TANULJUK A ZSOLTÁROKAT - MONDJUNK THILLIMOT (9)

DÁVID HÁLÁT AD   ISTENNEK   "A karmesternek, a »fiú« (Laben) halálára, Dávid zsoltára. Hálát adok az Örökkévalónak egész szívemből, elbeszélem mínden csodatettedet. Örülök és vigadok benned, zengem nevedet, felséges Mert meghátráltak ellenségeim, elbuktak és semmivé lettek előttem. Mivel igazságot szolgáltattál ügyemben, trónra ültél mint igazságos bíró. Megdorgáltad a népeket, elveszejtetted a gonoszt, nevüket eltörölted örökre, vége van az ellenségnek, feldúltad városaikat,  hogy örökké romokban heverjenek, még emlékük is kiveszett. De az Örökkévaló mindörökké trónján ül, felállította bírói székét. Igazságosan bíráskodik a világ fölött, részrehajlás nélkül ítélkezik a nemzeteken.  Az elnyomottak menedéke az Örökkévaló, menedék a nyomoruság idején. Benned bíznak, akik ismerik nevedet, nem hagyod el azokat akik hozzád folyamodnak." (Zsolt 9,1-11)   Első látásra győzelmi éneknek tűnik ez a zsoltár, amit Dávid - vagy.~ valaki más - írt, egy nem azonosított győzelem, menekvés vagy valami más örömteli esemény emlékére. Az ellenség - a népek, a gonosz: - nincsenek nevükön nevezve, csak az Örökkévaló az, akinek szerepe a mentésben egyértelmű, és ezért övé a hála és a dicsőség. Vannak akik egy konkrét, de ismeretlen esetre vonatkoztatják a zsoltár szavait és van, aki mint egy általános, mindig érvényes imát ajánlja a lelki veszélyeztetettségben lévő egyénnek, népnek. A szöveg egyes szám­ban íródott, és így mindenki a magáénak tekintheti és belegondolhat­ja, applikálhat ja a saját bújára-bajára - ez egyébként a zsoltárok leg­többjére jellemző.   Eredetileg ábécé sorrendben íródott a zsoltár, de ez rendszertelen; vannak betűk, amelyek többször is megjelennek, mások hiányoznak.   KI A FIÚ?   Nem csak az ellenség ismeretlen, a zsoltár bevezetőjében említett .,fiú" -ra vonatkozóan sem tudják a kommentátorok eldönteni, kiről ­miről van szó. "Álmut láben" - szól a szöveg héberül, és ez sok min­dent jelenthet. A fordító, aki megpróbál a szöveghez ragaszkodni, először arra gondol, hogy talán itt Dávid egyik-másik fia halálát sirat­ja, talán a lázadó Ávsálomét, talán a vétekben fogant poronty, Bát­Sévá fiáét. Rási nem kevesebb, mint nyolc variációt említ lehetséges értelme­zésként a "LJáben" szóra - köztük szerepel Ávsálom is, de ezt Rási el­utasítja, mondván, hogy nem illik a szövegkörnyezetbe. Esetleges ma­gyarázat: egy ilyen nevű zeneszerszám, esetleg egy zenekompozíció, amit "a fiú halálára" énekeltek és ami annak idején mindenki előtt is­mert volt. Rási maga egy elvont, kabbalisztikus hangvételű magyará­zattai szolgál, miszerint ez a zsoltár a jövő zenéje, amikor nyilvánvaló­vá válik, "kifehéredik" (Láben=Láván=fehér) Izrael igaza, menek­vésük ideje elérkezik és Amálék megsemmisül. .. Rási hozza azonban - Donás ben Labratt nevében - azt a verziót is, ami itt a logikus, szöveghű magyarázathoz látszik a legközelebb áll­ni. Eszerint volt egy Laben nevű herceg Dávid ellenségei között, aki harcolt ellene, és akit Dávid, Isten segítségévellegyőzött. .. Ibn Ezra először Náválra gondol (a betűk N.B.L. fordítva L.B.N.), aki Dávid egyik hazai ellensége volt és halála után elvette feleségét, Ávigájilt - de aztán ő is Donás magyarázatát teszi magáévá. Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) idézi az összes említett lehetőségeket és hoz­záteszi: lehet, hogy Dávid ezen ellensége nem más mint Góliát, a filiszteus óriás.     EGY ISMERETLEN POéTA   Ez tulajdonképpen Kimchi édesapjának véleménye: szerinte róla írta Dávid ezt a zsoltárt - illetve egy Ben nevezetű költővel íratta, kinek neve említve van ugyan a Krónikák könyvében (l., 16., 18.), de amúgy teljesen ismeretlen.   Aki megpróbálja a zsoltár egyes verseibe - a fenti lehetőségek ke­zül - ezt vagy amazt belemagyarázni, látni fogja, hogy a leglogikusab: a Góliát-verzió. Ez Dávid személyes élménye, aminek az egész nép szemtanúja volt, és ami egész életére rányomhatta bélyegét. Ettől eltekintve azonban, az egyes versek közötti kapcsolat, logikai összefüg­gés - meglehetősen  laza. Ennek többek között oka lehet az az igyeke zet is, hogy a versek ábécé sorrendben következzenek, ami itt nem igazán sikerült.   Ily módon aztán egy-két vers egyértelmű hálaadás a történtekért, a többi pedig könyörgés a további segítségért, illetve Isten magasztalá­sa - ami erre is, arra is illik. Málbim szerint Dávid arra kéri Istent, le­gyen egyértelmű, hogy a megmenekülés nem természetes, hanem is­teni csoda, nehogy az emberek karjuk erejében bízzanak.   A Midrás (Jálkut) egyrészt Izraelre vonatkoztatja a "fiú" (ben) ki­fejezést, mivel a fiú vétkezik egész évben, és Jom Kipurkor kifehéred­nek bűnei, vagyis megbocsátást nyernek. Egy másik verzió (ugyanott) Dávid szerelemgyerekére érti a "fiú halálára" való célzást. És mi eb­ben az öröm, hogy hálaadó zsoltárt kell mondani rá?   "Amíg a gyerek élt, Dávid tudta, hogy Isten haragszik rá, amint meghalt, tudta, hogy már nem haragszik."   A Midrás felhasználja a zsoltár egyik versét, hogy kivesézze a népe­ket, akik régi városok romjait őrzik, miközben építőik emléke ködbe veszett. "Vége az ellenségnek ... városaik örökké romokban hever­nek." (uo.) Erre mondja a Midrás: "Az ellenség már rég sehol, de a romjaik - azok itt vannak örökre.   Íme: Constantinus építette Konstantinápolyt, Antonius építette Antiochiát, Romulus építette Rómát; Alexandrus (Nagy Sándor) épí­tette Alexandriát. .. - ők elvesztek, de romjaik megmaradtak. Te pe­dig, úgymond elhagytad Jeruzsálemet és Ciont, ami pusztává lett. ... amazok halandó emberek voltak, akiknek még a romjai is elpusztulnak. Ezzel szemben az Örök Isten örökké él és igazságosan bírásko­dik a világ felett."                                                                          *** ."Zengjetek az Örökkévalónak, aki Cionban lakozik, mondjátok el a népeknek nagy tetteit. Mert számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg a nyomorultak jajkiáltásáról. Légy kegyelmes Istenem, lásd, mily elesett ­lettem gyűlölőim miatt; csak te emelhetsz fel a halál kapujából, elbeszélhessem sok dicső tettedet Cion lányának kapujában, ott vigadhassak, mert megmentettél. Maguk ásta gödörbe estek a népek, általuk kifeszített háló fogta meg lábukat. Megmutatkozott az Örökkévaló, igazságot szolgáltatott. A bűnöst saját kezének műve ejti csapdába. Pokolra kerülnek a vétkesek, mindenki, aki elfelejti Istent. ­Nem marad örökre elfeledve a szegény (szerény), nem vész el  végleg a nyomorultak reménye. Kelj fel, Örökkévaló, ne hatalmas­kodjon egy halandó; álljanak eléd ítéletre a népek! Kelts bennük fé­lelmet, Istenem, hadd tudják meg a népek, hogy ők csak emberek! (Szelá.)" (Zsolt 9,12-21)   A zsoltár második részében Isten megmutatkozik igazságos mivoltában, megbünteti az erőszakos népeket és igazságot szolgáltat a sze­gény-szerényeknek. Minél általánosabb és homályosabb a szöveg, annál  inkább képes az egyén a lamentációt magára és bajaira vonatkoz­ítatni.   Irt nehéz az egyes verseket Góliátra vetíteni. Csak a Midrás nem zavartatja magát, és ott keresi a történelmi analógiát, ahol az csak található. Így a "számon kéri a vérontást, emlékezik rá ... " - a Midrást  Akiba és a Tíz Mártír megölésére emlékezteti, ami a rómaiak egyik hirhedt "hőstette" volt, a Bar Kochba-lázadás brutális leverése után. Konkréten egy olyan epizódot idéz itt a Midrás, amit máshonnan nem ismerünk.   BEN KOPJA, AZ ÁLBÍRÓ ...     . Amikor a római hatalom halálra kereste rabbi Jehuda ben Nách­tomot - a Tíz Mártír egyikét -, Ben Kopja kísérletet tett arra, hogy megmentse életét. Mit tett Ben Kopja? (Akiről azt sem tudjuk, ki fia­borja volt? Egyáltalán zsidó volt-e vagy csak egy jóérzésű nem zsidó?)    Kiadta magát bírónak, halálra ítélte az elfogott Jehudát és más vala­kit - feltételezhetően egy bűnözőt - végeztetett ki helyette. Valaki be­súgta ezt a helytartónak, aki kivégeztette mindkettőjüket, és tetemei­ket kis darabokra vágatta. Erre mondja a zsoltáros, hogy "számon ké­ri a vérontást" - és a Midrás hozzáteszi, hogy "amikor az Örökkéva­ló számon kéri rabbi Akiba kiontott vérét, akkor nem feledkezik meg Ben Kopja kiontott véréről sem. Nem felejti el a cádikok kiontott vé­rét, és nemcsak a cádikok vérét kéri számon, hanem minden zsidó vé­rét, amit a Smád - a római Holocaust - idején ontottak ki" (Sochér Tov és Jálkut).   A pokol az antitézise a mennyországnak, vagyis a túlvilági életnek Két Bölcs vitája a Midrásban szemlélteti a zsidó felfogást ezügyben. Rabbi Eliezer szerint a népeknek nincs részük a túlvilági életben. Ezt bizonyítandó, idézi a fenti verset. Rabbi Jósua vitába száll vele, és egy nyelvi-logikai gyakorlat segítségével bizonyítja, hogy csak a népek go­noszainak nincs részük a túlvilági életben - azoknak, akiket a zsoltá­ros itt Istent feledőknek titulál. Azonban a népek igazainak - akiket manapság a "népek jámborai" -nak hívunk - igenis van részük a túlvi­lági életben.

