HETI SZAKASZ NÁSZÓ 2009

                      "NEM ELÉG NEKED

         AMIT A TÓRA TILT?!..."

 

     "Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesitését - - - teljesitsd amit megfogadtál. Jobb ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel és nem teljesited" (Prédikátor, 5, 3-4).

 

       Szakaszunk olvasása közben  önkéntelenül ez a prédikátori vers jut eszünkbe.  Nászó szakaszának egyik fejezete szabályozza a fogadalomtevő státusát és azt nagyon szük keretbe szoritja. A zsidó fogadalmár nem remete – ahogy egyes forditások nevezik – nem is szerzetes, sőt még csak nem nem is önmegtartóztató, aki cölibátust vállal magára.

 

    Hanem mi?

 

     Ime szakaszunk előirja, hogy aki názir fogadalmat tesz, annak tilos bort és szeszes italt inni és szőlőt enni. Az egész  fogadalom – ha nem  kötötte ki másként - 30 napra van maximálva. Ezenkivül tilos  haját és szakállát nyirnia és kell hagyni, hogy vadon nőjön valamint halottat sem volt szabad érintenie.

 

Ennyi lenne az egész?

 

     Igen.

 

   A fogadalom letelte után a fogadalmárnak áldozatot kell hoznia és utána lenyirhatja haját, szakállát.

 

     A fogadalmár, vagyis a názir, egyfajta szentséget vállalt magára. Ahogy a kohanitáknak munka közben tilos volt bort inniuk és halottat érinteniük – ezt elvárja a Tóra a fogadalmat tevőtöl is. Aki önkéntesen magára vállal bizonyos megszoritásokat, amikre a Tóra nem kötelezi őt – az bizonyos foku szentes életet él és ennek a külsőségekben is meg kell nyilvánulni. Részeg fogadalmár – akárcsak részeg kohanita - a zsidó felfogás szerint elképzelhetetlen.

 

                                                          * * *

        Bár a Tóra itt egy egész fejezetet szentel a fogadalmárnak és előirja viselkedési normáit és bár a Talmud egy teljes traktátust szentel a fogadalmaknak (Nedárim) – ez nem jelenti azt, hogy a zsidó felfogás egyértelmüen pozitiv beállitottságu, ami a fogadalmakat illeti. A Talmudban van egy különvélemény, amely szerint a fogadalmárnak azért kell áldozatot hozni, miután letelt fogadalma ideje – hogy vezekeljen vétkéért. És mi a vétke? Az hogy megvonta magától a bor örömét! (Nedárim 6a).

 

      A fogadalomból – ha  nem kötötte ki mennyi időre – 30 nap után "szabadul" a fogadalmár, miután meghozta a kötelező áldozatot. Napjainkban, amikor nincs Szentély és nem lehet áldozatot hozni – a fogadalom örökké tartana. Ezért vezették be hogy az ujév (Ros hasana) előtti napon, a zsidó ember elmond a zsinagógában egy előirt szöveget (benne van az imakönyvekben) amelyben kéri társait – akik erre a célra egy ad hoc biróságot alkotnak – mentsék fel őt a tudatos vagy tudatalatti fogadalmaktól, amelyeket év közben magára vállallt. Azok is elmondanak egy szöveget, majd azt mondják háromszor "Fel vagy oldva" és ezzel a fogadalom anullálódott.

 

   A történelemből jól ismert Sámson esete, aki egész életében fogadalmár volt, bort nem ivott és a szőlőskert közelébe sem ment és amikor  csalfa módon Delila, egy filiszteus nő, elárulta és levágták hajfonatait – elvesztette legendás erejét és a filiszteusok kezébe került. (lásd Birák, 13-17 fejezetek valamint Az Ősi Forrás (15)  Nők a Bibliában, Delila történetét).

 

  Volt aki hét évre szóló fogadalmat tett, mint Helena királynő (lásd uo) . Minden időben voltak zsidók, akik Istenhöz való ragaszkodásukat ilyen vagy olyan fogadalommal akarták demonstrálni. A korok exegétái különböző módon reagáltak erre és kommentálták a jelenséget.

 

A Talmudban  negativ példát látnak a Názir jelenségében és ezt a "szomszédsággal" indokolják. Ugyanis szakaszunkban a fogadalmár törvénye közvetlenül a hütlen asszony fejezete után jön, mondván ezzel, hogy "aki látja mi történik a hütlen asszonnyal, aki kihivta férje gyanuját – az vigyázzon magára és elsősorban őrizkedjen a bortól és szeszes italtól... (Szóta,2a).

 

                                             * * *

       Abarbanel, Mose Alsech és mások a fogadalomban egyfajta szentségfokozatot látnak, amit a Tóra megállapitott, illetve lehetővé tett, a kohanitán és levitán kivül. Amazok születéstől fogva birtokolják ezt a fokozatot, mig a fogadalmárok ezt önszándékból érhetik el.

 

Már utaltunk arra hogy a zsidó fogadalmár nem volt remete, sem szerzetes, hanem valami egészen más. Lássuk mint mond erről rabbi Ovádjá Szfornó, a neves középkori exegéta:

 

       "A zsidó fogadalmár nem sanyargatja magát fölösleges böjtökkel, amelyek Bölcseink szerint csökkentik az ember erejét és ezáltal kevesebbet tanul és nincs ereje a micvákat teljesiteni (lsd Táánit 11,b), vagy olyan önkinzó cselekedetekkel mint bizonyos álszent papok, hanem lemond a borról és ezzel csökkenti az élvhajhászást és fékezi ösztönét...". A hosszu haj növesztésében is azt látták, hogy ezzel lemond a fogadalmár  maga szépitgetéséről és ezáltal sikerül neki szellemibb, fennköltebb életet élni.

 

           Ez és egyéb hasonló vélemények (a továbbiakban Maimonidés) azt sugallják hogy a zsidóság nem nézi túl jó szemmel a sanyargató fogadalmakat és a Tóra itt adott törvényei tulajdonképpen az arany középutat vannak hivatva bemutatni. Egyrészt a hedonista élvhajhászást, másrészt az önsanyargató, a világot feketében látó életszemléletet akarja a Tóra eliminálni, amikor azt mondja: nem elégszel meg azzal a szentségfokkal amit a Tóra előir? Szentebb akarsz lenni? Tessék: tedd ezt és ezt, rövidre fogott fogadalmat, a három előirt feltétel alapján és ezzel kész. Utána hozzál áldozatot!

 

                                                               ***

     Maimonidés irja az Elvek fejezetében:

 

Ha az ember azt találná mondani: mivel az irigység, a vágyak és a megbecsülés kivánása és megkövetelése, rossz, negativ dolog, amelyek az embert elveszejtik a világból – magam mögött hagyom őket és eltávolodok az ellenkező irányban. Olyannyira hogy nem eszik húst, nem iszik bort, nem nősül meg, nem  lakik szép lakásban és nem öltözik szépen, hanem zsákruhát ölt, ahogy a népek papjai teszik – ez egy nagyon helytelen út és tilos ezen járni; aki ezt az utat járja – vétkesnek minősül - - - hiszen ahogy mondták Bölcseink, a fogadalmár aki csak a bort vonta meg magától, kell hogy engesztelést (áldozatot) hozzon – még sokkal inkább az aki mindent megvon magától. Ezért parancsolták meg Bölcseink, hogy ne tagadjon meg az ember magától semmit, csak azt amit a Tóra megtiltott és ne vegyen magára, esküvel és fogadalommal olyasmit amit a  Tóra megengedett, ahogy azt a jeruzsálemi Talmud bölcsei mondták (Jerusálmi, Nedarim, 9,1):"Nem elég neked amit a Tóra megtiltott, hogy még további tilalmakat veszel magadra?" (Maimonidés, Hilchot Déot, 3, 1).

 

                                                         ***

           Baruch Epstein rabbi, a Tórá Tmimá szerzője, egy sor bizonyitékot hoz arra nézve, mennyire igaza van Maimonidésnek a fentiekben. R' Méir Szimche, a dvinszki gáon, nem lát a fogadalmárban követendő ideált, valamit amit érdemes utánozni – hanem egyfajta gyógyszert, ami valakit képes sanyaru szellemi helyzetéből kiemelni..

 

       A zsidó történelem ismer nem egy helyzetet, amikor fogadalmárok megpróbálták magukat a fogadalom alól felmentetni. Ezt a Halacha lehetővé teszi, mégpedig úgy hogy egy Bét Din vagy egy szakavatott rabbi, megismeri a fogadalomtevő személyes körülményeit és arra a meggyőződésre jut, hogy a fogadalmat csak egy bizonyos adott esetben, vagy hiszemben tette. Ha ez nem áll fenn – a fogadalom érvénytelen.

