ZSABOTINSZKI:"Az ivrit a legcsodálatosabb az összes nyelv között"

                               

  "ACÉLFALAT A ZSIDÓK ÉS ARABOK KÖZÉ!"

                            

                        Seres Attila tanulmánya(2)

 

Zsabotinszki azonban nemcsak a politikában és a harcban tett sokat a zsidó állam létrejöttéért. Nem biztos, hogy ismerte Széchenyi szállóigévé vált mondását, de fanatikusan hitt abban, hogy a zsidó államot csak akkor lehet felépíteni, ha az ivrit tölti be a zsidó múlt és a jövő közötti híd szerepét, és újra a mindennapi élet és a kultúra nyelvévé válik.

Már 8 éves korában kezdett ismerkedni a héber nyelvvel, 10 éves volt, amikor elkezdett verseket írni, és oroszra fordította az „Énekek énekét”.

Még 14 éves sem volt, amikor már kívülről ismerte Puskin és Lermontov Shakespeare fordításait, Tolsztoj, Csehov és Gorkij sok művét. Később eredeti nyelven tudta idézni a világirodalom remekeit.

Amikor Edgar Allan Poe „A holló”-jának orosz fordítását elküldte Fjodorov ismert orosz írónak, az nemcsak jóváhagyta azt, de az orosz irodalmi égbolt feljövő csillagának nevezte az ifjú Zsabotinszkijt. Ajánlására lett az „Odesszai Lapok” berni, majd római tudósítója 1898-ban. Még azon a nyáron verset jelentetett meg a „Voszhod”(Kelet) folyóiratban a „Béke városáról”, Jeruzsálemről, ősszel pedig Rómában folytatta tanulmányait.

Rómában töltötte Zsabotinszki életének legboldogabb éveit. Tökéletesen elsajátította az olasz nyelvet – Csehov és Gorkij fordításai jelentek meg olasz folyóiratokban.

A héber nyelvnek a diaszpóra körében való terjesztése 1910 és 1913 között volt a legintenzívebb. Az ivritet nemcsak az asszimilláns, de a cionista zsidók sem használták. Csak nagyon kevesen hittek abban, hogy egyszer a hétköznapi élet, a tudomány és a művészet élő nyelve lehet. Még az olyan, héber verseket író költők sem használták a mindennapokban, mint az orosz Bjálik, akinek a költeményeit Zsabotinszkij fordította oroszra – többek között, a kisinyovi pogrom után, «A gyilkosságok városában» című versét is, melyet a saját, önvédelemre felszólító előszavával terjesztett az oroszországi zsidó közösségben.

Amikor Eliézer Ben Jehuda, az ivrit nyelv megújítója Lilienblum cionista vezetővel héberül akart beszélgetni, ő azt mondta: „Hagyd abba a hülyéskedést, és beszélj emberi nyelven!”

De Zsabotinszki nem csak követelt, hanem példát is mutatott ebben a kérdésben. Fiával születése óta csak héberül beszélt. Amikor pedig egy orosz zsidó írótársa, Mendele Mochér Szfarim jubileumi köszöntőjét a megjelent írók jiddis nyelven mondták el, Zsabotinszki  héber beszédet tartott. Mindig felháborította, hogy a cionista kongresszusok hivatalos nyelve a német volt. Ebben nagy veszélyt látott, és azt követelte a küldöttektől, hogy tanulmányozzák az ivrit nyelvet. Az 1921-es XII. kongresszuson kijelentette: «Elhatároztam, hogy ezen a kongresszuson az ivriten kívül egyetlen nyelven sem fogok megszólalni. Egyetlen oka van annak, hogy mégis németül beszélek. Én nem védekezni jöttem, hanem támadni, éppen azokat az urakat, akik nem értik a nyelvünket. De méltatlan valakit olyan nyelven támadni, amelyet az illető nem ért.»

Az ivrit oroszországi terjesztése a «kétötöd» jelszavával kezdődött – a zsidó iskolákban a tantárgyak kétötödét csak ivrit nyelven szabad tanítani. Zsabotinszki azt is követelte, hogy alapítsanak tisztán héber nyelvű óvodákat és iskolákat. Azt akarta elérni, hogy a diaszpórában létrejöjjön a cionista mozgalom magja, akik megvalósítják Cion álmát. «Ötven városban és helységben mondtam el, szó szerint ugyanazt, a zsidó kultúra nyelvének szentelt beszédet… – írta – A cionisták mindenhol forrón megtapsoltak, de utána odajöttek hozzám, és komoly hangon ezt mondták: fantazmagória.»

Zsabotinszki azonban nem adta fel. Az orosz cionisták 1913-as bécsi kongresszusán azt javasolta, hogy az ország összes zsidó iskolájában az ivrit legyen az egyetlen oktatási nyelv. Ezt nehéz lett volna teljesen elutasítani – ezért a határozatot úgy felhígították, hogy az a messianisztikus kor óhajtott ideája maradjon.

Politikai aktivitása ellenére Zsabotinszki folytatta irodalmi tevékenységét is. Az általa, 1911-ben alapított «Turgman» (Fordító) kiadó jelentette meg héber nyelven – többek között, saját fordításában a «Szpartakusz», Biálik fordításában a «Don Quijote» és a David Jelin által fordított «Ezeregyéjszaká»-t. Publicisztikái mellett, versekben, novellákban és könyvekben is a zsidóság politikai, szociális és gazdasági problémáival foglalkozott. Művei – a «Zsidó légió», az «Előjáték Delillához (Sámson)» az «Az Ötök» – mind a diaszpóra lelkesítésére szolgáltak.

Zsabotinszki csodálatos nyelvérzékkel rendelkezett – saját szavai szerint, három hónap alatt bármilyen nyelvet képes volt megtanulni. Az írni-olvasni és beszélni tudás mellett, tíz nyelven alkotni is tudott, és még legalább húsz nyelvet tudott használni. Fiatalkori barátja, Slomó Gepstein mesélte, hogy az angol-orosz szótár szerzője, Steinberg, Zsabotinszki nyelvérzékétől elragadtatva, ezt mondta neki: «Fiatalember, hagyja a fenébe a cionistáit és foglalkozzon a nyelvekkel. Garantálom, hogy Ön lesz Európa legjobb nyelvésze.»

Sok nyelvet ismert, és héberre fordította a világirodalom legismertebb klasszikus műveit, mégis a hébert tartotta a legszebb nyelvnek a világon. Sokszor hangoztatta, hogy az ivrit: «… a legcsodálatosabba az összes nyelv között …az Énekek énekének nyelve…az elfeledett és feledhetetlen, az eltemetett és örökké élő nyelv.» Ő írta «A zsidó kiejtés» című érdekes brosúrát, és ő csiszolgatta a berlini zsidó színház művészeinek beszédét.

Zsabotinszki az ivrit írásbeliség megváltoztatása ellen lépett fel amikor a törökök áttértek a latin írásmódra, pedig neki magának is egyszerűbb volt a latin abc használata, mint a szögletes ősi zsidó írásmód.

Az ivrit nyelv feltámasztására irányuló törekvések elfojtásáról utolsó, «A zsidó nép háborújának frontja» című könyvében ezt írta: «Én, aki kívülről tudom Puskin verseinek a felét, bármikor kész vagyok elcserélni az egész mai orosz költészetet a szögletes zsidó ABC hét betűjéért.».

Amikor megismerkedik a szefárd zsidókkal, valósággal beléjük szeret. Életrajzi regényében ezt írja róluk: «Ha van lélekvándorlás, és ha az újjászületésem előtt választhatnék magamnak népet és törzset, akkor zsidó lennék – de szefárd.» A «Fordítások» előszavában pedig ezt írja: «Aki ezeket a verseket fordította, nem költő. Abban azonban biztos, hogy napjaink költészetének nyelve a szefárd akcentusú ivrit.»

Az 1913-as XI. Cionista Kongresszus, Weizman doktor javaslatára elhatározta, egy zsidó egyetem létrehozását Jeruzsálemben. A szervezéssel Zsabotinszkit bízták meg, aki nagy erőfeszítéseket tett a szükséges pénz összegyűjtésére, és az egyetemi struktúra kialakítására. Belgiumban és Olaszországban tanulmányozta a korlátozott anyagi erőforrásokkal rendelkező egyetemek működését.

Az egyetem létrehozását éles viták kísérték a cionista vezetők között. Weizmannal ellentétben – aki az egyetemet szellemi központként, tudományos akadémiaként képzelte el, ahonnan a jövő Nobel-díjasai kerülnek ki –, Zsabotinszkij a világ többi egyeteméhez hasonló oktatási intézményt akart, amelyben a „numerus clausus”-ok miatt továbbtanulni képtelen zsidó fiatalok sajátíthatják el a tudományokat.

Az egyetem alapkőletételénél, 1918. júliusában, Zsabotinszki még katonai egyenruhában vett részt a jeruzsálemi Scopusz hegyen. Az 1928-ban felavatott egyetemen már az ő elképzelései szerint kezdték el az oktatást – az érettségi után bárki jelentkezhetett.

Az acélfal és az arab-zsidó kerekasztal

    1924-ben, a «Rasszvet» (Virradat) két egymást követő számában megjelent két írásában –«Az acélfal» és «Az acélfal etikája», Zsabotinszkij megjövendölte, hogy a zsidók és az arabok egymás mellett élését Palesztinában csak a fizikai elválasztás garantálhatja. Kíméletlen őszinteséggel fejtette ki, hogy miért nem lehet eredményes tárgyalásokat folytatni a palesztinai arabokkal.

Megállapította, hogy a „bennszülött” arabok önként sohasem fognak beleegyezni, hogy a zsidók kerüljenek többségbe Palesztinában. Ha pedig a zsidók többségbe kerülnek, azt az arabok gyarmatosításként fogják megélni. Történelmi példákkal illusztrálja, hogy a „bennszülöttek” – legyenek akár európai értelemben civilizáltak, vagy civilizálatlanok – mindig harcoltak a gyarmatosítók ellen.

«Minden bennszülött nép, függetlenül attól, hogy civilizált, vagy vad, úgy tekint országára, mint a saját nemzeti otthonára, ahol örökké ő a teljes jogú gazda– írja –; nem csak új gazdákat, de új gazdasági szereplőket és partnereket sem enged be önként a gazdaságába.

