Irta:Smuel Josef Agnon
Regényrészlet
Forditotta: Naftali Kraus és Benedek Pál((ז"ל
Egyszer egy gazdag bucharai zsidó elzarándokolt Izrael országába, hogy meglátogassa a szent helyeket, és imát mondjon az ősapák és ősanyák sírjánál. Mikor eljött az ideje a visszatérésnek, nemigen akaródzott neki elhagyni Jeruzsálemet, de kiterjedt ügyletei mégis hazaszólították. Már nagyon sürgette a családja. Azt mondta a bucharai zsidó ember magában: Most jöttem csak, és máris forduljak vissza? Olyan vagyok, mint a repülő madár. Az árnyékom is repül velem. Hajóról hajóra halogatta az utazást, és egyre csak maradt.
Végül egy ötlete támadt. Elhatározta, hogy emléket állíttat, s ha elmegy is, maradjon valami nyoma annak, hogy itt járt. És mivel a jóisten szereti a szegényeket, úgy határozott a bucharai zsidó, hogy otthont emel a szűkölködőknek. Fel is építtetett egy szép nagy kőházat, amelynek homlokzatán jókora márványtábla hirdette, hogy a ház a szegényeké, s azt soha nem szabad sem eladni, sem átruházni. Egészen a Messiás eljöveteléig. És miután Jicchák Kumer nagyszerű festő hírében állott, s munkájáról azt beszélték, hogy igen tartós, meghívta őt a bucharai, hogy fesse be a márványtábla mélyedéseit a legjobb festékével. A megrendelő jó munkát akart, arra kérte a festőt, hogy ne takarékoskodjék az anyaggal, s nem is alkudta ki vele előre az árát.
Vette Jicchák az ecsetet és valósággal feldíszítette az emléktáblát. Azt a sort, amely az adományozó nevét örökítette meg, azt arannyal ékesítette, az eladásról, átruházásról szóló tilalmat pirossal, a szegények szót feketével festette - és így tovább. Majdnem minden sort más színűre pingált. Ránezett Jicchák a táblára és örült módfelett, hogy olyan embernek dolgozhat, akinek szíve és zsebe egyaránt nyitva van, ezért nem kényszerült fusi-munkát végezni.
Mikor befejezte a munkát, és meg akarta törülni az ecsetet, odaódalgott hozzá egy kóbor kutya, rövid fülű, hegyes orrú, nyiszlett farkú, a szőre se nem fehér, se nem barna, se nem sárga. A jeruzsálemi kóbor kutyák egyike, amelyek addig kóboroltak ott, amíg csak, az angolok meg nem szállták az országot.
Fogta Jicchák az egyik ecsetet, maga sem tudta, hogy csak fenyegetni akarja-e a kutyát, vagy bele akarja-e törülni a szerszámát. A kutya nyelvet öltött Jicchákra, és ráfüggesztette a szemét. Nem mondhatjuk, hogy talán le akarta nyalni az ecsetet, mert a festék sós volt, és a kutya nem szereti a sót. Talán csak azt akarta, hogy Jicchák ne rakja vissza a szerszámát a festékes-vödörbe anélkül, hogy még tenne vele valamit.
Kinyújtotta Jicchák a karját és a keze remegett. A kutya felé nyújtotta az ecsetet, és az állat szinte kitárult a festő előtt. Simított egyet Jicchák a kutya bőrén, mint az írnok, aki lesimítja a papírt, mielőtt tollával illetné, aztán bemártotta ecsetét a festékesvödörbe, leguggolt a kutya előtt, és írt rá pár betűt. Hogy azt írta-e, amit eredetileg akart? A végén úgy rémlett neki, tényleg azt akarta írni. Nos, kár lenne beleártani ebbe magunkat ,inkább azt nézzük, mit csinált aztán. A kutya addig nem nyugodott, amíg oda nem volt írva a hátára, szép, kövér betűkkel: KUTYA.
A festő rávert egy nagyot a hátára, és ezt mondta: No, ezután senki sem töri majd a fejét, mindenki tudni fogja azonnal, hogy kutya vagy. S te magad sem fogod elfelejteni.
