Szita Szabolcs új előadása:

 "AZ ASSZIMILÁLT ZSIDÓSÁG

 MAGYARORSZÁGON

BIZTONSÁGBAN HITTE MAGÁT"

 

Zsidók deportálása Magyarországról 1941-ben Kamenec Podolskba, magyar kezdeményezésre történt;  nem lehet a németekre fogni!

 

    1941 nyarán Magyarországról a hatóságok zsidók ezreit deportálták, ezzel örökre beírták a történelemkönyvekbe Kőrösmező (ma Jaszina, Ukrajna) és Kamenyec-Podolszkij (ma Kamjanec-Pogyilszkij) nevét. Az egykorú események megnyugtató feldolgozása még várat magára. Majsai Tamás alapvető jelentőségű kutatásai alapján néhány tanulmány készült, mellettük egy kisebb kiadvány és cikkek, utalások, néhány mondatos vagy rövid ismertetők állnak a kutatók és az információt keresők rendelkezésére.

   

Az 1941 nyarán történtek azt bizonyítják, mennyire törékeny volt a korabeli Magyarországon a zsidó közösség helyzete.

 Az asszimilált zsidóság Magyarországon biztonságban hitte magát. Az együttélés sokfelé látható, meggyőző eredményeiben, a valójában évtizedek óta megszűnt, történelmi jelentőségű befogadásban bízott. Az 1941 nyári deportálás máig fájó seb, a modernkori magyar történelem tragikus eseménye. Számos olyan eleme volt, melyeket 1944-ben is viszontláthatunk, illetve egybeesett azzal az időszakkal, amikor a megszállt szovjet területeken a tervszerű emberirtásra küldött német SS- és rendőri bevetési csoportok (Einsatzgruppe működésbe kezdtek.

   

Az eddigi adatok vizsgálatakor komoly probléma, hogy az események nagyjából az akkori magyar határtérségig, Kőrösmezőig viszonylag jól követhetők. A kitoloncolt személyeknek a magyar határon történt „átdobása” után csupán töredékes, esetenként ellentmondó visszaemlékezésekre, dokumentumok egy-egy mondatára, bekezdésére támaszkodhatunk.

 

A háttér, a hivatalos alap megteremtése, az „út Kőrösmezőig”

 

Az 1941. júliusi deportáláshoz több tényező együttes jelenlétére volt szükség. Bár Magyarországon a zsidók helyzete a környező államokhoz képest viszonylag jó volt, a tudatosan gerjesztett antiszemitizmus jelentősen felerősödött. Immár a harmadik zsidótörvény előkészítése folyt, valószínűleg a növekvő menekültáradat[1]is súlyosbította a helyzetet. A visszacsatolt területeken jelentős számú zsidó élt, ők azonnal a szélsőjobboldali propaganda, a gyűlölet tüzébe kerültek. Különösen Kárpátalja ortodox közösségei, az ún. galiciánerek, az eltérő kultúra, a másság szembetűnő jelei is lehetőséget adtak az indulatok szítására.

   

A „rendezetlen állampolgárságú, külhonos zsidók” eltávolításának ötlete a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) egyes tisztviselőitől, vezetőitől származott. Támogatásra talált Kozma Miklósnál , Kárpátalja kormányzói biztosánál és a hadseregben is. Hamarosan elnyerte Werth Henrik vezérkari főnök, Bartha Károly honvédelmi miniszter támogatását, valamint Bárdossy László miniszterelnök, és a kormányzó, Horthy Miklós hallgatólagos belegyezését is megkapta. A végső döntés többek szerint június végén, minisztertanácsi ülésen született meg. A terv mellett általában felhozták a német szövetségesnek teendő gesztus esélyét, a cselekvés lehetőségét pedig biztosította, hogy időlegesen galíciai területek kerültek a Szovjetunió elleni háborúhoz csatlakozott magyar fél katonai igazgatása alá. Többen azt bizonygatták, hogy az intézkedés a zsidók érdekében történik. Ők a visszavonuló szovjetek által evakuált községek bútorozott lakásaiba mehetnek majd. Az érvelés szerint magyar földön (éppen a zsidóellenes intézkedések miatt!) egyre kevesebb lehetőségük volt a megélhetésre, ott a mezőgazdasági munka révén új egzisztenciához juthatnak.