"ClON LÁNYÁNAK KAPUJA" Cion - Jeruzsálem egyik poétikus elnevezése - gyakran fordul elő a Bibliában. "Cion lánya" alatt Jeruzsálem lakossága, átvitt értelem­ben pedig, a zsidó nép értendő. A menekvésért tartott hálaadó viga­dás, Dáát Mikrá szerint egy ünnepi körmenet lehet, melyben a város­ba zarándokló zsidók ünneplik az ellenség feletti győzelmet. Ennek ellenpólusaként a Siralmak könyvében "Cion lánya" siratja magát és a romba dőlt várost.

 

Itt "Cion lányának kapuja" az, ahová a "halál kapujá" -ból az út ve­zet.

 Ha az Isten megment a halál kapujából, akkor Cion kapujában

fogok hálát adni Istennek és vigadni.

 

 Dávid volt az, aki a jebuszita Or­nán szérűjét megvásárolva

legalizálta Izrael kapcsolatát Jeruzsálem­mel- amely ezáltal

egyike lett azon három helynek Erec Jiszráélban,

amivel kapcsolatban a népek nem élhetnek semmisségi panasszal,  hogy a zsidók erőszakkal vették birtokukba, mivel törvényesen, vásárolták meg. Ez a három - mint tudjuk - Hebron (a Machpéla barlang, amit Ábrahám 400 sekelért vett meg a hettita törzsfőnöktől),  Schem (amit Jákob vásárolt meg 100 keszitáért) és Jeruzsálem, (amit Dávid vett meg Ornántól).   Igy tehát, mindent összevetve, a zsoltár Dávid hálaéneke Istennek, aki megmentette őt az életveszély től, és ezért ő dicsőségét zengi.

Simon Jacobson:Tartalmas élet (3)

 

Gyermekkor: Az élet hajnala

 

A szülők szíve gyermekeikben tér vissza.
– Máláchi 3:24.

A gyermek ártatlan hite ráérez az Örökkévaló egyszerű leglényegére.
– A Rebbe

A Rebbének sosem volt gyermeke, mégis minden gyermeket a sajátjának érzett, és mindig különös figyelmet szentelt a fiatalok szükségleteinek és tehetségének. Már 1943-ban kezdeményezte, hogy a gyerekek számára minden évben rendezzenek felvonulást a vallási önérzet ünneplésére. Gyakran beszélt gyerekek különböző csoportjaihoz, 1980-ban pedig világméretű programot indított annak érdekében, hogy a gyermekeket örökségük vállalására s sokkalta spirituálisabb életvitelre ösztönözze; a mozgalom tagsága ma már több százezer főt számlál.