 

Egyszer – meséli a Talmud  - Alexander Jánnáj, a Hasmoneus király idejében, feljött vidékről 300 zsidó fogadalmár, akik keresték a lehetőséget befejezni fogadalmukat. Ez csak  a  kötelező áldozat által volt lehetséges – fejenként 3 bárány, vagyis összesen 900 bárány. Simon Ben-Sátách, a Szánhedrin feje, aki a király sógóra volt, az uralkodóhoz fordult azzal a kéréssel, legyen a szegény fogadalmárok segitségére, abban hogy befejezhessék a – talán elhamarkodottan tett - fogadalmat. Ehhez 900 bárány szükséges – mondta.

 

Alexander Jánnáj sem volt mai gyerek és alkuba bocsátkozott sógorával: legyen fele-fele. A felét én a felét te. Az beleegyezett. Később a király megtudta hogy Simon nem adott egy megveszekedett bárányt sem. A király becsapva érezte magát és felelőségre vonta sógorát, a "vallási vezetés" fejét.

 

  Simon azt mondta, hogy nem volt becsapás, ő állta az egyezményt: te a nyájadból adtál (450 bárányt) én meg a Tórámból, mert találtam lehetőséget 150 fogadalmárt felmenteni és igy azoknak nem kellett áldozatot hozni... (Talmud Jerusálmi, Bráchot,  7, 11).

 

SÁVUOT ÜNNEPI ZSINAGÓGIAI DAL

Isten és a zsidó nép szerelmi verse

 

A XI. században, a mai Németország területén fekvő Wormsban élt Meir ben Jichak rabbi által alkotott Ákdámut talán a zsidóság egyik legismertebb és legjobban kedvelt pijut-ja (vallásos költeménye). SÁVUOT ÜNNEPÉN OLVASSUK FEL A ZSINAGÓGÁBAN.

 

A  veretes arameus nyelven írt, kilencven sorbol álló Ákdámut misztikus magasságokba és mélységekbe ragadja az olvasót. Ír arról, hogyan teremtette az Örökkévaló a világot, és vet egy pillantást az Eljövendő Világ ragyogására; leírja, hogyan dicsérik az angyalok a Mindenhatót, és ír a zsidó nép szenvedéseiről. Az első negyvennégy vers kettős akrosztichont alkot az álefbétből, míg a többi vers kezdőbetűjének összeolvasásából a szerző neve mellett egy áldás kerekedik ki:

Meir, Jichák rabbi fia gyarapodjék a Tórában és a jó cselekedetekben. Ámen. Legyetek erősek és bátrak.

Mindegyik vers a TA  toldalékkal, a héber ábécé utolsó és első betűjével zárul, jelezve, hogy a Tóra-tanulás ciklusa végtelen, és hogy amint befejezzük a Tórát, kezdjük elölről. (Széfer Hátodáá)


Sávuot ünnep első napján, miután kohént hívtak a Tórához, s mielőtt a felolvasáshoz kezdenének, éneklik ezt a pijutot, kétsoronként, felváltva az előimádkozó és a közönség.


Alábbiakban a  szöveg magyar nyelven  Simon Sároni műfordításában.


Az igék olvasása elé úgy kezdem szavaimat [1] ,
Hogy előbb kikérem jóváhagyástokat.
Két-három fejezetbe [2] kezdek nagy remegve,
Ha engedi a Teremtő, ki ősrég tartja a világot kezébe.
Örök a hatalma, leírni hogyan lehetne?
Ha az égbolt mind pergamen lenne [3] ,
Erdők csupa penna, tó és tenger tinta,
Írástudó, írnok a föld minden lakója [4] ,
(Akkor se tudnák leírni) az egek Urának,
Felségét a föld uralkodójának [5] .
Egymaga épített világot, annak határt szabott [6] ,
Tökélyre vitte, de nem lankadt, nem fáradott.
S mindezt a hé betűvel, ami csak egy lehelet [7] .
Hat nap elmúltával az egész mű kész lett,
Ő meg teljes díszben trónjára ülhetett.
Sok ezres, tízezres sereg [8] áll rendelkezésére,
Reggelenként újak jönnek dicséretét tetézve [9] .
A hatszárnyú Szeráfok azoknál is nagyobbak,
Mégis hallgatniok kell, míg engedélyt nem kapnak [10] .
Egyik a másiktól, de akkor hirdetni nem késnek [11] :
„A háromszor szent Isten dicsősége betölti a földet”.
Úgy morajlanak előtte, ahogy nagy vizek zúgnak
Kerub az Ofánnal versenyben zajongnak
Hogy az Ő képmását szivárványban láthassák.
Ahová küldetnek, oda sietnek engedelmesen,
„Tele a föld dicsőségével” – suttogják minden nyelven
Dicsfényének lakhelyéről, amit nem kell soká keresni [12] ,
Mert azt az égi seregek kórusa remegve dicséri:
„Uralmának emléke fennáll nemzedékről nemzedékre!
„Sorban mondják a Ködusát, de ha letelt a nekik járó idő,
Örökre végeztek s még hét évenként se állnak újra elő [13] .
Ezeknél is kedvesebb drága tulajdona, [14]
Kik napkeltekor, nyugtakor említik Őt dicsérettel.
Osztályrészéül választotta őket, hogy akaratát teljesítsék,
Ők meg óráról órára szép szóval zengik dicséretét.
Arra vágyik, vágyakozik, hogy Tanán fáradozzanak [15] ,
Ennek fejében teljesül kérésük, elfogadja imájukat,
Mely – esküdöznek – az Örökké Élőnek koronáját képezi [16] ,
Ő meg azt a koronát mindig tfilinje [17] mellé teszi.
Abban meg világosan, ésszel le van írva
Izrael érdeme, hogy a Sömá Jiszróél-t mondja.
A Világ Urának dicsérete az [18] , jól is esik nekem,
Ha azt e mondattal királyok előtt hirdethetem
Mikor azok összegyűlnek, mint hullámzó tenger
És kétkedve kérdik: „Vajon mikor jön Ő már el? [19]
Ki és hová való kedvesed, te csodaszép teremtés [20] ,
Akiért még oroszlánok közé is merészkedtél?
Ha velünk tartanál, tiszteltebb, becsesebb lehetnél,
Mindenütt eleget tennének kívánságaidnak!”
Hogy értsék meg kevéssé, bölcsen válaszolnak [21] :
„Ha lényét felfoghatnátok, mindjárt tudhatnátok,
Hogy hatalmához képest mit sem ér nagyságtok.
Ha eljön a megváltás, avval tesz naggyá minket,
Fény derül ránk, szégyen borít benneteket,
Dicsfénye felségesen, büszkén jelenik meg.
Akkor megfizet szerte-hossza ellenségeinknek [22] ,
Népét pedig érdeméért jól megjutalmazza
Mikor eljön, hogy a szétszórtakat egybehozza
Jeruzsálembe nagy örömben, tiszta edényekkel.
Dicsfénye betölti azt mind nappal, mind éjjel.
Ott áll dicsénekkel koszorúzott baldachinja [23] ,
Azt meg fellegek fényéből szőtt fedő borítja [24] .
Ott találnak menedéket, ki-ki mit érdemel,
Arany trónusokon, hét-lépcsős emelvényen [25]
Az igazak Isten előtt, ki oly nagyokat tett.
Arcuk sugározza, mily nagy örömük lett.
Mint mennyei fény, csillagok ragyogása,
E fenséget ember nem írhatja le szóban,
Próféta se látott, hallott ilyet vízióban,
Szem se láthatta még [26] , amint az Édenkertben
Ott sétálnak az igazak a Sechina jelenlétében.
Rámutatnak tisztességgel: Ő az (Isten), kiben
Erős hittel bíztunk rabságunk éveiben.
Ő vezet örökké frissen, megújhodva minket,
Hisz régesrég őrzi a mi osztályrészünket,
Nézzük, hogy küzd a kőszáli bikával a Leviatán [27] ,
Mikor egymásnak mennek bősz viadalban.
A Böhémot viaskodik nagy erős szarvával,
A nagy hal meg veri hatalmas uszonyával.
Végül jön nagy kardjával, ki őket alkotta,
Hogy húsuk legyen az igazak lakomája.
Drágakövekkel díszes asztal mellett ülnek
Balzsammal telt folyó szolgál hűsítőnek.
Csordultig telt pohárból az óbort élvezik [28] ,
Mit a Teremtéstől a présben nekik őrzik.
Érdemesek [29] , amint halljátok e dicső éneket,
Ama társaságban úgy legyen részetek,
Érjétek meg, hogy a legfelső sorban üljetek,
Hallgatva az Igére, mit a Magasztos hirdetett.
Kezdettől a végig nagy a mi Istenünk,
Ki minket választott és Tórát adott nekünk.