   

A törvényi alap előkészítésében a KEOKH akkori vezetője, Siménfalvy Sándor és vezető munkatársai dolgoztak. A július 12-én kiadott 192/1941. sz. belügyminiszteri rendelet szerint „a végbement háborús és politikai fejlemények” megteremtették a lehetőséget a nemkívánatos külföldi állampolgároknak az országból való végleges eltávolítására.  

   A rendelet kiadása előtt, az alispánok - feltehetően nekik címzett, bizalmas információk alapján - több vármegyében a „beszivárgott” zsidók önkéntes jelentkezésére bocsátottak ki felhívást[2]- immár áttelepítés céljából. A belügyminiszteri rendelet alapján az összegyűjtött személyek fejenként 30 pengőt, háromnapi hideg élelmet, legszükségesebb ingóságaikat vihették magukkal, továbbá elég időt kellett volna biztosítani számukra, hogy maguk mögött hagyott tulajdonukról rendelkezhessenek. A rendelet kivételt tett a 70 éven felüli személyekkel, amennyiben nem szállíthatók, hacsak önként nem akartak távozni.

  

Megjegyezzük, hogy a Szovjetunió területére június 27-én Magyarországról az ún. Gyorshadtest nyomult be. 30 000 főt tett ki. A sebtében összeállított magyar hadtest sorsáról itt csak annyit, hogy két hónapon belül súlyos veszteségeket szenvedett. Korszerűtlen felszerelése 50-80 %-ban tönkrement.   

   

A Gyorshadtesttel Magyarországról ún. tábori századokban zsidó munkásegységeket vezényeltek ki fegyvernélküli szolgálatra, hivatalos nevén kisegítő, főként utászmunkákra. Velük építtették az utakat, átkelőket, hidakat. Terepakadályokat bontottak, vasúti vonalak helyreállítását végezték, sokféle rakodási munkát teljesítettek. Saját polgári ruhában, sokszor a lovak helyett húzták-tolták az elakadt járműveket.  

  

Az aknaszedésben történt gyakori halálesetek, a szüntelen megalázás, a gyötrelmes bánásmód többeket szökésre indított. A legtöbben arra számítottak, hogy a túloldalon kedvező bánásmódban részesülnek. Csalódniuk kellett, a szovjet lágerekben ugyanúgy kezelték őket, mint más hadifoglyokat. A magyar belügyminisztérium viszont arra kényszerült, hogy rendeletet adjon ki „a zsidó munkászázadokhoz beosztott és a Szovjet-Orosz területre átszökött egyének magyar állampolgárságuktól való megfosztása” ügyében.

 

 1941 júliusában több vidéki városban, településen, különösen Kárpátalján,[3]illetve Budapesten igazoltatásokat, lakásrazziákat rendeztek. Az akció során számos hatósági visszaélésre került sor. Ahogy később, 1944-ben történt, ezt is felesleges brutalitás, atrocitások kísérték. Az eredeti „célkitűzés” a lengyel és orosz zsidók eltávolítása volt. Velük együtt sok, régen itt élő magyarországi zsidó is áldozatául esett, aki nem tudta határidőre igazolni állampolgárságát, emellett nyugat-európaiak, de egész közösségek is.

    

A vidéki és budapesti gyűjtőhelyekről, néhány eset kivételével, amikor határmenti városokból közvetlenül átdobták őket, az áldozatok lezárt marhavagonokban, személyvonatokhoz csatolva, indultak az egykori lengyel határ mentén, Kőrösmezőn, illetve Havasalján lévő táborokba. Embertelen körülmények közé kerültek. Innen éjszakánként katonai teherautón indultak a „szállítmányok” át a határon, ahol az új élet helyett addig elképzelhetetlen borzalmak vártak rájuk.