Jólesett Báláknak - mert hogy ez volt a neve - egy olyanfajta emberrel való érintkezés, akinek egy kellemesen csöpögő szerszám van a kezében a kánikula kellős közepén,
amikor a föld kiszikkadt, a levegő száraz és egész Jeruzsálemben nincs egy csepp nedvesség sem. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy nem szaladt el, mert arra várt, hogy még csöpögtessen rá a festő abból a nedvességből.
Látta Jicchák} hogy a kutya áll és vár. Azt kérdezte tőle:
- Mi a kívánságod? Legyen elég neked, hogy rád pazaroltam egy egész ecsetre való festéket.
Megcsóválta a kutya a farkát és egy rövid} könyörgésszeru ugató hangot hallatott.
Mosolyogva figyelte Jicchák, és azt kérdezte Báláktól:
- Megbolondultál? Azt akarod talán, hogy csíkokat fessek a bőrödre? Vagy azt akarod, hogy aranyfestékkel írjam a hátadra a nevedet?
Nedves orrát az égnek emelte a kutya, és csendesen, hízelgően vonított.
Úgy viszketett Jicchák keze, mint valami komoly munka előtt. Beletörölte a kabátjaszárába de csak viszketett tovább. Bemártotta az ecsetet a vödörbe, és messzire nyújtotta a kezét. Újra az történt, hogy a kutya szinte kitárult előtte, s egyre nagyobb kíváncsisággal szemlélte az ecsetet. Az igazat megvallva, ez nem is kíváncsiság volt tulajdonképpen, inkább az ecsettel való újabb hűvös érintkezésre vágyakozott. Egyre feljebb emelkedett Bálák, amíg csak az ecset közvetlen közelébe nem került. Munkához látott újra az ecset, és meg sem állt addig, amig a kutya bőrére rá nem volt írva: VESZETT KUTYA.
Ránézett Jicchák a kutyára és örvendezett. Annak idején, ha nálunk valakit kiközösítettek, rá szokták kötni a határozatról szóló cédulát a kóbor, fekete kutyák hátára, innen tudta meg a közösség, hogy kitől kell távoltartania magát. De a kutya bőrére írni - ebben még senki sem előzte meg Jicchákot. Nézelődött Jicchák, mint a mesterember, akinek öröme telik a munkájában, s azt leste, hogy észrevették-e, mit tett. De mindez a déli órákban történt, amikor mindenki otthon van és eszik, teremtett lélek nem akadt az utcán, mert még akinek nem is volt mit ennie, az is a szobájában ült, és ott szégyenkezett, amiért ilyen szegény.
Fájlalta Jicchák, hogy senki sem látja művét, de azzal vigasztalta magát, hogy később majd úgyis látni fogja mindenki. Az egész város. Barátságosan belerúgott hát Bálák oldalába, így biztatta, hogy menjen csatangolni, tegye közhírré, amit a hátára festett.
Kicsit csodálkozva fogadta ezt a rúgást Bálák, hiszen eddig nagy barátsággal volt iránta a festő, mi lelte, hogy most hirtelen belerúg? Lesütötte a szemét, és Jicchák lábára pillantott. Hogy lehet az, hogy ennek az embernek a szeme mosolyog, és a lába haragszik? Talán nem tudja odalent a láb, hogy a gazdája nevet odafönt? Egészen beleszomorodott Bálák ebbe a gondolatba és orra-hegye lassan kihűlt. Lekonyította a farkát, és úgy állott ott keserű hangulatban.
Közben Jicchák figyelme egészen elterelődött a kutyáról, szerszámait összekötözte, és elindult a munkaadójához, mert fel akarta venni a bérét. A kutya felugrott, és lábaihoz dörgölődzött.
Erre fordult, a kutya követte. Arra fordult, Bálák meg ment utána. Megunta ezt Jicchák, nagyot kiáltott, és elkergette. pár lépés után ismét mögötte volt. Szaglászott vidáman, és majdnem feldöntötte a festékes-vödröt. Rávágott Jicchák, mire hosszan, panaszosan vonított, és futásnak eredt.