 

(Forrás: Zsidó.com)

[1] A Tízparancsolatra utal, amelyet e vers után olvasnak fel. A költő az első négy sorban engedélyt kér az Örökkévalótól és a hallgatóságtól, hogy magyarázhassa a Tóra szavait.

[2] A költemény két fő témára és három altémára oszlik. A két fő téma: (A) az Örökkévaló nagysága; (B) az Örökkévalóba vetett hit és a Tóra parancsainak betartása, amihez a zsidóság az elnyomatás és a kigúnyoltatás ellenére is ragaszkodik. A három altéma: (a) az angyalok dicsérik az Örökkévalót; (b) a Tóra nagyszerűsége; (c) a Tórát megtartó erényesekre váró jutalom. (Tijul Bögán)

[3] A következő, gondolatjelek közé tett három vers az Örökkévaló dicsőségéről beszél. Még ha korlátlanok lennének is a forrásaink, akkor is lehetetlen lenne leírni az Örökkévaló nagyságát.

[4] Ha a világ minden lakója írnok lenne, és csak az Örökkévaló nagyságáról szóló fejezetek kezdőbetűit írnák le, még akkor is lehetetlen lenne leírni az Ő dicsőségét.

[5] A költő, miután kijelentette, hogy az Örökkévaló nagyságát képtelenség megfelelő módon leírni, továbbra is az Örökkévaló nagyságáról beszél.

[6] A Talmud (Chágigá 12a.) úgy tanítja, hogy a világ első sziklája addig növekedett, míg el nem érte az Örökkévaló által kívánt méretet. Az Örökkévaló akkor megállította a növekedését. (Mövo Hásir)

[7] Az Örökkévaló olyan könnyedén teremtette a világot, mint ahogy az ember kimondja a hé betűt, ami voltaképp csak egy lehelet. (Midrás Tehilim 62:1.)

[8] A következő tizenhat sor az angyalokat írja le, és hogy miként dicsőítik az Örökkévalót.

[9] Nap, mint nap angyalseregek teremtődnek azért, hogy csak aznap az Örökkévaló dicséretét zengjék. „Újak teremtetnek minden reggel” írja a Siralmak 3:23. (Chágigá 14a.)

[10] Az angyalok mindaddig nem énekelhetik el napi himnuszukat az Örökkévalónak, amíg Izráel be nem fejezi a zsoltárait (Pirké Héchálot).

[11] A következő tizenkét sor részletesen leírja, hogy recitálják az angyalok naponta a Kedusát.

[12] A Söchinát, az Örökkévaló Isteni Jelenlétét nem kell keresni, mivel az Örökkévaló mindenütt jelen van.

[13] Izráellel ellentétben, amely állandóan dicséri az Örökkévalót, az angyalok csak naponta, hetente vagy akár csak hétévente egyszer teszik (Chulin 91b.).

[14] Ez Izráelre vonatkozik, amely az Örökkévaló része, amit elválasztott a világ összes többi népétől.

[15] Mert Izraelnek fáradoznia kell, hogy megértse a Tórát, és jutalma a fáradságáért jár. Az angyaloknak azonban nem kötelességük tanulmányozni a Tórát, és nem kell ezzel fáradozniuk.

[16] A dicséretek jelképesen koronává szövődnek, amely mintegy az Örökkévaló fejére telepedik.

[17] A Talmud (Bráchot 6a.) szerint az Örökkévaló tfilint visel, amelybe mintha Izráel dicséretei lennének beleírva. A korona, amelyet Izráel imádságaiból fontak, állandó helyén nyugszik az Örökkévaló tefilinje mellett.

[18] A következő tizennégy sor Izráelt dicséri, amiért szilárdan és állhatatosan kitart, noha a világ népei szüntelenül próbálják más vallásra téríteni, és konkrétan utal arra a sok vallási vitára, amit a keresztények a középkorban kényszerítettek rá a zsidókra.

[19] A keresztények bizonyítékot kérnek arra, hogy az Örökkévaló szemmel tartja és óvja Izráelt, és hogy egyszer eljön majd a zsidók várva várt Messiása. Annyi bizonyos, hogy épp az ellenkezője tűnt igaznak, mivel a zsidókat szünet nélkül kínozták és gyilkolták, és az Örökkévaló nem avatkozott közbe. (Mövo Hásir)

[20] Így kérlelik a pogányok Izráelt, de csak gúnyolódnak.

[21] Ez Izráelre vonatkozik

[22] Szó szerint „a szigeteken”. Az Írásban a szigetek szó gyakran Izráel valamelyik ellenségét jelöli. A költő itt a szó jelentését minden zsidógyűlölőre kiterjeszti.

[23] Jeruzsálemre céloz. A baldachin allegorikus utalás a Templomra, amely a Messiás eljövetelekor épül majd fel ismét. A Templom mintegy baldachinként szolgál majd az Örökkévaló és Izráel esküvőjén. (Kinján Tov)

[24] Ez a sor arra a baldachinra céloz, amelyet az Örökkévaló készít majd jutalma egyik részeként minden erényes embernek az Eljövendő Világban. A jutalom mindenki esetében arányos lesz azzal a munkával és fáradsággal, amit az illető a Tóra tanulásába és megtartásába fektetett.

[25] Az erényeseket a Paradicsomban hét kategóriába sorolják majd, mindenkit a maga érdeme szerint.

[26] Soha élő teremtmény még nem látta az Édent.

[27] A Leviatán és a Böhémot. A Talmud és a Midrás szerint a Leviatán egy óriási hal, minden tengeri lény uralkodója, és a teremtés ötödik napján teremtetett. A Böhémot egy gigantikus bika, a teremtés hatodik napján teremtetett, és akárcsak a Leviatán, mérhetetlenül erős. A Talmud és a midrás beszámol ezeknek a szörnyeknek az óriási méreteiről és étvágyáról. A kommentátorok elmagyarázzák, hogy ezek a beszámolók, akárcsak életre-halálra menő, vad tusájuk allegorikusak, és spirituális értékekre vonatkoznak.

A Leviatán gyönyörű bőréből az Örökkévaló baldachint épít az erényesek védelmére, akik nagy vígan falatoznak majd a Böhémot és a Leviatán húsából, a részükre rendezendő óriási lakomán.

[28] Az erényesek kupaszám isszák majd a teremtés hat napja óta tárolt bort (Bráchot 34b.).

[29] A költemény elbeszélő és leíró részének végére érve a költő a hallgatóság megáldásával zárja szavait, és azzal biztatja őket, hogy amiért meghallgatták és el is recitálták a vers Örökkévalót dicsérő sorait, talán ők is a Paradicsom kiváltságosai közé kerülnek.

 

 

 

 

KOKTÉL SÁVUOTRA

EZEN A NAPON LETTÉL NÉPPÉ

Sávuot - a Tóra-adás ünnepe, ötven nappal van Peszách után. A Tórában egyrészt, mint a „gyülekezés ünnepe" (áceret), másrészt a „Zsengék bemutatásának ünnepe" (chág hábikurim) van megemlítve, de legfőképp a Tóra-adás ünnepének tartják. Ezen a napon olvassák fel a Tíz Parancsolatot a zsinagógában.

Az Egyiptomból csodálatos módon kiszabadult gyülevész rabszolgahad néppé-nemzetté válásának legfontosabb tényezője nem a fizikai szabadulás volt. Ha így lett volna, akkor hamarosan elfoglalják az őseinknek ígért Kánaánt, az Ígéret Földjét, és a környező népek mintájára élik életüket.
Mint ismeretes, nem ez történt. A megszabadult nép nem tudta mit kezdjen a számára ismeretlen fogalommal, a szabadsággal. Kialakult egy kétértelmű helyzet, melynek tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyrészt nagy lelkesedéssel fogadták a Mózes által adott Tórát „megtartjuk és meghallgatjuk" felkiáltással (ami persze fordított sorrendben sokkal ésszerűbb lett volna) másrészt az első adandó alkalommal megszegték minden szavát, megkeserítve ezzel Mózes életét.
Így következett aztán be a 40 évi vándorlás a sivatagban, mely idő alatt kihalt az egykor rabszolgaságban élt nemzedék, s egy új, fogékony generáció népesítette be az Ígéret Földjét.
Később, a bírák, majd a királyok korában kiderült, hogy nem elég a függetlenség, ha hiányzik a szellemi összetartó erő, ami megakadályozza, hogy egy nép beolvadjon a környező népek kultúrájába. S a zsidó nép esetében ezt az összetartó erőt a Tóra képviselte akkor is, most is. Élhet valaki bárhol, a világ különböző országaiban, beszélhet bármilyen nyelven - mégis van egy közös nyelvük, kultúrájuk - a Tóra. A Tóra az, ami összeköti a világ minden részén szétszóródott zsidókat. Mi tartottuk meg a Tórát - a Tóra tartott meg bennünket, hisz ez csinált belőlünk népet.
„Figyeld és halljad, Izrael! Ezen a napon lettél az Örökkévalónak, a te Istenednek népe. Hallgass tehát a szavára, és tedd meg parancsolatait és törvényeit..." (5Mózes 27:9-10.) Ezt mondta Mózes népének vándorlásuk negyvenedik évében, amikor már közeledett a bolyongás vége.
Bölcseink szerint negyven év múltán is élénken élt az emberek emlékezetében a Tóra-adás eseménye, s ezáltal számukra a Tóra és nemzeti létük megszületése között magától értetődő volt az összefüggés.
A mai, modern világban is a Tóra az egyetlen igazi összekötő kapocs a szétszóródott zsidóság között. Ahol és akik nem tartják meg a Tóra parancsolatait, ott előbb- utóbb megszűnnek a zsidósághoz tartozónak lenni.
Sávuot a második zarándok-ünnep.