Ez érvényes az arabokra is.»

Két következtetést von le Zsabotinszki.

Az első következtetése az, hogy: « … vagy abbahagyjuk kolonizációnkat, vagy folytatjuk, dacolva a bennszülött lakosság akaratával. Ezért ez csak a helyi lakosságtól nem függő erő – egy olyan acélfal (kiemelés a szerzőtől) – védelmében folytatódhat és fejlődhet, amelyet helyi lakosság nem képes áttörni.»

Ugyanakkor, leszögezi azt is, hogy « … ez nem jelenti azt, hogy a palesztinai arabokkal nem képzelhető el semmiféle megegyezés – csak az önkéntes megegyezés lehetetlen. …Egy élő nép csak akkor hátrál meg az ilyen sorsdöntő kérdésekben, ha már semmi remény nem maradt, ha az acélfalon egyetlen kis rés sem látható. … Csak ekkor veszítik el a „semmi sem számít” jelszavát hangoztató csoportok a befolyásukat, és szerzik azt meg a józanul gondolkodók. …»

Zsabotinszkij 1906-ban, amikor a Helsingforsi Programot fogalmazta, meg volt győződve arról, hogy ha világon valaha létrejön a két- vagy több egyenjogú nemzetiség által alkotott állam, az a zsidó-arab Palesztina lesz. Az 1930-as, «Kétnemzetiségű Palesztina» című cikkében azonban már utópiának nevezi ezt az elképzelést. Ezt írja: «Elismerem, volt olyan pillanat, amikor én is egy arab-zsidó Palesztina-szerződésről szőttem álmokat.»

Az „arabofil” cionista vezetők arab-zsidó „kerekasztal”-ra irányuló próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak, aminek okát Zsabotinszki abban látja, hogy még nem dőlt el: ki lesz az új Palesztinában többségben – az arabok, vagy a zsidók? Ebben az írásában leszögezi, hogy «a zsidók számára a kissebségi státusz elfogadása egy kétnemzetiségű rendszerben az öngyilkossággal egyenlő.» Tudja azonban, azt is, hogy a palesztinai arabok, saját jószántukból, sohasem egyeznének bele olyan mértékű zsidó bevándorlásba, hogy ők kerüljenek kisebbségbe. És levonja a következtetést: «Attól félek, hogy Palesztinát mi csak harc árán fogjuk elnyerni.»

Egy másik, a «Kerekasztal az arabokkal» című cikkében pedig ezt írja:

«Mi mindnyájan békét akarunk az arabokkal. Bármelyik zsidónak azt bizonygatni, hogy egy ilyen béke kívánatos, olyan , mint egy nyitott ajtón kopogtatni. A kérdés nem rajtunk, hanem a palesztinai arabokon múlik.

Mi nemcsak békét akarunk az arabokkal: minden zsidó és cionista a palesztin arabok javát is akarjuk. Mi nem akarunk egyetlen arabot sem kiűzni a Jordán partjairól. … Mi a jövendő zsidó Palesztináját így képzeljük el: a lakosság többsége zsidó, azonban az összes állampolgár, mindkét nyelv és az összes vallás egyenjogú, és minden nemzetiség széleskörű kulturális autonómiát élvez. A kérdés az, megelégednek-e ennyivel az arabok.…

… Akadnak közöttünk álmodozók, akik azt hiszik, hogy gazdasági előnyökkel a palesztinai arabokat meg lehet „hajlítani”(arról nem is beszélve, hogy honnan vesszük ezeket, amikor nekünk sincs elég). Ez az álom az arab lélek lebecsüléséből fakad, amire nekünk semmi alapunk nincs. Az egyes arabokat meg lehet venni, de az egész népet „gazdasági előnyökkel” senki sem tudja eltéríteni a nemzeti érzéstől. …

… a kerekasztal nem nyújt többet, mint egy kerek asztalt.

„Lesz béke Palesztinában, de csak akkor, amikor a zsidók többségben lesznek és az arabok meggyőződnek ennek elkerülhetetlenségéről; vagyis akkor, amikor világossá válik számukra, hogy „a probléma megoldása” nem az ő egyetértésüktől függ. …Addig azonban minden, az arab-zsidó politikai megegyezést eredményező párbeszédre irányuló próbálkozás hiábavaló és káros”.

 

Hat évvel ezelőtt jelent meg a budapesti Reményben Seres Attila tanulmánya Zeév Zsabotinszkiről, a neves cionista vezetőről. Ezt most, a szerző engedélyével, a BPI alapján közöljük, mivel Zs, alakja változatlan érdeklődésre tart sszámot . A rövid megszakitással 1977 óta kormányon lévő jobboldali Likud párt, Zsabotinszki elveit tartja irányadónak.

 

A szerk.

 

 

 

„A zsidó csak azután vesz esernyőt, miután már tüdőgyulladást kapott.”)

 

Zsabotinszki -  aki megjósolta a Soát

 

                  Seres Attila tanulmánya

 

        Zeev Vladimir Zsabotinszki egyike volt a cionizmus megteremtőinek.  Zalman Sazar – Izrael leendő elnöke – nekrológjában így jellemezte: „Gondolkodó és politikus, álmodozó és újságíró, író és fordító, költő és zengő hangú szónok, a világirodalmat nyelvek sokaságán ismerő ember volt, aki mindezt a gazdagságot a saját népének ajándékozta.”

Zsabotinszki 1880-ban született a soknemzetiségű, kozmopolita Odesszában, ahol akkoriban a lakosság egyharmada zsidó volt.

„Hétéves voltam, vagy még annyi sem – írja «Életem novellája» című könyvében – amikor megkérdeztem anyámat, lesz-e nekünk zsidóknak valamikor saját királyságunk. «Persze, hogy lesz, te buta» – válaszolta. Azóta sem kérdeztem ezt senkitől, ez nekem elég volt.”

A berni egyetem jogi karára beiratkozott Zsabotinszki hamarosan csatlakozott – a főleg zsidókból álló – „orosz kolóniához”. A „kolónia” klubjában a tizennyolc éves ifjú sokat vitatkozott a világ és Oroszország aktuális problémáiról – a forradalomról, a szocializmusról és a cionizmusról.

Egy vita során, az európai zsidóságot körülvevő gyűlöletről beszélt. „Szent Bertalan éjszakát” jósolt számukra, és kijelentette: «Az ettől való menekülés egyetlen útja a zsidók általános áttelepülése a saját országukba.»

A gyűlés szó szerint felrobbant. A résztvevők többsége antiszemitának bélyegezte Zsabotinszkit. Pedig – ma már tudjuk – ez volt az első próféciája, amelyet a huszadik század történelme igazolt.

Ez a berni beszéd volt Zsabotinszki első cionista fellépése. A zsidók teljes repatriációját haláláig – még több mint negyven évig – hirdette, és éppen, hogy meg nem kövezték érte.

(Egy cionista kongresszuson Max Nordau, Herzl közeli munkatársa azzal vigasztalta, hogy „A zsidó csak azután vesz esernyőt, miután már tüdőgyulladást kapott.”)

Amikor 1901-ben visszatért Odesszába, írásai gyorsan népszerűvé tették az oroszországi értelmiség köreiben. Írásainak radikális következtetései azonban felzaklatták az olvasók lelki békéjét, és magukra vonták a cári hatalom figyelmét. 1902 elején házkutatást tartottak Zsabotinszki lakásán, és az ott talált néhány brosúra miatt letartóztatták. A „politikaiak” között töltött időről – már idézett önéletrajzában – ezt írja: «Ami ez alatt a hét hét alatt velem ebben a börtönben történt, a legkedvesebb emlékeim közé tartozik.»

Zsabotinszkij életében a döntő fordulatot az 1903-as év hozta. A keresztény  husvét előtti napokban hírek kezdtek terjedni a zsidók ellen tervezett pogromról. Néhány ifjú barátjával pénzt gyűjtöttek és felhívást nyomtattak egy földalatti nyomdában, melyben felszólították a zsidókat az önvédelem megszervezésére. «Ezek tartalma nagyon egyszerű volt – írta később Zsabotinszki –, két paragrafus a büntető törvénykönyvből, amelyekből világosan kitűnik, hogy az, aki önvédelemből öl, mentesül a büntetés alól, és egy rövid felhívás a zsidó ifjúsághoz – ne tartsa a nyakát a kés alá.»

Az Odesszában várt pogrom elmaradt, viszont a kisinyovi vérontás 47 halottat és több száz sebesültet követelt. Az «Odesszkije novosztyi» (Odesszai hírek) Zsabotinszkit küldte Kisinyovba tudósítani, és átadni az odesszai zsidóság pénz- és ruhaadományait az áldozatoknak és hozzátartozóiknak. Itt találkozott először a cionisták oroszországi vezetőivel, és amikor visszatért Odesszába az «Erec-Izrael» cionista közösség javasolta Zsabotinszkit a VI. Cionista Kongresszusra – annak ellenére, hogy még nem is töltötte be a delegáláshoz előírt 24. évét. A bázeli volt az utolsó Cionista Kongresszus, amelyen még részt vett Herzl, aki – a viharos felháborodás ellenére – jóváhagyta a jelölést.

Zsabotinszki mindig ellenezte a Cion nélküli cionizmust, azonban a lelke mélyén meghajolt Herzl előtt, és kész volt behunyt szemmel követni „az izraeli diaszpóra utolsó vezetőjét”. Haláláig a fülében csengett a vezérnek a kongresszuson elhangzott esküje: «Vágják le a jobb kezemet, ha elfeledlek téged, Jeruzsálem…»

Amikor Zsabotinszki – egy antiszemita pétervári miniszterrel folytatott tárgyalása miatt, az orosz küldöttek által bírált – Herzl pártjára állt kongresszusi felszólalásában, a terem felbolydult és a küldöttek a szónok távozását követelték. Herzl odament az ifjú szónokhoz, és csendesen ezt mondta: «Az Ön ideje lejárt …». Azonban Herzl 1904-ben meghalt, és Zsabotinszki ideje ekkor jött el. Központi alakja lett az oroszországi cionista mozgalom – a «Jevrejszkaja zsizny» (Zsidó élet) utódaként –, Moszkvában, Berlinben és Párizsban 30 éven át megjelenő «Rasszvet» (Hajnal) című, hivatalos folyóiratának.