Futott, futott, azt sem tudta hová. Amerre csak futott, mindenütt beleütközött valamibe, itt tövisbe, ott egy falmaradványba vagy egy útjelző oszlopba. Fájt is mindene, a bőre, a lába, a csontjai. Megállt, körülnézett, hogy ki bántja őt? Mérges volt magára, mert elhagyta azt a helyet, ahol jó volt neki, és odament, ahol bántják.
Jajgatva ugatott, mint aki azt mondja, jaj nekem, hogy beteljesült rajtam az emberek mondása: "Megérdemelte a kutya a botot és meg is kapta." Lesújtó tekintetet vetett magára, mint aki :azt mondja: "Mit rontod te itt a levegőt, szedd a lábad, ne légy olyan, mint valami dög, futás, futás, minél messzebbre." Felvetette Bálák a fejét, s futásnak eredt, az ujja hegyén száguldva, nem úgy, mint az ember, vagy a medve, ezek a talpukon vonszolják magukat előre. Futott tehát Bálák, ahogy a lábai bírták. Fürgén, amíg csak elérkezett a Mea Searimba. Ott volt a vacka, a "Száz kapu"-ról elnevezett jeruzsálemi negyedben.
Mikor megérkezett Bálák a Mea Searim negyedbe, és be akarta túrni magát a vackába, hogy végre kipihenje a kaland fáradalmait, az egész negyed egy megbolygatott méh-kas képét mutatta. Minden lábon járó lény – férfi, nő és gyerek - futott szanaszét. Azt hitte Bálák, hogy a vándor-prédikátor dörgedelmeit akarják hallani. Futott mindenki, ezért azt gondolta Bálák, hogy Grojnem Jekumpurkon érkezett meg, akit minden jeruzsálemi szívesen hallgat, mert tőle meg lehet tudni, ki miben vétkes, s azt is, hogy ki hogyan szánja-bánja bűneit. És noha Bálák nem tartott sokat a prédikátor felől, ő is futni kezdett abba az irányba, mert ő is csak kutya volt, aki szívesen szalad az emberek után.
Futás közben hamar rájött Bálák, hogy tévedés áldozata. Nincs itt se Grojnem, se prédikáció. Valami olyasmiről van szó, ami eddig soha nem volt. Szaglászott kicsit itt, kicsit ott, mégsem tudta kiszaglászni, miről van szó tulajdonképpen. Felemelte a hangját és azt kérdezte: Hová futnak az emberek Merre tart az a sok láb?
Mert aki csak meglátta, az elfutott és " veszett kutya, veszett kutya" kiáltásoktól zengett a környék.
Azt gondolta Bálák, megvárja, amíg lecsillapodnak az emberek, aztán majd csak kiokoskodja, miről is van szó. Közben nagyot ásított, és a fogait vicsorgatta, amíg csak a szatócsok hozzá nem vágták vasból és kőből való súlyaikat. Gondolta Bálák, hogy most már tudja, miről van szó: biztos a hatósági emberek jöttek ellenőrizni a súlyokat. Égnek emelte a szemét és panaszosan vonította: Vau-vau, mit akartok tőlem? Hát le tudom én nyelni az összes hamis súlyokat, hogy ne kerüljenek az ellenőrök szeme elé?
Nagy szerencséje volt Báláknak, mert a legtöbb súly tényleg hamis volt. Különben aligha élte volna túl. . .
Vau-vau, egek ura, mit akarnak tőlem? A te fiaid vétkeztek, és engem versz meg?
És miközben Bálák kiabált, elbújt az embertömeg, a férfiak, asszonyok, gyerekek. Bezárkóztak az ajtók mögé, kiürült a Mea Searim-negyed, és teremtett élőlény nem maradt az utcán. Bálák egyedül maradt.
Aztán utolérte az éhség. Hiszen egész nap nem evett jóformán semmit. Reggel óta, mióta kibújt a vackából, annyi minden történt vele, hogy egész megfeledkezett a rendes táplálkozásról. Amint itt állt a kihalt utcán, egyszerre meghallotta saját gyomra korgását. Gondolta, hogy becsapja a gyomrát és elkezdett nézelődni erre-arra, mint aki nem tudja, merről hallatszik a korgás. Észrevett egy nyitott mészárszéket és felséges húsok illata csapta meg az orrát. Nemcsak ez a mészárszék, hanem a negyed valamennyi üzlete tárvanyitva volt, s mindenféle földi jó, ami szem-szájnak ingere - alig egy kőhajításnyira.