MINDENKI KÉPESSÉGE SZERINT

A chászid folklór is mindenekelőtt a Tóra-adást tekinti a Sávuot legfőbb jellemzőjének, de többféle jelentést is tulajdonít neki.
Isten miért nem Erec Jiszráélban adta a Tórát a zsidóknak? Miért a Színáj hegyén, a sivatag kellős közepén, Erecen kívül?
Azért - válaszolja a Midrás - mert Isten nem akarta, hogy a Tóra viszály forrása legyen a törzsek között, hogy bármelyikük is azzal kérkedhessen, hogy az ő felségterületén történt a Tóra-adás. Ezért hasonlítja a hagyomány a Tórát a tűzhöz és a vízhez, amiképpen ezek ingyen vannak, így kaptuk a Tórát is ingyen, így vált minden zsidó közkincsévé, s senki nem sajátíthatja azt ki magának. (Midrás Lekách Tov)

Miért nevezik Sávuotot a Tóra-adás ünnepének és nem a Tóra-kapás (átvétel) ünnepének? - tette fel a kérdést Jichák Meir, a guri rebbe, a Chidusé Rim szerzője.
Azért, mert a Tóra-adása egyszeri esemény volt 3306 évvel ezelőtt aminek emlékére ünnepeljük Sávuot ünnepét. A Tóra átvétele pedig azóta folyamatosan tart és még most sem ért véget . . .

1. Ugyanerre a kérdésre a kocki rebbe pedig azt válaszolta:
- A Tóra-adás minden zsidónak egyformán szólt. Mindenki egyenlő mértékben kapta a Tórát. Az átvétel esetében már nem lehet egyenlőség, ,mivel azt mindenki a maga képessége, értelme és érzelme szerint kapja.
Sávuot héberül heteket jelent. Ez utal arra a hét hétre (49 nap), ami Peszách és Sávuot között van.
Sávuot másik jelentése: eskü (Svuá). Ez arra utal, hogy a Teremtő és a zsidó nép kölcsönös kötelezettséget vállaltak, azaz hűséget esküdtek egymásnak. A zsidók arra esküsznek, hogy nem cserélik fel az Örökkévalót valamely más istenségre, míg a Teremtő arra esküdött meg, hogy nem cserél fel bennünket egy más néppel . . .
Feltűnő, hogy minden ünnepen - a napi áldozatok között - van egy, amit vétek-áldozatnak neveznek („Száir- Chátát"), egyedül Sávuot ünnepével kapcsolatban nem említtetik a vétek. Vajon miért?
A berdicsevi Lévi Jichák szerint azért, mert ezen az ünnepen, a Tóraadás napján minden zsidó „betértnek" számít, aki aznap vált zsidóvá azáltal, hogy elfogadta és magára vállalta a Tóra parancsolatait. Na már most, egy betért (prozelita) olyan, mint egy ma született gyerek, akinek nincsenek vétkei . . .
Ugyancsak Lévi Jichák így érvelt - az egekkel folytatott vitájában -egyik Sávuotkor:
- Világ Ura! akkor Te, mint király és bíró jelensz meg a zsidó nép előtt, minek következtében - akaratod ellenére - nincs módodban megbocsátónak is lenni (hiszen bölcseink szerint egy királynak adnia kell tekintélyére és nem tekinthet el az ellene elkövetett függelemsértésektől). Ma viszont, Sávuotkor, a Tóra-adás ünnepén , mint egy bölcs rabbi jelensz meg előttünk, és ebben a minőségedben már feltétlenül megbocsáthatsz az ellened vétkezőknek, hiszen a „rabbi, ha lemond a neki kijáró tiszteletről -akkor ezt jogosan teszi" és senki nem rója ezt fel neki. (Kidusin 32.)

* * *

Ismeretes az a talmudi legenda, miszerint az Örökkévaló felajánlotta a Tórát más, korabeli népeknek is, de azok - különféle kifogásokkal - elutasították. Csak ezt követően fordult a zsidókhoz, akik viszont elfogadták.

Mondá erre az egyik ismert chászid rebbe:
- Az Örökkévaló nagyon jól tudta, hogy a népek el fogják utasítani a Tórát. Miért ajánlotta fel mégis nekik? Azért, mert mint utóbb kiderült, mégis csak volt ennek némi eredménye. Bár elutasították, de a pogány népek megismertek valamit a Tórából, annak morális tartalmából.

* * *

Egy másik chászid rebbe pedig feltette azt a logikus kérdést: mi lett volna ha valamelyik nép elfogadta volna a felajánlott Tórát? Akkor mi, zsidók, tán kimaradtunk volna belőle, Isten őrizz? Hát valóban csak azért lett a miénk, mert senkinek sem kellett?
- Nem erről van szó - adta meg saját maga a választ. Isten eredetileg is a zsidóknak akarta adni a Tórát. Csupán azért ajánlotta fel más népeknek is, hogy a zsidók megirigyeljék a többi népet, és tartsanak attól, hogy elorozzák előlük.

* * *

Amikor a polneai Jákov-Joszéf - Báál-Sém-Tov sógora - megírta a Báál-Sém-Tov-i chászidizmus kézikönyvét - hogy könyvét el tudja adni, városról-városra vándorolt. A könyvet drága pénzért, egy aranyért árulta.
Berdicsevbe érkezvén megszállt egy fogadóban, ahol várta a vevőket. Azok pedig csak nem akartak jönni.
Amikor a szerző elpanaszolta bánatát a zsitomíri reb Wolfnak, aki maga is szerzője volt egy chászid témájú könyvnek (Or Háméir), az így vigasztalta:
- Nem te vagy az egyetlen, aki így járt. Maga az Örökkévaló, aki kétségtelenül nem rosszabb könyvet írt, mint te - a Tórát - bejárta vele a világot, mindenütt házalt vele, felajánlotta fűnek-fának és senki nem akarta megvenni . . .

* * *

A Midrás szerint a Tóra-adás úgy történt, hogy az Örökkévaló a zsidó nép feje fölé borította a Szináj hegyet, „mint egy teknőt" és azt mondta: Ha elfogadják - jó, ha nem, itt lesz a vesztük (Sábát 88.).
A rabbinikus forrásokban igen sokan megkérdőjelezték ezt a tételt. Egyrészt azért, mert ez ellenkezik azzal az Írásverssel, mely szerint a héber törzsek lelkesen, közfelkiáltással fogadták el a Tórát, mondván „megtesszük és meghallgatjuk" (2Mózes 24:7.), másrészt pedig, mit ér az, ha valamit erővel kényszerítenek rá egy népre? Maga a Talmud is felteszi a kérdést, s úgy válaszolja meg, miszerint az Örökkévaló, már jó előre lehetőséget adott a kifogásra, ha a zsidók netán nem tartanák be a Tóra parancsolatait. S ekkor védekezhetnek azzal, hogy őket kényszerítették, hogy elfogadják.
Ezt az érvet sem fogadja el mindenki. A „Torá Tmimá" szerzője azt a logikus kérdést veti fel, hogy mennyiben kifogás az, hogy kényszerítve voltak? Minden rendelet, törvény, dekrétum vagy szabály, amit hatóság hoz-kötelez mindenkit annak betartására, akár egyetért vele, akár nem. Természetesen minden törvényben van egyfajta kényszer is - így tehát ez nem lehet kifogás.
Az érdemleges magyarázat a zsidó törvénykezésben keresendő. Eszerint (Chósen Mispát, 369. paragrafus) az állam törvényei - Diná Dömálchutá - csak akkor kötelezik a zsidókat - a háláchá szerint - ha azok az illető állam minden polgárára vonatkoznak. Amennyiben az állam törvénye csak egy bizonyos népréteget érint (mint pl. a jogfosztó, diszkriminatív zsidótörvények) akkor azoknak a háláchá szerint semmi erkölcsi alapjuk nincs, és nem bírnak kötelező erővel, mivel - szól az indoklás - egy királynak (vagy egy kormánynak) kötelessége egyenlő elbírálásban részesíteni minden polgárát.
Ebben az esetben tehát valóban az történt, hogy az Örökkévaló rákényszerítette a zsidókra a Tórát, a Szináj hegyen, de csakis és kizárólag a zsidókra, és nem a világ más népeire. Jogos tehát a kifogásunk, miszerint kényszerhelyzet volt . . . .