Az 1905-1907-es orosz-japán háború és a forradalmi hullám új reményt hozott az oroszországi zsidókérdés megoldásában bizakodók számára is. A birodalom negyedik legnagyobb lélekszámú kisebbségét alkotó zsidók már nem csak az egyenjogúságukért, hanem nemzetiségi jogaikért is küzdöttek. Ebben a harcban kiemelkedő szerepet vállalt a vaslogikával vitázó Zsabotinszki. Ő volt a nemzeti kissebségek jogait rögzítő Helsingfors-i Program fő megfogalmazója, amelyet a III. Összoroszországi Cionista Kongresszus fogadott el 1906-ban.

A diaszpóra felszámolását követelő cionistákkal ellentétben, Zsabotinszki a cionista mozgalom elé új feladatot kívánt állítani – a cionizmus eszméinek megvalósítása felé terelni a diaszpórát. «A diaszpórában semmilyen értéket nem hozunk létre – jelentette ki –, az egyetlen, amit most tehetünk, hogy megszervezzük a zsidóság kölcsönös segítségnyújtását az Egyiptomból való kivonulás előtt.»

A cionista mozgalom Zsabotinszkit az Állami Dumába akarta küldeni, hogy ott ismertesse a Helsingfors-i Programot, azonban ez a törekvésük nem járt eredménnyel.

Az időközben megházasodott Zsabotinszkij 1907-ben a vihar előtti csendet élvező Bécsbe utazott, hogy ott tanulmányozza a nemzeti kisebbségek problémáit és megismerkedjen a közép-európai népek nyelveivel.

Bécsben jutott el Zsabotinszkihoz az 1908-as ifjútörök forradalom híre, amely újraélesztette Herzl századeleji elgondolása – a zsidóknak az ottomán birodalomhoz tartozó Erec-Izraelbe való kitelepülése – megvalósulásának reményét. A forradalom első hónapjaiban – a minél szélesebb körű társadalmi támogatás érdekében –, annak vezetői kijelentették, hogy nem fogják megtiltani a zsidók bevándorlását Erec-Izraelbe. Ezen felbuzdulva, Zsabotinszki 1908 telén, rövid időre Erec-Izraelbe utazott, hogy saját szemével győződjön meg az ottani helyzetről. Itt még minden kezdetleges állapotban, szinte még pelenkában volt.

Zsabotinszkij 1909 tavaszán tért vissza Oroszországba, és aktív írásbeli és szóbeli propagandába fogott a Konstantinápollyal folytatandó tárgyalások érdekében.

Amikor elkezdődik az első világháború, «Törökország és a háború» című könyvében Zsabotinszki újrafogalmazza az Ottomán birodalomról vallott nézeteit. Szerinte a Nagy Törökország halálra van ítélve, ezért maguknak a törököknek is hasznára válna, ha megszabadulhatnának a birodalomhoz tartozó népek „terhétől”. «Aki Törökország felosztására törekszik, az a török nép barátja, nem ellensége.» – írta.

Zsabotinszki egy moszkvai napilap haditudósítójaként 1914. decemberében Egyiptomba utazott, ahol találkozott Jószéf Trumpeldorral, az 1904-1905-ös orosz-japán háború zsidó veteránjával – aki a harcokban elvesztette egyik karját –, és felszólították a száműzetésben élő palesztinai zsidókat, hogy támogassák a brit, francia és orosz politikai és hadászati tevékenységet a németekkel és törökökkel szemben. Néhány nap alatt ötszázan jelentkeztek. Zsabotinszkij és Trumpeldor meggyőzte a brit kormányt arról, hogy járuljon hozzá a Cion Öszvéres Osztag létrehozásához. A zsidó alakulat tevékenységét a brit parancsnok nagyra értékelte, és ezzel megteremtődött a zsidó katonai részvétel lehetősége Palesztina elfoglalásában.

1917. augusztusában létrehozták az Első Zsidó Légiót, és 1918. júniusában Zsabotinszki hadnagy már a 38. lövészzászlóalj egyik századát vezette, amely sikeresen átkelt a Jordánon. „A Jordán gázlóinak megszerzésével - mondta Allenby a Zsidó Légió jobb szárnyának parancsnoka a háború után – önök nagymértékben járultak hozzá a Damaszkusznál aratott ragyogó győzelemhez.”

Az angolok azonban nem sokáig voltak hálásak. 1920-ban, az arab felkelések időszakában a Zsabotinszki vezette Haganah szervezet megkísérelte a zsidókat megvédeni a támadásoktól. A britek azonban Zsabotinszkij tiltott fegyverviselésért letartóztatták, és börtönbe zárták, ahonnan azonban a nemzetközi tiltakozás hatására, rövidesen kiengedték.

Zsabotinszki 1921-től tagja lett a Cionista Végrehajtó Bizottságnak. 1925-ben, politikai nézeteltérések miatt kilépett, és megalapította a Cionista Revizionisták Szövetségét, a Hatzohart, mely a Zsidó Állam azonnali létrehozását tűzte ki célul. Ennek érdekében 1923-ban létrehozta, a tagjainak katonai és nemzeti nevelését végző, Betar ifjúsági mozgalmat.

Az 1928-29-es időszakban Zsabotinszki áttelepült Palesztinába, és a Doar Hayom című héber nyelvű napilap szerkesztése mellett, fokozta politikai aktivitását. 1929-ben külföldi előadókörútra indult, melynek végén a brit hivatalok megtagadták tőle a beutazási engedély. Ezután haláláig a diaszpórában élt, azonban az általa vezetett három mozgalom – az Új Cionista Szervezet (New Zionist Organization – NZO), a Betar ifjúsági mozgalom és, az 1937-ben létrehozott, fegyveres Irgun (Irgun Tzvai Leumi – IZL) szervezet – nagyon sokat tett a zsidó állam létrejötte érdekében.

A mozgalom politikai szárnya – az NZO – kapcsolatokat tartott fenn a kormányokkal és a politikai szervezetekkel, az ifjúsági szárny – a Betar – a diaszpóra ifjúságát nevelte a szabadság szeretetére és Erec Izrael építésére, a fegyveres szárny – az Irgun – pedig a cionista vállalkozások ellenségeivel vette fel a harcot. A három szárny együttműködött Af Al Pi mozgalomban, amelynek keretében több mint 40 hajó szállította az illegális bevándorlókat Erec Izraelbe az európai kikötőkből.

A britek 20 év után, 1940-ben „rehabilitálták” Zsabotinszkijt. Churchill ezt mondta: „Elégedettséggel tölthetett volna el bennünket, hogy a palesztinai zsidóknak fegyvereik vannak, és meg tudják védeni magukat. Ők voltak egyetlen hűséges barátaink abban az országban, és mégis sokkal inkább ellenőrzésünk alatt tartottuk őket, mint a szétszórt arab lakosságot.” Churchill hozzátette: „Azt hittem, a háború kitörésekor Nagy-Britannia egészséges politikai érzéke azt diktálja, minél hamarabb épüljön ki Palesztinában egy erős zsidó hadsereg.”

Ennek ellenére, hiába „házalt” a második világháború kezdete után Zsabotinszki Angliában és az Egyesült Államokban, nem sikerült létrehoznia a Szövetségesek oldalán, a náci Németország ellen harcoló Zsidó Hadsereget.

Zsabotinszki szíve 1940. augusztus 4-én – amikor New Yorkban egy Betar tábort látogatott meg. – megállt. Végakarata szerint, földi maradványait csak a Zsidó Állam Héber Kormánya temethette Erec Izrael földjébe. Izrael Állam 1947-ben létrejött, utolsó kívánságát azonban – a cionista vezetőkkel, elsősorban Ben Gurionnal való szembenállása miatt – csak a harmadik miniszterelnök, Levi Eshkol teljesítette 1964-ben.

Zsabotinszkij sírja azóta van a jeruzsálemi Herzl hegyen, életét és műveit pedig önálló intézet, a Jabotinsky Institute kutatja. (Folyt.köv.)

 

Hat évvel ezelőtt jelent meg a budapesti Reményben Seres Attila tanulmánya Zeév Zsabotinszkiről, a neves cionista vezetőről. Ezt most, a szerző engedélyével, a BPI alapján közöljük, mivel Zs, alakja változatlan érdeklődésre tart igény . A rövid megszakitással 1977 óta kormányon lévő jobboldali Likud párt, Zsabotinszki elveit tartja irányadónak.

 

A szerk.

Naftali Kraus: A talmud bölcsei

                                      Jehudá, a Fejedelem

 

Jehudá ben Simeon ben Gámliél, a zsidó történelem egyik legnagyobb alakja, a Hillél-ház hetedik nemzedékének tagja a polgári idôszámítás 135. évében született, a Bár Kochbá-felkelés leverését követô római terror elsô évében. Neve a Szóbeli Tan, a Misná közzétételével vált híressé a zsidó világban, és ô testesítette meg a hét jó tulajdonságot, amely a bölcsek szerint a nagy embereket jellemzi (Ávot 6:9.).

Apja halála után Jehudá, az elsôszülött lett a fejedelem. Akkora tisztelet vette körül, hogy úgy emlegették: rábénu hákádos, "szent mesterünk", vagy egyszerűen a "Rabbi" néven titulálták. Apja szerény ember volt, és ôt is szerénységre és a bölcsek tiszteletére nevelte.

Életéhez rengeteg legenda fűzôdik. A Midrás elbeszéli, hogy Jehudá születése idején a római megszállók betiltották a körülmetélését, és szigorúan büntették az ellenszegülôket. Apja, Simeon természetesen nem vette figyelembe a barbár tilalmat. A helytartó azonban kötelességének tartotta jelenteni Rómába, hogy a zsidók vezetôje elöljár a rendelkezések be nem tartásában. A császár Rómába rendelte a csecsemôt, hogy személyesen vizitálja meg, vajon valóban elkövették-e a törvényszegést.

 A kisfiút anyja vitte a császárvárosba. ůtközben összebarátkozott egy római nemesasszonnyal, akinek elpanaszolta bánatát. A hölgy azt javasolta, hogy az audiencia idejére cseréljék ki gyermekeiket. Ez meg is történt, és a császár meggyôzôdhetett róla, hogy Jehudá nincs körülmetélve. A helytartó azonban egyre erôsítgette, hogy saját szemével látta, amint körülmetélték. A császár arra a következtetésre jutott, hogy "Istenük csodát művel a zsidókkal" -- és visszavonta a körülmetélésre vonatkozó tilalmat...

