TANULJUK A ZSOLTÁROKAT - MONDJUNK THILLIMOT (9)

DÁVID HÁLÁT AD   ISTENNEK   "A karmesternek, a »fiú« (Laben) halálára, Dávid zsoltára. Hálát adok az Örökkévalónak egész szívemből, elbeszélem mínden csodatettedet. Örülök és vigadok benned, zengem nevedet, felséges Mert meghátráltak ellenségeim, elbuktak és semmivé lettek előttem. Mivel igazságot szolgáltattál ügyemben, trónra ültél mint igazságos bíró. Megdorgáltad a népeket, elveszejtetted a gonoszt, nevüket eltörölted örökre, vége van az ellenségnek, feldúltad városaikat,  hogy örökké romokban heverjenek, még emlékük is kiveszett. De az Örökkévaló mindörökké trónján ül, felállította bírói székét. Igazságosan bíráskodik a világ fölött, részrehajlás nélkül ítélkezik a nemzeteken.  Az elnyomottak menedéke az Örökkévaló, menedék a nyomoruság idején. Benned bíznak, akik ismerik nevedet, nem hagyod el azokat akik hozzád folyamodnak." (Zsolt 9,1-11)   Első látásra győzelmi éneknek tűnik ez a zsoltár, amit Dávid - vagy.~ valaki más - írt, egy nem azonosított győzelem, menekvés vagy valami más örömteli esemény emlékére. Az ellenség - a népek, a gonosz: - nincsenek nevükön nevezve, csak az Örökkévaló az, akinek szerepe a mentésben egyértelmű, és ezért övé a hála és a dicsőség. Vannak akik egy konkrét, de ismeretlen esetre vonatkoztatják a zsoltár szavait és van, aki mint egy általános, mindig érvényes imát ajánlja a lelki veszélyeztetettségben lévő egyénnek, népnek. A szöveg egyes szám­ban íródott, és így mindenki a magáénak tekintheti és belegondolhat­ja, applikálhat ja a saját bújára-bajára - ez egyébként a zsoltárok leg­többjére jellemző.   Eredetileg ábécé sorrendben íródott a zsoltár, de ez rendszertelen; vannak betűk, amelyek többször is megjelennek, mások hiányoznak.   KI A FIÚ?   Nem csak az ellenség ismeretlen, a zsoltár bevezetőjében említett .,fiú" -ra vonatkozóan sem tudják a kommentátorok eldönteni, kiről ­miről van szó. "Álmut láben" - szól a szöveg héberül, és ez sok min­dent jelenthet. A fordító, aki megpróbál a szöveghez ragaszkodni, először arra gondol, hogy talán itt Dávid egyik-másik fia halálát sirat­ja, talán a lázadó Ávsálomét, talán a vétekben fogant poronty, Bát­Sévá fiáét. Rási nem kevesebb, mint nyolc variációt említ lehetséges értelme­zésként a "LJáben" szóra - köztük szerepel Ávsálom is, de ezt Rási el­utasítja, mondván, hogy nem illik a szövegkörnyezetbe. Esetleges ma­gyarázat: egy ilyen nevű zeneszerszám, esetleg egy zenekompozíció, amit "a fiú halálára" énekeltek és ami annak idején mindenki előtt is­mert volt. Rási maga egy elvont, kabbalisztikus hangvételű magyará­zattai szolgál, miszerint ez a zsoltár a jövő zenéje, amikor nyilvánvaló­vá válik, "kifehéredik" (Láben=Láván=fehér) Izrael igaza, menek­vésük ideje elérkezik és Amálék megsemmisül. .. Rási hozza azonban - Donás ben Labratt nevében - azt a verziót is, ami itt a logikus, szöveghű magyarázathoz látszik a legközelebb áll­ni. Eszerint volt egy Laben nevű herceg Dávid ellenségei között, aki harcolt ellene, és akit Dávid, Isten segítségévellegyőzött. .. Ibn Ezra először Náválra gondol (a betűk N.B.L. fordítva L.B.N.), aki Dávid egyik hazai ellensége volt és halála után elvette feleségét, Ávigájilt - de aztán ő is Donás magyarázatát teszi magáévá. Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) idézi az összes említett lehetőségeket és hoz­záteszi: lehet, hogy Dávid ezen ellensége nem más mint Góliát, a filiszteus óriás.     EGY ISMERETLEN POéTA   Ez tulajdonképpen Kimchi édesapjának véleménye: szerinte róla írta Dávid ezt a zsoltárt - illetve egy Ben nevezetű költővel íratta, kinek neve említve van ugyan a Krónikák könyvében (l., 16., 18.), de amúgy teljesen ismeretlen.   Aki megpróbálja a zsoltár egyes verseibe - a fenti lehetőségek ke­zül - ezt vagy amazt belemagyarázni, látni fogja, hogy a leglogikusab: a Góliát-verzió. Ez Dávid személyes élménye, aminek az egész nép szemtanúja volt, és ami egész életére rányomhatta bélyegét. Ettől eltekintve azonban, az egyes versek közötti kapcsolat, logikai összefüg­gés - meglehetősen  laza. Ennek többek között oka lehet az az igyeke zet is, hogy a versek ábécé sorrendben következzenek, ami itt nem igazán sikerült.   Ily módon aztán egy-két vers egyértelmű hálaadás a történtekért, a többi pedig könyörgés a további segítségért, illetve Isten magasztalá­sa - ami erre is, arra is illik. Málbim szerint Dávid arra kéri Istent, le­gyen egyértelmű, hogy a megmenekülés nem természetes, hanem is­teni csoda, nehogy az emberek karjuk erejében bízzanak.   