1989-ben Brooklynban meghalt egy fiatal, rákos apa; feleséget s gyermekeket hagyott maga után. Halála előtt levelet írt a Rebbének, amelyben arra kérte: imádkozzon a gyermekekért. Nem sokkal az apa halála után mintegy tízezer ember gyűlt össze a zsinagógában, hogy meghallgassa a Rebbe beszédét. Mielőtt belekezdett, a Rebbe megkérte a titkárát, hogy menjen el a három árváért, s megvárta, míg elhozta őket. Attól a naptól kezdve e gyerekek mindig részesültek ebben a külön megtiszteltetésben, ebben az atyai gondoskodásban, amelyről a Rebbe tudta, milyen döntő fontosságú a gyermekek lelki fejlődése szempontjából.


Mi a gyermek?

Van-e felemelőbb, derűsebb látvány, mint egy új játékával játszó gyermek? Mindannyian láttunk már kíváncsi kisdedet, amint ide-oda rázza a játékszert, fejjel lefelé fordítja, sőt néha meg is kóstolja. Százszor is voltunk már talán tanúi efféle jelenetnek, de talán sose láttuk igazán.
Mi hát a gyermek?
Amit magunk előtt látunk, a legértékesebb ajándék, amit az Örökkévalótól kaptunk: egy új élet; tiszta, mint a szűz hó. A szülőknek megadatott, hogy táplálják, óvják, tanítsák gyermeküket, hogy abból tisztességes és alkotó ember váljék. A gyermek minden tulajdonságának oka van, és mindet fejleszteni kell. Minden gyermek hatalmas tartalékokkal rendelkezik, egy egész jövő rejlik benne. Ahogy a gyermeket felneveljük, az nemcsak az ő életére lesz hatással, hanem az ő gyermekeire és azok gyermekeire is.
Társadalmunk a gyermekkort átmeneti állapotnak, a gyermeket csupán „készülő” felnőttnek tekinti. Némelyik ember egyszerű befektetésként kezeli a gyerekkort és a taníttatást. Statisztikusok még azt is kiszámították, hogy egy ember mikorra „hozza be” a neveltetésére és oktatására fordított összeget. Az, ahogyan a gyerekeket látjuk, nagyon hasonlít arra, ahogyan magunkat szemléljük. Ha elsősorban anyagi jólétünk érdekel, a gyermek esetleg zavaró körülménynek tűnhet, megzavarja a gondosan, magunk hasznára kiépített világunkat. Ha azonban nem feledkezünk meg mindarról, ami életünkben áldott – vagy legalább is keressük azt – a gyermek kíváncsisága és elevensége gazdagít minket, és gyermekünk a legnagyobb örömök forrása.
Nem az a lényeg, hogy mi minek látjuk a gyermeket, hanem az a fontos, hogy megértsük, mi is valójában. Míg a felnőttet az ember és a társadalom formálja, a gyermeket az Örökkévaló. Ártatlansága, kíváncsisága és tisztasága folytán a gyermek közelebb áll az Örökkévalóhoz, mint a felnőtt. Ilyenformán tehát a gyermeki lét nagy titka nem az, hogy gyermekeinknek sokat kell tanulniuk tőlünk, hanem az, hogy nekünk kell sokat tanulnunk gyermekeinktől.

* * *

Egy kisfiú egyszer az iskolából hazajőve egyenesen a nagyapjához futott, és sírva fakadt. Mikor a nagyapja megkérdezte, miért sír, azt felelte, hogy az imént tanulta az iskolában, hogy az Örökkévaló megmutatkozott Ábrahámnak. – Én azért sírok, mert nekem nem mutatkozott meg.

Miért gyermekként jövünk a világra?