 

A határon túl

 

A történet itt mintha megszakadna, legalábbis a dokumentáltságot illetően. Ennek oka lehet az is, hogy a terület átmeneti állapotban volt, a szovjet közigazgatás távozása után ideiglenesen magyar katonai fennhatóság alatt, melynek helyét fokozatosan vették át a németek.

   

Nehéz megállapítani, hogy a határon túl kik várták a deportáltakat, hogyan, merre haladtak tovább. Bizonyos, hogy a kijelölt útirány Kelet volt. Előbb Kolomea, majd túlnyomó többségben Kamjanyec-Pogyilszkij városa voltak a következő állomások – utóbbi sokaknak az utolsó is. A deportálás azonban több irányba történt, és vérengzésekre is több helyen került sor. Az átadott deportáltak számára is több adat van, a leginkább valószínűnek tűnő szám 17 000 - 18 000 fő között van.

   Ukrajna nyugati részén a Podólia–hátság délnyugati része átnyúlik a Dnyeszter-mellékre. A régió központja a ma Kamjanyec-Pogyilszkijnak nevezett Kamenyec-Podolszkij jelentős zsidó lakossággal rendelkezett. Bár létszáma csökkenőben volt, 1939-ben 13 769 főt jelentett. A várost 1941. július 10-én magyar gépkocsizó lövészek foglalták el. Szinte azonnal korlátozásokat vezettek be a zsidó lakosságra vonatkozóan, július 20-án állították fel a gettót. Az evakuálás után itt maradt helyi és környékbeli zsidók mellett legnagyobb számban a Magyarországról deportáltak kerültek ide, illetve Csehszlovákiából, Lengyelországból és máshonnan elhurcoltak is. Az augusztus végi mészárlást, melynek áldozatai lettek a magyar deportáltak, továbbiak is követték az elkövetkező másfél évben.

   

Az ide érkező zsidók fogadtatása nem úgy történt, ahogy a terv kiötlői eredetileg sugallták. Üres lakások és

 munkalehetőség helyett ellenséges helyi lakosság fogadta őket. Gyakran lettek áldozatai különböző atrocitásoknak, a kisemmizett, kiszolgáltatott emberek szabad prédát jelentettek a különböző német, magyar, ukrán fegyvereseknek. Egyedül a szovjet evakuálás után visszamaradt helyi zsidó közösség próbált segítségükre lenni – elsősorban fedelet biztosítva fejük fölé –, de az ő lehetőségeik is igen szűkösek voltak. Szintén segítettek a magyar zsidó férfi munkaszolgálatosok, erős korlátozások között.  

     A városon augusztus 18-19-én átutazó magyar katonai egység tagja így írta le az állapotokat: "Igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal...A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, az utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák."[    A német megszálló közegeket zavarta a zsidók csoportos érkezése,[a magyar kitoloncolási intézkedést egyáltalán nem tartotta „gesztusértékűnek”. Ebben az időben indultak mészárlásaikra az Einsatzgruppe-k. A megszállt területeken a normális köznapi élet visszaállítása volt a cél, és biztosítani kellett az előrenyomuló csapatok hátországát. Az újabb zsidócsoportok ide telepítése a német megszállóknak újabb, nem tervezett „feladatot” jelentett. A megoldást végül Friedrich Jeckeln  SS-Obergruppenführer, a régió SS- és rendőri erőinek főparancsnoka vállalta. Augusztus 25-én Vinnyicában (Vinnitsa), a Wehrmacht hadtáp parancsnokának főhadiszállásán tartott értekezleten[6]kijelentette, mivel a magyar hatóságokkal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre,[7]szeptemberig likvidálja a Magyarországról érkezett deportáltakat.

   

Az elkövetők személye, az események lefolyása több részletben kérdéses. Okát abban látjuk, hogy a több helyszínen[8]lezajlott véres események a későbbi visszaemlékezésekben összemosódhattak. Az elkövetők között említik az ukrán milícia/rendőrség tagjait, német – leginkább az Einsatzgruppe C –, illetve magyar egységeket.[9] Annyi bizonyos, hogy a zsidó csoportokat azzal terelték egybe, hogy továbbviszik őket keletebbre. Ezután 10-15 kilométert meneteltek, majd megállították, meztelenre vetkőztették, és a velük megásatott/előre megásott sírgödrökbe vagy bombatölcsérekbe lőtték őket.