* * *

Reb Áháron, a csernobili rebbe, a berdicsevi rebbéhez hasonlóan, így érvelt ugyancsak Sávuotkor:
- Nagy valami, hogy a zsidók elfogadták a Tórát? Volt aranyuk és ezüstjük rengeteg, hiszen Egyiptomból sok értéket kimentettek, a tengerbe fúlt egyiptomiaktól is szép zsákmány jutott nekik, felszabadultak az elnyomás alól, de még betegeik, valamint a testi fogyatékosságban szenvedők is meggyógyultak (Midrás). Ezenfelül minden egyes zsidó saját szemével láthatta az isteni Gondviselés megnyilvánulását - hát akkor miért is ne fogadták volna el a Tórát?
Ezzel szemben mi a helyzet ma? - folytatta a rebbe eszmefuttatását. Mindaz a jó, ami akkor volt - ma nincs nekünk. S mégis, ennek ellenére, ha ma újra nekünk akarnád adni a Tórát - meglátnád, drága Istenem, milyen örömmel fogadnánk el ma is, s tartanánk be törvényeit. . .
Sávuot éjszakáján ébren szokás maradni, és a Tikun nevű gyűjteményt olvasni, amelyben szemelvények találhatók az írott és Szóbeli Tórából. Ennek a szokásnak az eredete a Zohárban lelhető fel.
A kállói rebbe, reb Eizik Taub fia, reb Mose Chájim, a ziditsovi cádik lányával lépett frigyre. A fiatal pár Nagykállóban, a cádik, reb Eizik Taub házában lakott. Egyszer a fiatalasszony hazament meglátogatni édesapját, aki arra kérte lányát, beszéljen apósáról, annak életviteléről, szokásairól.
Lánya, Rézele, elmesélte, hogy egyszer apósa, a Sávuot előtti délutánon lepihent, de elaludt, és végigaludta az ünnep mindkét napját. (Mint ismeretes, Izraelen kívül minden ünnep két-napos).
Nagy kavarodás származott ebből, mivel nem tudták, hová lett a rebbe. Végül a rebecennek sikerült őt felkeltenie, így estére, mire az ünnep már végetért, el tudott menni a templomba, ahol elmondta az ünnepi imát, és a Tórából az első napi fejezetet olvasta fel.
A ziditsovi rebbe figyelmesen meghallgatta a történetet és mindössze annyit fűzött hozzá:
- Nagy kár volt felébreszteni. Álmában ő már a Messiás csarnokában volt. Ha nem ébresztik fel, talán sikerült volna neki rábeszélni a Messiást, hogy jöjjön már. . .

Reb Chájim, a híres-neves cánzi rebbe, főleg jótékonyságáról volt nevezetes. Ez ügyben nem ismert tréfát, minden elképzelhető előírást túlteljesített.
Egy alkalommal Sávuotkor, sok chászid látogatta meg őt, köztük számos jómódú, gazdag ember is. Mindnyájan a rebbe áldását kérték, meg kidust akartak csinálni, valamint a rebbe által kiosztott édességekre áldást mondani.
A rebbe a templomból hazatérvén asztalhoz ült, majd azt mondta:
- Fiatal koromban hosszú és mélyenszántó Tóra-magyarázatot szoktam tartani a talmudistáknak. Most, hogy megöregedtem, erre már nincs erőm, ezért most röviden fogok beszélni. Tehát: sürgősen szükségem van 1000 aranydukátra, fontos és halaszthatatlan okból. Addig nem mondok áldást a borra, amíg nem döntitek el, ki mennyit ad, hogy összejöjjön a pénz. Az ünnep kimenetele után azonnal meg kell kapnom.
A kissé furcsa „Tóra-magyarázat" után a rebbe távozott, és bezárkózott szobájába, de előzőleg megkérte őket, ha megegyeztek, hogy ki mennyit ad, szóljanak és akkor majd visszatér közéjük. . .
Nem volt mit tenni, a jelenlevő négy gazdag haszid volt kénytelen magára vállalni, hogy összeadják a kívánt összeget.
Miután megegyeztek, szóltak a rebbének, aki ezekután elmondta a borra az áldást, majd borral és gyümölccsel kínálta meg vendégeit. Az ünnep kimenetele után elhozták a pénzt, amit egy szegénysorsú hívének adott oda, hogy az lányát tisztességgel kiházasíthassa.
A Talmudban a Tóra-adást „esküvőnek" is nevezik, mint a zsidó népnek, az Örökkévalóval való lakodalmát.
Egyszer egy neves rabbi a radositsi szent „nagyapónál", reb Jiszáchár Beernél, töltötte Sávuot ünnepét. Az ünnepet követő napon mindjárt haza akart menni, sürgős dolga lévén otthon. Bement tehát a cádikhoz elbúcsúzni, de az arról faggatta, hová siet ennyire? A vendég megmagyarázta sietségének okát, mire a rebbe nem szólt egy szót sem, hanem elköszönt tőle.
A vendég ezek után sietve szállására ment, megreggelizett, és már éppen indulni készült, amikor a rebbe sámesze odalépett hozzá, barátságosan üdvözölte, majd asztalához ült. A hívatlan látogató a vendég tiszteletére még két üveg bort is rendelt. A vendég rabbi igen csak elcsodálkozott ezen, mivel a rebbék szolgái semmibe vették még a legtiszteletreméltóbb chászidokat is.
Meg is kérdezte, minek köszönheti eme nagy megtiszteltetést.
- Amikor a kedves vendég elhagyta a rebbe házát - válaszolta a sámesz - rebbém azzal az üzenettel küldött Ön után, hogy nem illik a sógornak elutaznia az esküvőről, mielőtt a menyasszonyt a zsinagógába vezetik. (Szokás ugyanis, hogy az esküvő utáni első szombaton az ifjú párt ünnepélyes külsőségek között vezették a templomba).
Na már most Sávuot a Tóra-adás ünnepe, a mi „esküvőnk" az Örökkévalóval, s ily módon az utána következő szombaton viszik a menyasszonyt a templomba. Mivel hallottam a rebbétől, hogy Ön a „sógor" - akartam inni az Ön egészségére.
Így a vendég rabbi mégis ottmaradt, és csak a szombat kimetele után tért meg otthonába.

Mit mond a Háláchá?

Sávuot, a Tóra-adás ünnepe, Izraelben egy, a világ más részén kétnapos ünnep.
1. A Sávuot - szó szerint a Hetek Ünnepe, mivel pontosan hét héttel van Peszách után, és egybecseng az ómer-számlálás 49 napját követő ötvenedik napjával. Innen a magyar „Pünkösd" elnevezés; ez a görög „Pentakosion" = ötven szóból származik.
2. Ezen ünnep imarendje s minden előírása megegyezik a másik két zarándok-ünnepével, valamint a szombatra vonatkozó tilalmak, természetesen, erre a napra is vonatkoznak.
3. Ha az ünnep péntekre esik, (mint az idén) akkor szabad ezen a napon szombatra főzni, de erre az esetre el kell végezni egy bizonyos szertartást, az Eruv Távsilint.
4. Sávuot éjszakáját ébren töltjük és a Tórát tanulmányozzuk. Ez köt össze bennünket a Szináj hegyi Tóra-adás emlékével.
5. Ilyenkor általában tejes ételeket esznek. Ennek a szokásnak folklorisztikus okai vannak. A zsinagógákban Rút történetét olvassák fel.
6. Az ünnep második napján Mázkirt mondunk a halottainkért.

 

 

SÁVUOTRA : SZEMELVÉNYEK RUT KÖNYVÉBŐL

 

                

  A MESSIÁS CSALÁDFÁJA

                                            

   Elterjedt ösi szokás hogy Sávuot ünnepének második napján (az idén – szombaton) Rut könyvét olvassák fel a zsinagógákban. Ez a rövid idill a Biblia "Öt tekercsének" egyike.

             

„Történt ez abban az időben, amikor a bírák bíráskodtak (Izrael fölött), hogy éhínség támadt az Országban. Ezért elment a júdeai Bét-Lechemből egy férfi, hogy ideiglenesen lakjék Moáv mezején. Vele volt felesége és két fia is. A férfi neve Elimelech volt, felesége Noémi és két fia Máchlon és Kiljon.” (Rút 1,1-2)

    Rút könyve az öt Megilla legrövidebbike, mindössze négy fejezetből áll. A Midrás ekként jellemzi: „Mondá reb Zeira: ebben a könyvben nincsenek tisztasági, ill. tisztátalansági törvények, sem tilalmak, sem szabályok. Akkor meg miért íródott? Hogy okuljanak belőle, milyen nagy a jótevők jutalma!” (Rút rábá 2,16)

    Feltehetően nemcsak ezért íródott Rút könyve, hanem leginkább azt a célt szolgálta, hogy megörökítsék Dávid király családfájának történetét, Jehudától – akit apja, Jákob megáldott, hogy a királyi pálca sose távozzék tőle – a tíz nemzedékkel később élt Dávidig, akiben a zsidó hagyomány a Messiást látja.

