” elhatározták, hogy ki kell vitetni a harctérre a frigyszekrényt és benne a kőtáblákat, és az majd megmenti őket. Málbim szerint ez egy fatális tévedés volt, mert „abban a hitben voltak, hogy az Örökkévaló feltétlenül megmenti frigyszekrényét, és ezáltal ők is megmenekülnek. Ez azonban egy dőre felfogás, mert a frigyszekrénynek magában véve semmi jelentősége sincs, csak az, hogy benne tartják a kőtáblákra írottakat”.

A frigyszekrényt Eli fiai, Chofni és Pinchász vitték a táborba, ők lettek most  kinevezve tábori papoknak. Ez sem segített, a filiszteusok győztek és fogságba ejtették a kőtáblákat tartalmazó frigyszekrényt.

Amikor a hír eljutott Silóba (egy fiatal benjáminita katona hozta – a Midrás(*) szerint ez Saul volt) Éli szörnyethalt, és egyik menye, aki éppen szült, belehalt a hírbe, hogy férje elesett. Az utolsó pillanatokban még elnevezte született fiát I-Kávodnak, ami azt jelenti, hogy oda Izrael dicsősége.

 

* * *

Hol volt Sámuel ezekben a sorsdöntő időkben?

Nem tudjuk. Az Írás nem említi őt sem a háború napjaiban, sem abban a hét hónapban, amikor a frigyszekrény a filiszteusok fogságában volt. Visszaadásában sem volt Sámuelnek szerepe. Csak azután jelentkezik újra, amikor a bét-semesi incidens után a frigyszekrényt „ideiglenesen” Kirját Jeárimban helyezték el:

„Attól a naptól fogva, hogy a frigyszekrény Kirját Jeárimban volt, sok idő, húsz esztendő telt el. És Izrael Háza vágyakozott (bánkódott, sóvárgott) az Örökkévaló után. Ekkor Sámuel azt mondta Izrael egész Háza népének: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Örökkévalóhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és az Ástartékat. Ragaszkodjatok szívből az Örökkévalóhoz, csak őt imádjátok, és akkor megment benneteket a filiszteusok kezéből. Ekkor eltávolították Izrael fiai a Báálokat és az Astartékat, és egyedül az Örökkévalót szolgálták.

Majd ezt mondta Sámuel a népnek: Gyűjtsétek egybe egész Izraelt Micpába, és (ott) imádkozni fogok értetek az Örökkévalóhoz. Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek, és kiöntötték az Örökkévaló előtt. Böjtöltek (is) aznap és megvallották: Vétkeztünk az Örökkévaló ellen! És Sámuel bíráskodott (igazságot szolgáltatott) Izrael fiainak Micpában.” (1Sám 7,2–6) .

     A viz meritése és kiöntése "Az Örökkévaló előtt", szimbólikus, a megtérés jele. "az istenszolgálat egyik bevett szokása" volt (Dáát Mikrá. Jonatán forditása szerint "kiöntötték szivüket mint a viz". Ismeretes a  "vizöntés" szokása a Szentélyben, Szukkot ünnepén.

Egyes források szerint (Széder Olám 13) Sámuel itt,  már negyvenéves. Eszerint mindössze tíz évig bíráskodott egyedül, majd két évet töltött el Saul királysága alatt, és ötvenkét éves korában halt meg. Mindez nem található a hivatalos szövegben (az Írásban) – amit ne feledjük, Sámuel írt –, csak a különböző midrási forrásokból rekonstruálható, és ez nem tesz jót a korszak kronológiájának, ami volt és maradt meglehetősen homályos. Mivel szorosan vett témánk nem Sámuel k ö n y v e, hanem az utolsó bíró és első próféta személye, tehát Sámuel cselekedeteit és rövid életének főbb és fontosabb mozzanatait kell feltérképeznünk.

Itt és most először vezeti Sámuel a népet harcba a filiszteusok ellen, miután a hosszú húsz év alatt szívós, kulisszák mögötti munkával sikerült neki megtérítenie a népet, illetve rávenni arra, hogy ne „társítsa” az Örökkévalót a helyi pogány népek házi bálványaival. Ez, amit Bölcseink úgy hívnak, hogy „Situf” (társas viszony a monoteizmus és az idolok között). Ez ellen léptek fel Izrael prófétái : vagy az Örökkévaló, vagy a Báál és társai (lásd 1Kir 18. fejezet).