    

 

A gyilkosságot a visszaemlékezések alapján géppuskával vagy közvetlen közelről tarkólövéssel követték el. Több beszámolóban helyet kapott, hogy a sírgödrökbe a könnyebb sérülteket is bedobálták, majd elföldelték, így az áldozatok feletti halmok még napokig mozogtak. A környéken mind gyakoribb mészárlásra augusztus 27-28-án került sor, bár itt is vannak eltérések, ahogy az áldozatok számára, megoszlására vonatkozóan is. A Magyarországról deportált áldozatok számát 14000-től 18 000-ig teszik. Több helyen kiemelik, hogy ez volt a magyar zsidóságot sujtó holokauszt első tömeggyilkossága, ahol öt számjegyű volt a veszteséglista.

   

Néhány túlélő a helyi ukrán lakosság erős ellenszenvét és a fegyveres alakulatok brutalitását említette, ám akadnak más emlékezések is. Esetileg elárvult, megsajnált gyerekekről, embermentő tevékenységről maradtak fenn adatok. Általában pénzért a helyi lengyel, orosz (ukrán) parasztok visszahoztak deportáltakat, de lefizetett magyar katonák, sőt a szabadon mozgó kémelhárítók is megsegítettek egyeseket. Unikális beszámolót idéz Martin Gilbert egyik könyvében. A visszaemlékező, Hegedűs Tibor 27 társával menekült meg. Életüket egy magyar őrnagynak köszönhették, „aki mind a huszonnyolc embernek, aki megmenekült a mészárlásból, papírt adott, melyen a német parancsnok pecsétje is rajta volt, miszerint mi magyarok vagyunk, és visszatérhetünk Magyarországra. Természetesen ezeknek az embereknek a többsége zsidó volt, és ő tudta ezt. Volt egy orosz tanárnő, aki hármunkat segített, elrejtett a lakásában, amíg megkaptuk az említett papírokat. A magyar katonák szintén segítőkészek voltak, ételt adtak nekünk. A mészárlás napján utasították őket, hogy maradjanak a barakkjaikban, és a gyilkosságot csak német katonák követték el.”

   

Az 1941 nyári deportálások miatt tiltakozások érkeztek Horthy Miklós kormányzóhoz, a katolikus püspöki karhoz. Néhány közéleti szereplő, köztük Schlachta Margit, Weiss Edith bárónő, és a zsidó szervezetek[11]nyomására, illetve a német tiltakozás miatt augusztus (9-én vagy) 15-én[12]„további intézkedésig” Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter leállitotta a deportálást. Az ügyben számonkérésre, érdemi vizsgálatra nem került sor.

  

A közvélemény alig kapott tájékoztatást a történtekről. A túlélők sorsáról keveset tudunk, sok a bizonytalan részlet. A tragikus ügy teljes tudományos feldolgozása immár elengedhetetlen.

   A kormány sokáig nem tett semmit a túlélők, illetve a táborokban maradtak megsegítésére, helyzetük rendezésére. Szeptember 6-a után a honvédvezérkar hadműveleti csoportfőnöke, László Dezső vezérőrnagy egyenesen a visszaszökő zsidók statáriális bíróság elé állítását és kivégzését javasolta, amit Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök elvetett.

    Bizonyos, hogy a Bárdossy-kormány a kitoloncolási akciót folytatni kívánta. A miniszterelnök a képviselőház 1941. november 21-i ülésén interpellációra válaszolva kijelentette: „a velünk baráti Német Birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ezt tovább ne tegyük. Ez előtt a kívánság előtt kétségtelenül meg kellett hajolnunk”. Majd Heszlényi József vezérőrnagy Berlinben vetette fel (mint ma már tudjuk, saját kezdeményezésre, a kormány felhatalmazása nélkül) 1942. január elején 12 000 magyar földre menekült zsidó kitelepítésének tervét.