Sokak fejében megfordult már a gondolat: nem volna-e könnyebb, ha nem gyermekként, hanem önmagáról gondoskodni képes, minden képessége teljes birtokában lévő felnőttként jönnénk a világra?
A gyermekkor azonban egyben gyönyörű lecke is; a gyermek mindenekelőtt őszinte és ártatlan, s ez az ártatlanság az élet alapja. Ha felnőttként születnénk, rögtön készen az élet küzdelmeire, hogyan éreznénk át a gyermekkor varázslatosságát? Sose volna módunk saját tágra nyílt szemünkkel, elfogulatlanul, előítéletek nélkül fölfedezni az életet. A gyermekkor lehetőséget ad nekünk, hogy mielőtt a földre kényszerülnénk, a magasba szárnyalhassunk.
Mire gondolunk, mikor látjuk, hogy a gyermek kezét anyja felé nyújtja, s követi, bárhová megy is? Nekünk természetesen már nincs szükségünk rá, hogy bárki is kézen fogva vezessen minket. A gyermek befogadókészsége, védtelensége és egyszerű hite azonban egy nagyon mély és tiszta helyről fakad: a lélek színtiszta lényegéből, amely képes befogadni azt is, ami túl van önmagán.
Felnőttként szeretünk arra gondolni, hogy mi irányítjuk a dolgokat. Végül is éveket töltöttünk elveink fejlesztésével és elménk köszörülésével. De vajon mi alapvetőbb: a felnőtt intellektusa, vagy a gyermek ártatlansága és hite? A felnőtt reményeinek és várakozásainak határa van; a gyermek álmodozik és ámul-bámul. Ugyanez érvényes a tanulásra is: a gyermek agyát nem ködösíti el a felnőtt önzése, aki csak azzal törődik, hogyan hasznosíthatja ő maga a tanultakat.
A gyermekek tanításában nagyon fontos lelkük, hitük és őszinte kíváncsiságuk kiművelése. Ellenkező esetben az általunk adott információk tévútra kerülnek, s ahelyett, hogy lehetővé tennénk a gyermek számára, hogy átjárja az Örökkévaló s az Ő világa iránti áhítat és tisztelet, arra késztetjük, hogy mindent elemezzen és kategorizáljon. Gondoljunk csak egy gyermekre, aki először lát egy természeti csodát. Mi a fontosabb: hogy áhítattal magába szívja a látványt, s eltűnődjön azon, mire is utal minden, vagy hogy egy szekérderéknyi adatot és statisztikát zúdítsunk rá?
Gyermekek esetében különösen nagy figyelmet kell szentelnünk az Örökkévalóba vetett hit, a lelkiségen át elérhető áhítatos tisztelet ápolásának. A gyermekeknek megvan az a csodálatos adottságuk, hogy nem mindig „az itt és most”, nem mindig a látható világ a legfontosabb számukra. Engedjük a gyermek képzeletét csapongani, mert a gyermeki lélek felismeri, hogy mindannyian egy nálunk nagyobb valami részei vagyunk. A gyermek veleszületett tulajdonsága az éteri iránti szomjúság, s a lelki ügyekben oly fontos természetes rácsodálkozás és hit.
Mindennek ellenére nem szabad elfelednünk, hogy a gyermek védtelen és befolyásolható. A mi gondjainkra bízatott, jólétéről nekünk kell gondoskodnunk. Számításba kell vennünk a gyermeki természet két ellentétes elemét: a kíváncsiságot és a tanulni vágyást, illetve a felületességet és a komolytalanságot. A megoldás: fel kell ismernünk mindkét tényezőt, s kiegyensúlyozásukra kell törekednünk. Az a szülő vagy pedagógus, aki a fegyelemre helyezi a hangsúlyt, könnyen kiölheti a gyermekből a szabad szellemet; másfelől azonban nem lehetünk annyira engedékenyek sem, hogy hagyjuk a gyermeket céltalanul kóborolni.
A jó magaviselet kialakításának legfőbb eszköze az igazság. Az igazság, különösképpen, ha az Örökkévalóra illetve a helyesre és helytelenre vonatkozik, sohasem lehet önkényes. A gyermek természetétől fogva őszinte, és az őszinteség tilt minden megalkuvást, amely nem a színtiszta igazság hordozója. A szülő igazság iránti bizonytalansága vagy kettős érzelme kiütközik a gyermeken. Roppant fontos, hogy a gyermek megtanulja, mi a tisztaság és mi a meggyőződés, milyen gyökerekből táplálkozik az egészséges felnőtt minden döntése. Lehetséges, hogy jobb a helytelen döntés árán szerzett tapasztalat, mint a határozatlanság miatti bénultság.
Ha teljes mértékben elfogadjuk és megértjük, hogy a gyermek az Örökkévaló ajándéka, leegyszerűsödik a kérdés: hogyan bánjunk vele. A gyermek nem a miénk; a gyermek az Örökkévalóé. Az Örökkévaló ránk bízott egy gyermeket, s megparancsolta, hogy tápláljuk és óvjuk. A gyermeket nem kell félelemre tanítani: van bennük természetes félelem. Ezért hát például mielőtt megbüntetnénk egy gyermeket, gondoljuk végig alaposan: az ő érdekében teszem, vagy azért, mert felbosszantott? A gyereknevelésben nincs helye az önzésnek.
Jobb a helyes magatartást ösztönözni, mint a rosszat büntetni. Még amikor elengedhetetlen is a fegyelem, akkor is a lehető legnagyobb figyelemmel és szeretettel kell azt megteremteni. Ne feledjük, hogy aki a gyermeket bántja, az az Örökkévalót bántja. A gyermek fegyelmezésnek álcázott megfélemlítése sérti az Örökkévalót, aki arra kért minket: vigyázzunk nagy gonddal erre a lélekre. A gyermeket azonban meg kell tanítani szülei tiszteletére. Nem azért, mert ők tekintélyes személyek, akiknek hatalmuk van a gyermekek fölött, hanem azért, mert az Örökkévaló őket választotta, hogy a gyermeket világra segítsék.

* * *

Egyszer egy idősebb rabbi néhány tanítványával beszélgetve és tanulva töltötte az estét, s eközben kifogytak a frissítőkből. A pénzt gyorsan összeadták, de utána parázs vita kerekedett, mert egyikük sem akart elmenni vásárolni. – Adjátok ide a pénzt – mondta végül a rabbi. – Van kint egy gyerek, ő boldogan elmegy nekünk a boltba.
Mikor néhány perc elteltével a rabbi nem jött vissza, rájöttek, hogy ő maga ment. Elszégyellték magukat, szótlanul várakoztak.
– Miért nem mondtad meg nekünk az igazat? – kérdezte az egyik tanítvány, mikor a rabbi visszajött. – Bármelyikünk szívesen elment volna helyetted.
– Én igazat mondtam – felelte a rabbi. – Ahogy öregedtem, úgy láttam egyre világosabban, hogy lelkem egy részében gyermek maradtam. Mondanom sem kell, nem mindig bölcs dolog gyermekként viselkedni. Ezért aztán mikor veletek tanulok, a bennem lakozó gyermeket mindig odakint hagyom. De mindig megvár.

Mit tanulhatunk a gyermekektől?