A "cseregyereket", akit Jehudá anyja szoptatott is néhányszor, késôbb Antoninus néven római császárrá koronázták: jó barátja lett Jehudának, és Tórát is tanult tôle. (Toszfot, Ávodá Zárá 10.)

A császár barátja

A történészek különbözô véleményen vannak a filoszemita császár személyét illetôen: említik Caracallát, Elagabulust vagy Heliogabalust, Septimus Severust és másokat. Ezek közül a különbözô idôkben élt uralkodók közül valamelyiket például kapcsolatba hozzák Jehudá unokájával is. A leglogikusabb S. J. Rappaport feltevése, aki szerint ez a liberális, zsidóbarát császár Marcus Aurelius Antoninus (i. sz. 121--180) volt, aki filozófiai érdeklôdésénél fogva rokonszenvezett Jehudával.

    Barátságuk -- a talmudi történetek tanúsága szerint -- igen sokrétű volt. A császár filozófiai és politikai kérdésekrôl beszélgetett a zsidó bölccsel, és nemegyszer államügyekben is tanácsát kérte. Érdekesség, hogy többnyire jelbeszéd segítségével érintkeztek egymással: az imperátor titkolta barátságukat, és attól tartott, hogy beszélgetéseik kitudódnak.

    Errôl jellemzô történeteket örökít meg a Talmud. A császár tanácsot kért a bölcstôl, mert szerette volna elérni, hogy fiát, Severust nevezzék ki utódjául, és azt is, hogy szabad városi státust adhasson Tibériásnak. A két terv közül azonban, úgy vélte, a szenátus csak az egyiknek a megvalósítását fogja támogatni. Jehudá odahívott két szolgát, és az egyiket a másik nyakába ültette. A fönt ülônek a kezébe adott egy galambot, majd így szólt a lentinek: "Mondd meg annak, aki rajtad ül, hogy röpítse el a galambot!" A császár megértette a parabolát. Azt jelentette: "Kérd a szenátustól a fiad kinevezését, és hagyd meg a fiadnak, hogy adjon szabad városi rangot Tibériásnak!" (Ávodá Zárá 10.) Hyman szerint  Tibériás (Tverjá( fontos megyeszékhely volt, nem messze Bét Seárimtól és Ciporitól: Jehudá szívének mindkét város kedves volt, mert élete egy részét ezekben töltötte. Tibériás szabad városi rangja azt jelentette, hogy az egész övezet adómentességet élvez.

Más alkalommal Antoninus panaszkodott Jehudának, hogy a római elôkelôségek -- a szenátus tagjai és a patríciuscsaládok fejei -- megnehezítik a kormányzás munkáját. Jehudá kiment a kertbe, és szálanként kihuzigálta a retkeket az ágyásból. A császár ebbôl megérthette a bölcs tanácsot: egyenkint kell megszabadulni a bajkeverôktôl... (Uo.)

    Egyes talmudi források odáig mennek, hogy azt állítják: Antoninus betért a zsidóságba, és körülmetéltette magát (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1:11.). Más vélemények szerint nem tért ugyan be, de Jehudá megígérte neki, hogy része lesz a túlvilági életben, mert gondolkodásában és cselekedeteiben a világ jámboraihoz méltóan viselkedett.

      Érdekesek kapcsolatuk anyagi vonatkozásai is. Az egyik forrás elbeszéli: az uralkodó gondterhelt levélben számolt be zsidó barátjának arról, hogy üres az államkassza. Jehudá kivitte a válaszra váró küldöncöt a kertbe, kiszedett egy vastag, túlérett retket, és fiatal hónaposretket ültetett a helyébe. Az elámult küldönc kérte a válaszlevelet, de a bölcs csak a fejét rázta: nincs szükség semmiféle levélre!... A császár nem is csodálkozott, amikor azt a választ kapta, hogy nincs levél, és a fejedelem még csak nem is üzent. "Mit csinált?" -- kérdezte, mire a küldönc elmesélte, mit látott a kertben. Az uralkodó megértette: menesztenie kell a régi, vaskalapos minisztereket, és új, fiatal gárdát kell a helyükbe ültetnie, amely majd segít a pénzügyi gondokon. (Brésit Rábá 67:6.)

    Más forrás szerint a császár zsákszámra küldte Jehudának -- aki pedig gazdag ember volt -- az aranytallérokat, gabonászsákoknak álcázva a szállítmányokat. A zsidó bölcsek összejöveteleivel és a Misná szerkesztésével járó kiadások, úgy látszik, igen magasak lehettek, és ezekhez járult hozzá a császár. Hivatalosan szociális segélyként érkeztek ezek a küldemények. Jehudá nemegyszer megpróbálta visszautasítani a támogatást azzal, hogy nincs rászorulva, van elég pénze. "Nem baj -- mondta Antoninus --, majd azok, akik utánad jönnek, [adó formájában] megadják azoknak, akik utánam jönnek..."

Mint egy kutya vagy egy varjú...

A dúsgazdag Jehudá egyszer, egy nagy szárazság idején megnyitotta magtárait, és a tudatlan ám háárecok kivételével mindenki annyi gabonát vihetett el azokból, amennyi csak kellett. Ebbôl a tiszteletre méltó cselekedetébôl is kiviláglik azonban, hogy nem szívelte a tudatlan, tanulatlan embereket. Az volt a szavajárása, hogy minden bú, bánat és córesz az ám háárecok miatt jár ki a világnak.

 Az ominózus gabonaosztáskor minden igénylôt levizsgáztatott, hogy mennyit tanult, mit tud. Odament azonban álruhában egy fiatal tanítványa, Jonátán ben Ámrám is, aki a kérdésre, hogy mit tud, azt felelte: semmit. Azt kérte, úgy lássa el élelemmel a fejedelem, mint egy kutyát vagy egy varjút -- hiszen az Örökkévaló ezekrôl is gondoskodik, anélkül hogy utánanézne, mennyit tudnak... Amikor Jehudá megtudta, hogy tanítványa áll elôtte, belátta, hogy hibát követett el, és visszavonta a korlátozást: mindenki kaphatott a gabonából. (Bává Bátrá 8.)

A más bölcsekrôl szóló fejezetekben nemegyszer találkozhatunk Jehudá segítôkészségének bizonyítékaival. Ez nyilvánult meg Elisá ben Avujá, a rómaiak szolgálatában álló eretnek leányaival szemben -- akik azt kérték, ne apjuk bűne szerint ítéljen támogatásuk ügyében, hanem a Tóra szerint, amit az tanult --, amikor végül is megsegítette ôket (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.). Ez vezette, amikor magához vette és taníttatta Eleázár ben Simon elzüllött fiát vagy rabbi Tárfon hasonló sorsra jutott unokáját.

A Talmud (Bává Meciá 85.) fölteszi a kérdést: vajon miért tette ezt? Miért ment el távoli zugokba, hogy felkutassa a bölcsek leszármazottait, és megmentse ôket a zsidóságnak? A válasz: azért, mert aki felebarátjának fiát Tórára tanítja, az olyan, mint aki maga nemzett fiút...

* * *

Nagyon érzékeny volt: gyakran sírva fakadt. Sokszor mondogatta, hogy kedves Isten elôtt, aki önként vállalja a szenvedést. Ezt akkor tanulta meg, amikor Eleázár ben Simon özvegye kikosarazta. Másutt olvashatjuk a történetet, hogyan küldött házasságközvetítôt az asszonyhoz, s az elutasító válasz után mint üzente meg büszkén: elismeri, hogy Eleázár Tóra-tudása nagyobb volt az övénél, de vajon jó cselekedeteiben is nagyobb volt-e nála? Erre válaszolt így az özvegy: "Nagyobb volt, hiszen maga vállalta magára a szenvedéseket..." Jehudá így summázta az eset tanulságát: "Látom, hogy a szenvedés kedves az Örökkévaló elôtt..."

Ettôl kezdve tizenhárom éven át beteg volt. Elôször vesekôtôl szenvedett, késôbb fájdalmas íny-, illetve fogbetegség támadta meg. Tudjuk, hogy jártas volt az orvostudományban: nyilván az önként vállalt szenvedés módját jelentette a hosszas betegség, mert nem kezeltette magát.

* * *

Életének fô műve a Misná összeállítása volt. Addig tilos volt a szóbeli hagyományt írásba foglalni, és a nagy jesivákban hallomás alapján tanítottak. Akinek jobb emlékezôtehetsége volt, vagy többet ismételte a hallottakat, az tudott többet. Nem voltak egységesen szerkesztett traktátusok (Hyman), és minden tanítvány a mesterétôl hallottakat adta tovább, néha eltérô módon. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szükség van az írásbafoglalásra. A bölcsek szétszórtsága és az anyag sokrétűsége, a háláchá bonyolultsága, a döntéshozatali eljárás megkövetelte az írásbeli rögzítést egy mindenkire kötelezô, egyöntetű kódexban. Jehudá egybegyűjtötte Izrael bölcseit Erec Jiszráélból, Babilóniából és a diaszpóra más tájairól, és az általuk egyesített, összegezett és egybehangolt hagyományt öltöztette végleges formába: ez lett a Misná.

A Misná nem más, mint az itt-ott már létezett jegyzôkönyvek kompilációja. Alapjául a rabbi Méir által vezetett jegyzôkönyvek szolgálnak: Jehudá nagy tekintélynek tartotta Méirt, aki az apja vezetése alatt álló Szánhedrin egyik vezéralakja volt. A Misná csaknem kizárólag a háláchával foglalkozik, vagyis halachikus törvények, törvényerejű szokások döntvénytára. Hat rendje, vagyis része rendszerezve, a legapróbb részletekbe menôen felöleli a zsidó élet minden területét, úgyszólván semmit sem hagyva az emberi fantáziára. Mind az Isten és ember közötti viszony, mind az emberek közötti viselkedés normáit kötelezô elôírások formájában hozza a zsidók tudomására. Pontos és fennkölt héber nyelvezete ma is érthetô, hiszen a modern héber nyelv szókincsének jelentôs része a Misnából származik.
A fejedelem hivatali és személyes tekintélye elfogadottá tette a törvénytárat és a benne foglalt, illetve annak alapján hozott halachikus döntéseket, biztosítva és erôsítve ezzel a zsidó nép szellemi egységét. Ehhez persze elsôsorban békére és nyugalomra volt szükség: ezt Jehudának jó barátja, Antoninus császár segítségével sikerült elérnie, aki lehetôvé tette számára, hogy háborítatlanul tehesse föl a koronát életművére.