    A nagy szövetséges az új magyar kezdeményezést nem fogadta el. Az addigi egyedi akciók helyett még a hónapban, a Berlin környéki Wannsee kastélyban a náci Endlösung programja, a teljes európai zsidóság, benne a 760 000-nyi magyar zsidó megsemmisítése került napirendre.          

 

Tisztelt Konferencia!

  

Referátumunk végén megemlítjük, hogy a Szovjetunió megszállt részeire, a hadműveleti területre és a közvetlen frontvonalba a harci cselekmények minden fázisában szállítottak ki fegyvernélküli szolgálatra magyar zsidó férfiakat, mellettük politikai okból vagy nemzetiségi alapon munkaszolgálatra kötelezett személyeket.

    Fegyverük, felszerelésük nem volt. Csomagot, levelet nem kaphattak, hamar leromlottak, sokan teljesen lerongyolódtak. Kíméletlen bánásmód sújtotta őket, az ostobaság és a gyűlölet okán nagyarányú veszteséget szenvedtek. Az egykorú felmérések szerint 1941 júniusa és 1944 októbere között 5442 munkaszolgálatos halálát jegyezték fel. További 1606-an megsebesültek, 29 474 munkaszolgálatost eltűntnek nyilvánítottak.  

   Nem teljes adatok szerint 1944 őszéig mintegy 15 000 munkaszolgálatos esett szovjet fogságba.

   Rövid referátumunk legyen tiszteletadás a modernkori üldöztetés, a kisegítő munkaszolgálat minden ártatlan áldozata előtt.   

---

[1] 1939 és 1941 között ezt az Ausztriából, Cseh- és Lengyelországból, Németországból és Szlovákiából Magyarországra menekülő zsidók létszámát 10000-20000 főre teszik a következő helyen: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=2_2_3. A felszított hangulatra példa a 2. lovasdandár felterjesztése a vezérkari főnök felé – nagyjából a vérengzés időpontjában –, hogy a délvidéki zsidóság számára vezessék be a kötelező munkaszolgálatot, azt ellenőrizzék, és léptessenek életbe megtorló intézkedéseket mindenkivel szemben, „aki a jelentkezést elmulasztja, vagy beszivárgott egyént lakásán rejteget”. A felterjesztés így zárul: „Ha említett rendszabályok nem kerülnek végrehajtásra, úgy a bevonulás után a Délvidéken végrehajtott tisztogatási munka teljesen kárba vész, sőt rövid időn belül több zsidó, és gyanús elem fog beszivárogni a déli határokon át, mint amennyi a jugoszláv uralom alatt itt élt, és mint amennyit a magyar állam a keleti határokon át kitelepíteni képes. Megállapítható még, hogy a határon át betörekvő zsidók megvesztegetési ténykedései nemcsak a polgári lakosság körében, hanem már a honvédségen belül is nagyfokú erkölcsi rombolást idéznek elő.” A felterjesztést Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérőrnagy, az V. hadtest parancsnoka szeptember 2-án láttamozta, azt egyetértése mellett felterjesztette, a Vkf. 1. osztályán szeptember 10-én iktatták. A második világháború. (Nemzet és Emlékezet) (Szerk.: Ungváry Krisztián) Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 150-151. o. Dr. Geyer Arthur leír két korábbi esetet, amikor Magyarország területéről kitoloncoltak embereket, illetve nem engedtek be. Dr. Geyer Arthur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár. 1960—1961, 5720/5721. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960. 76. o.

[2] A „mintát” ld. BRAHAM, i.m., 201-202. o.

[3] A Karsai László által ábrázolt menetrend szerint Kárpátalján az intézkedések nem a „túlbuzgóság” eredményei, hanem eleve e terület zsidótlanítása volt a cél. KARSAI, i. m. 228-230. o. Máshol azt említik, hogy itt utasítást adtak az „őslakos zsidóság” 50%-ának eltávolítására. Ld. Dr. Geyer Arthur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár. 1960—1961, 5720/5721. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960. 75-82. o.