A nép megtérése lassú és fokozatos folyamat volt. Olvastuk, hogy a nép „vágyakozott az Örökkévaló után”, de ez még nem megtérés. Ezért mondja nekik Sámuel, hogy vagy-vagy. Ha komolyan gondoljátok, dobjátok ki a bálványokat. Ez meg is történt, és utána jött a nyilvános megtérés, böjtöltek imával Micpában.

A filiszteusok tudomást szereztek arról, hogy a zsidók gyülekeznek és felvonultak ellenük. Ekkor a nép Sámuelhez fordult, kérvén, hogy imádkozzon érettük, mert féltek a filiszteusoktól. Innen datálódik Sámuel vezető szerepe és nemzetmentő karaktere. „Vett és feláldozott egy szopós gidát, majd imádkozott, és az Örökkévaló meghallgatta őt.” (uo. 7,9)

Ez volt az első zsidó-filiszteus háború, amit a héberek nyertek meg a „szokott módon”: Az Örökkévaló hatalmas mennydörgéseket hallatott, amitől úgy megzavarodtak a filiszteusok, hogy vereséget szenvedtek. Ha emlékszünk, így volt ez Siseránál is. Ennek utána a filiszteusok megalázkodtak és egy ideig nem hatoltak be Izrael területére, „mivel az Örökkévaló keze sújtotta őket Sámuel életében.” (uo. 7,13)

Itt Sámuel országlásának rövid leírása következik. Először a kézzelfogható eredmény: a silóbeli jesivabócher, Eli tanítványa, aki magában egyesítette a szentélyszolgálatot és a bíráskodást a látó (próféta) szerepével; visszaszerezte Izraelnek az elveszett területeket, ahonnan most a filiszteusok hanyatt-homlok menekültek: „Visszakerültek Izraelhez azok a városok is, amelyeket elvettek a filiszteusok Izraeltől, Ekrontól Gátig, a hozzájuk tartozó vidékkel együtt kiszabadította Izrael a filiszteusok kezéből. Ennek utána (a győzelem után) béke lett Izrael és az emoriták (maradványai) között is...” (uo. 7,14)

Ebből kifolyólag pedig „Sámuel élete végéig Izrael bírája volt. Évente útra kelt, bejárta Bét-Élt, Gilgált és Micpát, és igazságot szolgáltatott Izrael számára ezeken a helyeken. Azután visszatért Rámába, mert ott volt a háza; ott is bíráskodott és oltárt épített az Örökkévalónak.” (uo.7,15–17)

Sámuel tehát nem ült lakhelyén és várta a pereskedő feleket, hanem járta az országot. Az említett helységek csak a főbb és fontosabb pontok voltak, de a hagyomány szerint Sámuel egyfajta vándorbíró volt, aki nemcsak bíráskodott, de tanította a Tórát, és a monoteizmusra nevelte a népet. Később, mint azt a hagyományos források tanúsítják, próféta-iskolát alapított, ahol a fiatalok  meditáltak, Tórát tanultak és ők lettek később a nép tanítói. Többségük levita volt.(Folyt.köv.)

(* FEJEZET  NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL                

 

 

A Talmud bölcsei(*)

Rabbi Osájá - A tOSZEFTA SZERKESZTŐJE

 

Osájának -- illetve a Jeruzsálemi Talmud szerint Hosájának -- nem is egy bölcset hívtak. Most az elsôrôl, a legnagyobbról és legismertebbrôl lesz szó, akinek nevéhez már kortársai hozzátették a rábá, "nagy" jelzôt.

Osájá a délvidéki Fárodban született, ahol Bár Kápárá jesivája volt. Nagyapja rabbi Biszá és apja, rabbi Chámá is ismert bölcs és Talmud-tekintély volt. Még kisgyermek volt, amikor apja elköltözött hazulról, és hosszú éveken át jesivában tökéletesítette tudását, akárcsak annak idején rabbi Akivá.