Ha akarta volna, bemegy az egyik üzletbe, és betegre falja magát, minden veszély nélkül. Nem látta volna meg senki. De a csodálkozástól mozdulni sem tudott. Ezért nem nyúlt se húshoz, se semmihez. Amilcor a gyomra rácsodálkozott hogy lemond a mennyei lakomáról, Bálák a maga részéről a világot csodálta, hogy miért volt akkora kavarodás, s miért lett egyszerre ilyen nagy csend? Körülnézett, s egy kiürült világot látott. Legfeljebb néha-néha jelent meg egy emberfej valamelyik ablak mögött, kilesett, de amint a kutya arra fordult, az emberfej tüstént eltűnt.
Hirtelen megkondult valahol egy ingaóra. Bálák hegyezte a fülét, mert természeténél fogva nagyon szerette a különleges hangokat. De ha már kongott az óra, azt is szerette volna tudni, hogy hány óra van. Ezért számolni kezdte a kondulásokat.
Ismét az égnek emelte a tekintetét és a csillagokat nézte, amelyek ugyanúgy ragyogtak az égboltozaton, mint más estéken, amikor a zsidók az estvéli imához mennek. Ma viszont hiába voltak helyükön a csillagok.
Senki nem ment a templomba, de még a kis imaházba sem. Az emberek bezárkóztak lakásaikba. Panaszosan vonított Bálák. majd amikor látta, hogy az utca képe nem változik, lemondóan csóvált egy nagyot a farkával, és eloldalgott.
Jobb felé vette útját. Szaglászott egy kicsit erre-arra s elment a Wittenberg-házakig.
Ott is szaglászott egy keveset, megkerülte az udvarokat, és bement a varsói házakba.
Aztán átugorta a sziklákat, és a bucharai házakhoz érkezett. Ezekben a késő-esti órákban fiatal párok, lányok fiúk üldögéltek arrafelé. És mint az mindenütt szokásos a nyári éjszakákon} olyasmiket mondtak egymásnak, hogy még Adám és Éva sem mondott olyanokat az Éden kertjében.
Bálák megérezte az emberszagot, örömében nagyot ugrott, és közibük ment. Széles jókedvében nagyokat vakkantott a környező sziklák visszhangozták.
Meghallották ezt a szerelmes párok s nyomban elfelejtették korábbi fogadalmukat,
hogy még a halál se fogja elválasztani őket egymástól. A fiúk ujjai, amelyek a lányok ujjait fonták körül, erőtlenül hullottak le, s szinte eszeveszetten futottak szét a párok, hiszen hozzájuk is elérkezett a hír, hogy veszett kutya csatangol a városban.
Ez arra futott, amaz arra, s a sziklák ismét kopáran álltak mint valaha. Emberek és szerelem nélkül. Bálák is megdermedten állt, szeretet és emberek híján. Csodálkozás rajzolódott az ábrázatára. Egy kérdőjel fickándozott a nyelvén: Mi ez? Ahol csak embert látni mindenhol csak menekülnek? Ránehezedett az elhagyatottság, és igen elszomorodott. Felvetette megint a fejét, de semerről sem hallatszottak emberi léptek. S az emberek szagát se hordta Bálák felé a nyáréji szellő.
Egyszerre valami hangot hallott. De ez a hang nem volt egyéb, mint saját dobogó szívének hangja. Teljesen elgyengült s a szomorúság egész lényén eluralkodott. Minden végtagja külön érezte, fájt már minden porcikája. Majd a gyomra ismét korogni kezdett, az éhség hatalmába kerítette. Otthagyta a sziklákat és megint visszatért a Mea Searim negyedbe. Még mindig zárva voltak a házak, emberfia nem merészkedett ki az utcára, az üzletek még mindig tárva-nyitva álltak Evett Bálák, mindenből evett, míg csak jól nem lakott. Megtöltötte a bendőjét, aztán elment a vackához, de óvatosan kétszer is lörülnézett} mielőtt elaludt.