A fogságba esett "frigyszekrény"

Jehudá, a fejedelem fennmaradt mondásai egy nemes lélek megnyilatkozásai. Ezekbôl következik most egy csokorravaló.
Az Atyák bölcs tanításai följegyzi Jehudá útmutatását: "Melyik a helyes út, amelyet az embernek választania kell [minthogy szabadon választhat, jót vagy rosszat cselekszik]? Az, amelyik becsületére válik követôjének, és tiszteletet ébreszt iránta embertársaiban." Hozzáteszi: "...légy éppoly elôvigyázatos és körültekintô a kisebb [jelentéktelenebb] parancsolatok betartásában, mint a fontosabbakéban, mert nem tudhatod, mekkora jutalom jár értük. Ugyanúgy mérlegre kell tenned a parancsteljesítés [anyagi] hátrányait és az érte várható jutalmat, mint a vétek elônyeit és káros voltát. Ezenkívül pedig végy figyelembe három dolgot, hogy ne ess kísértésbe: tudd, hogy látó szem és halló fül van fölötted, és tetteid följegyeztetnek!" (Ávot 2:1.)

     Ugyanott (4:20.) szerepel Jehudának egy másik figyelemreméltó mondása is: "Ne a kancsót nézd, hanem azt, hogy mi van benne! Van új kancsó, amely tele van nemes óborral, és van régi, amelyben még újbor sincs..."

 A metafora a Talmud-tudósokról szól, akiknél lényegtelen a kor vagy a társadalmi állás: a lényeges a tudás. A fiatal lehet okos, még ha tapasztalatlan is, és az öreg lehet szklerotikus (Bartenura).

    Jehudá azért persze tisztelte az öregeket. Egyik mestere, Josuá ben Korchá, igen magas kort ért meg. Jehudá megkérdezte, minek köszönheti ezt, milyen érdemeket szerzett, hogy ennyi ideig élhet. Josuá szarkasztikusan válaszolt: "Mi van, Jehudá, unod az életemet? Talán azt szeretnéd, ha már meghalnék?" Jehudá alig gyôzte magyarázni, hogy csak a hosszú élet titkára volt kíváncsi: tudni szerette volna, hogyan viselkedjék, hogy ô is érdemes legyen rá... Amikor Josuá a halálán volt, Jehudá áldást kért tôle. Az öreg ezt mondta: "Adja Isten, hogy elérd éveim felét!" "Miért nem az egészet?" -- kérdezte megütközve a fejedelem. "Azt akarod, hogy fiaid birkapásztorok legyenek?" -- kérdezett vissza Josuá. Rási így magyarázza meg a választ: "Nem jó, ha olyan sokáig élsz, mint én, mert uralkodó vagy. Ha nem halsz meg idejében, fiaid nem örökölhetik a méltóságot, és úgy fognak élni, mint a birkapásztorok..." (Megilá 28:1.)

* * *

Szerénységérôl is legendákat meséltek. Egyszer Chijá tanítványával a diaszpóra zsidóságát látogatta meg. Elérkeztek egy városba, és Jehudá azonnal tudakozódott, lakik-e ott Talmud-tudós, hogy szokása szerint vele találkozzék elôször. Megtudta, hogy él egy vak talmudista a városban, és azonnal indult volna, Chijá azonban nem akarta engedni. "Maradj csak a szálláson! -- mondta. -- Te fejedelem vagy: a rang kötelez. Majd én elmegyek a tudóshoz."

Jehudá addig erôsködött, míg végül együtt mentek a vak bölcshöz, aki a látogatás végén így búcsúzott tôlük: "Eljöttetek ahhoz, aki látható, de ô maga nem lát. Adja a Teremtô, hogy jó szívvel fogadjon benneteket Az, aki lát, de ő  maga láthatatlan!" Hazafelé menet Jehudá megjegyezte: "Látod, Chijá, ha nem megyek veled, megfosztottál volna ettôl az áldástól!..."

Az Izrael földjén, Bét Seárimban, illetve Ciporiban élô fejedelem nagyra becsülte a babilóniai gálut vezetôjét, a rés gálutát. Igy beszélt róla: "Ha Huná rabbi ide jönne, magasabb helyre ültetném a magaménál!" (Jeruzsálemi Talmud, Kilájim 9.)
Rendes imáján kívül mindennap elmondott egy "privát" könyörgést is. Ez így szól: "Legyen a Te akaratod, Örökkévaló Istenünk és atyáink Istene, hogy megmeneküljünk az arcátlan emberektôl és az arcátlanságtól, a rossz embertôl, a balszerencsétôl, a gonosz ösztöntôl, a rossz baráttól, a rossz szomszédtól, a romboló Sátántól, a nehéz pertôl és a kemény peres féltôl, akár zsidó, akár nem!" Ezt késôbb beiktatták a kötelezô imaszövegbe, és ma már minden imakönyvben szerepel. A Talmud azt is hozzáteszi, hogy Jehudá palotája elôtt császári ôrség állott, hogy megvédje minden inzultustól, s ô mégis naponta így könyörgött (Bráchot 16:2.)

* * *

A nem mindennapi élethez méltóságos halál illik. Jehudá semmit sem hagyott a véletlenre. Amikor érezte, hogy közeleg halála ideje, hívatta fiait, és végrendelkezett. Elsôként azt hagyta meg, hogy ügyeljenek anyjuk tiszteletére. (A Talmud megjegyzi, hogy Jehudá második feleségével, mostohaanyjukkal éltek, és ezért volt szükség a figyelmeztetésre.) Utána azt kérte, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, mintha mi sem történt volna. Ennek azért kellett így lennie, mert megpróbálták titokban tartani, hogy halálán van -- sôt késôbb, amikor bekövetkezett, halálát is --, és a családra is vonatkozott a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza [vagyis terjeszti], halállal lakol!"
Jehudá azt mondta: "Joszéf Héfáni és Simon Efráti, akik életemben kiszolgáltak, fognak szolgálni holtomban is." (Hyman megjegyzi, hogy mindenki azt gondolta, Jehudá a temetésérôl beszél. Héfáni és Efráti azonban elôbb halt meg, mint Jehudá: így nyilvánvalóvá vált, hogy a túlvilágra gondolt.)

Magához hívatta Izrael bölcseit, és rendelkezett a temetésérôl. Azt is meghagyta, hogy az érte viselt gyász nem haladhatja meg a harminc napot, "mert nem vagyok különb, mint Mózes mesterünk, akit harminc napig gyászoltak". Kijelölte utódjait: "Simon fiam lesz a cháchám [a Szánhedrin elnöke], Gámliél fiam lesz a fejedelem [a zsidó közösség vezetôje és képviselôje a rómaiak elôtt], és Chániná bár Chámá lesz a jesivá vezetôje." A Talmud megmagyarázza, hogy azért lett Gámliél a fejedelmi cím örököse -- noha öccse, Simon okosabb volt nála --, mert ô volt az elsôszülött, és istenfélelemben is felülmúlta nagyeszű öccsét.

Jehudá halálos ágyán átadta Simon fiának a Tóra titkait és a zsidó bölcsesség "receptjeit". Utána hívatta Gámliélt, és direktívákat adott neki a fejedelemi teendôk felôl. Azt mondta: "Fiam, vezesd a dolgokat erôs kézzel, és tarts fegyelmet a tanítványok és az alattvalók között!"

A fejedelem végül fájdalmas bélműködési rendellenességébe halt bele. Amikor már nagyon rosszul volt, a bölcsek böjtöt hirdettek, és egyfolytában imádkoztak javulásáért. Hűséges gazdasszonya fölment a háztetôre, és ott jajongott: "Az égiek magukhoz akarják venni Rabbit, a lentiek azt akarják, hogy maradjon itt... Adja Isten, hogy a lentiek legyôzzék a fentieket!" Amikor azonban látta, mennyire kínlódik a gazdája, és micsoda fájdalmai vannak, így könyörgött: "Adja Isten, hogy a fentiek bírják le a lentieket!" A bölcsek azonban egy pillanatra sem hagyták abba az imát, így a halál angyala nem juthatott Jehudá közelébe. A gazdasszony, aki nem bírta tovább nézni a fejedelem szenvedéseit, ledobott a háztetôrôl egy vázát. A robaj és a csörömpölés okozta meglepetésükben a bölcsek megakadtak az imádkozásban -- és Jehudá végre lehunyhatta szemét...

    A mesterek beküldték Bár Kápárát a szobába, hogy nézze meg a beteget. Be is ment, s látván, hogy Jehudá halott, megszaggatta ruháját. Eszébe jutott azonban a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza, halállal lakol!" Amikor kijött a szobából, csak ennyit mondott: "Angyalok tusakodtak más égi teremtményekkel a szent frigyszekrény körül. Az angyalok legyôzték ellenfeleiket, a frigyszekrény pedig fogságba esett..."

A bölcsek kevés szóból is értenek. "Meghalt Rabbi?" -- kérdezték. "Ti mondtátok..." -- felelte Bár Kápárá.

* * *

Az Ocár Jiszráél enciklopédia érdekes föltételezést ismertet arról, vajon miért akarták titokban tartani Jehudá halálát. Eszerint Jehudá uralkodásának végefelé, amikor már nem Antoninus volt a római császár, a megszállók újabb "zsidótörvényeket" akartak Izraelre kényszeríteni, s csak Jehudára való tekintettel halasztották el végrehajtásukat. Ezért próbálták volna eltitkolni halálát, és fenyegették súlyos büntetéssel azt, aki nyilvánosságra hozza, s ezért rendelkezett úgy maga a fejedelem, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, vagyis tegyenek úgy, mintha nem történt volna semmi. Amikor azután kitudódott, hogy meghalt, "megkettôzôdtek a bajok", és vele "megszűnt a szerénység és a vétkezéstôl való félelem" (Szotá 49.).