Múltak az évek. Osájá felserdült, és tudásban messze felülmúlta kortársait. Chámá végre elhatározta, hogy hazatér, de mivel nem akart váratlanul beállítani, elôbb a tanházba ment, és onnan üzent feleségének, hogy megérkezett. Várakozás közben a tanházban összeismerkedett egy nagy tudású fiatalemberrel, akivel élvezetes talmudikus beszélgetésbe keveredett. Fájó szívvel gondolt arra, hogy ha nem lett volna ilyen hosszú ideig távol otthonától, hanem fia nevelésével foglalkozik, mostanra talán az is hasonlóan bölcs ifjú lehetne...

Egy idô múlva hazaindult, az ifjú pedig követte. Chámá azt hitte, talán folytatni akarja a társalgást. Hazaért, és már az asztalnál ült, amikor a fiatalember is belépett a házba. Az idôsebb tudós tisztelettel fölállt, hogy üdvözölje, ám egyszer csak megszólalt a felesége: "Ki látott olyant, hogy az apa fölálljon a fia elôtt?!" (Ktubot 62.)

* * *

Osájá fô mestere Bár Kápárá és rabbi Chijá volt, de apjától és nagyapjától is sokat tanult. Egyszer éles vita tört ki Chámá és Osájá között, de rabbi Biszá unokájának adott igazat. Biszára, Chámára és Osájára illett a mondás: "A hármas fonál nem szakad el egyhamar." (Prédikátor 4:12.)

Mesterével, Chijával együtt szerkesztette a Misnákat és Toszeftákat: ezért nevezték ôt "a Misná atyjának". A Talmud akkora tekintélynek tartja a Misná ügyeiben, hogy kijelenti: "Az a Misná, amelyet nem említettek Chijá és Osájá tanházában, minden bizonnyal hibás, téves, és nem kompetens." (Chulin 141.)

Késôbb Ciporiban volt jesivája, amelynek egyik legkiemelkedôbb növendéke rabbi Jochánán volt. Jochánán nyolc évig tanult nála, és úgy vélekedett: "Osájá a maga nemzedékében olyan, mint rabbi Méir volt annak idején", vagyis kortársai nem mindig tudták követni gondolatmenetét. Voltak, akik neki tulajdonították a Midrás Rábá szerzôségét, de ez nem bizonyítható. Maimonides szerint Osájá apjával és nagyapjával együtt volt tagja a Jehudá fejedelem korabeli Szánhedrinnak. Osájá hosszú életű volt, és Jehudá halálát követôen Gámliéllal, sôt a "kis" Jehudával, Nesziával is jó viszonyban volt. Ekkorra már megoszlott a hatalom: a Hillél-dinasztia kezében maradt a fejedelmi pálca, de a bét din és a Szánhedrin -- a tórai joghatóság funkcióját betöltô intézmények -- a Tan nagyjaira és művelôire szálltak. II. Jehudá halála után a fejedelmek többé nem voltak szükségszerűen Tóra-tekintélyek, és a hatalom elkerülhetetlenül megoszlott a politikai és vallási vezetés között (Hyman).

* * *

Igy történt aztán, hogy Jochánán Tibériásra költözött, ahol nagy jesivát alapított. Rabbi Chániná Ciporiban maradt, és ott vezette tovább a patinás tanházat. Rabbi Jánáj Áchbárán nyitott jesivát, Osájá pedig Kájszárijában, és élete végéig ott tanított.

A sláchmonesz

Rabbi Osájá magánéletérôl meglehetôsen keveset tudunk. Volt egy nagy tudású fia, Marinus. A Talmud említést tesz menyérôl is egy történetben: leírja, hogy a fiatalasszony egy pénteken fürdôbe ment a városon kívülre. Késôn ért haza, ezért anyósa éruvot -- a szombati határt kitágító "kerítést" -- csinált neki. (Éruvin 80.) Errôl olvashatjuk a Chijáról szóló fejezetben, hogy a mester érvénytelennek nyilvánította.

Igen szegény ember volt, és nehezen kereste kenyerét. II. Jehudá Purim alkalmából egy borjúcombot és egy hordó bort küldött neki sláchmonesz gyanánt. Osájá megköszönte az ételajándékot, és felvilágosította a fejedelmet, hogy ezzel a szegényeknek járó purimi adomány micváját is teljesítette.