Adódtak erre a kérdésre más válaszok is, hiszen „hetven arca van a Tórának”. Melczer (Dáát Mikrá) szerint „kétségtelen, hogy Rút könyve hangsúlyozni kívánta az Országhoz való hűség fontosságát”. (Bölcseink szerint Elimelech azért halt meg külföldön, mert nem lett volna szabad elhagynia az Országot az éhínség idején, fiai meg azért bűnhődtek, mivel nem zsidó nőket vettek feleségül.)

Ugyancsak Rút könyve domborítja ki a szabályszerű, hithű betérés jelentőségét.
Van, aki azt tartja a könyvben fontosnak, hogy idillikus képet fest Izrael életéről a bírák korában, bár a Biblia, más helyen, ezt anarchiaként jellemzi, amikor „nincs király Izraelben és mindenki azt teszi, amit akar”. (Bírák 21,15)

Rabbi Zeira megállapítása „a jót tevők jutalmáról”, mint a könyv megszületésének legfőbb céljáról, arra utal, hogy az egész történet mögött isteni elrendelés áll. Eszerint Dávid király egyik ősének rendelt egy nemes lelkű nőt, Noémit, aki önfeláldozó szeretetet tanúsított öreg anyósa iránt, akit nem hagyott sorsára, hanem minden érdek nélkül követte őt, ezzel magára vállalva annak zsidó sorsát is. A zsidó hagyomány „Imá sel Málchut” (a királyság anyja) névvel illette őt.

* * *

   Rút könyvét Sávuotkor (pünkösd), a második estén, ill. az ünnep előtti szombaton szokták felolvasni a zsinagógákban, egy kóser tekercsből, áldással. Már a Midrás is megemlíti ezt a szokást (Rút Zutá, 1,1 és Jálkut, 596) és a gáonita korban vált általánossá.

   Rút könyvében szó van a búzáról és az árpa aratásának idejéről, ezért is Sávuotkor, azaz az Aratás ünnepén olvassák fel. Sávuot egyben a Tóra-adás ünnepe is, és erre is vonatkoztatható Rút könyve, hiszen Rút, aki betért a zsidóságba, ezzel magára vállalta a Tóra parancsolatait. Rút könyvének Sávuotkor való felolvasásának további – kabbalisztikus – oka, hogy a hagyomány szerint Dávid Sávuotkor született és ekkor is halt meg, és végül is a könyv az ő családfájának történetét tartalmazza.

10 ÉV MOÁVBAN

„És meghalt Elimelech, Noémi férje és ott maradt az asszony két fiával. Ezek moabita lányokat vettek feleségül, az egyiknek Orpá volt a neve, a másiknak Rút. Ott laktak mintegy tíz esztendeig. De meghaltak ők is mind a ketten, Máchlon és Kiljon is, így az asszony ott maradt két fia és férje nélkül.” (Rút 1,3-5)

   Nem ez volt az első eset, amikor Erecből valaki kivándorol. Ami azonban Elimelechhel és családjával történt – tíz év alatt a család mindhárom férfi tagja meghal – nem volt mindennapi esemény, és ez a Bölcseket arra késztette, hogy ezt alaposabb elemzésnek vessék alá.

A Talmud és a midrások kétségbevonhatatlannak tartják, hogy a három férfi, az apa és két fia halála nem a véletlennek volt köszönhető, hanem valamilyen vétek következményének. A Rút könyvére írott Midrás tárta fel azt a körülményt, hogy Elimelech az Ország nagyjai közé számított, gazdag ember is volt, aki azért távozott el az éhínség idején, mert attól tartott, hogy „most majd mindenki hozzám jön élelemért, kölcsönért, segítségért”. Ezt kivédendő hagyta el egész családjával együtt az országot, és ment a szomszédos Moávba, amelyet elkerült az éhínség.

A Zohár még azt is tudni véli, hogy „Elimelech cádik volt, aki védelmére lehetett volna nemzedékének, de nem tette ezt”. A Talmud erről csak annyit jegyez meg, hogy minden vétkük az volt, hogy eltávoztak az Országból. (Bává Bátrá 91)

Nem ismert az sem, miben halt meg Elimelech, és két fia mivel foglalkozott ott-tartózkodásuk tíz éve alatt. Tudni vélik, hogy eleinte úgy gondolták, csak ideiglenesen maradnak, de lassanként beilleszkedtek (Málbim) a moávi közösségbe, és annak megbecsült tagjaivá váltak. A Tárgum azt is megjegyzi, hogy „nagy emberek” – tisztek – lettek, tehát az akkori értelemben karriert csináltak.
 

 A legtöbb kommentátor úgy tudja, hogy se Máchlon, se Kiljon nem térítette be feleségét, mielőtt elvette volna. Ezzel a véleménnyel szemben a Zohár Chádás (Rút 180-182) és Ibn Ezra azt vallják, hogy betértek, oly módon, hogy alámerültek a mikvében, de ezt „férjeiktől való félelmükben tették” (Zohár), és az ilyen, kikényszerített betérés érvénytelen.

    A Midrás élénk színekkel ecseteli Noémi – férje halálával bekövetkező – tragédiáját. Az Írás, amikor Elimelech haláláról szól, Elimelechet „Noémi férje”-ként aposztrofálja, s a Talmud azt a megállapítást teszi, hogy „a férj feleségének hal meg” (Szánhedrin 22b), mivel ő szenvedi el a legnagyobb veszteséget. A Midrás még azt is hozzáfűzi, hogy Elimelech, még halála előtt, súlyos anyagi veszteségeket is elszenvedett, „először elhullottak lovaik, szamaraik és tevéik, majd meghalt Elimelech, és utána két fiuk” (Rút rábá 2,10)

* * *

Egyes – a szavak elemzésével foglalkozó – kommentátorok, többek között arra a következtetésre jutnak, hogy egyik fiú sem kérte ki anyja véleményét, mielőtt megházasodott volna. (Dáát Mikrá). Rútot, a midrási források eredetileg is istenfélő, erkölcsös nőnek tartották, szemben Orpával, a másik fiú feleségével, aki – ugyancsak a Midrás szerint – Góliát anyja lett, akit jóval később az ifjú Dávid párharcban legyőzött. Ugyanezen kommentátorok a Máchlon és Kiljon neveket is vészjósló jelentőséggel bíróknak tartják, nevezetesen Máchlá betegséget, Klájá vészt jelent. Ezzel szemben egy másik Midrás Jóás és Száráffal azonosítja őket, „akik Moávból házasodtak”. (1Krónikák 4,22). Rút neve, házassága (és betérése) előtt Gilit volt. (Zohár Chádás, Rút 78)

* * *

* * *

„Ekkor útra kelt (Noémi) a menyeivel, hogy visszatérjen Moáv mezejéről, mert meghallotta Moáv mezején, hogy az Örökkévaló megemlékezett népéről és kenyeret adott nekik. Elment tehát arról a helyről, ahol élt, és vele a két menye. Így mentek az úton visszatérőben Júdea földjére. (De) Noémi azt mondta a két menyének: menjetek, forduljatok vissza, mindegyik az anyja házába! Bánjék veletek az Örökkévaló olyan szeretettel, amilyennel ti bántatok a meghaltakkal és velem! Adja meg nektek az Örökkévaló, hogy mindegyiktek nyugalmat találjon majd a férje házában. Azután megcsókolta őket, és hangosan sírtak.” (Uo. 1,6-9)

Honnan értesülhetett Noémi, hogy véget ért Júdeában az éhínség?

A Tárgum szerint egy angyal révén tudta meg, hogy „Isten megemlékezett népéről Ivcán bíró érdemében, aki imádkozott, és aki a szent életű Boázzal azonos”.