 

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(96)

 

       ISTEN 5 "BIRTOKA" ÉS  4 VILÁGA

 

  Öt "birtokot" szerzett magának az Örökkévaló az ő világában. Ezek pedig az ő »szerményei«: A Tóra, az ég és a föld, Ábrahám ősapánk, Izrael [ezalatt a zsidó nép értendő] és a Szentély. " (Atyák, 6, 10).

 

 Az Atyák bölcs tanításai - melyeknek itt Isten segítségével a végére értünk - a vége felé filozofikus hangot ütnek meg, ezért az utolsó Misnák speciális magyarázatra szorulnak.

 

Mindjárt az elején felmerül a kérdés, mit jelent a "birtok" vagy a "szerzemény" fogalma itt, amikor az egész világ úgyis az Örökkévaló műve? És vajon miért említtetik a Tóra az ég és föld előtt (mely köztudottan a teremtés kezdete), és miért Ábrahám, miért nem Izsák vagy Jákob, netán Mózes?

 

A Midrás Smuél szerint a "szerzemény" arra utal, hogy bár az Örökkévalóé minden, hiszen ő teremtette őket, mégis ez az öt dolog az, ami számára a legbecsesebb.

 

                                   ****

A Tóra elsőbbsége érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, amit Eliezér, Joszi, a galileai fia mondott: "974 nemzedéknyivel a világ teremtése előtt a Tóra már ott volt készen, megírva az Örökkévaló ölében, és dicsőítő éneket mondott a szolgálattevő angyalokkal együtt." (Rabbi Nátán Ávotja, 31) Ez a lírai hangvételű midrási tétel: "Az Örökkévaló az út kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen"(Példab. 8, 22)  bibliai versből van levezetve.

 

   Ábrahám ősapánk prioritása onnan ered, hogy egyrészt a Midrás szerint ő volt az, aki miatt, illetve akinek érdekében a világ megteremtetett (Brésit Rábbá, 12), másrészt ő volt a monoteizmus atyja.

 

Jákob, a harmadik ősapa végeredményben Izrael reinkarnációja, így ő is a legfontosabb "birtok" között szerepel.

 

A Szentély, az utolsó "szerzemény", fontossága nem szorul magyarázatra. A Midrás (Mechilta) szerint ez azért oly kedves az Örökkévaló előtt, és maradt meg  szent mivolta még pusztulása után is, mert amíg a világot a Teremtő egy kézzel alkotta meg, addig a Bét Hámikdást, a Szentélyt, mindkét kezével. Emunát Smuél kommentárja szerint ez azt jelenti, hogy az egy kézzel teremtett világ a természet törvényeinek van alávetve, míg a Szentélyben történtek természetfeletti csodák (Kháti).

 

                                   ****

 

Egy másik kommentátor magát a "birtok" fogalmát feszegeti, hiszen kitől "vette meg", amikor minden az övé?

 

Erre mondja a Misna, hogy ez az az öt birtok, amit az Örökkévaló "az ő világában" szerzett. Vagyis az ő világa által, vagyis azáltal, hogy megteremtette a világot, mert ha nincs világ, nincs ég és föld, nincs Ábrahám, se Izrael - nincs semmi (Mágén Ávot).

 

                                     ****

Sámson Ráfáel Hirsch rabbi, a német neo-ortodoxia vezetője, közös nevezőt talált. Eszerint: a Teremtő akarata, hogy teremtményei megtartsák törvényeit. Ennek alapja a Tóra, melyben az isteni akarat jut kifejezésre. A Tóra megtartásának előfeltétele az ég és a föld léte, a világ fennállása, melyben az emberek élni tudnak. Az isteni terv első letéteményese Ábrahám volt, s az első, aki felismerte és terjesztette az egyistenhitet. Még ennél is fontosabb eszköz volt a Tóra terjesztésében a zsidó nép, Izrael, melynek puszta léte is kifejezte a Tóra igazát, mióta csak Mózes lehozta azt a Sínáj hegyéről. Végül az a központ, ahonnan a Tóra szellemisége szétáramlik - az a Szentély Jeruzsálemben.

 

                                    ****

Az utolsó Misna azt közli, hogy: "Mindazt, amit az Örökkévaló az ő világában teremtett és alkotott - a saját dicsőségére teremtette, mint az írva van". "Mindent, ami a nevemet viseli, dicsőségemre teremtettem, alkottam és csináltam". (Jesája 43, 7.)

 

 Ez tulajdonképpen kiegészítés az előző Misnához. Nemcsak az említett öt "szerzemény", hanem az egész világegyetem Isten dicsőségét zengi és szolgál bizonyítékként nagyságára és fensőségére.

Az idézett vers mind a négy - a kabbala által említett és feltérképezett - világot felöleli, nevezetesen a teljesen szellemi (ácilut enamation) világát, a teremtés, az alkotás és a cselekvés világát.

 

Öt tekercs*) – JEREMIÁS SIRALMAI – TIS'Á BEÁV ELÉ - (2) לקראת תשעה באב

"AZ ANTISZEMITÁK VEZETŐK

 LESZNEK"

„Cion útjai gyászosak, nincs, aki ünnepeljen, lepusztultak, papjai sóhajtoznak, szűzei szomorkodnak; neki csak keserűsége van. Elnyomói felülkerekedtek, ellenségei dúskálnak, az Örökkévaló búsította el sok vétke miatt, csecsemői fogságba mentek a szorongató előtt.” (1. 4-5)

Bekövetkezett, amire Mózes figyelmeztetett:„Elárvulnak útjaitok.” (3Mózes 26,22). A Jeruzsálembe vezető úton nem mennek többé zarándokok, hiszen már nincs hová menni.
Érdekes momentum, hogy a Siralmakban jelenik meg először a Cion szó, mint a zsidó entitás megjelenítője. A jeruzsálemi Talmudban (Táánit 4,2) az egyik amorita meg is jegyzi, hogy „utánanéztünk az egész Bibliában, és nem találtunk egy verset, ahol Izraelt Cionnak nevezik”. Ezzel szemben sok helyütt Cion Jeruzsálemmel rokon értelmű. Egyébként Cion egy jebuszita erődítmény neve volt, ami Cion hegyén helyezkedett el, és annak idején Dávid foglalta el. (Dáát Mikrá)

Ami a papok sóhajtozását illeti, az nemcsak szellemi életüket érintette, mivel megszűnt az áldozati kultusz, hanem közvetlen megélhetésüket is. A szűzek szomorkodása arra vonatkozik, hogy abbamaradt az Áv hó 15-én szokásos népünnepély. Egyébként a Midrás, a szűzek alatt, a Talmud-tudósokat érti, akik olyan szépek voltak – megjelenésben – mint a szűzlányok, és a pusztulást követően „elolvadtak, mint a viasz”. Egy másik midrási vélemény a szűzek szomorúságát a katonák erőszakoskodásával hozza összefüggésbe.

* * *

„Elnyomói felülkerekedtek”

Az amorita Rává, aki rabbi Jochanánra hivatkozik, azt állítja, hogy ebből a versből az következik, hogy „mindenki, aki csak bajt, córeszt csinál a zsidóknak, az mind vezető lesz”. (Szánhedrin 104b) Korábban említettük Jehojakim király esetét, aki a rossz hallatán tűzbe vetette a Megillát.

Egyébként ennek a versnek a kapcsán a Talmud foglalkozik azzal, miként zajlott le az a bizonyos jelenet Jehojakim királlyal.
Mondták (a szolgái) Jehojakimnak: Jeremiás írt egy siratóéneket (kinot). És mit írt benne? – kérdezte Jehojakim. „Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város...” Mondá a király: Én király vagyok és a király nincs említve... Mondták neki: „Sírva sír az éjszakában” (válaszolta:) Én változatlanul király vagyok. „Száműzetett Júda” – erre is azt mondta Jehojakim, hogy ez őt nem érinti, mivel ő minden esetben király, még a száműzetésben is. Csak amikor azt mondták neki, a Siralmakból idézve, hogy „elnyomói felülkerekednek” – fogta fel, hogy ez őt is érinti, hiszen ha az elnyomók felülkerekednek, akkor ő már nem lesz király.

„Mire fel írta Jeremiás mindezt?” – kérdezte dühösen. Amikor elmondták neki, hogy a próféta a nép vétkeinek tulajdonítja a bekövetkező pusztulást – akkor vagdosta össze a Megilla pergamenjét és vetette a tűzbe. (Moéd Kátán 26a)

„LENÉZIK, MERT LÁTTÁK GYALÁZATÁT”

„Odalett Cion lányának minden ékessége; vezetői olyanná lettek, mint a szarvasok, amelyek nem találnak legelőt; erőtlenül mentek üldözőik előtt. Visszagondol Jeruzsálem nyomorúsága és hontalansága idején, mily jó dolga volt az elmúlt időkben; de népe ellenség kezébe esett és nem volt segítője, csak nézték ellenségei és nevettek romlásán.” (Siralmak 1,6-7)
Mint már korábban láthattuk, a próféták Cion vagy Cion lánya alatt Izrael népét értik.
Ékességként, a Midrás, a tudósokat, talmudistákat, főpapokat jelöli. Ezeket, még Jehojakim király idejében, Nebukodnecár száműzte a Templom lerombolása után, előbb Rivlába, majd Bábelbe. Őket Jeremiás legyengült szarvasként jellemzi, akik gyors lábuk ellenére sem képesek elmenekülni üldözőik elől.
Alsech, hivatkozva a Talmud megállapítására (Pszáhim) azt vallja, hogy az Örökkévaló nagy kegyet gyakorolt Izraellel, amikor a végső pusztulás előtt száműzték az írástudókat, Bölcseket, tehát a nép szellemi elitjét, mert ők így előkészíthették és megalapozhatták a zsidó szellemi élet folytatásához szükséges intézményeket.