Az ártatlanságon kívül számos tanulmányozásra érdemes dolog van még a gyermekben, számos olyan dolog, amiből tanulhatunk. Gondoljunk csak a gyermek színtiszta csodálkozására, amikor valami újra bukkan. Lehet, hogy nincs teljes birtokában azoknak a képességeknek, amelyek révén új felfedezését megérthetné, de ez ne tévesszen meg minket: a gyermekben sokkal mélyebben rögzül a tapasztalat, mint a felnőttben. Miért emlékszünk még ma is az óvodában tanultakra, s miért emlékszünk néha oly nehezen az előző nap olvasottakra? A gyermeki lélek rendkívül termékeny, óvatosan és tisztelettel kell közelítenünk hozzá.
A gyermek ugyanakkor nagyon céltudatos: képes teljesen elmerülni abban, amit csinál. A felnőtt gyakran előre gondolkodik, s magára vonatkoztatja a dolgokat: Hová vezet ez a beszélgetés? Milyen következményekkel jár rám nézve? A gyerektől megtanulhatjuk az igazi összpontosítást, az adott pillanat egészének megragadását.
A céltudatosságnak van egy másik aspektusa is. Mivel a gyermek úgy gondolja, hogy a szülei és az egész világegyetem csak azért van, hogy az ő szükségleteit kielégítse, könnyen eljuthat addig a gondolatig, hogy ő az élet középpontja. Az efféle magatartás hátrányai nyilvánvalóak, olyannyira, hogy a bennünk lakozó pozitívumok bővítése, illetve rossz tulajdonságaink kigyomlálása a nevelés egyik fő célja. A gyermek egocentikusságának azonban van jó oldala is: a lehető legteljesebb mértékben meg van győződve, hogy létezésének jelentősége, tetteinek pedig következménye van. Ez a gyermeki lélek egyik tulajdonsága, amelyet különösképpen fejlesztenünk kell: a meggyőződést, hogy minden gondolatunk és tettünk valós, esetenként az egész világra ható jelentősége van. Maimonidész írja: „az egész világot félig jónak, félig rossznak kell látni, ilyenformán egyetlen jótett az érdem oldalára billenti mind önmaga, mind az egész világ mérlegét”.1
Könnyű rálegyinteni a gyermeki egyszerűségre, mondván: a tudás hiányából fakad. Ez az egyszerűség azonban tartalmaz bizonyos erőt, egy olyan integritást és őszinteséget, amely esetenként kikezdheti a tudás és a kiműveltség felé való rohanásunkat. Lehet, hogy néha bosszant minket a gyermek nyughatatlansága, ez a nyughatatlanság azonban az egészséges vitalitás jele, a külső mozgás a belső tükörképe: bizonyos nyugtalanságot és szorongást fejez ki. Vegyük csak fontolóra, hogyan néz a gyermek egy egyszerű tárgyra, s hogyan kérdez egyszerre annyifélét, amennyit mi elképzelni sem tudunk: Miért van ez így? Miért ilyen? Mire jó ez?
Ettől a kérdezősködéstől, ettől a kíváncsiságból fakadó nyughatatlanságtól sosem szabad elvenni a gyermek kedvét. Életünkben a gyermekkor az egyetlen szakasz, amikor az ember vállára nem nehezül a megélhetés gondja; olyan időszak, amelyben módunk van teljes mértékben elsajátítani azt az értékrendet, amelyen át életünk minden tapasztalatát átszűrjük majd. Következésképpen sosem kell amiatt aggódnunk, hogy túlterheljük a gyermek agyát. Realistán kell szemlélnünk a dolgot: mennyi az, amit a gyermek képes felfogni, de jobb többet tanítani annál, amit felfogni képes, mint agyának képességeit kihasználatlanul hagyni. És mivel még nem állapítottuk meg, mekkora a gyermek agyának igazi befogadóképessége, a gyermeket szigorú tanrend szerint oktatni kell. Az első dolog, amit a gyermeknek meg kell tanulnia, természetesen az élet alapja: különbséget tenni jó és rossz, helyes és helytelen között. Ez az összes többi tanulmányának és választásának irányt szab.
Felnőttként meg kell próbálnunk visszaállítani a gyermekkor védőburokszerű állapotát. Elegendő csupán napi tíz percre visszamerülni a gyermeki világba, mikor még nem voltak anyagi gondjaink, amikor még az volt az egyetlen gondunk, hogyan tudunk alkotó, jelentőségteljes irányt adni életünknek. Tapasztalni fogjuk, mennyivel frissítőbb imával, tanulással és jó cselekedetekkel helyettesíteni a számlafizetést, a vásárlást és mindennapi rohanásunkat.
A gyermeknek, ártatlansága és kíváncsisága révén sok irigylésre méltó jellemvonása van. Minket, felnőtteket, annyit hány s vet ide-oda az élet, annyira csak arra vagyunk beállítva, hogy magunkra gondoljunk, hogy kivesznek belőlünk ezek a szép jellemvonások. Írva van: „A szülők szíve gyermekeikben tér vissza.” Ha egyszer a szülők elhatározták, hogy elindulnak egy bizonyos életúton, néha fel sem ötlik bennük, hogy más utak is léteznek. Mivel azonban mindent megtesznek, hogy az iskoláztatás által gyermekeiket tartalmas életre neveljék, ez a szülők számára is jó változtatási esélyeket kínál. A gyermekkor ilyenformán nem csak a gyermekért van. A szülők számára is lehetőséget ad, hogy önmaguk legtisztább alkotójából, a lelkükből merítsenek. Főleg ebben a mi kavargó nemzedékünkben gyakran a gyermek az, aki szüleit a legmélyebb értékekre megtanítja.
Mikor tehát legközelebb gyermeket látunk, bármilyen gyermeket, vegyük komolyan ezt a pillanatot. Nézzük meg alaposan a gyermeket, s értsük meg: az Örökkévaló felruházott minket azzal az adottsággal, hogy tápláljuk és gondoskodjunk róla, hogy jó szokásokra neveljük, hogy megtanítsuk nekik, mi a különbség jó és rossz között. A gyermekkel szemben tanúsított magatartásunk s az a mód, ahogyan bánunk vele, döntő kihatással lesz az életútjára és a másokra gyakorolt hatására. És ami a legfontosabb: engedjük gyermekünknek, hogy önmaga legyen, s hogy ő tanítson minket, hogyan kell tartalmasabb életet élni.

* * *

Purim ünnepe a gyermekek számára különösen vidám. Minden évben a legkülönbözőbb zajkeltő eszközökkel jönnek a zsinagógába. Egyszer a Rebbe zsinagógájában a purimi tekercs olvasása közben a gyerekeket túlságosan elragadta a lelkesedés, olyannyira, hogy néhány felnőttet fel is háborított, hogy nem hallják a felolvasást, és nagy hévvel csitítani próbálták őket. A Rebbe később azt mondta ezeknek a felnőtteknek: – A gyerekek a maguk ártatlanságában zsivajogtak és élvezték. Ti persze a felolvasást szerettétek volna hallani, de nem szabad elfeledkeznünk arról, milyen örömét leli az Örökkévaló abban, hogy látja, hogyan ünnepelnek ezek a gyerekek.

 

 

 

HETI SZAKASZ BÁMIDBÁR – 2009

                        KIK VOLTAK, HONNAN JÖTTEK?

 

 A "fejedelmek", illetve a törzsfőnökök, akiket itt először nevez nevükön az Irás. Akik Mózesnek segitettek az itteni népszámlálást (a másodikat?) nyélbeütni

 

Lássuk csak:

 

     "Ezek a nevei azoknak a férfiaknak aki segiteni fognak nektek: Reuvéntől Elicur, Sdéur fia; Simeon törzsétől Slumiél, Curisádáj fia,  Judából Náchson, Áminádáv fia, Jiszachárból Netánél, Cuár fia, stb, stb" (4 .Mózes, 1, 5-15).

 

      A nevek túlnyomó többsége szép héber nevek, de teljesen ismeretlenek. Az egyetlen, akiről rémlik hogy már hallottuk az Náchson, mivel a Tóra emliti, valahol, még Mózes második könyvében, hogy Áron, a hugát, Elisevát, vette feleségűl. Mivel azonban a Tóra itt ezeket úgy emliti, mint "a közösség képviselői, az ősi törzsek fejedelmei, Izrael nemzetségfői", jó lenne tudni, honnan kerültek elő hirtelen?

 

     Ez az első név szerint emlitett garnitúra, a Mózesen és Áronon kivüli vezetés, amely innen kezdve, a z  emlitett népszámláláson kivül, a közelgő honfoglalást van hivatva előkésziteni. Ne tévedjünk: ezek nem azok a bizonyos "ezredesek", akiknek kinevezését még Jitró javasolta, látogatásakor, vejének, Mózesnek. Azok hatszázan voltak, minden ezer főre egy "ezredes", mig itt 12 törzsfőnökről van szó.