[4] http://www.degob.hu/index.php?showarticle=19; angolul ld. http://degob.org/index.php?showarticle=2019 és http://www.shtetlinks.jewishgen.org/Kamyanets-Podilskyy/Kamianets-Podilskyi%20%201939-1945.htm. Az idézet az V. gépkocsizó tüzérosztály hadműveleti naplójából való, azonban a két nap beszámolói egybe lettek itt szerkesztve. A teljes szöveget ld. A második világháború. (Nemzet és Emlékezet) (Szerk.: Ungváry Krisztián) Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 177-178. o.

[5] Az augusztus 28-án kelt, 66. számú Szovjet Hadműveleti Jelentésben pl. a következő szerepel: „A 10. magyar vadászzászlóalj tagjai több mint 1.000 zsidót űztek a Dnyeszteren keresztül Galíciába. A tarnopoli Einsatz(gruppe) egység azonnal visszaküldte őket.” http://forum.axishistory.com/viewtopic.php?t=50368. A német vezetés hozzáállásáról, esetleges egyeztetésekről sokat nem találtunk, mindössze a Német Tájékoztatási hivatal augusztus 19-én kelt feljegyzését báró Ernst Weizsäcker külügyi államtitkárnak, amiben többek között ez áll:

„A budapesti III. Német Tájékoztatási Hivatal összekötője augusztus 18-án az alábbi jelentést küldte:

„Budapesti amerikai körök (az amerikai követség munkatársai, sajtóképviselők stb.) tervszerű suttogó propagandát szerveznek, amelyhez elsősorban a Budapesten élő kereken 400 ezer zsidót veszik igénybe.

Így azt terjesztik, hogy Jagow, az új német követ nyomására 30 ezer zsidót szállítanak a főkormányzóság területére, éspedig Lublinba. Továbbá azt a tényt, hogy a Magyarországon igen népszerű Albrecht főherceg sűrűn látható németek társaságában, arra használják fel az amerikaiak, hogy a zsidók útján azt a hírt terjesszék, Albrecht főherceg a németek szolgálatában áll. A német birodalom Magyarország királyává akarja őt megtenni, és ezzel kiegyenlíti adósságát….” A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. (Összeállították és sajtó alá rendezték, a bevezető tanulmányt írták: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszki Loránt, Juhász Gyula) Kossuth Könyvkiadó, 1968. 611. o.

[6] Andrej Angrick tanulmányában azt írja, hogy a találkozón, melynek fő témája a polgári közigazgatás bevezetése volt az Ukrán Főkormányzóságban, Jeckeln nem volt jelen. http://www1.yadvashem.org/odot_pdf/Microsoft%20Word%20-%203208.pdf

[7] KARSAI, i.m. 231. o.

[8] Tanulmányában dr. Geyer Arthur Horodenkát, Stanislaut említi konkrétan, de utal rá, hogy más helyszínek is voltak. Dr. Geyer Arthur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár. 1960—1961, 5720/5721. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960. 75-82. o.

[9] Einsatzgruppe alakulatok, illetve a Friedrich Jeckeln parancsnoksága alá tartozó egységek szerepelnek a washingtoni Holokauszt Múzeum írásában: http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005442; magyarok aktív részvételéről írnak itt: http://www1.yadvashem.org/about_holocaust/chronology/1939-1941/1941/chronology_1941_24.html. Az Einsatzgruppe C-t jelölik meg a következő helyen: http://www.peterseljan.com/uploads/tortenelem_tetelek_2007.pdf. Karsai László elkövetőként a 320. rendőrzászlóaljat említi. KARSAI, i.m. 232. o. Einsatzkommandókat és helyi nacionalistákat említenek elkövetőként a következő helyen: A Holokauszt krónikája. Park Könyvkiadó, Budapest, 2004. 256., 259-260. o. Jelentős fegyverzettel rendelkező SS egységeket és az ukrán milíciát említi Sir Martin Gilbert is a következő helyen: Gilbert, Martin, Sir: The Routledge Atlas of the Holocaust. Third Edition. Routledge, 2007. 69. o. A „német biztonsági rendőrség és ukrán önkéntesek” az elkövetők a következő helyen (valószínűleg elütés miatt, 22.600 áldozatot említenek): A második világháború. (Nemzet és Emlékezet) (Szerk.: Ungváry Krisztián) Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 178. o. SS katonák, bécsi rendőrök, magyar honvédek és az ukrán milícia van említve a következő helyen (itt egyébként azt említi a szerző, hogy Kőrösmezőn a németek vették át az áldozatokat): Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Magyar Téka, 1948. 40-42. o. Egy SS osztag, az ukrán milícia és egy magyar utász-csoport szerepel Dr. Geyer Arthur tanulmányában (Dr. Geyer Arthur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár. 1960—1961, 5720/5721. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960. 75-82. o.)