* * *

A szarvas-hasonlatot a Midrás arra is alkalmazza, hogy megrója Izrael szellemi vezetőit, mert nem teljesítették feladatukat és elfordították fejüket az olyan magatartás láttán, amikor tiltakozniuk kellett volna. „Mint a szarvasok, a nagy hőségben, amikor egyik a másik farka alá dugja a fejét és így keres menedéket a nap elől. Így viselkedtek, tehát, Izrael nagyjai...” (Midrás rábá)
„... odalett Cion lányának minden ékessége...” – idézi az Írást a dubnói Mággid, és ezt ő akként értelmezi, hogy a zsidók a száműzetést véglegesnek tekintették, lelkük letett arról, hogy reménykedjenek az isteni segítségben. Ezért támadt az az érzésük, hogy „erőtlenül mennek üldözőik előtt”. Ami a zsidóságot a gálutban, a száműzetésben fenntartja – mondja a Mággid – az a remény és a hit, hogy Isten nem hagyja el végleg őket. Jesájá is azt vallja, hogy: „Az Istenben reménykedők erőre kapnak.” (Jesájá 40,31)

* * *

„Visszagondol (szó szerint: emlékezik) Jeruzsálem nyomorúsága és hontalansága idején...” (Uo. 7) Rási ez alatt azt érti, hogy a zsidók csak a száműzetés alatt döbbentek rá, hogy minden szenvedésük forrása az, hogy elhagyták a Tóra útjait, idegen isteneket imádtak, idegen kultúrát utánoztak. Alsech a gondolatot kiegészíti azzal, hogy még Jeruzsálem ostroma idején sem tudatosodott bennük, hogy minden bajuk ebből származott, ez csak a góleszban következett be.
„Népe ellensége kezébe esett”
Amíg a zsidó állam erős volt, a környező népek nem mertek kezet emelni rájuk. Amint egy erősebb hatalom sikeresen támadta Izraelt, a szomszéd népek is vérszemet kaptak, és érvényben lévő szerződéseik ellenére sem siettek Júdea segítségére. Példa erre Néchá fáraó, akinek pedig Júdea királya hűbérpénzt is fizetett, nem hogy nem segített, még meg is ölette Josijáhu királyt, fiát pedig börtönbe vetette.
A Midrás ereci és babilóniai amoritákat idéz, akik azt a helyzetet jellemzik, mi történik akkor, ha Izrael szomszédjai észlelik a gyengülést?
Ereci amoriták: „Ha az ökör elesik, a sakterok felkelnek” (vagyis készülődnek a munkára).
Babilóniai amoriták: „Ha az ökör elesik, a sakterok fenik késeiket...”

* * *

„Nevetnek romlásán”
Egy régi IMIT-fordítás a „romlás” szó helyett az „elenyészni” igét használja, ami valójában kifejezőbb. Az eredeti héber szó enyészetet, felhagyást is kifejez. A Midrás – Rásit idézve – az eredeti héber szógyököt (svt) sábátnak, szombatnak is olvassa, amiből azt a következtetést vonja le, hogy a zsidók – a száműzetésben – elkezdték betartani a szombatot, az ünnepeket, sőt, még az ún. hetedik (smíta) év szokását is. A befogadó népek ezért kinevették a zsidókat, hogy hazájukban mindezekre nem fordítottak gondot, a száműzetésben pedig ragaszkodnak vallási törvényeikhez. Ez is bizonyíték a Tóra vonatkozó megállapítására, miszerint, ha a zsidók hazájukban betartják a Tóra törvényeit, az elismerést vált ki a népek körében. (5Mózes 4,6)

* * *

„Nagyot vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát. Volt tisztelői mind lenézik, mert látták gyalázatát. Ő maga is sóhajtott és visszakozott.” (Uo. 8)
Mi számít nagy (sok) véteknek? A Mesech Hochmá szerint az, hogy a zsidók beleszoktak a vétkezésbe, már észre sem vették, mikor követtek el bűnt. „Ha az ember kétszer elköveti ugyanazt a vétket, már úgy tűnik, mintha el sem követte volna...” – mondja a Talmud. (Moéd Kátán 27b)
Az eredeti szöveg szó szerinti fordításban: „vétkezve vétkezett” kifejezést használja, amit általában igen nagy vétkekre szoktak alkalmazni. Mose Feinstein rabbi (zcl), amerikai háláchá-tudós szerint a vétek két fokozatú: egyrészt van maga a cselekedet, másrészt azok a gondolatok, ill. a vele járó élvezet, ami a vétek elkövetésekor jelentkezik. Bármelyik esetről is van szó, mindegyik maga után vonja a büntetést.
„...mert látták gyalázatát”

„Gyalázatát”, szó szerint: „meztelenségét” (IMIT). A próféták gyakran használják ezt a kifejezést a bálványimádás jellemzésére. Ebben az esetben Jeruzsálemről van szó, melyet egy olyan nőhöz hasonlít, akit – miután elvesztette makulátlanságát – egykori tisztelői és hódolói lenéznek és megvetnek.

Rés Lákis a Talmudban (Jomá 54b) beszámol egy – szájhagyományon alapuló – történetről. Amikor az ellenség behatolt a Szentélybe, ott megláttak két kerubot – egyikőjük nő-, másikuk hímnemű volt – amint összefonódva álltak a frigyládán. Ekkor a megszállók a frigyládát a kerubokkal, körülhordozták Jeruzsálemben, miközben fennhangon hirdették: „Lám, lám, ezek a zsidók „szent emberek”, kiknek áldása áldás és átka átok, micsoda dolgokat művelnek”. „Lenézik, mert látták gyalázatát” – mondja erre az Írás.

AMIT AZ ASKELONI SZAJHA NEM BOCSÁTOTT MEG

„Ruhája szegélye tisztátalan, nem gondolt a jövőre. Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója. Nézd, Istenem, milyen nyomorult vagyok, milyen felfuvalkodott az ellenség! Kinyújtotta kezét az ellenség Cion minden drága kincsére. Látta, amint bementek a Szentélybe azok a népek, akikről parancsoltad (hogy) nem mehetnek be a gyülekezetedbe!” (Siralmak 1,9-10)
A tisztátalan ruha, a Siralmakban, gyakran előforduló jelkép. A Júdeát legyőző ellenség lelkileg is megalázta a zsidókat, s ez az, ami miatt a nép igazán szenvedett és gyászolt. Jeremiás hangot ad a megpróbáltat sok okozta fájdalomnak, de nem hallgatja el az ezt kiváltó okokat sem, azt, hogy a nép „nem gondolt a jövőre”, midőn megszegte az isteni Szövetséget.
A Midrás részletesen kifejti, mit nem tartottak be. Ennek kapcsán – többek között – az is kiderül, hogy Júdea utolsó királya, Cidkijáhu idején, a Szentélyben szolgáló kohaniták és főpapok még körül sem voltak metélve. Ennek okát nem lehet tudni, de – a Tórá Tmimá szerint – ennek az lett a következménye, hogy a kortárs gazdag emberek is követték ezt a példát.

* * *

„Kinyújtotta kezét az ellenség Cion minden drága kincsére”.
A bukás legnehezebben elviselhető része az volt, hogy – mint arról már fentebb szó esett – a babilóniai ellenségnek a szomszéd népek is segítettek, különösen a rombolásban és a rablásban. A Midrás tudni véli, hogy amikor eljött a szabad rablás ideje, és mindenki leginkább az arany, ezüst és a drágakő után kutatott, de a moabiták és az ammoniták főleg a tóratekercseket akarták megszerezni, mondván „ez az, amiben írva van: Ne jöjjön ammonita és moabita Isten közösségébe. Ez égettessék el!” (Jevámot 16a)

* * *

„Az egész nép nyög és sóhajt, kenyér után kutatnak, élelemért odaadják értékeiket, hogy lelkük éljen. Nézd, Istenem, és lásd, mennyire lenéznek engem!” (Uo. 1,11)
A Midrás beszámol arról is, miként használták ki az éhezők nyomorúságos helyzetét. A megszállók élelmet csak aranyért és hasonló értékekért adtak, később már nem is emberi fogyasztásra alkalmas dolgokat, hanem szalmát, zablisztet adtak csak, amit kínjukban kifőztek maguknak, s ennek levét itták (Échá rábá és Jálkut).

* * *

„Nézd Istenem, mennyire lenéznek!”
Az Írás a „zolél ” kifejezést használja, ami falánkot jelent. A Midrás-irodalom is ilyen értelemben alkalmazza, amikor a zsidók helyzetét ecseteli ebben a korszakban, lévén igencsak lenézett, megvetett, alantas helyzetben leledztek, amit egy megrázó történettel illusztrál:
„Mondá rabbi Pinchász: Megtörtént eset Askelonban, melynek hősei két pogány prostituált. Egy alkalommal a két nő összeveszett valamin és egyikük, a veszekedés hevében, azt mondta a másiknak: menj a fenébe, te, úgy nézel ki, mint egy zsidó rüfke!...
Később kibékültek, a megsértett közölte társnőjével, hogy mindent megbocsát neki, csak azt nem, hogy azt mondta rá, hogy úgy néz ki, mint egy zsidó...”

* * *

A Dáát Mikrá megjegyzi, hogy mostantól fogva, a gyászolót megszemélyesítő Jeruzsálem, egyes szám első személyben szólal meg, ami a mondandót még megrázóbbá teszi.
„(Ne nektek legyen mondva, de) ti, országutak járói, nézzetek ide és lássátok, van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam, melyet nekem okozott (Isten) és amellyel megbúsított az Örökkévaló, izzó haragja napján?” (Uo. 1,12)
„Ne nektek legyen mondva” – ez egy olyan héber mondás, amit nagy szerencsétlenség esetén szoktak megjegyezni, és azt fejezi ki, hogy ne érje baj azokat, akiknek ezt mondják. Rává ezt akként magyarázza (Szánhedrin 104b), hogy a próféta még ebben a helyzetben sem átkozza a népeket, „az országutak járóit”, akik nem tehetnek a zsidók tragédiájáról, csak arra kéri őket, ne fordítsák el szenvedésükről tekintetüket...
Egyébként a fentebb idézett Írásvers: „Van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam?” található a budapesti Holocaust-emlékművön is.