Jólesik az éjszalai álom, hát még annak akit nappal üldöznek. És küIönösen az a jó, hogy az üldözők is elcsendesülnek, és nem háborgatják az álmunkat. Hűvös szellő fújdogált, a szúnyogokat és bolhákat is elkergette. Zavartalanul aludt Bálák. Feküdt a vackán, s azt az édes bizsergető érzést érezte a bőrén} mikor egy seb beheged. Kényelmesen elterpeszkedett. Szinte olyan volt ez, mintha valaki simogatná.
Ami egész nap történt vele, most úgy tetszett Báláknak, mintha csak álmodta volna.
Időről időre megcsóválta a farkát és fojtott jajongást hallatott. Hajnal felé, amikor a kutyák ugatni szoktak, fel akart kelni, hogy ő is rázendtsen, de nehéznek találta a testét, képtelen volt feltápászkodni. Jött az egész negyed és megkövezte Bálákot árnyakkal, amig az árnyak egészen be nem födték. Most az árnyak közül egy farkas-csontváz ugrott ki, amely sakál, róka és egy ismeretlen kutyafajta formáját öltötte. A kutyának felborzolódott a szőre, ott is, ahol a festő azt a két szót pingálta rá, amelyet most már említeni sem érdemes. A csontváz izei recsegtek-ropogtak, mintha csak azt mondták volna:
- Ne félj, hisz mi vagyunk az apád és te a fiunk vagy nekünk.
Az ellenségnek se kívánok ilyen álmot.
De álom jön, álom elszáll, ahogy az éjszaka sem tart, csak reggelig. Bálák kimászott a vackából, ide-oda tekintett, de nem örült a lelke, és a teste is fáradt volt. Hátratekintett, látta, hogy a farka még megvan, de valami mégsincs rendben. Ahogy néz, nézdegél, látja, hogy nagy halom hús, hal, gyümölcs, zöldség, egész kenyerek, sütemények, olajos lepények, sósperecek, ünnepi kalácsok kerültek a szemétre.
A szatócsok dobták ki, azok vetették szemétre a sok jó falatot, mert attól tartottak, hogy a veszett kutya megkóstolta azokat, mikor nyitva hagyták üzleteiket, és elmenekültek. Sétált Bálák az ennivaló-hegyek között s nem tudta, mitévő legyen.
Elhatározta, hogy vesz magának a sok jóból, s elraktározza a vacka környékén, mert előre kell gondolni a nehéz időkre. úgy gondolta, hogy kikapar magának néhány jókora mélyedést azokba rejti a tartalékot.
Miközben a tervet hányta-vetette magában, köréje gyűlt az egész negyed, fazekakkal, vasbotokkal voltak felszerelve meg kancsókkal, csöbrökkel, petróleumos edényekkel, törött gyertyatartókkal, nehéz kőből való fülbevalókkal. És mindezt Bálák fejéhez vágták. És aki még nem rekedt be tegnap, most artikulálatlanul kiáltozott.
Bálák is felemelte a hangját és megugatta a tömeget. Azt kérdezte az emberektől:
- Vau-vau, vajon mi az én bűnöm, mit akartok tőlem, mi rosszat tettem nektek, Még arra sem volt ideje, hogy megmagyarázza magának a történteket, máris eltalálta egy kő. Nem ért rá megnézni, honnan dobták, máris eltalálta második, a harmadik.
Felugrott Bálák, panaszosan vonított, majd futásnak eredt. És mert igazi jeruzsálemi kutya volt, meg sem állt a fal tulsó oldaláig, az Óvárosig.
( Dr Benedek Pál áldott emlékére adja közre testi-lelki jóbarátja és forditótársa, Naftali Kraus. Először Kardos László főszerkesztő közölte 38 évvel ezelőtt, a rangos Nagyvilág 1970 decemberi számában. A részlet a Nobel-dijas izraeli iró Tmol-Silsom (Tegnap, tegnapelőtt) cimü könyvéből való).