[10] Augusztus 27-28-i dátum szerepel a következő helyeken:

http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005442 (itt 23.600 áldozatot említenek, a deportáltak és a helyi lakosság köréből); http://www1.yadvashem.org/about_holocaust/chronology/1939-1941/1941/chronology_1941_24.html (itt szintén 23.600 áldozat szerepel, 14-18.000 magyarországi zsidó és helyiek); http://www.peterseljan.com/uploads/tortenelem_tetelek_2007.pdf; KARSAI, i.m. 232. o. (23.600 áldozat szerepel, az áldozattok a deportáltak mellett a helyi zsidó közösségek tagjai); augusztus 25-28. szerepel a következő helyen: http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/judaica/ejud_0002_0011_0_10663.html (itt is 23.600 fő szerepel); a 80. számú Szovjet Hadműveleti Jelentésben annyit említenek: „Kamenyec-Podolszkban 23.600 zsidót lőtt agyon három nap alatt az SS és rendőri erők főparancsnokának különítménye.” http://forum.axishistory.com/viewtopic.php?t=50368; Gilbert, Martin, Sir: The Routledge Atlas of the Holocaust. Third Edition. Routledge, 2007. 69. o. (18.000 deportáltat említ, de közülük 14.000 kivégzését említi). Az áldozatok számára vonatkozóan körülbelül 23.000 főt, 16-18.000 magyar, 6-7.000 helyi áldozatot említ a szerző, az elkövetők pedig írása szerint többségében 40 év feletti osztrák és szudétanémet rendőrök, akiket a hátország biztosítására soroztak, és közülük mindössze ketten-hárman kértek és kaptak felmentést a „feladat” alól. Ld. Erez, Cvi: 1941. augusztus 29, 17 óra 15 perc. A Hét Tükre. é.n. 12.500 áldozatról tesznek említést a következő helyen: American Jewish Year Book Vol. 44. (1942-1943) 263-264. o. http://www.ajcarchives.org/main.php?GroupingId=10077. Augusztus 27-29. szerepel a következő helyen: A Holokauszt krónikája. Park Könyvkiadó, Budapest, 2004. 256., 259-260. o. (16-18 ezer magyarországi kényszermunkást és 5.000 helyi áldozatot említenek.) Andrej Angrick tanulmánya szerint 27-én 4.200, 28-án 11.000, 29-én 7.000 főt gyilkolt meg Jeckeln különleges egysége. http://www1.yadvashem.org/odot_pdf/Microsoft%20Word%20-%203208.pdf

[11] Schlachta Margit, Cavallier József, Bajcsy-Zsilinszky Endre neve merült fel, illetve Pásztor József és Polgár György a zsidó szervezetek részéről, továbbá Weiss Edith bárónő. Ld. pl. Módosított vagonbevallás. Magyar előholocaust, 1941. HVG, XVI. évfolyam/13. (775.) szám, 1994. április 2. 87-89. o. Rassai Károly nevét említik a következő helyen:

 http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=2_2_3. A fentiek és még mások embermentő tevékenységéről, a hatóságoknál való közbenjárásról ld.: Dr. Geyer Arthur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár. 1960—1961, 5720/5721. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960. 75-82.

[12] KARSAI, i.m. 231. o. Augusztus 15. szerepel a következő helyen: Módosított vagonbevallás. Magyar előholocaust, 1941. HVG, XVI. évfolyam/13. (775.) szám, 1994. április 2. 87-89. o.