* * *

Nem kell azt gondolni, hogy „Jeruzsálem” panaszkodik és Istent hibáztatja a történtek miatt, ahogy az esetleg kihallik a szöveghű értelmezésből. (psát) A Midrás, és minden további szövegmagyarázó arra utal, hogy ez nem más, mint az ítélet elfogadása, tudomásulvétele annak, hogy minden bűn magában hordja büntetését.
Mose Alsech szerint a szövegből az is kiderül, hogy a zsidó közösség azon siránkozik, hogy más népek nem értik meg a zsidók igazi tragédiáját. Ez abból fakad, hogy bár más népeket is száműztek már országukból, de azok „ehetnek a száműzők ételéből és ihatnak italából”, de a zsidók, a maguk sajátos szokásai – a kóser konyha törvényei – miatt, ezt nem tehetik meg. (Midrás Échá)

SZODOMA ROSSZABB VOLT

„A magasból tüzet bocsátott csontjaimba és eltiport engem; hálót feszített ki lábaim elé és hanyatt vágott engem; elhagyott tett, beteggé, naphosszat. Számon tartotta vétkeimet; összefonódtak kezében és nyakamra csavarodtak, megrendítették erőmet. Olyanok kezébe adott az Örökkévaló, akiknek nem tudok ellenállni. Eltiporta hőseimet mind mellőlem az Isten; kitűzte a napot, melyen összetörte ifjaimat; eltaposta az Örökkévaló Júdea szűz lányát!” (Siralmak 1,13-15)

A szörnyű szenvedések felsorolásával Jeremiás szándéka, feltehetően az volt, hogy elrettentésül szolgáljon a bűnök elkövetése ellen, és belátásra bírja a népet, hogy ráébredjenek, szenvedéseiket saját maguk okozzák.

Reménytelen feladatnak bizonyult. Az emberi természet nem viseli el, hogy rádöbbentsék, sorsát maga idézte elő. Aki erre kísérletet tesz, Jeremiás sorsára juthat, akit erőszakkal Egyiptomba hurcoltak, ahol a zsidók kövezték halálra – és egyiptomiak temették el... A próféta erre nem gondolt, ő csak mondta a magáét.

* * *

A Midrás általában megragad minden alkalmat arra, hogy az Írásverseket összefüggésbe hozza bizonyos eseményekkel. De legfőképp arra törekszik, hogy még a súlyos mondanivalójú verseknek is adjon némi optimista kicsengést, ami vigasztalást jelenthet a sötétségben.
Példa erre a fenti versben a „magasból lebocsátott tűz”, ami elpusztította Jeruzsálemet, benne a Szentélyt. Szó szerint: tüzet küldött (Isten), vagyis nem személyesen, hanem egy küldönc által tette ebben az esetben, szemben Szodomával, ahol, maga zúdított kénköves esőt a városra. (1Mózes 19,24)
Bibliai fogalmak szerint súlyosabb az a büntetés, amit Isten közvetlenül maga mér a bűnösre, mint az, amit más által tesz. (Tórá Tmimá). Rává, Jochanánra hivatkozva azt mondja, hogy Jeruzsálemnek volt egy előnye Szodomával szemben, az, hogy a kilátástalan helyzet ellenére az emberek könyörületesebbek voltak, míg a szodomaiak eredendően kegyetlenek.

* * *

Az Írás egyértelmű tanúsága szerint (2Királyok 25,8) az első Szentélyt Nebukodnecár testőrparancsnoka, Nebuzradán gyújtotta fel. A hagyományos felfogás Isten küldöttét véli felfedezni személyében, aki „Isten ostoraként” kivitelezte a zsidóknak járó büntetést. A Midrás (Échá rábá) úgy véli, hogy az égi fővádló maga kérte, az égből a tüzet, nehogy az ellenség azzal kérkedhessen, ő pusztította el a szent várost.

Amikor az ellenség behatolt a Szentélybe, talpra ugrott az égi fővádló, és azt mondta az Örökkévaló színe előtt: Világ Ura! Lehetséges, hogy ez a gonosz (Nebukodnecár) majd eldicsekszik és azt mondja, hogy én döntöttem romba Isten házát és égettem fel Templomát? Ha bevégeztetett, hogy ennek így kell történnie, jöjjön le a tűz az égből és égesse fel a Szentélyt! S legott „a magasból tüzet bocsátott...”

Ugyanerre a gondolatra rabbi Jósua, Jezsaja próféta egyik versében is talál utalást: „Fogd a kézimalmot, őrölj lisztet...!” – mondja a próféta Babilon lányának. „Az egész világ búzát őröl, itt meg azt mondja Babilon lányának, hogy őröljön lisztet?! Mond Jeruzsálem Babilon lányának: ha nem magasságból hadakoznak ellenem, nem tudtál volna legyőzni... de mivel az égből tüzeltek rám, halott oroszlánt öltél meg, felégetett várost gyújtottál fel, őrölt lisztet daráltál!...”

* * *

„Számon tartotta vétkeimet”
Az a szó, hogy „niszkád” egyedülálló az egész Bibliában. Ibn Ezra szerint azt jelenti, „nincs apja és anyja”, Rási szerint „megjelölt”, vagyis megjelölte vétkeimet. A Midrás ezt is a jó oldaláról közelíti meg, miszerint a szóban igyekezetet lát (a héber skd szógyökből kiindulva), majd azt mondja, hogy Isten úgy igyekezett a bajt a zsidókra hozni, hogy az minél kevesebb életveszéllyel járjon. „Mond az Örökkévaló: Ha Tévét évszakában (télen) száműzöm őket, akkor megfagynak és meghalnak. Ezért inkább Támuz évszakában (nyáron) küldöm őket száműzetésbe, és akkor, még ha az utcán és a piactereken hálnak is, nem történik semmi bajuk... Ha a pusztaságon keresztül száműzöm őket, még éhen is halhatnak, ezért Ármánián (Örményország?) keresztül száműzöm őket, városokon és falvakon át, ahol találnak enni és innivalót.” (Midrás Échá)

Egy másik Midrás (Uo.) a zsidók szavait olvassa ki a versből:
„Mondá Izrael gyülekezete: hittem és reméltem, hogy megbocsát nekem, de nem így történt, hanem vétkeim, mint a folyondár, nyakam köré csavarodtak... és kettesével (duplán) hozta rám az ellenséget: Bábel és a kaszdeusok, Média és Perzsia, a görögök és Macedónia, az edomiták (Róma) és az izmaeliták (az arabok). Az egyik súlyosabb, a másik enyhébb. Bábel nehéz, keserű gólesz, Média enyhébb, a szír-görögök rosszabbak, Edom enyhébb(?), a kaszdeusok súlyos, nehéz gólesz, a perzsák enyhébbek, Macedónia (Nagy Sándor) nehéz, az izmaeliták enyhébbek... mindezt elviseltem és nem tagadom meg Istenemet, kinek jármát viselem és naponta kétszer megszentelem a nevét azáltal, hogy elmondom a Smá Jiszróelt...” (Midrás Échá)
A Tórá Tmimá értelmezésében az „enyhébb” gálut is egyfajta próbatétel, mert ha ott nem üldözik a zsidókat, nagyobb az esély az asszimilálódásra. Erre vonatkozik a Midrás megjegyzése, hogy az enyhébb góleszben sem tagadtam meg Istenemet...

* * *

„Akinek nem tudok ellenállni” (Uo.)
Időnként, egyes Talmud-bölcsek a Siralmak egy-egy versét eredeti szövegkörnyezetükből kiemelve, mondanivalójának más értelmezést adnak. Ukvá bár Hijjá (Jevámot 63b) ezt a verset egy rossz egy házsártos asszonyra vetíti ki, akinek birtokában van egy magas összegről szóló házasságlevél, ezért nehéz tőle megszabadulni.
A pinszki Epstein rabbi (Tórá Tmimá) úgy véli, hogy a rossz asz-
szony és a gálut között összefüggés van, azaz a száműzetés okozta nehéz helyzet nem teszi lehetővé a válást.
Erecben, ellentétben Babilóniával, a fenti verset olyan emberre értelmezték, akinek nincs földje, nem terem neki semmi, mindent a piacról kénytelen beszerezni és amiatt aggódik, hogy egyszer nem lesz elég pénze, minden szükségeset megvenni a családjának... (Uo.)

* * *

„Eltaposta az Örökkévaló Júdea szűz lányát”
„Miként a szőlőt tapossák a présben, hogy bort nyerjenek, úgy taposta el az ellenség a nőket és folyatta el vérüket” (Rási)

A Talmud vérfagyasztó történetet idéz ezzel kapcsolatban:
„Látta Nebuzradán Záchárjá vérét, amint forrott és nem akart lecsillapodni. (Záchárjá ben Jehojádá főpap és próféta, Joás király idején, 252 évvel az itteni események előtt élt) Betemették és befedték temérdek homokkal, de csak pezsgett és nem nyugodott...” (Kohelet rábá 3,16)

„Megkérdezte (az ott lévő kohanitáktól) mi ez? Azt felelték neki, hogy ez a levágott áldozati állatok vére... Hozatott egy állatot és levágatta, de a vér nem hasonlított... Azt mondta nekik: Ha nem mondjátok meg az igazat, hogy mi ez (hogy a vér nem nyugszik, nem ivódik be és nem alvad meg, hanem forr) akkor vasfésűkkel téplek szét benneteket. Megmondták neki: Volt köztünk egy próféta, aki morált prédikált nekünk és megöltük őt (megköveztük) a Szentélyben és azóta, sok-sok éve, a vére nem nyugszik... Mondá nekik Nebuzradán: Majd én megkövetem őt! Hozatott Izrael bölcseiből, a Szánhedrin tagjaiból, és leölte őket ott, ahol Zechárjá vére forrt, de a vér csak nem nyugodott. Hozatott gyerekeket, majd fiatal papokat és leölette őket ugyanott – minden eredmény nélkül. Amikor ezt látta Nebuzradán, egészen közel ment a pezsgő vérhez és azt mondta: Zechárjá, Zechárjá! a legjobbjaidat elveszejtettem. Mit akarsz még? Hogy mindannyiukat megöljem? Erre a vér abbahagyta a pezsgést és megnyugodott.” (Szánhedrin 96b; Gitin 57b és a párhuzamos midrási források)

A továbbiakban a Siralmakban is találhatunk utalást Zechárjá meggyilkolására és annak tragikus következményeire. (2,20).   Folyt.köv.

 

RÉSZLET NAFTALI KRAUS KÖNYVÉBŐL, ŐSI FORRÁS(6) AZ ÖT TEKERCS - JEREMIÁS SIRALMAI. MEGJELENT BUDAPESTEN, 1998-BAN A GÖNCÖL KIADÓ GONDOZÁSÁBAN