A Midrás szerint zsidó vándorkereskedőktől értesült arról, mi történt hazájában, s mivel ezek a kereskedők Isten nevét említették, amit moabiták nem szoktak – elhitte, hogy a hír igaz.
Egy másik kommentátor ugyanebből a körülményből ellentétes következtetést vont le, nevezetesen, hogy a vándorkereskedők valójában moabiták voltak, és éppenséggel azt mondták, hogy „megemlékezett az Isten népéről”, de nem azt, hogy „népünkről”. Eszerint – így a vélemény – még a pogány, bálványimádó moabiták is belátták, hogy a zsidók istene hozta országukra az éhínséget, és most ő is szüntette meg. (Pri Hájjim)

Ki tudja, milyen sok tépelődés előzte meg Noémi elhatározását, mielőtt rászánta magát a hazatérésre. „Sokszor kérdezte magát Noémi: mi az én érdemem, hogy életben maradtam? Hiszen én is vétkes vagyok, mint azok, akik meghaltak. És talán az én vétkem még nagyobb az övékénél, és ezért a büntetés is súlyosabb..., egyedül kellett maradnom, hogy egyedül viseljem a család fájdalmának és gyászának terhét!” Noémi nem tudhatta, és nem is gondolhatott arra, hogy azért maradt életben, mert ráhárult a feladat, hogy fenntartsa Elimelech családjának emlékét és a Dávid-ház megalapításában részt vállaljon... (Báchrách: Imá sel Málchut)

HÁT EZ A NOÉMI?!

„És azt mondták neki (menyei): De igen, veled térünk haza népedhez! De Noémi azt felelte: forduljatok vissza, lányaim! Miért jönnétek velem? Hát lehetnek nekem még fiaim méhemben, akik férjeitek lehetnének? Forduljatok vissza, lányaim és menjetek, mert én már öreg vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek... Nem, lányaim, nagyobb az én keserűségem, mint a tiétek, mert elért engem az Isten keze!” (Rút 1,10-13)

Noémi, akire a sok szerencsétlenség zúdult, reményvesztett, öreg, ezért hazamegy, mert nem akar idegenben meghalni. Menyei, akik szeretik őt, nem akarják magára hagyni, de Noémi tudja, hogy ezzel kitenné őket, a nem zsidókat körülvevő gyanakvásnak, és ők még fiatalok, találhatnak maguknak férjet is Moávban, ahol otthon vannak.
De csak az egyikük fogadta meg tanácsát.

„Tovább sírtak hangosan, majd Orpá megcsókolta anyósát (mintegy búcsúzóul), de Rút ragaszkodott hozzá. Noémi meg azt mondta neki: látod, a sógornőd visszatért népéhez és isteneihez. Térj vissza te is vele együtt. De Rút azt felelte: ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek. Mert ahová te mégy, oda megyek én is. Néped, az én népem, és Istened az én istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, és ott temessenek el engem. Úgy bánjon velem az Örökkévaló most és mindég, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Uo. 1,14-17)

Ahogy érthető az, miért akarta Noémi, hogy menyei elhagyják őt, annál kevésbé magyarázható, miért ragaszkodott két menye őhozzá. Sok minden motiválhatta, végül is csak Rútot, hogy ne engedjen elhatározásából. Lehetséges, miként a Midrás is feltételezi, hogy ő is úgy gondolkodott, mint egykor Hágár, Ábrahám szolgálója, aki ugyan a fáraó lánya volt, de annyira megtetszett neki az egyisten hit, hogy inkább lett Ábrahám (későbbi) ágyasa, mint királylány Egyiptomban. De az is lehet, hogy Rútot elkápráztatta a júdeai rokonság gazdagsága, amiről Noémi annyit mesélt. Lehetséges, hogy Rút is viaskodott önmagával, de lelke mélyén azt érezte, hogy Noémi mellett kell maradnia, és végül úgy is cselekedett. (Imá sel Málchut)

Rút, fentebb idézett szavaiból vezették le a Talmud-bölcsek a zsidóságba való betérés lényegét, „néped, az én népem és Istened az én Istenem”. Mint korábban már szó volt róla, a Tóra a maoabiták, zsidóságba való betérését tiltotta, de ez csak a férfiakra vonatkozott, így Rút volt az első moabita nő, aki nyilvánosan betért, és ezzel megvetette a betérés törvényeinek alapját.

* * *

„Amikor látta (Noémi), hogy erőnek erejével vele akar menni – abbahagyta a lebeszélést. Így mentek együtt, ketten, amíg Bét-Lechembe nem értek. Amikor odaértek, az egész város csodálkozott, és mindenki azt kérdezte: ez lenne Noémi?! De ő azt mondta nekik: Ne hívjatok Noéminek, hívjatok inkább Márának (márá = keserű), mert nagyon megkeserített engem az Örökkévaló. Egész családommal mentem el, és üresen (kifosztottan) hozott vissza a Mindenható. Miért is hívnátok engem Noéminek, hiszen Isten tanúskodott ellenem és az Örökkévaló bajba döntött engem.” (Uo. 18-21)

    Az Írásból tudjuk, hogy „éppen az árpaérés kezdetén érkeztek Bét-Lechembe”. (Uo. 22) (A látszólag marginális közlés fontosságát a továbbiakban fogjuk észlelni.)
Noémi megérkezésekor, tehát, mindenki csodálkozik és szörnyülködik, kissé kárörvendőn, hogy lám, így jár az, aki elhagyja Izrael földjét. Rútra ügyet sem vetnek, bár mindenki tudja, ki ő.

* * *

Az Írás nem szól arról, hol és miből élt a két nő, Noémi és Rút. Ahhoz, hogy Elimelech elhagyott földjén árpát vessenek, ahhoz már késő volt (Málbim), így nemigen volt miből élniük. Ráadásul Noémi szerény és szégyenlős is volt, így nem fordult senkihez segítségért. De „volt Noéminak, a férje révén, egy távoli rokona, egy jómódú ember, Elimelech nemzetségéből, név szerint Boáz. És mondá a moabita Rút Noéminak: hadd menjek ki a mezőre kalászt szedni valaki után, akinek megnyerem a jóindulatát. Noémi pedig azt felelte: eredj, lányom! El is ment, és kiérve a mezőre, szedegetett az aratók után. Történetesen az Elimelech nemzetségből származó Boáz szántóföldje volt az.” (Uo. 2,1-3)

RÚT BOÁZ MEZEJÉN

„S íme, Boáz éppen jött Bét-Lechemből és mondta az aratóknak: Isten legyen veletek. Azok meg feleltek neki: Áldjon meg téged az Örökkévaló. És Boáz kérdezte szolgálóját, aki az aratók felügyelője volt, ki ez a fiatal nő? Az pedig felelte: Moabita asszony ő, aki Noémivel jött meg Moáv mezejéről. Azt kérte, hadd szedegethessen és gyűjtögethessen a kévék között, az aratók után. Így jött ide és talpon van reggeltől mostanáig...” (Rút 2,4-7)

   Ki volt Boáz? Noémi, mint távoli rokonát említi. Rút könyvének a végén található egy családfa-leírás, melyből az derül ki, hogy Jehuda nemzetségéből származott.
.
Minden jel arra mutat, hogy Boáz ismert személyiség volt Bét-Lechemben , gazdag és jónevű bálbosz, aki a Vének Tanácsában is előkelő helyet foglalt el.

* * *

Boáz felesége éppen azon a napon halt meg, amikor Noémi és Rút, elcsigázva és rongyosan megérkeztek Bét-Lechembe.

Boáz tehát, felfigyelt Rútra, aki – a Midrás elbeszélése szerint – szemérmesen viselkedett, a lábon álló kalászokat állva, míg a fekvőket ülve szedegette, hogy ne kelljen lehajolnia..., a többi szedegető nők élcelődnek az aratókkal, ő pedig szemérmesen félreáll...

   A Talmud felteszi a kérdést: „Hát Boáz szokása, hogy nők után érdeklődjön?” (Sábát 113b)
Rabbi Eliézer pedig ekként vélekedik: „Okos dolgot látott nála (vagyis viselkedése elárulta, tudja, mit tesz) két kalászt felszedett, hármat már nem (mivel a háláchá szerint, ha három kalász együtt van, az már a tulajdonosé).” (Misna, Péá 6,5)

 * A  héttér:  a Tóra előírja a szegények gyámolítását és támogatását, és ebben fontos helyet foglalnak el a Leket, Sikchá és Péá törvényei.

A Leket azt jelenti, hogy a szegénynek joga van, a maga számára, a kaszás által elhullatott kalászokat felszedegetni.

A Sikchá – a mezőn felejtett kévék is a szegényeket illetik.

A Péá – a gabonaföld széle, amit a föld tulajdonosának nem szabad learatnia, hogy azt a szegények arathassák le.
                                                         * * *

Az aratók felügyelőjének válaszát, amit Boáz érdeklődésére adott, különböző nemzedékek kommentátorai sokféleképpen magyarázták.
Málbim szerint a felügyelő arra adott magyarázatot, miért engedte meg egy idegen nőnek, hogy felszedje az elhullott kalászokat, „mivel Noémivel jött Moávból, s ez azt jelenti, hogy szabályszerűen betért, és mint ilyen, joga van szedegetni”.
Smuél Ozeda (a Midrás Smuél szerzője, aki 450 évvel ezelőtt született Cfáton, ahol később kabbalát is tanult) akként értelmezi, hogy „a szolga azt hangsúlyozta, hogy Rút fiatal, tehát képes még szülni. Nő, tehát nem vonatkozik rá a moabitákkal való házasság tiltó törvénye. Noémival jött, vagyis betérése szabályos volt, amit Noémi személye szavatol. Mindketten koldusszegények, és Rút fényes és gazdag életet hagyott Moávban, hogy anyósával visszatérjen és zsidóvá lehessen.