 

Ki választotta ezeket az embereket? Nevükön lettek nevezve, vagyis úgy tünik hogy a kinevezés "felülről" jött. Neciv (Naftali Zvi Berlin) a volozsini Ros jesiva, hires exegéciájában, "Háámék Dávár", azt mondja hogy eredetileg a törzsek maguk választották vezetőiket, és itt a Tóra közli velünk, hogy az Örökkévaló approbálta a választást, azáltal hogy elismerte őket vezetőknek.

 

Aki egy kicsit belemélyed és a kulisszák mögé kukkant, annak nyilvánvaló, hogy a törzsfönökök már jóval előbb de-factó betöltötték feladatukat, hiszen már a Hajlék felállitásánál olvassuk, hogy a törzsfőnökök hozták adományaikat, ajándékaikat.

 

                                                            * * *

            Ezen felül is beleütközünk lépten-nyomon a bibliai kronológia problémáiba.  A következő szakaszban (Nászó) , ahol a Hajlék felavatásáról és a Fejedelmek által bemutatott áldozatokról van szó – ugyanezen nevekkel találkozunk és az  a második év első hónapjában történt (Niszán) mig itt, a népszámlálás a második hónapban (Ijjár) van megtartva. Ez is ékesen bizonyitja hogy a törzsfőnökök már müködtek, csak itt lettek kvázi, hivatalosan beiktatva.

 

Miért választották éppen őket? Miben tüntek ki a többiek közül? Ismét csak Berlin rabbi kell idéznünk, aki azt mondja hogy nem  csak vagyonuk és vezetési képességei alapján választották ki őket, "hanem azért (is), mert ismerték a Tórát és istenfélő emberek voltak, ami arra érdemesitette őket, hogy Isten előtt állva képviselhessék törzsüket".

 

 Hogy gazdagok is voltak, azt a Midrás mint logikus tényt közli velünk. Ugyanis – amikor Mózes meghirdette a gyüjtőakciót a Hajlék javára – a törzsfőnökök nem siettek. Lássuk mit hoz a nép – mondták – és majd ami hiányzik – azt mi pótoljuk. Ez a kissé nagyképü hozzáállás hamar megbosszulta magát, amikor kiderült, hogy a "nép" nemcsak eleget hozott, hanem sokat is, és a gyüjtést le kellett állitani. Ekkor a paffon maradt törzsfőnökök elvállalták, hogy ők hozzák a főpap mellvértjéhez szükséges drágaköveket – minden törzs neve egy ilyen kövön volt – összesen 12 – mivel ezek a drágakövek nem voltak a nép tulajdonában. Később, a Hajlék felavatása után, amikor megtudták hogy a moduláris Hajlék szállitáshoz szekerek is szükségesek – ezeket is a törzsfőnökök adományozták. Ez nemcsak drága volt, de ritka is, mivel az egyiptomi monopóliumot nem nagyon engedték exportálni. 210 évvel ezelőtt láthattuk hogy a Jákobnak küldött szekereket külön fáraói engedéllyel küldték (lsd 1. Mózes, 45, 19 és 21).

 

                                                            ****

         Eddig a Psát. Szépen csengő teofórikus héber neveiken túl, nem tudunk a törzsfőnökökről úgyszólván semmit A Midrás itt is kisegit: szerinte ezek a törzsfőnökök már az egyiptomi elnyomás során is funkcionáltak. Ők voltak a zsidó rendőrök, akik elszenvedték az ütlegeket az egyiptomi hajcsároktól, amikor a nép nem volt képes teljesiteni   a  magasra srófolt normákat. Amikor Mózes panaszkodik, hogy nem birja egyedül elviselni a nép terhét és segitséget kér – az Örökkévaló azt mondja neki: nevezz ki egy 70 tagu tanácsadó testületet, "akikről tudod hogy ők a nép vénei és rendőrei..." (4. Mózes, 11, 16). Hol voltak ezek "rendőrők"? Egyiptomban, az üldöztetés idején (Bámidbár rábbá, 16, 20), ahol nem árulták be az üldözőknek, kik azok akik nem csinálták meg az előirt téglamennyiséget. Ezekből lettek kiválasztva a 12 törzsfönök és később a hetventagu Synhedrion. Érdemük? Hogy nem voltak olyanok mint a gettórendőrségek, a Judenrátok, napjainkban.

 

Ezek most  már  jócskán idős emberek lehettek, Hiszen  az üldözés kezdete még jóval Mózes születése előtt volt és Mózes nyolcvan évesen állt oda a Fáraó elé, követelvén a héberek szabadon bocsátását. Egy rendőr nem lehetett 18 – 20 évesnél fiatalabb. Igy tehát ezek nagy élettapasztalattal rendelkező öreg emberek lehettek. A Szifré nevü midrás "törzsfönökök, törzsfőnökök fiai"ról beszél  és ez már  megoldhatja, részben, a generációs problémát.

 

                                                             

 Való igaz, volt még egy garnitúra "öregek", akik még az elnyomatás előtt és alatt szolgáltak és akikhez jött Mózes a megváltás hirével szájában. Akikről azt mondja a Tóra , hogy "hittek Mózesnek", de amikor az és testvére Áron a Fáraóhoz mentek és  meghivták az öregeket jöjjenek velük, azok egyenként lemaradtak és mire a palota kapujához érkeztek, már egy sem volt ott – annyira féltek (Midrás rábbá).  Rgy másik Midrás szerint ezek megpróbálták megakadályozni az aranyborju készitését és a gyülevész népség által felheccelt nép megölte őket (Tanchuma, Böháálotchá, 14).

 

                                                              * * *

         Már számtalanszor volt alkalmunk leszögezni, hogy a Tóra senem történelem, senem mesekönyv. Nincs benne egy fölösleges betü sem és minden leirt történésből sulyos igazságokat, tanulságokat lehet levonni. A rendőrök önfeláldozó odaadásának jutalma nem vállveregető dicséret volt , se nem kiemelt nyujdij – hanem egy még felelőségteljesebb feladat, a törzsek fejedelmeinek posztja. Meg is állták a helyüket és kétségtelen, hogy ha őket küldik  a kanaáni kémküldetésre, a dolgok  másképp alakulnak.