A Midrás (Jálkut) egyrészt Izraelre vonatkoztatja a "fiú" (ben) ki­fejezést, mivel a fiú vétkezik egész évben, és Jom Kipurkor kifehéred­nek bűnei, vagyis megbocsátást nyernek. Egy másik verzió (ugyanott) Dávid szerelemgyerekére érti a "fiú halálára" való célzást. És mi eb­ben az öröm, hogy hálaadó zsoltárt kell mondani rá?   "Amíg a gyerek élt, Dávid tudta, hogy Isten haragszik rá, amint meghalt, tudta, hogy már nem haragszik."   A Midrás felhasználja a zsoltár egyik versét, hogy kivesézze a népe­ket, akik régi városok romjait őrzik, miközben építőik emléke ködbe veszett. "Vége az ellenségnek ... városaik örökké romokban hever­nek." (uo.) Erre mondja a Midrás: "Az ellenség már rég sehol, de a romjaik - azok itt vannak örökre.   Íme: Constantinus építette Konstantinápolyt, Antonius építette Antiochiát, Romulus építette Rómát; Alexandrus (Nagy Sándor) épí­tette Alexandriát. .. - ők elvesztek, de romjaik megmaradtak. Te pe­dig, úgymond elhagytad Jeruzsálemet és Ciont, ami pusztává lett. ... amazok halandó emberek voltak, akiknek még a romjai is elpusztulnak. Ezzel szemben az Örök Isten örökké él és igazságosan bírásko­dik a világ felett."                                                                          *** ."Zengjetek az Örökkévalónak, aki Cionban lakozik, mondjátok el a népeknek nagy tetteit. Mert számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg a nyomorultak jajkiáltásáról. Légy kegyelmes Istenem, lásd, mily elesett ­lettem gyűlölőim miatt; csak te emelhetsz fel a halál kapujából, elbeszélhessem sok dicső tettedet Cion lányának kapujában, ott vigadhassak, mert megmentettél. Maguk ásta gödörbe estek a népek, általuk kifeszített háló fogta meg lábukat. Megmutatkozott az Örökkévaló, igazságot szolgáltatott. A bűnöst saját kezének műve ejti csapdába. Pokolra kerülnek a vétkesek, mindenki, aki elfelejti Istent. ­Nem marad örökre elfeledve a szegény (szerény), nem vész el  végleg a nyomorultak reménye. Kelj fel, Örökkévaló, ne hatalmas­kodjon egy halandó; álljanak eléd ítéletre a népek! Kelts bennük fé­lelmet, Istenem, hadd tudják meg a népek, hogy ők csak emberek! (Szelá.)" (Zsolt 9,12-21)   A zsoltár második részében Isten megmutatkozik igazságos mivoltában, megbünteti az erőszakos népeket és igazságot szolgáltat a sze­gény-szerényeknek. Minél általánosabb és homályosabb a szöveg, annál  inkább képes az egyén a lamentációt magára és bajaira vonatkoz­ítatni.   Irt nehéz az egyes verseket Góliátra vetíteni. Csak a Midrás nem zavartatja magát, és ott keresi a történelmi analógiát, ahol az csak található. Így a "számon kéri a vérontást, emlékezik rá ... " - a Midrást  Akiba és a Tíz Mártír megölésére emlékezteti, ami a rómaiak egyik hirhedt "hőstette" volt, a Bar Kochba-lázadás brutális leverése után. Konkréten egy olyan epizódot idéz itt a Midrás, amit máshonnan nem ismerünk.   BEN KOPJA, AZ ÁLBÍRÓ ...     . Amikor a római hatalom halálra kereste rabbi Jehuda ben Nách­tomot - a Tíz Mártír egyikét -, Ben Kopja kísérletet tett arra, hogy megmentse életét. Mit tett Ben Kopja? (Akiről azt sem tudjuk, ki fia­borja volt? Egyáltalán zsidó volt-e vagy csak egy jóérzésű nem zsidó?)    Kiadta magát bírónak, halálra ítélte az elfogott Jehudát és más vala­kit - feltételezhetően egy bűnözőt - végeztetett ki helyette. Valaki be­súgta ezt a helytartónak, aki kivégeztette mindkettőjüket, és tetemei­ket kis darabokra vágatta. Erre mondja a zsoltáros, hogy "számon ké­ri a vérontást" - és a Midrás hozzáteszi, hogy "amikor az Örökkéva­ló számon kéri rabbi Akiba kiontott vérét, akkor nem feledkezik meg Ben Kopja kiontott véréről sem. Nem felejti el a cádikok kiontott vé­rét, és nemcsak a cádikok vérét kéri számon, hanem minden zsidó vé­rét, amit a Smád - a római Holocaust - idején ontottak ki" (Sochér Tov és Jálkut).   A pokol az antitézise a mennyországnak, vagyis a túlvilági életnek Két Bölcs vitája a Midrásban szemlélteti a zsidó felfogást ezügyben. Rabbi Eliezer szerint a népeknek nincs részük a túlvilági életben. Ezt bizonyítandó, idézi a fenti verset. Rabbi Jósua vitába száll vele, és egy nyelvi-logikai gyakorlat segítségével bizonyítja, hogy csak a népek go­noszainak nincs részük a túlvilági életben - azoknak, akiket a zsoltá­ros itt Istent feledőknek titulál. Azonban a népek igazainak - akiket manapság a "népek jámborai" -nak hívunk - igenis van részük a túlvi­lági életben.