A Tórá Tmimá (Baruch Epstein) azt vallja, hogy Rút csak Noémi nyomán viselkedik zsidó módra, valójában moabita volt és az is maradt. Még azt is állítja, hogy Boáz szolgája azt is észrevette, hogy urának megtetszett Rút, s ezt megirigyelte tőle, így mindent megtett, hogy Rút érdemeit kisebbítse.

Egy másik kommentátor szerint a felügyelő Rút fiatalságát hangsúlyozta (utalva arra, hogy a 80 éves Boázhoz fiatal), aki „szívében még mindig moabita”, mert betérése látszólagos volt, „nem Isten szeretetéből tért be, hanem Noémi szeretetéből”, végül pedig szerencsétlen csillagzat alatt született, eltemette férjét és szegény, mint a templom egere, tehát semmiképpen nem megfelelő arra, hogy feleségül vegye... (S. Janovsky, Varsó)

* * *

„Ekkor azt mondta Boáz Rútnak: Hallgass ide, lányom! Ne menj más földre szedegetni, ne is menj innen sehová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában! Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak és eredj utánuk! Megparancsoltam a szolgáknak, hogy ne nyúljanak hozzád és ha megszomjazol, menj az edényekhez, és igyál abból, amiből a szolgák merítenek!” (Uo. 2,8-9)

Felvetődik a kérdés, vajon Boáz, akit a talmudi Bölcsek nemes lelkű cádiknak aposztrofálnak – miért nem sietett Noémi segítségére, aki végeredményben rokona is volt, miért nem ajánlott fel neki tisztességes megélhetést, hanem csak „megengedte” Rútnak azt, ami minden nélkülözőnek kijárt Izraelben?

 Jichák Áráme (az Ákédá c. exegétikus mű szerzője) ezt úgy magyarázza, hogy mivel Boáz felesége halála miatt gyászban volt, nem látogathatta meg őket. Amikor Rút a mezejére tévedt, akkorra ért véget a gyászhét (sivá), és ekkor tapasztalhatta, hogy Rút milyen nemesen viselkedik, s dolgozik keményen megélhetésükért. De – özvegyember létére – nem közeledhetett Rúthoz, s ez kihatott Noémihez való kapcsolatára is.

Reb Jichák Áráme hozzáfűz magyarázatához egy további, pszichológiai vetületet is: Boáz tulajdonképpen próbára tette Rútot azzal, hogy „megengedte” neki a kalász gyűjtögetését. Látván szemérmes, visszafogott viselkedését, tudni akarta, nem játssza-e meg a moabita prozelita a szende leányzót és viselkedése valódi-e, vagy csak színjáték. Azzal, hogy nem utasította vissza Boáz ajánlatát – Rút meggyőzően bizonyította, hogy nem gazdag férjet akar vadászni magának, és nem anyósa jómódú rokonát akarja megkörnyékezni; Rút kiállta a próbát.

 

 

NŐK A BIBLIÁBAN (10)

R Ú T  -  A SZERETETT ANYÓS (* Noémi, aki a Rút könyvének valódi hőse, valóban egy szeretett anyós volt. Két menye volt, mind a kettő szerette, de nem egyformán. Az egyik Orpá, hagyta magát meggyőzni, hogy hagyja el a megözvegyült anyósát és menjen vissza, haza, Moáv királyságába. A másik, Rút, azonban nem hagyta el, hanem vele ment Júdeába, Bét- Lechembe. A szeretett anyós ritka, mint a fehér holló. Leginkább az ún. Anyósviccekben lehet találkozni vele – ott is fordított előjellel. A sztori maga, amely a bibliai öt tekercs egyike rendkívül egyszerű. Ez egy kudarcot vallott kivándorlás története, egy zsidó családé, akik az éhínség idején elhagyták Izraelt, hogy a szomszédos Moáv mezején boldoguljanak. Családfő és két fia meghalnak és az özvegy Noémi, két menyével, útra kel, hogy vissza illetve hazatérjen Júdeába. Az idős (nem tudjuk hány éves) és keserű Noémi, győzködi menyeit, forduljanak vissza. Nincs több fia, akire várhatnának a sógorházasság reményében, "ha ma éjjel férjhez mennék is, és fiakat szülnék, várhattok-e rájuk, amíg felnőnek?" (Rút 1, 12-13) No, és a menyek ketten vannak, és így Noéminak legalábbis fiú ikreket kellene szülnie. Az anyós menyei lelkére beszél, hogy hagyják magára és menjenek vissza Moávba. Orpánál sikerrel is jár, az megcsókolja anyósát és visszafordul. Rút azonban hajthatatlan. * * * Az egyik Midrás felteszi a kérdést, miért volt Noéminak annyira fontos, hogy menyei hazatérjenek, és ne menjenek vele? A válasz prózai: szégyenkezett velük, mivel kitűntek idegen ruházatukkal. Elég volt Noéminak az is, hogy kibeszélték, mert elhagyta az országot az éhínség idején – most még hozzon magával két moabita gráciát? A probléma nem halachikus volt – hiszen már tudták, hogy a tilalom csak a moabita férfiakra vonatkozik – hanem társadalmi: Izraelben nemigen kedvelték az idegeneket, nem hiába parancsolja meg a Tóra 36 alkalommal az idegenek szeretetét. Nagyon kevés személyes adatunk van Noémiról. Azt tudjuk, hogy egy előkelő Jehuda törzsbeli családból származott, apja felmenői Náchson ben Áminádáv családjának tagjai voltak (Bava Batra 91,a). A Midrás Rút Rábbá (2, 49) világszépnek tartja Noémit, de ezt nem kell nagyon komolyan venni, mert emlékezetünk szerint egyik Midrás sem állította soha egyetlen bibliai nőalakról sem, hogy ne lett volna szép… Noémi volt az, aki menyét, Rútot, bevezette a zsidóság rejtelmeibe, és a vele való beszélgetés során fektette le a betérés kritériumait. Azóta is ezek a betérés fő ismérvei a zsidóságban. A továbbiakban Noémi személye nincs előtérben, a háttérből próbálja menye sorsát egyengetni. Csak amikor hazaérkeznek Bét-Lechembe, az aratás idején, jegyzi meg a Megilla szerzője, (a hagyomány szerint Sámuel a próféta), hogy "az egész város csodálkozott (oda volt), és mindenki azt kérdezte: Ez lenne Noémi?!" (Rút 1,19). "Hát tényleg ez az a Noémi, aki annak idején gyönyörű hintókon járt, most meg mezítláb, gyalog? Aki valamikor selyemruhákba öltözött, most meg rongyok fedik a testét? Akinek az arca valamikor pirospozsgás volt a jó ételektől és most meg zöldes az éhségtől?!" (Rút rábbá 3,6). "Látjátok ezt a Noémit, aki elhagyta az országot és külföldre ment – mi történt vele?!" (Bava Batra 91a). Noémi meg azt válaszolta: "Ne hívjatok Noéminak (ami kellemest jelent), hívjatok inkább Márának (keserű) mert nagyon megkeserített engem az Örökkévaló. Tele (egész családommal) mentem el, és üresen hozott vissza a Mindenható…" (Rút 1,20-21). A Midrás abból, hogy "tele mentem el", arra a meggyőződésre jut, hogy Noémi, kivándorlása idején állapotos volt (Rút rábbá 3,7), de sehol sem esik szó egy további gyerekről. * * * Hazatérése után Noémi egyetlen tevékenysége Rút életét révbe hozni. Ez sikerül is neki: kissé rendhagyó tanácsa nyomán menye találkozik éjszaka a szérűn a nyolcvanéves, távoli rokon Boázzal, aki végül is feleségül veszi. A megszületett fiút – Ovédot, aki Dávid király nagyapja volt – Noémi dajkálja és a szomszédnők őt dicsérik, hogy fia született, aki öregségére támasza lesz. Miután a fiú megszületett – Perec nemzetségéből, akitől a Dávid-ház származik –Noémi és Rút is, kötelességüket teljesítve, letűnnek a történelem színpadáról.   (* Sávuot ünnepének tiszteletére adjuk itt a fenti szócikket amely fejezet Naftali Kraus egyik könyvéből – Az Ősi Forrás(14) Nők a Bibliában és a Talmudban. Lásd még a témában "Szemelvények Rút könyvéből".