 

     Az itteni népszámlálás adatai egyeznek az előzővel. Ennélfogva vannak akik azt állitják, hogy csak egy népszámlálás volt, melynek eredményét itt közölték hivatalosan. Itt nem történik emlités, hogy a számlálás a fél sekelek segitségével történt, dehát ismerjük Bölcseink véleményét arról, hogy "A Tóra szavai szegények itt és gazdagok amott", vagy forditva. Mások szerint két népszámlálás volt, de egy év leforgása alatt és a számok egyeznek, mivel éppen annyian születtek mind ahányan meghaltak.

 

    

   

                                                                  

Haftara Bámidbár szakaszához

Az önzetlen barátság példája   Vájomer  lo J'honátán ...   "Akkor ezt mondta Jonátán Dávidnak: Eredj  békességgel, mert mindket­ten megesküdtünk  az Örökkévaló nevére: Az Örökkévaló legyen tanú közöttünk   és utódaink között mindörökre!" (1Sámue120:42.)   Dávid és Jonátán barátsága a Biblia egyik legszebb epikus része. A trónörökös királyfi lojális marad királyi apjához, de Dávid iránt érzett szeretete, amely a helyzet reális felmérésével párosul, arra a meggyőződés­re juttatja, hogy a fiatal Dávid népszerűsége nem véletlen, és igen valószí­nű, hogy ő lesz a király.   A szövegkörnyezetből kiragadva nehéz megérteni a háftárában leírt történetet. Érthetetlen, miért tört Saul, Izrael első királya, Dávid életére, miért népszerűbb Dávid, mint Saul, és miért támogatja Jonátán - saját érdeke ellenére - a pártütőnek számító Dávidot.   Ezt a háftárát évente többször is olvassuk, ahányszor csak a szombatot Ros Chodes, Újhold napja követi - ezért kapta a Máchár Chodes, azaz "Holnap Újhold" címet -, így hát érdemes megismerkednünk a szerep­lőkkel.   Történetünk kezdetén Dávidnak tudomására jut, hogy Saul, a szkizo­fréniás király az életére tör. Dávid a király veje volt, leányának férje, aki halott filiszteusok előbőrét adta "jegyajándékul" apósának. Amikor Saul búskomorrá vált, Dávid beköltözött a palotába, és lant játékával felvidí­totta. Ugyanakkor a királynak egyfolytában azt kellett hallania, hogy fiatal és jóképű veje igencsak népszerű, olyannyira, hogy amikor a nép kivonul a győztesen hazatérő király fogadására, az asszonyok így énekel­nek: "Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert!"   Saul tehát féltékeny volt Dávidra, és igyekezett megszabadulni tőle. Mikor "megszállta  Istennek rossz szelleme" - vagyis rátört a roham -, két ízben Dávid felé dobta lándzsáját, az azonban kivédte a támadást. "És félni kezdett Saul Dávidtól, mert vele volt az Örökkévaló, Saultól pedig eltávozott. Ezért eltávolította őt Saul maga mellől, és ezredessé tette, hogy ki- és bevonuljon a hadinép élén." (l Sámuel 18:10-13.)   Dávid panaszkodik barátjának, Jonátán királyfinak, hogy az apja az életére tör, és el akarja veszejteni. Jonátán megígéri, hogy megpróbálja megoldani a helyzetet. Másnap Újhold napja van, és Dávidnak a király mellett kellene ülnie az ünnepi ebédnél. Dávid azonban nem lesz ott. A király kérdésére Jonátán majd elmondja, hogy Dávid hazament Bét ­Lechembe, családja szokásos évi áldozati ünnepségére. Ha a király ezt szó nélkül tudomásul veszi, akkor minden rendben van, de ha megharagszik, ez annak a jele, hogy Dávidnak menekülnie kell. Azt is megbeszélték, miként fogja Jonátán az eredményt barátjával tudatni, anélkül hogy bárki más megszimatolná a dolgot.   Újhold első napján a király még nem tulajdonít különösebb jelentőséget Dávid távollétének. Másnap azonban megkérdezi: "Miért nem jött el Jisáj fia tegnap sem, ma sem az étkezéshez?" Jonátán előadja a kifogást, mire apja éktelen haragra gerjed: "Te romlott és engedetlen fajzat! Jól tudom, hogy te Jisáj fiát pártolod a magad szégyenére és anyád gyalázatára." (Uo. 20:30.) Saul, aki itt a héber eredetiben lefordíthatatlan és ritkaságszámba menő káromkodást enged meg magának - ezt fordítják magyarra sze­mérmesen "anyád gyalázatának" - megindokolja haragját: apolitikus fia, úgy látszik, nem képes felfogni, hogy "míg Jisáj fia él a földön, nem lesz belőled és a királyságodból semmi" (Uo. 31.).

* * *

Saul megparancsolja Jonátánnak, hogy küldjön Dávidért, és hozassa ide, "mert a halál fia ő!". Jonátán megérti, hogy Dávid veszélyben van. Ki­megy a mezőre, eljátssza a megbeszélt játékot a kilőtt nyíllal, amiből Dávid megtudhatja, hogy balsejtelme beigazolódott. Hűséget esküsznek egymásnak, majd érzékeny búcsút vesznek.   Az események hátterében Saulnak az ámálekiták elleni harcban tanúsí­tott kétértelmű viselkedése áll. Akkor Saul nem teljesítette az Örökkévaló parancsát, amelyet Sámuel próféta tolmácsolt a számára: irtsa ki Ámálé­kot, Izrael ősellenségét, ne szedjen zsákmányt, hanem könyörtelenül számoljon le vele.

 

Saul életben hagyta Ágágot, a királyt, és az ámálekiták nyájait zsákmányként szétosztotta az ily módon bűntársává tett nép kő­zött. Sámuel nyilvánosan megbélyegezte Sault, és közölte vele, hogy Isten elpártolt tőle, mást fog királlyá tenni helyette. Saul nem tudhatta, hogy Dávid az, akit Sámuel - isteni sugallatra - királlyá kent, de Jonátán megérezhette, máskűlönben nem érthető a viselkedése.   Mindenesetre bölcseink Dávid és Jonátán kapcsolatát az önzetlen ba­rátság iskolapéldájaként állítják elénk. A Talmud Ávot traktátusa (5:19.) azt mondja, hogy az olyan szeretet - vagy szerelem, hiszen az áhává fogalma azt is felöleli -, amely érdeken nyugszik, az érdek elmúltával véget ér. Az érdek nélkűli szeretet viszont sohasem szűnik meg. Az előbbi példája Ámnonnak és Támárnak, Dávid fiának és lányának esete (2Sámu­el 13.), az utóbbié pedig Dávid és Jonátán barátsága.

MEGHIVÓ A BEMUTATÓRA

  B"H

 

      MINDNYÁJAN TALÁLKOZUNK

      NAFTALI KRAUS UJ KÖNYVÉNEK

     BEMUTATÓJÁN AZ IRÓK BOLTJÁBAN!