"ClON LÁNYÁNAK KAPUJA" Cion - Jeruzsálem egyik poétikus elnevezése - gyakran fordul elő a Bibliában. "Cion lánya" alatt Jeruzsálem lakossága, átvitt értelem­ben pedig, a zsidó nép értendő. A menekvésért tartott hálaadó viga­dás, Dáát Mikrá szerint egy ünnepi körmenet lehet, melyben a város­ba zarándokló zsidók ünneplik az ellenség feletti győzelmet. Ennek ellenpólusaként a Siralmak könyvében "Cion lánya" siratja magát és a romba dőlt várost.

 

Itt "Cion lányának kapuja" az, ahová a "halál kapujá" -ból az út ve­zet.

 Ha az Isten megment a halál kapujából, akkor Cion kapujában

fogok hálát adni Istennek és vigadni.

 

 Dávid volt az, aki a jebuszita Or­nán szérűjét megvásárolva

legalizálta Izrael kapcsolatát Jeruzsálem­mel- amely ezáltal

egyike lett azon három helynek Erec Jiszráélban,

amivel kapcsolatban a népek nem élhetnek semmisségi panasszal,  hogy a zsidók erőszakkal vették birtokukba, mivel törvényesen, vásárolták meg. Ez a három - mint tudjuk - Hebron (a Machpéla barlang, amit Ábrahám 400 sekelért vett meg a hettita törzsfőnöktől),  Schem (amit Jákob vásárolt meg 100 keszitáért) és Jeruzsálem, (amit Dávid vett meg Ornántól).   Igy tehát, mindent összevetve, a zsoltár Dávid hálaéneke Istennek, aki megmentette őt az életveszély től, és ezért ő dicsőségét zengi.