Osájá nem kovácsolt tôkét tekintélyébôl vagy tudásából: nem ebbôl élt. Csak egy esetrôl tudunk, amikor hivatalos megbízatásnak tett eleget. Abban az idôben a Hold állása, illetve az újhold beállta szerint számították ki a hónapok és az ünnepek rendjét. A bét din szakértôi hallgatták ki a tanúkat, akik látták feljönni az újholdat: alaposan meg kellett gyôzôdni szavahihetôségükrôl, mert megesett, hogy némely szekták tagjai félre akarták vezetni a bölcseket.

 A Szánhedrin számára igen fontos volt, hogy a naptárszámítás alapjául szolgáló újhold regisztrálása Erec Jiszráélban, és azon belül is Júdeában történjék. Ezért a Galileában, Ciporiban élô fejedelem állandó bét dint helyezett ki a júdeai Én Távba ennek a feladatnak az ellátására. Jehudá idejében Chijá volt az ottani testület vezetôje, késôbb pedig Osájá örökölte tisztségét. Késôbb, amikor a második Hillél megalkotta a Hold járására alapozott zsidó naptárt, fölöslegessé vált a tanúkihallgatás és az ad hoc naptárszámítás, mivel elôre kiszámíthatóan követik egymást a hónapok és az ünnepek.

* * *

Osájá igen szigorú volt a Kájszárijá környékén gombamódra szaporodó keresztény szektákkal szemben. Elrendelte a betérések megszigorítását: attól kezdve a betérni szándékozónak három kóser tanút kellett állítania, akik igazolták, hogy körülmetéltette magát, és megmerítkezett a rituális fürdôben (Jevámot 46.).

Egy talmudi anekdota tanúsága szerint mindennél fontosabbnak tartotta a Tóra-tanulást. "Egyszer Chámá ben Cháninával Ludon járt, és egyik tanházat a másik után látogatták meg. Chámá megjegyezte: Mennyi pénzt fektettek ôseink ezekbe az épületekbe! Osájá kiigazította: Mennyi szívet-lelket fektettek beléjük! Hiszen ezekben Tórát tanulnak..." (Jeruzsálemi Talmud, Skálim 5.)

Egy római tudós -- nyilvánvalóan sértô szándékkal -- megkérdezte tôle: ha Isten úgy akarta, hogy a férfiak körül legyenek metélve, miért nem születnek úgy? Osájá türelmesen megmagyarázta: mindent, amit Isten teremtett, emberi cselekedettel kell "megváltani", vagyis emberi használatra alkalmassá tenni.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik szép példázata is: "Amikor az Örökkévaló megteremtette az elsô embert, az angyalok kara azt hitte, hogy imádnia kell Ádámot. A Mindenható álmot bocsátott Ádámra, és mindenki láthatta, hogy nem más, mint gyarló ember..." (Brésit Rábá 8:9.)

* * *

Nemeslelkűségérôl az alábbi történet tanúskodik:

Fia tanítója vak volt, náluk lakott, és Osájá mindennap a vak melámeddal étkezett. Egyszer vendégek érkeztek, és aznap nem evett vele. Este bement hozzá, bocsánatot kért, és azt mondta: "Nem akartam, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe kerülj a vendégek elôtt..." A mester megilletôdve köszönte meg Osájának tapintatosságát, és azt mondta neki: "Te figyelmes és tapintatos voltál valakivel, aki nem lát, de látható. Adja az Isten, hogy ilyen gyengéd és figyelmes legyen veled szemben Az, aki lát, de nem látható (vagyis Isten)..." (Jeruzsálemi Talmud, Péá.)

Ő tette ezt a mélyértelmű kijelentést: "Nagy szívességet [cedákát] tett az Örökkévaló a zsidó népnek azzal, hogy szétszórta ôt a népek között [mert ha valahol életveszélyben vannak, másutt megmenekülnek]..." (Peszáchim 87.)

 

Mivel a cedáká egyúttal könyöradományt, alamizsnát is jelent, a vallásos cionizmus egyik vezéralakja, korának híres rabbija így kommentálta ezt a talmudi passzust: "Osájának igaza van, ez valóban cedáká. De édes Istenem, meddig lehet cedákából élni?..."

(FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL , A TALMUD BÖLCS