 

Naftali Kraus tisztelettel meghivja Önt új könyvének

 bemutatójára, amely 2009 május 13., szerdán, du. 4 órakor lesz az Irók Boltjában (Andrássy út 45),

   

    Dr Schőner Alfréd főrabbi

     és Iványi Gábor,

                egyetemi rektorok közremüködésével.

 

   A könyv,  amely az Ősi Forrás sorozat 19. kötete; cime

 

                   Zsidó Fogalomtár(1)

 

   És benne több mint 600 zsidó fogalom, amit minden zsidónak ismernie kell.

             

A helyszinen  ahol az ismert szerző korábbi könyvei is kaphatók  - Naftali Kraus dedikál.

 

 VISZONTLÁTÁSRA aBEMUTATÓN

HÁFTÁRÁT HÁSÁVUÁ - BEHÁR-BÖCHUKOTÁJ 2009

A megtépázott fogolymadár

"Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?! Én, az Örökkévaló, vagyok a szívek vizsgálója, a lelkek megítélöje, mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek a gyümölcse szerint megérdemli. Aki törvénytelenül gyűjt gazdagságot, olyan, mint a madár, amely idegen tojáso­kon ül. Élete derekán itt kell hagynia [vagyonát], és a végén bolondnak tartják." (Jeremiás  17:9-11.J

A Bechukotáj hetiszakasz háftárájában ismét Jeremiás prófétát halljuk, amint szavait a zsidó néphez intézi. Most nemcsak a bálványimádást ostorozza, mint rendesen, hanem moralizál is, méghozzá a törvénytelen úton meggazdagodottakról: azokról, akik emberbe vetik hitüket, ahelyett hogy Istenben bíznának. Ebben a fejezetben nem esik említés a próféta személyes élményeiről, a maga ellen kihívott hatósági üldöztetésről, így a prófécia időpontját nem lehet pontosan meghatározni.   Abból, hogy "az isteni dicsőség trónjáról" szól, amely "Szentélyünk székhelye", arra lehet következtetni, hogy Jeruzsálem ostroma előtt va­gyunk, Luzzatto azonban azt állítja, hogy Jeremiás a Második Templom látomását írja le.

* * *

Mint minden háftárá, tartalmában ez is kapcsolódik a heti szidrához. Utal a smitá év be nem tartására, amely a próféta szerint a hetvenévi babilóniai fogság oka volt. Ezenkívül a jó és a rossz közötti választás lehetőségére is rímel, amit Mózes Bechukotáj szakaszában tár a zsidó nép elé. Jeremiás ezt ismétli meg a víz mellé ültetett fa, illetve a sivatagi kóró példájával. Az előbbihez hasonlít az az ember, aki bizodalmát az Örökkévalóba veti, nyugodt, kiegyensúlyozott életet él, míg az utóbbi fajta emberekre bízza

magát, csalfa reményekből él. Rádák (vagyis Kimchi) szerint ez a hasonlat a nehéz helyzetben lévő Júdea államáról szól, amely Asszíriától, illetve Egyiptomtól várt segítséget - persze hiába.

* * *

"Én, az Örökkévaló, vagyok a szivek vizsgálója ... "

Az előző vers a csalárd emberi szívről beszél, amelynek gyarlóságát "ki tudná kiismerni?". A Dáát Mikrá kommentárja szerint a próféta ezeket a szavakat a nép szájába adja, mintha az csodálkoznék az előbbi szavakon, amelyek az Istenben bízónak áldást, az elfordulóknak büntetést és szenve­dést ígérnek. Ezek a szív mélyén rejlő dolgok: ki tudhatná, mi rejlik mások lelkében? Erre válaszolja a próféta, hogy az Örökkévaló maga a szívek vizsgálója. A Midrás elbeszélése szerint a megtérés, a bűnbánat mindenek felett való - ahogyan Ben Ázáj mondja: "Nézd csak, mily hatalmas a megtérés, a tsuvá ereje!"   Simon ben Lákis rabbi, a neves Talmud-bölcs, fiatalkorában útonálló volt, aki két társával a hegyek között portyázott, és kirabolta az arrajáró­kat. Később megtért, elhagyta bűntársait, böjtölt és imádkozott, míg vétkei meg nem bocsáttattak, s a Tórával meg jótékonysággal foglalko­zott. Halála napján a két volt bűntárs is kilehelte lelkét. Rabbi Simon a mennyországba került, volt társait azonban az ellenkező irányba küldték. Ekkor az égi fellebbviteli bírósághoz fordultak, mondván: "Világ Ura, hát hol itt az igazság? Csak nem vagy részrehajló? Hiszen ez az ember velünk együtt rabolt ki másokat! Most mégis más elbírálásban részesül, mint mi?"   Mondá nekik az Örökkévaló: "Ez megtért, elhagyta rossz tetteit, míg ti a mai napig folytattátok ... " (Jálkut Simoni, Jirmijáhu 297.)

* * *

" ... mint a madár, amely idegen tojásokon ül ... "

Jeremiás, a természet kitűnő ismerője, olyan madárhoz hasonlítja a tör­vénytelen úton meggazdagodottakat, amely idegen fészkekben, idegen tojásokon kotlik. A kikelt fiókák nem fogadják el anyjuknak, megbúbol­ják, és kitépdesik a szárnytollait. Elmenekülni sem képes megtépázott szárnyaival. A fogolymadár - héberül kore - a néphit szerint éppen ellenkező módon viselkedik, mint a kakukk, amely idegen fészkekbe rakja tojásait. Ez a madár jelképezi a Szentélyt elpusztító pogányokat, akik ugyanúgy megjárják majd, mint az idegen fészekbe betelepedő fogoly (Jálkut ). ** * A háftárá elején a próféta az idők végét jövendöli, amikor a pogány népek felismerik a bálványistenségek imádatának lehetetlenségét, de Júdea népe még mindig a levitézlett idegen kultúrák kiaszott emlőit fogja szopogatni. Ez súlyosbítja a zsidók vétkét: nem lesz többé mentség, kifogás.   A Talmud megpróbál logikát találni abban, hogy az okos, eszes, intelli­gens zsidó nép a bálványimádás mocsarába ragadt, és meglepő következ­tetésre jut. "Tudván tudták a zsidók, hogy a bálványimádásban nincsen semmi logikus, és az egész kultusz, úgy, ahogy van, merő hiábavalóság. Csak azért ragaszkodtak bálványaikhoz, hogy - a Tórát elvetve - ­kielégíthessék erkölcstelen ösztöneiket ... " (Szánhedrin 63. és Jálkut.)